MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Ha meg kellett volna határozni, hogy legszívesebben hogyan tölteném el a nyári estéimet, akkor valami nagyon hasonlót vázoltam volna fel, mint a Borszerda programjai.

Számomra a múzeum otthonos, idilli környezet, apa nagyjából a járóképességem kezdetétől vitt múzeumba, sűrűn, lelkes tárlatvezetéseket tartva, és miután négy évesen már – az angyalka, bárányka megjegyzések után – egy Francesco Guardi képnél megjegyeztem, hogy „Hű, de tudott festeni a bácsi!” apám megnyugodott, hogy nem vagyok teljesen hülye és még gyakrabban mentünk múzeumba.

Kamasz koromban is ide menekültem, bármi baj ért, én már kettesével szedtem a Szépművészeti lépcsőit, amely mindig megnyugtatóan hatott rám, bármelyik tárlaton bolyongtam is.

Ebből a múzeumi létből próbáltam már a férjemnek átadni a lehető legtöbbet, és a Nőknek is, akik számára mára már teljesen evidens, hogy egy város megismeréséhez a pályaudvar és a piac mellett a múzeum szintén hozzátartozik.

Annával felfedeztük a Nemzeti Galériát, itt épp a kupolából szemléljük a panorámát

Egyszóval a Borszerda telitalálat. Pompás környezet, csodálatos tárlatok, zárás utáni fesztelen, kicsit összekacsintós hangulat, különleges tárlatvezetések és egészen egyedi előadások tarkítják, miközben megismerkedhetünk egy-egy borvidék boraival. A nyári időszakban, a júliusi Magyar Nemzeti Galériában tartott és az augusztusi óbudai Vasarely múzeumba megrendezésre kerülő események során az egri borvidék mutatkozik be.

Minden együtt: pazar panoráma, egyedi helyszín, remek muzsika, kitűnő borok és borkorcsolyák

„A borfogyasztás igazi kulturális tevékenység. A borról lehet verset írni, a borról lehet elmélkedni, s a borról a legváltozatosabb kifejezésekkel lehet beszélni. A bor karakterét meg lehet ragadni színek, formák, hangulatok, zamatok fogalmaival, s a borról lehet szólni a képek segítségével is. Erről szólnak a Borszerdák fönn a Várban, a Magyar Nemzeti Galériában, a magyar művészet legszebb alkotásainak közelében” – mondja dr. Bellák Gábor művészettörténész, főmuzeológus a múzeum képviseletében.

Bellák Gábor tegnap este – a mostani tematikának, a Friss-nek megfelelően – rendkívül izgalmas előadással készült, felfedve néhány közismert Szinyei kép hátterét, amelynek hála soha többet nem ugyanazzal a unalomhoz hasonló közönnyel fogunk el elsiklani a Lilaruhás hölgy, a Léggömb vagy a Majális előtt. Hanem az abszurdra és a horrorra fogékony barátaink számára fogjuk elmesélni a Szinyei-Merse, Szirmay, Propstner, Luzsénszky és Guldenfinger család rejtélyes, hátborzongató, számtalan szálon egymásba fonódó életét.

Nem csak a magyar festészet nagyjaival töltöttük az estét. A szürrealista kiállításon számos kedvencemre ráleltem. Ezzel a festménnyel lassan harminc éve találkoztunk utószor. Én örültem a viszontlátásnak. :)

A Magyar Nemzeti Galériában évekkel ezelőtt azért kezdték el a nyári Borszerda sorozatot, hogy a bor iránt érdeklődő közönség számára közelebb hozzák a magyar képzőművészetet, és azt is szerették volna a múzeumlátogató közönségük számára megmutatni, hogy a bor hasonlóképpen nemzeti örökségünk és kultúránk része, mint a képzőművészetünk.

Az egri borok sorát ebben az eseménysorozatban július 17-én a friss tematika nyitotta, a Juhász Testvérek és Tóth Ferenc pincészeteivel. Mindkettő családi borászat, ahová a második generáció belépése hozott igazán újszerű szemléletet. Erről a témáról is szó esett a „Bor – és ami mögötte van…” beszélgetésen.

A Borszerdához nem csak a jó bor, hanem a jó zene is társul

A július 24-ei gyümölcsös Borszerdára a Petrény Winery és a St. Andrea érkezik Egerből. Mindkét pincészet komoly hangsúlyt fektet arra, hogy igazán magas minőségű borok csak gondosan művelt ültetvényekről, egyedi karakterű termőhelyről érkezhetnek, a borász feladata pedig ennek megőrzése a palackokban. A zenét ez alkalommal Gyárfás István és Molnár Enikő szolgáltatja, szó esik arról, hogyan helyezhetünk el családi képeket a Fortepan gyűjteményében, az egyik tárlatvezetés pedig a gyümölcs- és növényszimbólumokat kutatja fel a magyar festészetben.

Augusztus 7-én már a Vasarely Múzeumban várja az érdeklődőket a legjátékosabb kedvű egri borász, ekkor Bolyki Jani borait lehet kóstolni. A fiatal borász nemrég újította meg teljes címkevilágát, amelynek minden elem kézzel rajzolt mesevilág, amely már a palackokra tekintve beránt minket egy csodás fantáziavilágba, ahol – adott esetben – egy zebra hátán ülő víziló a királyleányka. Az Art Bonbon magában a gyűjteményben ötvözi a zenét és a táncot klasszikus és kortárs reflexiók formájában, szó lesz az op-art születéséről, és rendhagyó tárlatvezetést tartanak a „Művészet és a világűr” időszaki kiállításon.

Tavaly keresztül-kasul jártuk Toszkánát, és őszintén mondom, nem volt olyan kisváros vagy falu, ahol ne futottunk volna bele – valamilyen módon – Da Vinci zsenialitásába. Ha Rómánál hajlamosak vagyunk elhinni, hogy Isten Michelangelo tervei alapján alkotta, akkor Itália számos régiójára ez a mondás ugyanígy áll, csak itt az alkotó zseni Leonardo.

Az elmúlt évek során a Nők elszenvedték, majd megszokták a művészettörténettel kapcsolatos kirohanásaimat, amely egészen kiskoruk óta a nyaraink, kiruccanásaink részét képezi, legyen szó a pulai arénáról vagy épp Fra Angelico Angyali üdvözletéről.

Ez a nyár is lehetőséget kínált a tobzódásra, hiszen annak a hegynek az árnyékában töltöttünk heteket, amelyet Cézanne oly kitartóan festett, és a két évvel ezelőtti amszterdami utunk után, most Arles-ban ugyanazt a levegőt szívhattuk, amely oly inspirálóan hatott Van Gogh-ra.

De nem minden esetben kell a helyszínekre utaznunk, ha egy kis kultúrszomjunk támad, szerencsére a vándorkiállítások rendre eltalálnak Budapestre, így idén nem mi kergettük Da Vinci-t, hanem ő jött el hozzánk, hóna alá csapva számtalan találmányát, és néhány emblematikus festményét.

A belváros szívében található kiállítótérben most a reneszánsz Itália elevenedik meg, benne egy polihisztor alkotóval, aki nem csak a megrendeléseknek próbál – az állvány mögött állva – megfelelni, festve ezernyi angyalt és Máriát, hanem hol a Sforzáknak, hol a gaz Borgiáknak tervezi a különféle haditechnikai eszközöket. Ha épp marad egy kis ideje, akkor a víz sodrását, a madarak röptét figyelve keresi az emberi teljesítőképesség határait, olyan szerkezetek skicceit vetve papírra, amelyek jó 400 évvel megelőzik a korukat.

A kiállítás ezeket, a kor általános technikai fejletlenségéből fakadóan ki nem vitelezett ötleteket valósítja meg, olyan maketteket mutatva, amelyek működésbe hozásával mi magunk is eldönthetjük, hogy az ötlet életképes volt, vagy csak egy vágyálom.

A korhű anyagok felhasználásával megalkotott makettekből és a reprodukciókból álló anyag önmagában is elég színes, rengeteg kiegészítő információval megspékelve valóban tartalmas, de ha igazán el szeretnénk mélyedni Da Vinci műveiben, ha szeretnénk még jobban megismerni a kort, amiben alkotott és a művészt magát, akkor érdemes tárlatvezetéssel megnézni a kiállítást. Kovács Krisztián történésznek köszönhetően a Nők számos extra kérdésre is választ kaptak, igaz egy-két helyzetben nekik kellett megadni a megfejtéseket.

Nagyon tartalmas két órát töltöttünk a kiállításon, öröm volt látni, ahogy a Nők is magukra találtak, meglelték – ok, némi rávezetéssel – az összefüggéseket, a korábbi évek, az olasz utak tapasztalataiból ki-ki világlott egy-egy olyan kapaszkodó, amelynek segítségével jobban megértették Da Vincit és a kort, amelyben alkotott.

A magam részéről mindenképp iskolás gyerekeknek javaslom a kiállítást, sőt, inkább felsősöknek, akik már kicsit értik a fizika törvényszerűségeit, és az elvontabb tartalommal is jobban megbirkóznak. Kalandra fel!

Az utóbbi hónapokban többször belefutottam a zaklatás modern kifejezésébe, amely már magában hordozza a megváltozott teret és időt, újabb generációk számára nevesítve a félelmet.

Bár igazából kevés bántás ért az iskolában, éles emlékeim maradtak ezekről (vajon miért pont ezekről?). Határozottan emlékszem, amikor elsőben az egyik későbbi legjobb általános iskolai barátom folyamatosan a copfomat huzigálta, az összes óra és szünet azzal ment el, hogy figyeltem, mikor settenkedik a hátam mögé – és a fene tudja milyen indíttatásból – ránt egyet a befont, derékig érő hajamon. A magam burkából hat évesen közösségbe kerülve ennek metaforikus jelentése számomra nem volt (ma se értem, ha ebben valaki pozitív attitűdöt vél felfedezni: „ csak tetszel neki” „így akarja felhívni magára a figyelmet”), bántásként, erőszakként éltem meg. Életem megkérdőjelezhetetlen bástyájához, apámhoz fordultam, aki másnap már bent is volt az iskolában, elbeszélgetett a sráccal, aki ugyan nem zárta a szívébe apámat, de soha többet se nekem, se másnak nem huzigálta a haját.

A későbbiekben több bántás ért a tanáraim részéről, mint a velem korú csoportokban, leszámítva az iskolai galerit, amely nem személyre szabottan bánt el a gyerekekkel, hanem egyfajta szabadidős tevékenységnek tekintette mások megfélemlítését. Itt találkoztam először azzal a jelenséggel, hogy az igazság kevés, van az a kapcsolati tőke, ami felülír sajnos bármilyen tettet, és a retorzió a legindokoltabb esetben is elmarad.

A tízes éveim végére szerencsére kikopott az életemből a zaklatás, egészen addig nem is találkoztam vele, amíg a lányaim az iskolapadba be nem ültek. Három mesebeli ohodás évet követően, kezdő szülőként készületlenül ért az az arzenál, amellyel gyerek és tanár egyaránt megtalálta a lányaim gyenge pontját, és szánt szándékkal bántani akarta őket. Az egykori hat éves énem horgadt fel bennem, a teljes értetlenség harminc évesen is a sajátom maradt, nem bírtam felfogni, és néha még most sem tudom, hogy miért tették, amit tettek. Mindig azon morfondíroztam, hogy ha egy-egy ilyen lépés okán svájci bankszámlájuk nyílna, vagy a világ legszebb lényévé avanzsálnának, akkor még csak-csak érteném a motivációt, de lássuk be a bántás szinte minden esetben öncélú, a saját önértékelésük csorbáinak pillanatnyi kiköszörülését hozhatja, talán.

De itt már – apám után – nekem kellett a tettek mezejére lépnem, nem véletlenül váltottunk a lányokkal nagyon korán iskolát: a tanárok között akadt olyan, aki a bántalmazás minden kifinomult és kevésbé választékos módján próbálta összetörni egyikük egyéniségét.

Nem sikerült.

Hogy miért nem? A kérdésre a választ a háttér adja meg, az a biztos forrpont, az a csorbítatlan tükör, amely felvértezhet minket minden ilyen negatív megjegyzéssel, lealacsonyító tettel kapcsolatban, amely lerázhatóvá, sérülések minimalizálásával feldolgozhatóvá teszi a bántalmazást. Ez a szülő felelőssége, aki itt szülői és apai-anyai mivoltában 24 órában jelen kell, hogy legyen, egészen addig, amíg a gyerek az önállóság egy bizonyos fokát el nem éri, utána ez a munka, a belefektetett energia, a megacélozott önbecsülés már megteszi a magáét, a sértések leperegnek, a hegek gyorsan és nyom nélkül múlnak.

Örök félelmem, hogy valami olyan éri a Nőket, amiben én már nem tudok segíteni, ami túlmutat rajtam, az erőmön, és közben folyamatosan abban bízom, hogy az a pont, amikor már önmaga fennhatósága alatt áll, majd úgy következik be, hogy az átadás-átvétel zökkenőmentes és folyamatos lesz, az én alkotta burok, az ő alkotta páncélként működik majd tovább.

Családilag nagyon kedveljük a Honort. Több ilyen márkájú telefon található háztartásunkban, viszont eddig más terméküket még nem igen volt lehetőségünk kipróbálni. Most azonban, a franciaországi nyaralásunkra magunkkal vittünk egy Honor Watch Magic okosórát, hogy teszteljük, mit tud.

Hamar kiderült, hogy az óra tökéletes a pihenős és a kirándulós napokon, mivel nagyon sok módon monitorozza a viselőjét, nem csak szimplán figyeli az ember mozgását, alvását, egészségét. Nálunk a sportok legkedveltebb formája a séta, mindig nagyon szeretjük figyelni azt, hogy épp hol járunk lépésszámilag. Mind nekem, mind anyának a minimum érték a 20000 lépés, amit általában sikerül jóval felülmúlni, de van, hogy lustább napra ébredünk, az óra mindkét esetben hasznos: egyrészt öröm, ha teljesítjük a távot, másrészt jó hajtóerő, ha még a kívánt értéken belül vagyunk.
Igencsak hasznosnak találtam, hogy nem kellett nézegetni, hogy hol tartunk az előre belőtt célunkhoz képest, hiszen ha elértük a beállított értéket, akkor az óra magától jelezett. A sétákat néhány napra azonban fel kellett függesztenünk, az Európát elárasztó hőség forrpontjában nyaralva, a napközbeni laza 45 fokban nem lehetett igazán túrázgatni, úgyhogy több napot is a medencénk hűs vízében töltöttünk. Itt is kihasználtuk az órát, hiszen vízálló és a leúszott távokat is igencsak jól méri.

Az úszás részét leginkább anya használta ki. Szerette figyelni részidejét és távjait. Amíg anya úszott, én az árnyéban pihentem. Ebben a melegben átálltunk a sziesztára, ebben az eszköz ugyancsak egyetértett velünk. Figyelte, hogyan alszunk, majd gondosan kielemezte az eredményeket, amiket a Huawei health appban tudtunk részletesebben megtekinteni.

Az app ezekhez a részletekhez elengedhetetlen, hiszen az óra maga csak annyit jelez, hogy mennyi ideig aludtál, de az alkalmazásban olyan részletes visszajelzést kap az ember, hogy rögtön érti, hogy miért nem az óra írja ki mindezt. Persze a semmitmondó számok mellett – mintegy jó vérképen – azt is jelezi az app, hogy mik a normális értékek, így mindenki tud mihez viszonyítani, hogy mennyivel van normális értékek felett vagy alatt, és az app még tippeket is ad a jobb, minőségibb, a normákhoz közelebb eső értékeket produkáló alváshoz.

További egészséghez köthető funkció is található még az órában, mint a vérnyomásmérés. Egész nap mér és rögzíti az adatokat, ezt már – az alvással ellentétben – az órán is figyelhetjük. Ha vérnyomásunk esetleg túl alacsony vagy épp magas az általunk megjelölt értékekhez képest, akkor az óra egy rezgéssel hívja fel figyelmünket rá. Én mondjuk a rezgéseknél már nem mindig néztem rá a kijelzőre, hiszen ugyanúgy rezzen, mint mikor üzenetem érkezik. Ezt a telefonokban megoldották, hogy egy-két appnál máshogy rezzenjen, ennek hála tudom, hogy mikor érdemes rápillantanom, ezt egy kicsit hiányoltam ebből az okoseszközből.

Szerencsére a csodálatos – Honortól nem megszokott – amoled kijelző, amit szinte bármilyen fényviszonyban jól látni sok mindenért kárpótolt. Egy ilyen eszköznél nagyon fontos, hogy a képernyőt rendesen lássuk, hiszen akkor nem sok értelme van felvennünk, ha nem tudjuk leolvasni az időt, a lépésszámot, és nem látjuk értesítéseket.

Mivel egy kiegészítőről beszélünk, ezért – a beltartalom, a tudás és a felhalmozott minőségi anyagok mellett – rendkívül fontos a megjelenés. Szerintem ezt a Honor nagyon eltalálta, az óra egyszerre sportos, és ahogy azt a márkától megszokhattuk, igencsak elegáns. Persze nem csak az óra hardware-ének dizájnja figyelemre méltó. Számlapjának stílusát könnyen állíthatjuk, csak hosszan kell tartani ujjunkat a kijelzőn, és máris megjelennek a lehetőségeink. Az eszközt kifejezetten egyszerű kezelni, és ritkán kell tölteni, 178 mAh-es akkumulátorának hála. Mivel az órát a rendszeralkalmazásként futó health app-pal csatlakoztathatjuk a meglévő készülékhez, így az órához párosított okostelefon típusa nem is számít igazán.

Persze telefon és telefon között vannak különbségek, avagy lehetnek az app és az óra funkcióinak használatában eltérések: az én Honor 9 okostelefonomon egyetlen funkciót kivéve – a stressz szint mérésén kívül – az összes működött. Mivel nem vagyok egy stresszes típus, így ez annyira nem is izgatott, azt viszont megállapíthatom, hogy ebben a 3 hétben egy teljesen pozitív képet kaptam az óráról.