MIRELLE Atelier

Ma, amikor attól hangos minden, hogy tömeg volt a Szigeten és hogy az a tömeg nem tudta kezelni, hogy egy szigeten van, eszembe jutott, hogy valóban, a Sziget nem való mindenkinek.

Elvileg nekem se volna való – ha anyát kérdeznék, aki elpazarolt operabérletekről mesélne, meg az általa vélt drogos mámorról, arról, hogy jobb házból való úrilány nem lesz talpig poros, és nem ül a fűbe.

Én azonban 20 éve szeretem ezt a helyet. Imádom a lazaságát, szeretek feloldódni benne, sőt az sem volt kérdés, hogy a Nőket is magammal cipelem, amint lesz értelme. 10 évig nem vittem őket, de most már gyakorlott szitizenek, akik tudják, hogy a Sziget jó hely, ahol – mint más fesztivál esetében is – mindenki úgy és annyit tesz magáévá az élményből, amennyire neki szüksége van.

Bevallom, elsőre nem értettem a napokban megjelent Gerendai cikk szalagcímét, miszerint ő kevesebb sztárt hívna a Szigetre, de ma reggelre megvilágosodtam. A boldogan átájult éjszakámat anya telefonja követte, aki azon aggódott, hogy élve hazaértünk-e. Mint kiderült majdnem meghaltunk. Jó hallani, majd telefont letéve az összes online orgánumban olvasni az ilyet, miután egy teljesen átlagos szigetes estén az ember hazatért. Holott megvan a logikája a Gerendai-féle álláspontnak, a világsztároknak köszönhetően olyan emberek is kilátogatnak a Szigetre, akik vagy nem járnak koncertre, vagy ha igen, akkor vészkijáratokkal tarkított arénákba szoktak eljutni. És a Sziget nem azt adja nekik, amit ők várnak, elvárnak, képzelnek.

Számomra semmi extra nem volt a tegnap estében, és ahogy a kommenteket olvastam, a többi öregebb motoros is képes volt egyfelől nem rögvest a ruhatárba rohanni a tapsrend közepén, hanem türelemmel kivárni, amíg oszlik a tömeg, és némi helyismerettel nem az egyetlen fő csapás mentén meglódulni, hanem mondjuk az A38 sátor mögött.

Persze ettől a híd még keskeny, ami sok elsőbálozónak annak ellenére okozott meglepetést, hogy jó eséllyel aznap egyszer már – a koncertre tartva, azon átsétálva – felmérhette.

A koncertekről azért annyit, hogy két rendkívül tehetséges zenebohóc lépett tegnap este színpadra. A francia nő energiái annak ellenére vitték a tömeget, hogy pontosan tudhatta, hogy a színpad előtt állók jelentős része nem rá készül. A francia keménymag azonban tett a hangulatról, zúgott a Marseilles, Jain pedig a maga egy személyes show-jával tökéletesen betöltötte a neki szánt időt és teret.

Edre nagyon vártam, a családban vicc tárgya, hogy nekem ez a bandzsa vörös valamiért bejön. Sokáig semmilyen infónk nem volt róla, a szobortestű húszéveseket hallgató Nők számára a pasi érdektelen volt, nagyjából a Bridget Jones filmben láttuk a Starbucks-os pasit, akinek a dalai ezek után kezdtek becsordogálni a hétköznapjainkba. Nálam a Photograph klipp volt a fordulópont, egyszerűen annyi szeretet, gyöngédség, gondoskodás van a képekben és azokban a rettenetesen rossz videófelvételekben, amelyek nem is a srácot, hanem a szüleit, a családját teszik egy csapásra szimpatikussá.
A másfél órányi műsorban a besztofok besztofját kaptuk, talán a Hobbit 5 perc feletti száma volt kivétel, de ezért külön hálás volt a közönség, amely együtt élt, zenélt, énekelt a szomszéd kancsal sráccal, csak még épp egy híddal nem tudott megbirkózni.

Egyre inkább azt veszem észre, hogy kezd kikopni a cukrászdába járás szokása. Mindenki csak berobog, megveszi a kávéját, sütijét, és út közben eszi meg, nem ül le vele. Ennek hatására kevesebb is lett az olyan kávézó, ahol az ember békésen elfogyaszthatná az ott megvásárolt terméket.

Szerencsére most egy újabb olyan cukrászda nyílt a városban, ahol az ember nyugis környezetben tölthet el egy kis időt. Annak ellenére, hogy igen csak forgalmas helyen nyitott meg az új Kemenes, a beltér ugyanolyan nyugodt és barátságos, mint a többi cukrászdájukban.  A vendégtér egyszerűen lenyűgöző. A meglepően tágas teret kanapék teszik otthonossá, gyönyörű csillárok emelik a fényét, a kiválasztott fogásinkat, desszertünket vagy kávénkat csodaszép asztalok mellett ülve fogyaszthatjuk, és még a tapéta is elképesztően dizájnos.

A családias hangulatú térhez – a Kemenes-féle filozófia szerint – hozzá tartoznak az otthonos ízek, amelyek mindenféle tartósítószer, ízfokozó és térfogatnövelő nélkül, csak természetes anyagokból születnek.

A cukrászdában megtalálni a hagyományos süteményeket, a zserbót és az almás pitét, de helyt kapnak a modernebb desszertek is, az évtizede regnáló macaron, illetve a különféle mousse alapú sütemények.

Ez az a hely, ahol el tudom képzelni magam. Ide ülök be egy fárasztó nap végén, meginni egy finom kávét és enni egy jóféle sütit. Annak meg aztán végképp szerencséje van, aki itt a környéken jár iskolába, vagy itt dolgozik, hiszen az ebédszünetben ők könnyedén betérhetnek ebédelni is, mivel a Kemenes-lánc új tagja nem csak cukrászda, hanem egyben bisztró, amely gyakran frissülő kínálattal várja vendégeit.

A Vámház körúti cukrászda kiváló hely megbeszélésekre, különféle események számára, és még jobb lesz, ha elkészül az alagsor, amely tökéletesen alkalmas helyszíne lesz számtalan rendezvénynek.

A mai sajtóbejáráson már jól látható volt, amit a szervezők külön is kiemeltek, a Sziget – a hangulatán és a kedvencek megszokott helyén mit sem változtatva – áttekinthetőbbé válik idén. A gasztrorészek tömbösítésével, food court-ok kialakításával próbálják a szervezők még jobban előkészíteni a terepet a fesztiválozóknak, akik számára tényleg minden adott lesz ebben az egy hétben, hogy remekül mulassanak.

A programkínálat valóban izgalmasra sikeredett, a naponta 95.000 embert befogadó fesztivál nyitó- és zárónapja már most biztos, hogy teltházas lesz. A vendégek összetétele finoman alakult az elmúlt években, a holland invázió után most legtöbb külföldi vendég Angliából érkezik, nyomukban ott a hollandok, a franciák és az olaszok. Szám szerint mi magyarok adjuk a fesztivál gerincét.

A vendégeket egy közel 20.000 fős csapat szolgálja ki a Szigeten, amelynek feladatait idén szintén részben másképp osztják el, a szervezők ígérete szerint a fesztiválozók mostantól még kevesebbet fognak érzékelni a működtetés prózai részéből.

Újdonság még, hogy idén a Nagyszínpad már nem csak a zenéé lesz, a fellépők között újabb művészeti ágak is megmutatkoznak, illetve olyan világhírű vendégek lépnek színpadra, mint Jane Goodall.

Az fesztivál évről-évre egyre színesebb, erről gondoskodnak a tartalmas zenei produkciók mellett a színház-, tánc- és egyéb előadások, illetve az Sziget egésze alatt megélhető utcaszínházi pillanatok, amelyeknek előadói a világ minden tájáról érkeznek Budapestre. idei fellépői a francia Les Commandos Percu ütősökkel operáló csapata, akik formabontó Silence, vagyis Csend című előadásukat mutatják be minden este az utolsó nagyszínpados fellépő után.

Ezt a fajta hangulatot erősíti a Cirque du Sziget, amely az újcirkusz bemutatásának tökéletes helyszíne. A 900 fő befogadására alkalmas cirkuszi sátor augusztus 8-ától a fesztivál végéig várja nézőit 14:00 órától egészen az utolsó előadás kezdetéig, 23:00-ig. A sátor műsorát minden nap egy különleges francia csapat, a Cirque Inextremiste előadása nyitja, a Circus Abyssinia mutatja be az artistává válás folyamatát két kisgyerek szemszögéből. A visszatérő látogatók számára ismerősen csenghet a kanadai Cirque Alfonse társulat neve, akik két évvel ezelőtt lenyűgöző és roppant szórakoztató műsorukkal lopták be magukat a fesztiválozók szívébe. Őket a napi program zárásaként egy másik kanadai társulat, a Flip Fabrique előadása. Mint ahogy azt már megszokhattuk, a szabadtéri színpad programját ezúttal is minden nap tűzzsonglőr show zárja. Idén a nemzetközi zsonglőrökből verbuválódott társaság egy különleges műsorral készül: a pár éve tragikus hirtelenséggel elhunyt társukra, a magyar tűzzsonglőr Farkas Lindára emlékeznek, és bemutatják az általa tervezett egyedi tűzjelmezeket és tüzes kiegészítőket.

Múlt héten, az egyik ragyogó kánikulai napon, talán épp a legmelegebben útra keltünk a Nőkkel, hogy az általam kifejezetten szeretett Vendéglátóipari Múzeumban elcsípjünk egy a kekszekről szóló remek sajtótájékoztatót. Mielőtt azonban irányt vettünk volna a múzeumba, beálltam az egyik megszokott benzinkútra a környéken, tankolni. Egy könnyed nyári ruha volt rajtam, kezemben ezernyi cucc, azok se könnyűek, rajtam a kedvenc Nespresso-Tipton napszemüvegem, amit az üzletbe lépve se feltolni nem tudtam a fejemre, se a ruhába beakasztani, így végső megoldásként landolt a pénztár előtt, amíg a számtalan ilyenolyanamolyan, de szükséges holmim közül kikotortam az épp kellő tárcámat és fizettem.

Majd léptem, hiszen a kocsiban épp három kamasz készült meggyulladni, és az idő is szorongatott minket. Mire rákanyarodtam a Szentendrei útra, elfogott a hiányérzet. Sehol a szemüvegem. Annával rögvest megnézettem a neten, hogy az adott benzinkútnak van-e telefonszáma, de nem találtunk, a központi oldalon szintén nem jártunk sikerrel, így az első adandó alkalommal megfordultam, és nagyjából 10 percen belül újra a benzinkútnál voltam. Anna befutott, majd csalódottan jött ki: nem látták, nem tudnak róla. Ekkor én mentem be, hátha, de egyöntetű, szomorú csóváláson túl semmilyen reakciót nem váltottam ki a személyzetből.

Így aztán továbbálltunk, irány a múzeum. Napközben megpróbáltam a benzinkutat üzemeltető társaság facebook oldalán üzenni, de egy ostoba és alapvetően csak nyereményjátékokat az arcomba toló chatboton nem jutottam túl, akármennyire ígérték a kezelő jelentkezését. A weboldalon semmilyen megoldást nem találtam, csak egy email címet, amire még aznap este írtam.

Aztán gondoltam egyet, és úgy döntöttem megkérdezem a kerületi kapitányságot, hogy nagyon ciki-e, ha egy kvázi esélytelen, piszlicsárénak tűnő, de nekem fájó üggyel zaklatom őket. A központos nagyon helyes volt, javasolta, hogy vagy személyesen, vagy írásban azért tegyek bejelentést.

Este megtettem. Két nap múlva hívott egy rendőr törzsőrmester, egyeztettük az adatokat. Bennem ugyan felcsillant a remény szikrája, de még mindig egy darab napszemüvegről beszélünk, amit a személyzet szerint bárki elvihetett abban a 10 percben. Nem nemzetgazdasági ügy, csak nekem fáj. Abban maradtunk, hogy az adatok ismeretében kikéri a kamerafelvételeket.

Tegnap újra telefonált a törzsőrmester, hogy valamikor be tudnék-e menni a kapitányságra. Nagyon meglepett, kérdeztem is, hogy miért.

Mert ott a szemüvegem az asztalán.

(Szomorú megállapításként teszem hozzá, hogy azt érintett cég a mai napig nem reagált a – lopással kapcsolatos – segítségkérő levelemre, amit a saját felületükön keresztül küldtem el nekik.)