Benelux nyár, kis luxussal 2: Hollandia

Másnap északnak indultunk. Az eredeti tervek között Amszterdam szerepelt, mint nyarunk legészakibb pontja, de a szállásvadászat közben a férjem rábukkant egy parányi hotelre, fent az Északi tengernél és ezzel meg is született a döntés: irány Zurich.

A svájciakénál sokkal kisebb település meghódítása előtt azonban még megnéztük magunknak a Den Heldert, ami az Amszterdamot is magába foglaló földnyelv észak kikötővárosa. Den Helderben nagyjából mi képviseltük a turistákat, ami nagyon élvezetes volt. A hűvös, szeles, borús időben jól esett a városi piacot róni, megkóstolni a sonkás-mustáros szendvicset és a hollandok kedvelt palacsintáját, a talkedlire emlékeztető poffertjes-t, amit hatalmas mennyiségben sütöttek, a helyiek legnagyobb örömére.

A piaci ebédet követően átautóztunk az Afsluitdijk zárógáton, ami 32 km hosszan nyúlik el és köti össze Észak-Hollandia két földnyelvét. A gátat azonban nem azért építették, hogy mi könnyedén átjuthassunk a frízföldi Zurich-be, hanem azért, hogy ne törjön be jobban a tenger, s lehetőségük legyen újabb földterületek visszahódítására. Az Afsluitdijk megépítésével ugyanis lehetővé vált az IJssel-tó lecsapolása és részleges feltöltése. Így közel 1650 km²-t hódítottak el a tengertől, azaz az Észak-Holland tartomány egy része és a teljes Flevoland tartomány ezeken a tengerszint alatti poldereken fekszik.

Zurichben szemerkélő eső és átható trágyaszag fogadott. A kis helyi fogadóban gyorsan lepakoltuk a holminkat, majd a csepegő esőre fittyet hányva átautóztunk Harlingenbe. Itt már volt ritmusa az esőnek, mi is éreztük, esőkabátba bújva néztük a várost, miközben a helyiek a legnagyobb lelki nyugalommal sétálgattak hajadon főtt és a 15 fokra való tekintettel egy szál rövid gatyában. Amíg bejártuk a várost, várván és remélvén, hogy alábbhagy az eső, az csak felbátorodott, a végén már komolyan zuhogott, még néhány frízföldi is előkapta az ernyőjét. A maradék – a meleg nyári időre való tekintettel – az éttermek előtt kihelyezett kis hencsereken pihent, kávét vagy épp bort kortyolva. Mi vert és ázott hadként botorkáltunk haza és hosszan gőzölögtünk a kis szállodai szobánkban, ázott cipőink pedig a trágyaszaggal vetekedő bukét ontottak magukból.

Másnapra összeszedte magát az Észak-Holland nyár, már nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy a szállás és a gát között húzódó szakaszon kialakított napteraszt is igénybe vegyük. De nem időztünk sokat Zurichben, hiszen Makkumban vártak ránk a bicikliink. A holland életérzés kimaxolásához elengedhetetlen a biciklizés. Bár jöttek-mentek a felhők, némelyek esővel terhesen, a nap is sütött, így valóban úgy éreztük, hogy tökéletesen alkalmas az idő, hogy megéljük a holland bringázást.

Viszonylag tempósan rájöttünk, hogy pofára esés nélkül hogyan tudunk felugrani a hihetetlen magas bringáinkra és már a célpontot is kiszemeltük egy pofás kis szélmalom képében, ami Zurich és Makkum között félúton várt ránk. A laposon való biciklizés nem tűnt megerőltetőnek, az autósokban megvolt a kellő rutin, s hamar rá is leltünk a bringásoknak fenntartott utakra, ahonnan már jól látszott a malom. A szél néha becsapósan oldalról fújt, majd szembe fordult velünk, de nagyobb gond nélkül szeltük az utat. Zsófinak ugyan akadt egy kis közjátéka egy kisebb – csalánosban végződő – csatornával, de egy elázott gyerekkel, egy békanyálas biciklivel és jó néhány csaláncsípéssel – komolyabb gond nélkül – megúsztuk.

Egészen halkan elmesélem, hogy a bicikliket utólag fizettük ki, nem kellett kauciót vagy bármilyen értéktárgyat, igazolványt hátrahagynunk, amíg használtuk, csak kérték, hogy ha végeztünk, akkor a bolt előtt támasszuk le őket és szóljunk. Ennyi. Ott.

A makkumi portya után ebédre vágytunk. Az elmúlt napok frite-jei és gofrijai után ráálltunk a helyi szupermarketek által igazán jól készített tésztasalátákra, amelyekben 15% tészta, 60% minőségi kevert saláta volt, valamint olyan feltétek, amelyek a választást nem könnyítették meg. Volt marinált lazac, rák, marokkói csirke (ehhez tészta helyett kuszkusz dukált), cézársaláta, etc… Beszereztük a remek salátáinkat és a verőfényes napsütésben kiköltöztünk a makkumi kikötő mellé, ahol egész délután a ki-be zsilipelő hajókat figyeltük. Néztük, ahol felnyitják a hidakat, ahogy a kis halászhajóktól, a komoly jachtokig mindenki sorra kerül, figyeltük a parton horgászó gyerekeket és szépen belelassultunk az fríz vidék tempójába. Másnap, mikor Zoli barátunknak meséltem, hogy mivel múlattuk az időt, csak annyit mondott: „Igen, arrafelé kiskanállal mérik az időt.” . Nagyon ránk fért ez a fajta lassulás, nem is vágytunk másra, hacsak egy jóféle sörre nem, amit délután a zurichi napterasz fényárjában fogyasztottunk el, miközben a gát tetejéről szemrehányóan figyeltek minket a birkák.

Naplementéig mi is felkapaszkodtunk a tájat védő gát tetejére, néztük a tengert, a békésen, de a jelenlétünk miatt kissé bosszúsan étkező birkákat, a kisebb és nagyobb sirályokat és vártuk, hogy hogyan bukik a nap a horizont alá. Aztán sietősen levonultunk a gát aljára, a faluba, s felkészültünk a másnapi indulásra.

Aalsmeer előtt egy teljes napunk volt, hogy megismerjük azt az instant Hollandiát, amit a legtöbb turista lát, ha ebbe az országba érkezik, főleg akkor, ha Amszterdamot tekinti célpontnak. Hollandia fővárosától nem messze található ugyanis a Zaanse Schans, amely egy látványos skanzen, afféle zanzásított holland lét, sok-sok szélmalommal, helyre fapapucs üzemmel, sajtüzemnek álcázott irgalmatlan méretű sajtbolttal, s rengeteg turistával. A dolog mégsem csapott át vállalhatatlan giccsbe, jó érzékkel balanszírozott a nagyon talmi és a valódi érték között. Mi pedig pont annyit tettünk belőle magunkévá, amennyi jól esett. A skanzen területén található magánházak között sétálva azt is megtudtuk, hogy a hely alkalmazottainak egy része valóban itt lakik, azért is tűntek kevésbé kirakatnak a házak. Az épületek közül a legnagyobb látványosságnak a malmok számítottak, amelyek között találtunk fűrészmalmot és olajütő malmot is, ez utóbbit alaposan meg is néztük magunknak.

Enni könnyedén tudtunk a skanzenben, számtalan kifőzdében kínáltak ebédet, ki lehetett próbálni a mustárlevest és volt a helyi, angolnára erősen emlékeztető hallal készített szendvicsük is, a mindenhol fellelhető gofriról és a hasfakadásig kóstolható sajtokról nem is beszélve. A skanzennek otthont adó múzeum szintén megért egy látogatást. Most épp a Verkade holland keksz- és csokoládégyártó cég történetébe kaphattunk bepillantást. Az 1886 óta töretlen népszerűségnek örvendő cégről sok-sok infóval gazdagodtunk, miközben kekszet csomagoltunk, pralinékat egyengettünk a dobozokba vagy épp memóriajátékoztunk Zsófival. Még egy működő konsírozógépet is láttam, ami külön öröm volt számomra.

Az egész napos skanzentúra után érkeztünk meg Aalsmeerbe, ahol egy tündéri bácsi várt ránk, s mi elfoglalhattuk a gyerekei által egykoron birtokolt tetőtéri szobát. Az egész napos őgyelgés után még sétáltunk egyet Aalsmeerben, néztük a kellemes, jól berendezett otthonokat, a kerítést nem ismerő kerteket, az ápolt köztereket és próbáltuk elképzelni, hogy milyen lehet ilyen közegben élni.

Aalsmeerben korán köszöntött ránk a reggel, ugyanis hétkor már jelenésünk volt a Virágtőzsdén. A hajnali palacsintázás után (igen, a hollandok palacsintában is élen járnak, s ezerféle kapható a boltokban) a néhány háztömbnyire lévő Virágtőzsdére siettünk, ahol már nagyban zajlott az aukció.

Európa licitált a világ számtalan pontjáról érkező növényekre, amelyeket a sikeres licitet követően rögvest össze is készítették a vásárlóknak. Míg maga a licitálás külső szemlélőként meglehetősen unalmasnak tűnt, addig a megrendelt virágok összeállítása, a beérkező növények szétosztása olyan logisztikával zajlott, amit órákig el tudtam volna nézni. A színes bokrétákat tartalmazó kocsikat folyamatosan tolták be a hatalmas áruelosztó csarnokba, ahol száguldozó kisautókon jöttek-mentek a munkások, a megfelelő rendelést az autó mögé kapcsolták, majd a rakományukkal együtt visszasoroltak az eszeveszett tempóban robogó többi autó közé és már el is tűntek a szemünk elől. A hatalmas csarnok felett futó hídról néztük ezt a kocsikra és elektromos kisautókra írt balettet, majd mi is autóba pattantunk, hogy valóra váltsuk Anna álmát és meghódítsuk Amszterdamot.

Amszterdam már az út tervezésekor nagy falatnak tűnt. A szállásfoglalásnál hamar éreztem, hogy nem a városban fogunk lakni, a múzeumok esetében a két héttel korábbi eszméléssel pont lecsúsztunk – úgy októberig – az Anna Frank ház látogatásáról, s a közlekedéssel is meggyűlt a bajom. Pontosabban, mivel elővárosban szálltunk meg, ezért kérdésessé vált a bejutás, illetve annak ára. Végül – hála a férjem holland tudásának és az én kitartó vadászatomnak – a főpályaudvarnál találtunk egy olyan parkolót, amelyben olcsóbban álltunk meg egész napra, mint amennyiért egy bő órát buszozhattunk volna egy irányba, a város felé. Amszterdamra nem készültem, megvettem a múzeumi belépőket, s tudtam, hogy van két napunk felfedezni a várost. Jobbat nem is tehettem volna.

A hajnali Virágtőzsde után kora reggel, kilenc környékén már a város fő csapásán, a Damrakon haladtunk. Kihalt és békés volt minden, a Dam téren lévő Tussaud előtt csak a dolgozók álltak. Meg a Nők, akik a fejükbe vették, hogy be szeretnének menni. Nekem nem kellett kétszer mondani (ok, tudom, hogy borzasztóan vásári, de engem ettől függetlenül szórakoztat), a férjem meg meghajolt a Nők akarata előtt.

Így esett, hogy a két bolondos kamaszlányunk sírva-röhögve fotózkodott Justin Bieber félpucér szobrával, hogy megörökítődtünk a balfékségében sztárrá vált Ed Sheeran-nel, hogy ha nem is hosszú időre, de egy catwalk erejéig modellé avanzsáltak a Nők, s Anna végre újra meghúzhatta Van Gogh fülét.

Mire a négy emeletnyi viaszbábu közül kikeveredtünk, megtelt, életre kelt a város, mi pedig gondosan elvesztünk benne. A múzeumi jegyrendelésünket nem véletlen időzítettem estére, úgy voltam vele, hogy addig – minden időkorlát nélkül – csavarogjunk csak úgy, céltalanul. A negyedik jobb kanyar és ötödik, biciklivel gondosan dekorált híd után jól el is tévedtünk. Jártunk könyvpiacon, voltunk a vörös lámpás negyedben, valahol a sűrűjében ettünk egy jó sült krumplit, alaposan szemrevételeztük a marihuána mintás mindenféléket, megszoktuk, hogy az eddigi krumpli és gofri illat itt a fű jellegzetes, nem túl kellemes (égett tehénszarra emlékeztető ) illatával karöltve jár. Aztán Anna és Zsófi kérésének eleget téve megkerestük John Green híres ifjúsági regényéből készített film amszterdami helyszínei közül a leghíresebbet. Azt a bizonyos padot.

Majd a koradélutáni napsütésben hajóra szálltunk és egy bő órán keresztül szeltük a csatornákat, hallgattuk az idegenvezetőnk keserédes meséjét egy egykorvolt izgalmas városról, ami lassan teljesen kirakattá válik, s feláldozódik a turizmus oltárán. A napközbeni élményeink nem ezt a benyomást keltették bennünk, de való igaz, hogy este, mikor mindenen túl, fáradtan kaptattunk vissza az autóhoz furcsa, számomra korántsem vonzó töltettel telt meg a város.

Addig azonban napsütötte, szép arcát mutatta, ahogy áthaladtunk a Rijksmuseum árkádjai alatt, hallgattuk a rögtönzött vonóshármas koncertet, amit egy tangóharmonika egészített ki, hibátlanul. Figyeltük a körülöttünk kibomló teret és a végén elértünk a Van Gogh Museumhoz. Az egy dolog, hogy én vágytam látni a képeit, de a lányok is találkozni akartak Vincent műveivel, akit személyes ismerősüknek tekintenek egy bizonyos Doctor Who epizód óta. A londoni képek nyomát elmosta már az elmúlt két év sűrű programja, így most újra kezdték az ismerkedést. Szerencsére ebben a múzeum is nagy segítségünkre volt, hiszen a gyerekek számára összeállított külön feladatlappal várták őket, amely gondosan végigvezette tulajdonosát az összes termen és Van Gogh egész munkásságán, életén.

Számomra is most vált világossá sok minden, miközben Annának magyaráztam, hogy micsoda belső indíttatás kellett ahhoz, hogy Vincent festővé akarjon válni. Láttuk a Krumplievőkben lévő zabolátlan tehetséget, ahogy a kifejezésre jutni még nem képes tálentum ott toporog a borzalmas színek és torz arcok mögött. Aztán jöttek a párizsi évek, a plain air és máris megváltozott minden. Jöttek a kicsit innen, kicsit onnan koppintott technikák, témák, majd egyszer csak kibújt a bábból a művész és szemben találtuk magunkat a valódi kifejezésmóddal, azzal, ami már csak az övé.

A gyűjtemény persze nem teljes, hiszen a nagyon nagy alkotások egy része Londonban vagy épp a párizsi Musée d’Orsay-ban található, de a kortársaktól származó képek (Pisarro, Seurat vagy épp Gaugain) jól példázzák a fejlődést, megvan az ív, s a végén – a hiányzó nagy alkotások ellenére – ott a katarzis.

A hajnal óta hajszolt szervezetünk végül benyújtotta a számlát, néhány óra után elbúcsúztunk a múzeumtól és az egyre sűrűsödő estében visszaautóztunk Aalsmeerbe.

Másnap lazábban vágtunk neki a városnak. Egyrészt már otthonosan mozogtunk az utcákon (bár az én viszonylag megbízható belső iránytűmet is hazavágta a rengeteg csatorna), ráérősen szemlélődtünk, ezer és egy sajtboltban teszteltük az érett vagy épp kevésbé érett sajtokat, megállapítván, hogy a kókuszos sajtnak nincs létjogosultsága, ellenben a szarvasgombással, ami azonnali addikciót váltott ki mindannyiunknál.

Kóstoltunk kézműves holland fagylaltot, ettünk unikornisos fagylaltot, megnéztük a város híres közparkját és felfedeztük, hogy egy külön papagájkolónia él a park fái közt (néhány elrepült Gyurrika nem adta fel, hanem asszimilálódott az amszterdami léthez). Mint mindenki, mi is fotózkodtunk a Rijksmuseum mögötti Amsterdam feliratba bújva, majd felkerestünk a John Green filmből egy másik híres helyszínt és egészen estig róttuk a várost, amely egy hatalmas, fényes szivárvánnyal vett tőlünk búcsút, mielőtt elindultunk volna vissza, Maastrichtba.