Mirelle

Bevallom őszintén, nincs takarítónőm. Amíg a szüleimmel éltem, addig értettem a létjogosultságát a kéthetente érkező segítségnek, akivel – közös erővel – mindent megmozgattunk, a 210 négyzetméteren lévő tárgyakat, szőnyegeket, ablakot és függönyt mostunk és egy ebédszünettel (meg két kávéval) délután ötre már egész formás rend uralkodott körülöttünk. A mostani egy szintes és jóval kisebb otthonunk takarítása alapvetően soha nem okozott gondot, nem csináltam semmilyen zónázást, csak az otthon megtanult rutinnal tartottam a szintet, és ha bizonyos szögből sütött a nap a nappaliba, akkor eszembe juttattam, hogy a nagyanyám még naponta kétszer törölte le a port a pianínóról, de ezzel a lendülettel legyintettem is és léptem el a fénypászmából.

A Nők érkeztekor egyértelműen nőtt a tisztaság iránti vágyam, a villanyszámlán szépen meg is látszott, hogy a kúszó-mászó gyerekek előtt és után folyamatosan porszívóztam (a mosógép állandó üzemben létéről nem is beszélve), a helyzet azonban a nyulakkal új fordulatot vett. Cucuka rövid szőre is vállalhatatlanná tette a nappali egyébként mindig is problémás fekete szőnyegeit, de Bolyhos hosszú és finom fekete-fehér szőrszálai már szőnyegcserét tettek indokolttá. A bézs szőnyegünk meg is oldotta átmenetileg a problémát, egészen Yolánig.

Yolanda befogadása előtt – az ideális kutyajelölt keresése közben – csupán annyi kikötésem volt Annának, hogy kis termetű, lány kutya legyen, fekete-fehér bundával és ne túl hosszú szőrrel. Yolán megugrotta az kívánalmakat és bár a színskála azonos pontjairól válogat, mint Bolyhos, de mégis valahogy feltűnőbb az, amit hátrahagy és méreteihez (testfelületéhez képest) rengeteg.

Ártatlan bűnözők

A porszívó ennek örömére újra napi pajtásommá nemesedett, együttes küzdelmünk eredményeként maradt vállalható a lakás, bár a kutya szőrszálai valahogy abban a percben visszasettenkedtek a padlóra, ahogy eltettem az eszközt a helyére.

Napi küzdelmeim egykoron

Egy darabig játszottuk ezt, majd szembe jött a Rowenta igencsak vonzó hirdetése, amelyben nem kevesebbet állít, minthogy képes az állatszőrben gazdag háztartásokba is elhozni a békét és a tisztaságot.

A megfelelő fegyver

Mivel se időm, se hangulatom és a hatékonyságom is néha megkérdőjelezhető a klasszikus porszívós csaták megvívásában, úgy döntöttem fegyvernemet váltok, és olyan személyzetet hívok segítségül, aki pontosan tudja, hogy mire van szükségem, és az aktív jelenlétem nélkül is képes megoldani a problémáimat.

Yoli ismerkedik

A Rowenta Explorer 80-as széria Animal porszívójának kezelése gyerekjáték. Az app áruházakból ingyenesen letölthető saját szoftver segítségével könnyedén üzembe helyezhető. A porszívó első körben felderíti a terepet, elraktározza a „látottakat” és utána a mi kívánságunknak megfelelően, egy adott helyiséget vagy akár az összest képes – némi távirányítást követően – kitakarítani.

A Bolyhos által széthagyott fűszálakat is szépen összeszedi a porszívó

Az appon keresztül szépen kommunikál, szól, ha problémája támad, vagy csak egyszerűen tájékoztat arról, ha befejezte a műveletet. Látványos mennyiségű szőrt és port képes összeszedni, a legkisebb fokozaton is hatékony, de a saját felületén keresztül a szívóerőt is meghatározhatjuk (ismervén a terepet és az ott élőket). 

Nem is értem… se a nyúl, se a kutya nem kopasz…

Az app folyamatosan kommunikál velünk, az elkeresztelt háztartási robotunk (nálunk JesuisAntal) aktuális állapotáról, hangulatáról és a vele kapcsolatos esetleges teendőinkről tájékoztat, néha kissé számonkérő stílusban, de valljuk be, van akinek ez kell (pl. nekem is).

Az applikációval figyelemmel kísérhetjük hogy a kiválasztott területekből mennyit kutya- és nyúlszőrtelenített az eszközünk, ütemtervet készíthetünk, távolról is elindíthatjuk a takarítást, illetve a webáruházban kiegészítőket vásárolhatunk az eszközhöz.

Könnyedén felszökken a puhább, vastagabb szőnyegekre is, nem okoz neki gondot azok tisztítása sem.

A Rowenta Explorer 80 felmosó egységgel is kiegészíthető, a lakásunk javarésze azonban szőnyeggel fedett, így mi a nagy erejű állatszőrszedő képességei miatt imádjuk, én meg külön azért, mert helyettem, de mindig az iránymutatásaim alapján dolgozik.

Lehet ennél többet kívánni?

Bridget Collins könyve erősen emlékeztetett Susanna Clarke Piranesi könyvére. Ahogy dolgozott az agyam, vitte előre a remekül szabott próza, amely sokat sejtetett, de keveset adott, én pedig eszelős módon próbáltam a regényben evidenciaként szereplő témákat kibontani, megérteni, feldolgozni és a színes képekbe illeszteni, mint afféle hiányzó puzzle-darabkákat.

De tagadhatatlan: a könyv erős. A mondanivalója, a szereplői, az egész atmoszférája. Áthallások vannak benne, ismerősen csengő fájdalmak, szép, lassan kibomló érzelmek, egy a múlt és a jelen kor társadalmi berendezkedéseivel, politikai attitűdjeivel fájóan összecsengő társadalom és annak nyertesei és vesztesei.

A történet valahol Európában játszódik. Lényegtelen, hogy merre, az elitképzés egy fellegvárába száműzik az iskola egykori büszkeségét, aki – bár tudja, hogy ez a büntetés még méltányosnak is nevezhető – lassan jut el a felismeréshez, hogy a helyszín nem csak a régi sebeket tépi fel, hanem valami újnak is a lehetőségét hordozza magában.

Közben egy nagyon szép és finom szerelmi szál is megjelenik a könyvben: a klasszikus képeken messze túlmenően megmutatja, hogy milyen az, amikor valakit valóban önmagáért szeretnek, amikor nem a tanult és hozott szerepek mentén születnek döntések, hanem a valóságos, nemtelen én tesz vonzóvá minket.

A regény elgondolkodtató, szerethető, nehéz és egyszerű egyszerre. Sajátos reflexiói a világra és véletlen telitalálatai a magyar közállapotokra még megrendítőbbé teszik, nehéz bármilyen szinten is elvonatkoztatni és kivetíteni mindent valahová a harmincas évek Európájába (amelynek eseményeihez szintén – a maga inverz módján – sokszor visszanyúl a történet).

Pécs környéke az utóbbi évek szórásából kimaradt és elnézve az elmúlt hét végét nem is értem, hogyan. Most azonban, a sikondai kikapcsolódásunkat követően megfogadtam: kutyástól visszatérünk pihenni.

Sikonda a Mecsek egyik szépséges lejtőjében rejtezik, ahol a szénbányászati próbafúrások során egyszer csak termálvízre bukkantak és így már nem csak a fantasztikus, harapnivaló levegő miatt volt érdemes a környéken járni, hanem a század első harmadában megépülő gyógyvizes fürdő és szálloda is vonzotta a vendégeket.

Bár csak 20 km választja el Pécstől, a település elképesztően csendes és nyugodt, ebben a fenyvesekkel tagolt, medvehagymától illatos idillben talált otthonra az Ambient Hotel & AromaSPA Sikonda**** , amely több szempontból is ideális választás.

Ősszel is gyönyörű

Egyfelől Sikonda valóban telitalálat, reggel olyan levegő várt rám, mint a Magas-Tátrában, a halastavak környékén megnyugtató sétákat tehetünk, a környéken számos jelzést követve bejárhatjuk a Mecsek túraútvonalainak egy részét, elvonulhatunk a világtól, miközben egy-egy napra birtokba vehetjük Pécset, elléphetünk Villányba, fürödhetünk a napesti fényekben a Pécsváradi vár fűszerkertjében vagy Orfű csodálatos malmainál ismerkedhetünk meg az egykori vidéki élet szépségeivel és elfeledett mesterségeivel.

Másfelől maga a szálló is remek lehetőségeket rejt, 76 szobájával várja a pihenni vágyókat (a négylábúakat is!). Az ország első aromaszállójaként lehetőséget kínál a vendégeknek a tökéletes ellazulásra. Zólyomi Zsolt parfümőrrel közösen tervezett illatkoncepciójának megfelelően négyféle illatbekészítésből választhatunk, amelyeket ott tartózkodásunk során variálhatunk is.

Az Izgató Csokoládé, a fás aromákban gazdag Erdőmélyi Csend, a Nyugtató Levendula és a Frissítő Fehér Virágok esszenciái segítenek a relaxációban, amelyet csak tovább fokoz az 1400 négyzetméteres wellness részleg, amely kül- és beltéri medencékkel, jacuzzikkal, külön szauna-világgal várja a vendégeket.

Sikondával egy gyors ebéddel kezdtük az ismerkedést. A tartalmas beszélgetésekben gazdag buszút után kis csapatunk kellően megéhezett, így harangszóra könnyű fogásokból álló, szerethető svédasztallal vártak minket. Mostanában én lettem önmagam fekete báránya, hiszen mindig és mindenütt felteszem azt a rendkívül provokatív kérdést – válogatott fogásokra mutatva, – hogy gluténmentes-e. A szálloda az első nagy piros pontját itt szerezte nálam (nem igaz, már a kutyatálak feletti Welcome drink feliratnál megnyertek), a személyzet készségesen segített, nem vette félvállról a problémámat, a séf is kijött a konyháról, hogy egyeztessünk és ez a segítőkész hozzáállás az ott tartózkodásunk során végig tapasztalható volt.

A könnyű és ízletes ebédet követően, számos remekbeszabott kanyar után megérkeztünk Orfűre, a Malommúzeumba, ahol Füzes Kata a hely lelke és lelkes vezetője várt minket. A skanzen jellegű múzeum nem csak az orfűi környezettől és a malmok falaiból, a tárgyakból áradó történelem miatt zseniális, hanem attól, ahogy Kata és a kollégái élővé varázsolják azt.

A bennük élő szenvedélynek köszönhetően tapinthatóvá válnak a már hamvába holt közösségek, újraéled a kalákában dolgozó falusiak önzetlensége, a mezőgazdaságból élők bölcsessége, a modern kori technika vívmányait megelőző furfangjai, embert és állatot kímélő módszerei.

Hengermalom és a szépséges zsákok

Mire bejártuk a száraz malmot, megtanultunk malomkövek között lisztet őrölni, olajat ütni, majd a hengermalomban láttuk, hogy a technika fejlődésével nagyobb volumenben hogyan öntöttek fel a garatra, akkor jöhetett a múzeum egyetlen működő malma, a papírmalom, amely nem csak a papír történetének állít emléket, hanem lehetőséget kínál a ma emberének az egyedi, kézműves alkotásra.

A papírkészítésről régóta voltak halavány sejtéseim, de most olyan komoly, jól szerkesztett összefoglalót kaptunk a malomban, ami arra késztet, hogy ha időm engedi, akkor még tovább mélyedjek a történetében. A különféle papírkészítési technikák és eszközök mellett a papírnak való alapanyagok gazdagsága volt igen meghökkentő, hiszen minden valamirevaló email alján 20 éve ott szerepel, hogy csak legvégső esetben nyomtassuk ki, ezzel is kímélve a fákat. Most meg kiderült, hogy papír aztán nagyjából bármiből lehet, amit bizonyított is a minket körülvezető hölgy, láthattunk farmerből készített papírt, búzakalásszal dekorált papírt, sőt elefánttrágyából készített papírral is találkoztunk.

A papírok sokfélesége mellett a papírmerítés mikéntjét is elsajátítottuk, a hideg papírpépbe merített bronzhálós keretben fent maradt szálakról ügyesen leszitáltuk a vizet, majd határozott mozdulattal egy nedves filclapra borítottuk és gyönyörködtünk a rácsra applikált motívumban, amely vízjel formájában nyomta meg a papírunkat.

A kimerítő fizikai munka (egy lap merítése) után a napfényes malomudvaron gyülekeztünk, ahol az idén már saját pékséggel rendelkező múzeum kínálatából szemezgetett a társaság.

A szépséges pogácsák mellett különféle kekszek és mandulalisztes tortácskák kellették magukat, mindenki elégedettnek tűnt és boldogan falta a friss péksüteményeket.

Az orfűi túra után Pécsváradra indultunk, hogy a várban töltsük a nap hátralevő részét. Remek döntés volt. A pécsváradi vár érdekessége, hogy valójában sohasem látott el védelmi funkciót, csupán egy erődített szerzetesi monostor volt, amelynek falai és bástyái a rablókat és más útonállókat voltak hivatva távol tartani. A monostor csodálatos helyen fekszik, a Zengő alatt, pazar kilátás nyílik az udvaráról, a fűszerkertből, illetve a várfalról is, amely bőven elég széles ahhoz, hogy egy-egy jó pohár borral kitelepedjünk és élvezzük a helyből áradó – szakralitást is bőven magában hordozó – békét.

Amíg gyönyörködtünk a tavaszba öltözött vidékben és ismerkedtünk a vár történetével, addig a bátrabb vállalkozók megkovácsolhatták a saját szerencséjüket a hely szívével és lelkével, Sanyi bácsi kovácsmesterrel.

A komoly fizikai munka után (visszaütni a patkót az üllő közepén majdnem reménytelennek tűnt) jöhetett a környékbeli borok kóstolója, a vár termeiben, a kiállítás során elhelyezett palackokból, dekanterekből a Muscat Ottoneltől a vörös házasításig kóstolhattuk a helyi borászatok tételeit.

Ezek után már csak a varázslatos naplemente meleg fényeit figyeltük, majd hazaindultunk Sikondára. A szállodában elköltött gazdag vacsora mindegyikünkre ráfért, látszott a társaságon, hogy élvezzük a vendégszeretetet, a jól képzett szerviz pont annyit adott hozzá a jól válogatott tételekből álló svédasztalos vacsorához, hogy teljes legyen az elégedettségünk. Hosszasan, kényelmesen, nagyokat beszélgetve teszteltük a konyhát (megint bőven akadt gluténmentes fogás a tányéromra).

A vacsorát egy kellemes koktélparti követte, miközben a pécsváradi vár munkatársai tesztelték a szaglásunkat, és olyan illatkvízekkel borzolták a szakírói kedélyeket, amelyek vérre menő vitákat váltottak ki egy-egy csoportban. Végül aztán mindent megfejtettünk, minden teát megkóstoltunk és kellő mennyiségű koktélt ittunk, hogy elkövetkezhessen az est lezárása: a wellnessben való lazulás.

Az Ambient Hotel számos erőssége között a wellness is előkelő helyet foglal el, a valóban méretes, teltház esetén is szellősnek minősíthető spa gazdagsága nem sok szállodára jellemző. A többféle szauna, illatkabin, gőzfürdő és sószoba mellett négy beltéri medence, két kültéri medence és egy kinti finn szauna és jacuzzi várja a pihenni vágyókat.

A hosszú napot a lehető legjobban elnyújtottuk, elégedetten nyúltunk el vízbuzgárok között, amelyek szépen lassan kimosták az egész napos programtól elnehezült tagjainkból a fáradtságot és kellemes relax állapotba sodortak minket.

Másnap üdén és fiatalosan keltünk, a völgyet mosó lágy esőben elképesztően gazdag, friss illatok szálltak. A reggelit követően nem is maradtunk bent, a napsütéssel kacérkodó időben elindultunk felfedezni Sikondát.

A völgyből már felszállt a pára, a szanatórium mentén megindulva lesétáltunk a halastavakig, megismerkedtünk a hely macskájával, a hely legkitartóbb horgászaival, megtaláltuk a halőr padját, elképzeltük, hogy milyen előadásokat tarthatnak halastavi sziget színpadán, majd Pécsre indultunk.

Pécset szeretem. Talán az egyik legkedvesebb osztálykirándulásos emlékem köt ide, a város atmoszférája már kamaszként megfogott és sok évvel később, amikor a Nők épp csak betöltötték a hármat, az első gyerekesen is kettesben utunk szintén ide vezetett a férjemmel. Akkor négy kánikulai napot töltöttünk a városban, ahol nem csak a helyi nevezetességeket, hanem a hűsölésre alkalmas helyeket is sorra vettük.

Most egy rövid kalapemelésre léptünk a városba, kicsit átsimogatni a kedvenc tereinket. Szakavatott idegenvezetőnknek, Sárának köszönhetően a város számos titka is feltárult előttünk, a Zsolnay család története, Pécs történelme picit új megvilágításba helyeződött, miközben keresztülsétáltunk az elképesztően virágos belvároson.

A hollandok tulipánmezőire emlékeztető virágágyások övezték nem csak a Dzsámi környékét, hanem a kisebb tereket, sétányokat, a Pécsi Bazilika és érseki palota előtti teret, sőt, még a városfal mellé is jutott a színpompás virágokból.

Ebédelni is a városban ebédeltünk, a belvárosban található, kicsit több mint 80 szobás, kutyabarát Corso Hotel****-ben szintén mindenben a segítségemre voltak, a személyzet itt sem nagyvonalúskodta el az aggályaimat, a konyhán is tolmácsolták a kérdéseimet és gyorsan jöttek is vissza a megnyugtató válasszal. A görögös hangvételű marharagu parázskrumplival és horiatiki salátával pont illett a mediterrán városhoz, amit az időjárásról már kevéssé lehetett elmondani. Bár elképesztő szerencsénk volt: az első, igazi dörgős nyári vihar pillanatokkal azután csapott le a Pécsre, hogy mi búcsút intettünk neki.

Egyszóval Sikondára vissza kell térnünk. Yolandával és a Nőkkel kiegészülve, nagyokat fürödve, további célpontokat a programba fűzve, hiszen közel van ide Villány, Harkány, vagy Siklós is, ahogy a kastélyt rejtő Püspökszentlászlói Arborétum vagy a sportra éhezők egyik kedvenc helye, a Mecsextrém Park.

Másnap kissé elmacskásodva ébredtem, de nem volt sok időnk, fél 10-re már jegyünk volt a Vatikáni Múzeumba és előtte még a bazilikába is be szerettem volna vinni a Nőket, úgyhogy egy gyors otthoni reggeli, egy kotyogósban lefőtt kávé után már gyakorlottan hömpölyögtünk le a dombunkról, intettünk a carabinieriknek és tettük be minden értékünket a detektáló masinába. Ezt követően jöhetett a teljességgel üres bazilika, majd egy jóféle német misét csíptünk el a főoltár mögött és kilenckor kilőttünk a múzeum irányába.

A sor most is döbbenetesen hosszú volt, tényleg nem értem, hogy a népek miért töltik az értékes idejüket araszolással, már 12 éve is a világ legegyszerűbb dolga volt online megvenni a jegyet és ez most is pont így van. A személyik és oltási igazolványok részletes bemutatása után be is jutottunk az előcsarnokba, ahol az online jegyet offline jegyre váltottam a pénztárnál, majd azzal bevetettük magunkat a Vatikán termeibe.

A kiállítás lenyűgöző volt, a Nők értékelték az egyiptomi gyűjteményt, felszaladt a szemöldökük a Laokoón-csoport láttán, minden elismerésükkel adóztak a térképek termének.

Nem csodálom, egyszerűen lenyűgöző.

Megtekintettük Raffaelló stanzáit, próbáltam itt is nagyon okos lenni és még a kikacsintó fiatal festőt is bemutattam a Nőknek, majd jöhetett a főfogás: a Sixtus-kápolna.

A kápolna értékéből sokat levon, hogy idióta módon a szentély végébe, kvázi egy sekrestyébe nyíló ajtón át érkeztünk, oldalba kapva az Utolsó ítéletet, a wow-élmény csak a fél teremen átvágva valósulhatott meg. Michelangelo folyt a csapból, a két freskó közötti különbségeket átbeszéltük, az időt, a keserűséget, a tanulságokat, az Ítélkező Krisztus körüli örvényt, a szibillákat, egyszóval volt minden, amitől zsonghatott a Nők feje.

Ezt követően engedélyeztünk magunknak egy hibátlan kávét a vatikáni kertekben, majd ebéd után néztünk.

Egy gluténmentes szeletbárba tértünk be az Ottaviano mellett, innen kerekedtünk fel, hogy újfent átszelve a várost a Narancsfák kertjébe menjünk. A Giardino degli Aranci az Aventinus dombon található, eldugott helyen, nem messze a Tevere partjától és a Circus Maximustól. Narancs ugyan már ne volt, de kilátás annál több, bár a Nőkben itt más feszült némi ellenállás és többre értékelték a kertben elszórt márvány padokat, mint a ragyogó rálátást a városra.

Anna Yolánnak kívánt valamilyen szuvenírt keríteni, így a város számtalan kis utcájának bebarangolásához az állatkabolt lett a vezérlő csillagunk, amelyek köszönhetően a Corso két kilométeres körzetében nagyjából minden mellékutcában jártunk, legalább egyszer.

Végül kikötöttünk a Pantheonnál, ahol a Fiocco di Neve, azaz a Hópehely fagylaltozóban a minden képzeletet felülmúló választékból boldogan szemezgettünk. Elégedettségünket fokozta az üzletben található mosdó (ez Rómában nem elhanyagolható szempont), valamint a teljes kínálat gluténmentessége.

A fagylaltunkkal lerogytunk a Patheonnal szemközti kút lépcsőjére és hosszabb időre belevesztünk a turisták, a galambok, a pakisztáni powerbank-árusok színes forgatagába.

A belvárosi sétánkat a Spanyol lépcső felé folytattuk, majd úttalan utakon bejártunk még pár kihagyhatatlannak tűnő, de bőséggel feledhető boltot és végezetül – a Barberini palota érintésével – elindultunk a szállásunk felé.

A reggel nagyon korán kezdődött. Már Pesten fejembe vettem, hogy nekünk egy nap Dél-Itália jár, nekem alanyi jogon visszatapsolandó, a Nőknek meg muszáj megmutatni azt a fényt/életérzést/hangulatot, amit a déli vidékek lehelnek magukból. Ezért aztán az utcánk alján felkapaszkodtunk a helyi érdekű vasútra, azzal eljutottunk a Tiburtina buszállomásra, ahonnan nyílegyenesen vitt az utunk egészen Pompeiig. Pompeii-be eljutni koránt sem olyan egyszerű, mint gondolnánk. A híresen jó olasz vasút ugyanis több kézben van a kelleténél és nem minden desztinációból érhető el – az egyébként az útvonalba eső – másik célpont. Tipikusan ilyen eset Pompeii, amelyet vonattal Nápolyból és Salernoból egy hév-jellegű kisvonattal tudunk megközelíteni (bár most visszafelé egy TrenItalia szerelvénnyel jöttünk, ami meglepő is volt), egyszóval Pompeii Rómából vonattal két lépésben, nápolyi átszállással valósítható csak meg. Ellenben busz megy oda egyenest, mi is azzal lendültünk neki. A nápolyi megálló kapcsán a Nők kifejtették, hogy a fennmaradó idejüket inkább egy toszkán jellegű kisvárosban töltenék, így abban maradtunk, hogy a múzeumot követően nem sietünk vissza, hanem Pompeii vendégszeretetét élvezzük majd.

Az idő ragyogóra fordult, a szinte felhőtlen ég alatt nekünk már kora nyárinak rémlő idő derengett, a dél-olaszok dzsekiben nyomták, mi pedig nem győztük újratervezni az eddig kevésnek bizonyuló ruharétegeinket.

Azt hiszem, a hely és én nyertünk: az Aquincumhoz szokott Nők számára egészen újat tudtunk mutatni, a hely hozta a legjobb formáját, én meg a római mindennapokról meséltem, miközben a helyi patríciusok átriumos házaiban cirkáltunk, a közfürdőben jártunk, vagy épp a 2000 éves falfirkákat nézegettük. Pompeiiben nem csak a legszebb korába dermedt város, a felfoghatatlan tragédia ellenére is pozitív kisugárzású környezet, hanem a Nápolyi-öböl, a Vezúv is mindent megtesz, hogy még varázslatosabban érezzük magunkat.

„Akit az istenek szeretnek fiatalon hal meg.” – állítja Menandrosz és Pompeiire ez valóban igaz. 2000 éves létére üde és friss, kevés képzelőerő is elég ahhoz, hogy magunk előtt lássuk a római polgárság legjavát, amit épp az öbölben pihenve járja a várost, a fórumon cseveg vagy épp a több száz taverna egyikében múlatja az időt egy jóféle campania-i bor társaságában.

Az ásatás helyszíne rendezett, számos házba bandukolhatunk, órákat lehet eltölteni egykori magánkertekben, házakban vagy csak a főcsapásokat követve bolyongani a városban.

A helyszínen létrehozott kiállításon nem csak az időbe merevedett emberek és lovak mutatják meg, hogy lett mindennek egy szempillantás alatt vége, a város egykori nagyságát és gazdagságát felelevenítő tárgyi leletekre is érdemes néhány pillantást vetni.

A múzeum előtt – az előszezonnak hála – még nem volt nagy nyüzsgés, azt, amit a múzeumi bolt kínálatában nem leltünk itt számos árus kínálta, gazdagabbak lettünk pár láva-karkötővel, és mivel Zsófi szokásához híven lassan és körültekintően választott, Anna megtapasztalhatta azt a délszaki kedvességet, amiért az én szívem ide mindig visszahúz. Mire megszületett a döntés kis híján számot cseréltek az eladó hölggyel, nehéz szívvel és extra ajándékokkal távoztunk, hogy végre ehessünk egy igazán jót. Campania nekem egyet jelent a friss bivalymozzarellával, így most sem volt kérdés, hogy mivel leszek boldog. Zsófi pizzát választott, Anna egy tisztes gnocchit, aztán hosszan és békésen ettünk a teraszon, fél szemünk az ásatás területén és az előtte kavargó turistákon tartva.

Ebéd után a katedrális tövében ittunk egy hibátlan kávét, majd egy mérhetetlenül kedves kalauzzal közös akcióban beszereztük a Nápolyba vivő menetjegyeinket, ahol átszálltunk a megfelelő buszra és pár óra alatt hazakanyarodtunk Rómába.

Az utolsó napunk még egész tisztességesnek tűnt, a 6 után induló repülő okán volt ráció a városban csavarogva tölteni még az időnket, keresnem kellett egy helyet a Bőröndnek, hogy minden felesleges kolonc nélkül kalézolhassunk. Egy szuper kis applikáció segítségével megadtam, hogy hol szeretnék megválni a csomagtól, feldobta a környéken elérhető lerakatokat, én pedig kiválasztottam a Termininél levő tranzitunkhoz legközelebb esőt, leadtuk, amit le kellett és a Trevi irányába belevesztünk a városba.

Nem voltak nagy terveink és a négy napja folyamatosan – applikáción és természetben is – folyamatosan fenyegető eső most beváltotta az ígéretét és hol visszafogottabban, hol agresszívebben szakadt. Haladtunkban kávéházakban dőltünk márványsöntésekhez, könyvesboltokban élvezkedünk, szuvernírboltokban szörnyülködtünk, közben újabb negyed maraton került a lábunkba, hogy végül a Prati negyed teljes bejárása után, megérkezzünk a Vatikán mellé, a Mama Eat-be, egy hibátlan búcsúebéd reményében. Ezt követően már csak az esőáztatta Rómában sétáltunk (újabb kávék és kávézók), majd a Terminin induló utunk végén Yolán várt a kocsink hátsó ülésén.