MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Múlt héten, az egyik ragyogó kánikulai napon, talán épp a legmelegebben útra keltünk a Nőkkel, hogy az általam kifejezetten szeretett Vendéglátóipari Múzeumban elcsípjünk egy a kekszekről szóló remek sajtótájékoztatót. Mielőtt azonban irányt vettünk volna a múzeumba, beálltam az egyik megszokott benzinkútra a környéken, tankolni. Egy könnyed nyári ruha volt rajtam, kezemben ezernyi cucc, azok se könnyűek, rajtam a kedvenc Nespresso-Tipton napszemüvegem, amit az üzletbe lépve se feltolni nem tudtam a fejemre, se a ruhába beakasztani, így végső megoldásként landolt a pénztár előtt, amíg a számtalan ilyenolyanamolyan, de szükséges holmim közül kikotortam az épp kellő tárcámat és fizettem.

Majd léptem, hiszen a kocsiban épp három kamasz készült meggyulladni, és az idő is szorongatott minket. Mire rákanyarodtam a Szentendrei útra, elfogott a hiányérzet. Sehol a szemüvegem. Annával rögvest megnézettem a neten, hogy az adott benzinkútnak van-e telefonszáma, de nem találtunk, a központi oldalon szintén nem jártunk sikerrel, így az első adandó alkalommal megfordultam, és nagyjából 10 percen belül újra a benzinkútnál voltam. Anna befutott, majd csalódottan jött ki: nem látták, nem tudnak róla. Ekkor én mentem be, hátha, de egyöntetű, szomorú csóváláson túl semmilyen reakciót nem váltottam ki a személyzetből.

Így aztán továbbálltunk, irány a múzeum. Napközben megpróbáltam a benzinkutat üzemeltető társaság facebook oldalán üzenni, de egy ostoba és alapvetően csak nyereményjátékokat az arcomba toló chatboton nem jutottam túl, akármennyire ígérték a kezelő jelentkezését. A weboldalon semmilyen megoldást nem találtam, csak egy email címet, amire még aznap este írtam.

Aztán gondoltam egyet, és úgy döntöttem megkérdezem a kerületi kapitányságot, hogy nagyon ciki-e, ha egy kvázi esélytelen, piszlicsárénak tűnő, de nekem fájó üggyel zaklatom őket. A központos nagyon helyes volt, javasolta, hogy vagy személyesen, vagy írásban azért tegyek bejelentést.

Este megtettem. Két nap múlva hívott egy rendőr törzsőrmester, egyeztettük az adatokat. Bennem ugyan felcsillant a remény szikrája, de még mindig egy darab napszemüvegről beszélünk, amit a személyzet szerint bárki elvihetett abban a 10 percben. Nem nemzetgazdasági ügy, csak nekem fáj. Abban maradtunk, hogy az adatok ismeretében kikéri a kamerafelvételeket.

Tegnap újra telefonált a törzsőrmester, hogy valamikor be tudnék-e menni a kapitányságra. Nagyon meglepett, kérdeztem is, hogy miért.

Mert ott a szemüvegem az asztalán.

(Szomorú megállapításként teszem hozzá, hogy azt érintett cég a mai napig nem reagált a – lopással kapcsolatos – segítségkérő levelemre, amit a saját felületükön keresztül küldtem el nekik.)

Ha szeretnénk a lehető legjobban megérteni a Várban található szürrealista kiállítást, akkor nincs más dolgunk, mint beszerezni Dalí önéletrajzát, és vagy egyben, vagy részleteiben elolvasni, átolvasni.

Az utóbbi években egyre több olyan kiállítást tudok megmutatni a Nőknek, ami már a koruknak, érdeklődésüknek, nyitottságuknak megfelel. Tavalyelőtt Anna számára Van Gogh adott egy már elvehetetlen pluszt, Zsófinál tavaly telitalálat volt Frida, idén Velencében, a Guggenheimben, ha érteni nem is biztos, hogy értették, de érezték a 20. századi művészetben tomboló energiákat, amihez szépen idomult a most megtekinthető budapesti kiállítás.

Bár sokan már nem is emlékeznek rá, de nekem meghatározó volt az a gyűjteményes Picasso és Dalí kiállítás, amelynek szintén a Magyar Nemzeti Galéria adott otthon a kilencvenes években. Engem ott, akkor egy életre elvarázsolt ez a fajta erő, ambíció és eltéríthetetlen törekvés az önazonosság mindenáron való kifejezésére, amely teljesen a feje tetejére állította az addigi ábrázolást, és unalmas öregemberekké degradálta a korábban oly úttörőnek hitt impresszionistákat.

Ez az erő árad Dalí életrajzából is, amely nehéz olvasmány, hiszen amit a vásznon, fotókon, filmeken láttunk, az a szavakon is átsüt, egy olyanfajta önimádat zárványában él Dali, ami jóformán elviselhetetlenné teszi, de nem kétséges, hogy ez a zárvány maga a drágakő, az a tehetség, zsenialitás, amely semmilyen módon nem vitatható el ettől az embertől.

Dalít befogadni nem könnyű. Nála le kell mondanunk a megszokott, konvencionális, kényelmes módról, ahogy egy alkotást feldolgoztunk, megértettünk, elraktároztunk, fel kell vennünk azt az eszelős, sokszor szinte követhetetlen tempót, amivel a jelképekkel agyonzsúfolt, technikailag briliánsan kivitelezett műveit elénk tárja.

Erre jó edzés a könyv, és nagyon jó terep A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig kiállítás, amely az 1929-es év történéseit helyezi fókuszba, de az egész szürrealizmusról nagyon szép, egységes, közérthető képet ad, és egy olyan ajándékkal zárja a kiállítást, amely valóban felteszi a képzeletbeli í-re a pontot.

Ha pedig úgy érezzük, hogy Dalí világát a könyv és a kiállítás nyújtotta kereteken túl is meg szeretnénk ismerni, akkor nincs más lehetőségünk, mint elutazni Figueras-ba, ahol az egész Dalí élmény, mítosz elképesztő erővel és intenzitással zúdul majd ránk.

Mióta a Nők alól – két éves koruk körül – eladtam a babakocsikat, rengeteget csavarogtunk, csavargunk Budapesten. Egyszerűen átvedlünk turistába, és szájtáti módon megpróbálunk újra és újra rácsodálkozni arra a számunkra már rég evidens, sőt olykor unalmas kínálatra, ami az egész világot lázba hozza, és ide vonzza.

Erre a legalkalmasabb időszak a nyár, amikor nem kell nagykabát és csizma, csupán egy szandál, kalap, meg a lelkesedés, amivel útra kelünk, és hol ezt, hol azt a részét barangoljuk be a városnak.

Mivel a saját gyerekkorom egy része is hasonlóan telt, apáékkal sokat sétálgattunk hétvégénként, kamaszként pedig Edömér barátnőmmel öltöttük magunkra olykor a turista álcát, így sok mindenről tudtam, tudok a Nőknek mesélni, de olyan jó, hogy van egy klassz segédlet, amelynek köszönhetően izgalmas tényekkel, extra útvonalakkal tudom kiegészíteni a sétáinkat, vagy egészen más irányba indulni. A Mesélő Budapest ugyanis pont ez tudja, egy olyan családi útikönyv, amely segít felvérezni a szülőket, és segédkezet nyújt a már önállóan felfedező kamaszoknak.

Tittel Kinga – aki egyébként idegenvezetőként dolgozik – fotókkal és térképekkel megspékelt útikönyve igazán kézre áll, egy kisebb válltáskába, vagy hátizsákba könnyen elfér, így hasznos társunk lehet a város felfedezésében. Hangvétele nem gyermeteg, de nem is a semmitmondó karakterszaporító könyvek egyike, pont annyi információt ad át, amennyit szükséges, és pont annyi titokkal spékeli meg, amitől szerethetővé válik.

Annak meg külön örülök, hogy idén kistestvére is született a könyvnek, a nyomdából épp csak kikerült mesélő zsebkönyv, amely első körben a kiemelten fontos, a legtöbb izgalmat rejtő Várnegyed titkait mutatja be. Erre a kötetre külön fentem a fogam, krisztinavárosi lányként életem első 24 éve pont ide köt, ez az a vidék, amit mindennél jobban ismerek. A Nőkkel a lehető legaprólékosabban jártuk be számtalanszor a Várat. Ha nem velem csavarogtak, akkor apa és anya vitte őket kicsit sétálni, kirándulni, miközben egyik anekdotát fűzték a másikba, és ma is gyakorta sétálunk erre, ha épp virágoznak a cseresznyefák, vagy rám tör a honvágy.

A Várnegyed titkai méretében is igazodik a megnevezéshez, itt már tényleg kicsike könyvről beszélhetünk, amely tematikájában megegyezik nagy testvérével, alaposságban azonban messze felülmúlja azt. A Várnegyedet szisztematikusan végigjáró könyv – a nagyhoz hasonlóan – ügyesen találja el mindig a megfelelő vezérfonalat, amely mentén felfűzhetők az emlékművek, szobrok, épületek, történetek.

Kíváncsian várom az újabb köteteket.

A paradicsommal való viszonyom életem első 24 évében meglehetősen nehézkes volt. Anyáék imádták ez zöldséget, számomra is több formában és többször kínálták, ám bármilyen alakot öltött a nyers zöldség, bennem sosem talált lelki társra.

Főtt formájában boldogan ettem, paradicsomos káposztának, paradicsomos krumplinak , a hőn imádott paradicsomleves képében bármikor jöhetett. Anyáék egy idő után feladták, és alapvetően én is felkészültem egy nyers paradicsomtól mentes felnőtt korra. Amikor egy nyári napon, a munkahelyemen, Kinga barátnőm kicsomagolta a zámori telkükről hozott zöldségeit,  és nekem megcsapta az orromat az az édes, napérlelte, semmivel össze nem téveszthető illat. Egy életem, egy halálom alapon kértem egy szemet.

A narancssárgás, érett, de mégis kellően ress, apró koktélparadicsom korábbi társainál sokkal jobban teljesített, Kinga édesapjának féltő gonddal nevelt, éretten leszedett zöldsége nyomán felhorgadt bennem a vágy a jó paradicsomra, és lassan, de biztosan elkezdtem végigtesztelni a teljes kínálatot.

Anyáék nagyokat röhögtek rajtam, hogy 24 év restanciáját kívánom egy nyár alatt pótolni, holott én csak kerestem azt az ízt és állagot, amellyel a zámori paradicsom meggyőzött arról, hogy van értelme barátkoznunk.

Nem meglepő módon a koktélparadicsomok között leltem meg a nekem legjobban ízlő példányokat, ma is ezen élek, bár azóta a teljesen érett lucullus és az ökörszív paradicsom szintén helyet követelt magának a tányéromon.

Az egykori felismerés öröme fogott el a napokban, amikor megismerkedtem a Vidám paradicsom gazdag ízű, érett, roppanós koktélparadicsomaival, amelyet a Nőkkel versengve faltunk. A jelek szerint a Vidám paradicsomnál Kinga papájához hasonló elveket vallanak: összegyűjtött esővízzel locsolják a paradicsomot, nem permetezik és a palántákat a természet is gondozza, hiszen méhek porozzák be.

Mivel hazai termékről van szó, így nem éretlen és vízízű német vagy holland wasserbombe landol a tányérunkon, hanem falatnyi boldogság, amelyet bőven elég érett állapotában leszedni, úgy is időben a boltba kerül.

A Vidám paradicsom valóban a falatnyi örömöket gondozza, négy fajta paradicsomot termesztenek: klasszikus fürtös paradicsomot, koktélparadicsomot, cherry és datolya cherry paradicsomot.

Felhasználásuk sokrétű (már ha megérik), készíthetünk belőlük salátát, tehetjük kevert salátákhoz, alkothatunk a grillzöldségek, grillhúsok mellé salsát, adhatjuk gazpachohoz, tűzhetjük nyársra, vagy csak ehetjük magában, kedvünk szerint.