MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Nem tudom, ki hogy van vele, de én Gerryvel, Korfun nőttem fel. Nagyjából 10 éves lehettem mikor egy nyári szünetben berobbant az életembe Gerry és az ő furcsa famíliája. Nekik köszönhetően hangosan nevetve olvastam át az egész nyarat, miközben menthetetlenül megszerettem a Mamát és a gyerekeit, a korfui kolónia megannyi tagját, és egy picit közelebb kerültem az állatvilághoz is.

Gerald Durrell fantasztikus könyveit a kényszer szülte, ebből tudta fedezni az állatkertjének költségeit, de azért – valljuk be – a gördülékeny, jó humorral, kellő öniróniával és nagyszerűen szelektáló memóriával megírt történeteiből nem a keserves izzadságszag, hanem egy életigenlő, jó tollú szerző lendülete árad.

Nem véletlen, hogy a mai napig utánnyomják a könyveit, hogy a Korfu trilógia már fiatalkorában – a könyv megírását követő években – rengeteg embert ösztökélt arra, hogy felfedezze a szigetet, ellátogasson Görögországba, megismerkedjen a hellyel és a villákkal, ahol Durrellék varázslatos élete zajlott.

A könyvek mellett számos sorozat is született, a legtöbb Gerry könyveit véve alapul, ám az utóbbi években az itv angol csatorna leforgatott egy ennél sokkal realistábbnak tűnő változatot, amelynek az alapját Michael Haag dokumentumokra épülő, a valóságot elmesélő könyve adja.

Haag könyve lehetne rettentően illúzióromboló, hiszen a gyermeki látásmód, a megszépítő messzeség és a csak szépre emlékezés képességével megáldott Gerry valóban a földi paradicsomot festette le, de erről szerencsére szó sincs. Haag sokkal inkább kiegészíti Gerry színes történeteit, beleszövi a valóság szálait ebbe a színes álomkabátba, megmutatja a szereplők valódi arcát, tovább finomítva a már jól ismert karaktereket.

Nagyon érdekes a felvezetés, az indiai évek bemutatása, amelyről eddig az olvasóknak fogalmuk sem volt, hiszen egy esős nyári angol délutánnal indul Gerald Durrell első Korfu-könyve, a Családom és egyéb állatfajták, és ugyan utal néha a Mama indiai múltjára, de részleteket vagy nem tud, vagy nem akar megosztani az olvasóival.

De nem csak a szűk család történetének töredékes részei kerülnek kiegészítésre, hanem a többi szereplő életéről szintén jóval többet megtudunk. Nagy értéke Haag könyvének az is, hogy a sok plusz információ mellett, szépen elvarrja a szálakat, kerekre zárja az egyébként hatalmas Durrell életművet.

Michael Haag könyvét a megrögzött rajongóknak ajánlom, azoknak, akik kíváncsiak rá, hogy mégis hányban született a Mama, hogyan kerültek haza Indiából, kinél tanult Theo, mi lett Szpiróval a háború után, és vajon ki is az a Nancy, akiről sosem olvastunk, mégis fontos tagja volt a családnak.

Az idei szezon nagyon izgalmas felhozatalt tartogat a gasztronómia szerelmesei számára, ebből a merítésből könnyen megajándékozhatjuk magunkat, illetve megtalálhatjuk a barátaink, szeretteink számára is a megfelelő, az adott személy beállítottságához tökéletesen illeszkedő szakácskönyvet.

A mostmutasdmeg sztárok mellett a régi nagy klasszikusok is újra szóhoz jutnak a piacon, a magyar szakácskönyvek között számtalan valós, értékes beltartalommal bíró példányt találhatunk, ha egy kicsit alaposabban megnézzük a kínálatot.

Janits-Szabó Virág: Buddha-tálak

Janits-Szabó Virág előző szakácskönyvét is nagyon elmélyülten fogattam, a recenzióírásra készült lelkem a sorok olvastán önkéntelenül belassult, felvette a szerző bölcs, megfontolt ritmusát, amely az első oldaltól megfogta az olvasót, kézen ragadta, és féltő, óvó gonddal vezette át buddhista szellemiségű szakácskönyvén. A mostani könyv egy nemzetközileg évek óta felkapott, nálunk nagyjából 1-2 éve megjelent trendet vesz górcső alá, ez pedig a Buddha-tál. A Buddha-tál lényege a teljesség, az étkezéshez összeállított fogások, alapanyagok, főzési eljárások, fűszerek kölcsönhatásából születő egység, amelyet nem csak a keleti konyha fogásaival mutatja be Virág, hanem kifejezetten európai konyhákra és alapanyagokra hangolt változatokon keresztül ismertet meg a Buddha-tálak filozófiájával. A könyv addiktív, én a bemutató után egy hétig csak ilyen tálakban gondolkodtam, annyira magával ragadó módon kaptam meg az első instrukcióimat ehhez a művészethez.

Váncsa István: Lakoma, a francia konyha legfinomabb ételeiből

Váncsa maga egy intézmény, egy elképesztően erős kifejezési móddal megáldott reneszánsz ember, akiben a tudás nem csak halmozódik, hanem azt – írásban és szóban – képes átadni. Egy vele töltött ebéd felér egy kisebb szemináriummal, ahogy az a héten én is megtapasztalhattam. Kis asztaltársaságunk a legújabb Lakoma kóstolására gyűlt össze, de a végén az evés és a jegyzetelés között kellett valami egészen lehetetlen egyensúlyt teremtenem, mert az étel is kedvemre való volt, és Váncsa István szavaiból sem volt kedvem túl sokat elvesztegetni (minden második aranyat ért). A Lakoma egy autentikusnak szánt francia receptgyűjtemény, amely a mostanság franciaként ismert haut cuisine mögötti valós, paraszti konyhán alapuló francia gasztronómiát hivatott bemutatni az olvasónak. Váncsa könyvében a képek helyett a leírások, az esszék és a novellák beszélnek, hitelességét, autentikusságát jól jelzi a forrásjegyzék, és a korábbi könyvek tapasztalata alapján ez sem fog senkinek csalódást okozni.

Alexis Gabriel Ainouz: Így főz egy francia srác

Az autodidakta youtuber szakács videó számos fiatal számára hozták közelebb, tették közérthetőbbé a francia konyhát. A most megjelent szakácskönyv is ezt a kötetlen, laza, pettyet őrült, de minden ízében francia jelleget hordozza. A leírások, a képi megoldások egy új generációnak szólnak, őket buzdítva arra, hogy igenis készítsék el a kedvenc ételeiket otthon, hiszen semmi ok az aggodalomra, ha követik Alexis leírásait, akkor biztosan sikerülni fog. A könyv természetesen jóval több egy egyszerű szakácskönyvnél, mini francia gasztrolexikonnal gazdagított, konyhatechnológiai leírásokban bővelkedő, de ezek az anyagok is mind úgy kapnak helyt a könyvben, hogy ne tűnjék lexikális tudásnak a bennük felhalmozott információ, inkább afféle laza kitérő, plusz okosság, hogy még jobban sikerüljön a crêpe, még ígéretesebb legyen a felaprított vöröshagyma, és még jobban megismerjék a fiatalok a francia gasztronómiát.

Csigó Zita: Morzsaparty

Az utóbbi években – a klímakatasztrófa tudatosodása okán is – egyre jobban szembesül a világ, és természetesen mi fogyasztók is azzal, hogy milyen elképesztően pazarló életmódot folytatunk, a megtermelt és megvásárolt élelmiszereink hány százaléka megy pocsékba, végzi a szemétben, ahelyett, hogy beteljesítené a sorsát: hasznos tápanyagként feldolgozásra kerülne a konyhánkban. Erre a jelenségre hívja fel a figyelmet Csigó Zita könyve, és ad számtalan javaslatot arra nézvést, hogy hogyan kerüljük el az otthoni élelmiszerpazarlást. A könyv fejezetei ügyesen játszanak az alapanyag fogalmával, megmutatva, hogy nem csak a nyers alapanyagok vannak veszélyben, a nagyobb adagban elkészített, elunt készételek megmentésére ugyancsak szolgál tippekkel. A hagyományos, a hétköznapi konyhában fellelhető maradékok mellett az ünnepi időszakban – szinte minden háztartásban – felgyűlő extrább fogások túlélésére is vannak stratégiái. Emellett felkészíti az olvasót, hogy arra, hogy ne csak a már megvásárolt tételei esetén legyen a lehető leghatékonyabb és legtudatosabb, hanem receptpárokon keresztül azt szintén megmutatja, hogy már az alapanyagok beszerzésénél hogyan minimalizálható a későbbi esetleges pazarlás.

Gáspár Bea: Bea konyhája

Gáspár Bea az elmúlt évtizedeket a képernyőn töltötte, az ország jelentős része számára ismerős. Gasztronómiai ismereteit, sok éves konyhai tapasztalatát, kedvenc családi receptjeit adja most közre egy szakácskönyvben. A beltartalom meglehetősen sokszínű, a receptek során lekövethető Bea életútja, amelyben ott vannak a nagymamáktól, rokonoktól örökölt ízek, leírások, a cigány konyha elképesztően egyszerű, kevés és olcsó alapanyagra hangolt, de mégis karakteres ételei, valamint Bea kedvencei és a család körében osztatlan sikert arató fogások teszik teljessé a választékot. Ez a gyűjtemény nagyon jól forgatható a hétköznapokon, de érdemes vendégváráskor, családi ünnepekre való készülések idején ugyancsak érdemes elővenni, átolvasgatni, ihletet meríteni, vagy csak szépen, soronként lekövetni Bea receptjeit.

Yotam Ottolenghi: Egyszerűen

Ottolenghi könyveit lapozva az ember a legjóllakottabb állapotában is biztosan megéhezik. Ez most sincs másképp, a világ alapanyagiból készülő, a Kelet varázslatos fűszereivel megbolondított fogásait megrendelni is szívesen megrendelné az ember, de igazából a megfőzésük sem ütközik semmilyen akadályba. Az Egyszerűen-nek pont ez az erőssége, a megszokott Ottolenghi minőséget kapjuk, varázslatos fotókkal, egyértelmű, részletes leírásokkal, és olyan jelzésrendszerrel ellátva, amely tovább egyszerűsíti a receptek kiválasztását. Bár a húsok és a halak is külön fejezetet kapnak a könyvben, az Egyszerűen kitűnő ajándék vegetáriánus, flexiteriánus és vegán ismerőseink, barátaink számára, hiszen a receptek nyolcvan százaléka teljes mértékben belesimul a húsmentes életmódot folytatók számára. A desszertfejezet szűk, de nem elhanyagolható része a könyvnek, amelyben kifejezetten házias tételek szerepelnek, lefedve az egész évet, kezdve az eperszezont tartogató tavasztól, egészen a brownie-szerű svájci kekszekkel érkező télig.

Yotam Ottolenghi, Hellen Goh: Édes

Ezt a könyvet minden süteményimádó, édesipari konyhatündér, kezdő házicukrász imádni fogja. Nem feltétlen kell ajándéknak szánni, már most megvehető, és akkor az aprókekszes fejezet csodás tételeinek egy részét az ünnepekre el is készülhetnek. A könyv nagyon szép merítéssel dolgozik, egy kalap alá véve a világ desszertkínálatát, megmutatva belőle a legjobbakat, ügyesen szelektálva és fejezetekbe szervezve, hogy mindenki megtalálja a számára kedves süteményeket, desszerteket. A könyv fenyeget annak kockázatával, hogy csúnyán elhízunk, és mire kisütjük a teljes tartalomjegyzéket, addigra készen állunk a pályamódosításra, de szerintem Ottolenghi Édes könyve megéri ezt a rizikót. A receptek a szokott, ellenállhatatlan, de a végletekig egyszerű képi világgal karöltve érkeznek, az alapanyagok megadása precíz, a készítést leíró szöveg körültekintő, és megfelelő mértékben részletes, a receptek összességében közérthetők.

Tegnap este időutaztam. Nem csak azért, mert apa halála óta először jártam aukción, hanem azért is, mert az egyik kortárs alkotás kapcsán elkapott a nosztalgia, ami hamar összehasonlító analízisbe ment át, és amíg boldogan néztem a kifejezetten válogatott palettát, azon méláztam, hogy nekünk azért mennyivel egyszerűbb volt.

Az utóbbi időszakban széles színes vásznú kivetítőn nézem a 21. századi kamaszkort, és egyáltalán nem irigylem a gyerekeimet. Nekünk, ott, valahol kilencvenes évek kopottas mezsgyéjén, ha meg is kellett küzdenünk a korunk démonaival, de legalább időnk és terünk volt hozzá. Ha visszanézek, akkor narancssárgás fakultságában az idő köszön vissza rám, ami még megadatott nekünk.

Ma viszont azt látom, hogy az online térben olyan tempóba történnek az események, amelynek a feldolgozására, megemésztésére egyszerűen nincs idő, sokszor futnak bele egyszerűen azért csapdákba, mert a helyes reakció meglelésére, az adott szituáció végigondolására sem engedi őket a rendszer.

S hogy honnan jutottam ezekhez a közepesen keserű gondolatokhoz? A tegnapi Dobossy aukció 84-es számú tételétől, amelynek alkotója Für Emil.

Emil ugyanis az idő szárnyán lépett – ha csak rövid időre is – az életünkbe. Azokban a megboldogult kilencvenes években, amikor a 78-as lassan és méltóságteljesen kanyarodott fel az MTI előtti végállomásához, akkor történt, hogy Edömér barátnőmmel megismerkedünk egy kissé furcsa figurával. A busz épp egy irányba vitt minket, mi beszélgettünk, majd mindenki ment az útjára, teret hagyva a szerencsének (snapchat, facebook és insta kontaktok helyett). Az idő úgy hozta, hogy Edömér újfent összefutott az ifjú festővel, aki ekkor elkérvén tőle a címemet – múlt századi regénybe illő levelezésbe fogott. Innentől az Ág utcai postaládát furcsa tantékról, sosemvolt rokonokról, eseményekről szóló, egészen szürreális, de egyben kétségtelenül zseniális képeslapok árasztották el, amelyben az író – önéletrajzi ihletésű – történeteken keresztül próbált kapcsolatba lépni velem.

Nem mondom, hogy a rendszerváltás idején ez a módi járta, de a bizarrsága nem volt olyan szembetűnő, mint amilyen mondjuk ma lenne.

Emil kitartóan írt, mi Edömér barátnőmmel egy darabig csak figyeltük a mozaikdarabkákként hulló lapokat, majd megnéztük, hogy milyen alkotásokat készít (pont olyanokat, mint a 84-es tétel), és a magam részéről úgy döntöttem egy közös teázás belefér a kitartó, udvarlásnak talán nevezhető ismerkedési kísérletek sorába.

Ez persze hiba volt. Maga az együtt töltött idő nem volt igazából kínos, de a végkifejlete annál inkább: amikor a szépreményű festő kettőnk teájának ellenértékét a nála lévő, tengerjárásra is alkalmas bőröndben hurcolt, ütött-kopott fém kaszniból egyenlítette ki, fillérekből tornyot építve az elképedt pincér előtt.

Azt hiszem itt pecsételődött meg a kapcsolatunk, amelyen az elkövetkező időszak újabb és újabb dagerrotípiákra születő fantasztikus kisregényei sem tudtak változtatni. Apám, aki a maga módján hajlott a racionalitásra, egy idő után megkérte a postást, hogy ezeket a költeményeket, kisregényeket ne kézbesítse, maradjon hely a valódi postánk számára is.

Ekkor derült ki, hogy a Naphegy hajadonjai közül nem egyedül én utazom rendszeresen a 78-ason, és más, még pártában lévő lányok számára szintén szállítja a Magyar Posta az ismeretlen tanték és jiddis mámék soha véget érni nem akaró történeteit.

Onnan tudom, hogy jön a tél, hogy elkezdek esténként teát inni. Semmi extra tudatosság nincs ebben, egyszerűen csak van egy pont, egy hőfok, egy korán estébe forduló délután, amikor nekem teát kell innom.

A teázási szokásaink családilag elég furcsák. A férjem nagy gourmet, rengeteg teát vásárolt össze az évek folyamán, szálas teából legalább 15 doboznyi található itthon, és akkor még nem beszéltünk a filteres kiszerelésekről. Ő nagyon szereti az ünnepi hangulatú teákat, a minőségi fekete teát, amit csak egy karika citrommal dob fel, illetve egy kevés tejjel, ha épp angolos hangulatban van. Nálam a chai latte a nyerő, azaz egy indiai, fekete teával kevert fűszeregyveleget öntök fel forró vízzel, és ezt kortyolom, hol tejjel, hol mandulatejjel, hol magában. Zsófi kifejezetten nem kedveli a teát, nála mostanában a kávé kapott központi szerepet, Anna viszont két dologért rajong: a menzás teáért, amit több kiló cukor és nagyobb mennyiségű fekete tea, valamint citromlé segítségével kikísérletezett, illetve a Fuzetea fahéjas szilvás teájáért, amit októbertől kezdve vadászik a különféle élelmiszerboltokban, és szezonban előszeretettel issza forrón, vagy akár a suliba is magába viszi, melegen, termoszba zárva.

Anna örök kedvence a sor elején: a fahéjas szilva

Múlt héten a Fuzetea mini szemináriumán nagyon sokat tanulhattunk a teáról. Olekszik Dorottya tea sommelier, a Tea Akadémia szakértője rendkívül tartalmas gyorstalpalót tartott nekünk a teákról. Megtudtuk, hogy pontosan mi a tea, megismerkedtünk a teacserje fajtáival, termőterületeikkel, azt is megtudtuk – hogy akárcsak a bornál, kakaónál, kávénál – a területszelekció a teánál is működik, itt is vannak kiemelkedő fajták, egyedi vidékek, páratlan mikroklímák, amelyek együttállásából különlegesebbnél különlegesebb teák születhetnek, ha mi, a felhasználók jól készítjük el.

Hallottunk a teák sodrási technikáiról, arról, hogy ez mennyiben befolyásolja a végleges tea ízprofilját, illetve közösen felfedező útra indultunk: az alapteákat és az dél-afrikaiak rooibos teáját alapul véve különféle teakeverékeket készítettünk, ügyelve arra, hogy melyik alap teához mely kiegészítő bogyók, aszalványok, fűszerek, zöldfűszerek, virágok illenek.

Készül az egyik ízesített teám

A teák összeállításánál ügyeltünk a mennyiségekre is, Dorottya óvó tekintete és magyarázatai közepette állítottunk össze két blendet, amelyben egy-egy alapteát ízesítettünk, ügyelve rá, hogy ne veszítse el jellegzetes ízét, karakterét, csupán kiegészítést nyerjen a hozzáadott ízek által.

Így született nálam egy fekete tea alapra ültetett, ayurvédikus fűszerkeverékkel ízesített chai masala, illetve egy rooibos tea alapon nyugvó csipkebogyóval, hibiszkusszal gazdagított tea, amelyet szintén el tudom képzelni, hogy mandulatejjel picit krémesítve fogok fogyasztani.

Kedvenc fűszereim egy tányéron, avagy chai masala függőként chai masalat készítettem magamnak :)

A nap tanulsága egyébként pont az volt, amit minden tél elején megállapítok, és minden szétfagyott zakopanei túra után is újra tudatosítok magamban: teázni jó. Ha van időnk, akkor érdemes magunknak összeállítani a teánkat, vagy a megvásárolt keverékeket, alapteákat felönteni és azokat fogyasztani, de az is tökéletes választás, amit Anna követ, vagyis beszerzi a már elkészített teáját, és vagy hidegen, vagy melegen boldogan issza.

5 érdekesség a teáról – a tea sommeliertől

1. Bár magyarul a köznyelvi beszédben mindent teának hívunk, – még akár az akácvirág vagy a csipkebogyó főzetet is -, teának hivatalosan csak a Camellia sinensis, vagyis a teafélék családjából származó cserje leveléből főzött italt nevezik.
2. Így például a népszerű rooibos tea sem tea, hanem vörös fokföldirekettye zsenge hajtásaiból készült főzet. Előnye, hogy nincs benne cseranyag és koffein sem, viszont kalciumban gazdag.
3. Egy tealevélből az elkészítés módja szerint készülhet többek között fehér, zöld, sárga, fekete, oolong és puerh tea is. Attól függ, melyik lesz belőle, hogy az adott termőterületen melyik technikával készül a legjobb tea.
4. Egy tealevél körülbelül 4-5 ezer különböző módon sodorható meg, ezek mind különféle teákat eredményeznek.
5. A tea koffeintartalmát rengeteg tényező befolyásolja, például többek között a termőterülettől, a szedés időpontjától, a feldolgozása módjától is függ.

Ezekkel is ízesíthetők a teák