MIRELLE Atelier

A karantén egészen sajátosan hatott a magyar társadalomra. Szinte még el sem dőlt, hogy lakásainkba zárva várjuk majd a járvány lefutását, már felvásároltak minden fellelhető élesztőt, és napokig üresen tátongtak a boltok korábban liszttől roskadozó polcai.

Majd megtörtént a zárás, és új istenség született: a kovász. Elképesztő lelkesedéssel és kitartással vágott bele rengeteg, a konyhai kreativitás magában épp felfedező vagy a gasztronómiában már jártas ember a kovászok nemzedékeinek nevelésébe, vagy elégedett meg az élesztő kínálta lehetőségekkel és kezdett el különféle kenyércsodákat, kelt tésztás péksüteményeket gyártani a családjának.

De ez nem csak a közösségi platformok képeiből volt egészen jól lekövethető, hanem a Pek-Snack felméréséből is, amely ebben a helyzetben arra kereste a választ, hogy mit és hányszor sütöttek a magyarok a karanténban, ezért online kutatást készített 2020. május 4. és május 24. között. A kérdőívet 3039-en töltötték ki, közülük 2909 nő.

A válaszadók 71 százaléka arról számolt be, hogy valóban több időt tölt sütéssel a járványhelyzet idején, mint egyébként. 85 százalékuk hetente legalább egyszer süt, de a legtöbben hetente 2 alkalommal készítenek valamilyen finomságot a családjuknak. Több mint 50 százalékuk 60-120 percet is eltölt egy-egy alkalommal a sütéssel és az előkészületekkel.

A kutatás arra is rávilágított, hogy a válaszadók 43 százaléka a karantén idején valóban igyekezett ritkábban boltba menni, viszont a friss pékáruról nem akart lemondani, részint ezért is sütött otthon. A megkérdezettek több mint 35 százalékának pedig fontos szempont volt az is az otthoni sütésben, hogy tudja, milyen alapanyagokból készül a süteménye, kenyere.

A házipékek közül a legtöbben (28%) – nem meglepő módon – édes péksüteményt (főleg kakaós csigát) készítenek, így második helyre csúsztak le a sós péksütemények (pogácsák, kiflik). A kenyérsütéssel csak a válaszadók 10 százaléka próbálkozik.

A megkérdezettek 77 százaléka pedig azt a népszerű megoldást is szívesen választotta már, amikor a fagyasztott pékáruból otthon készített friss, meleg terméket. Ezek között a termékek között is a pogácsa és kakaós csiga számít a legnépszerűbbnek.

A hétvégi főzésünk egyik nagy terve volt a grillezés, amit a szeles-esős idő erősen felülírt, azaz az eredeti receptötletemen módosítanom kellett, így születtek a gratinírozott gombafejek.

Szalonnával töltött gombafejek gratinírozva, kakukkfüves gombaraguval

1 tálcányi óriás csiperke

1 tálcányi portobello gomba

10 dkg húsos szalonna kockázva

10 dkg trappista

1 dl tejszín

1 dl víz

1 tk morzsolt kakukkfű

frissen őrölt fekete bors

só

A gombák tönkjeit leválasztom, félreteszem, a kalapokat egy nagyobb tepsibe teszem, finoman sózom, borsozom, majd a szalonnát elosztom benne. A sajtot ráreszelem a kalapokra, egy bögrényi vizet locsolok a gombák alá, majd a tepsit a 190 fokra előmelegített sütőbe tolom.

A tönköket félbe vágom, majd vékonyan felszeletelem. Kevés olajon, gyakori kevergetés mellett lepirítom, majd tejszínnel és egy kis vízzel felöntöm. Sózom, borssal, kakukkfűvel ízesítem. Nagyon kis lángon párolom, amíg a sütőben elkészülnek a töltött gombák.

Amikor elkészült, akkor a tányérra helyezett gombákat a raguval meglocsolom, a kész fogást párolt rizzsel tálalom.

Az elmúlt hónapok utózöngéi még sokáig velünk maradnak. A karantén időszaka alatt született teóriák, elemzések mind-mind azt mutatják, hogy bár vágynánk visszazökkenni a megszokott kerékvágásba, szinte biztos, hogy picit más nyomvonalat jelöl ki számunkra mostantól az élet. Ez nem feltétlen jó, de nem is feltétlen baj.

Lehet, hogy megfontoltabbak leszünk, lehet, hogy lassabban faljuk fel a napokat, lehet, hogy a minket érő ingerek nagyobb hatással lesznek ránk. Én nagyjából ezeket éreztem magamon, mikor múlt héten megérkezett a Costes meghívója a frissen nyitott Lupa Beachre.

Első körben az öröm söpört át rajtam, majd a megkönnyebbülés. Ott helyben értettem meg, hogy mennyire hiányzott a közösség, miközben azt vettem észre magunkon, hogy mégis milyen bizonytalanul mozgunk ebben az újra-együttlétben. Nagyon szomjaztam a többiek jelenlétét, és mégis meglepően óvatosan bántam a kontaktusokkal. Közben meg minden érzékszervemmel faltam a Lupa partjára álmodott látványt, a színes bódékat, a karib hangulatú szakaszokat, a naplemente valószínűtlen szépségét, és öntött el az a boldog bizonyosságérzet, hogy nyáron nekünk itt jó lesz. Hogy lesz hol ábrándozni, lesz hova leszaladni, kicsit megmártózni.

A tó után – vagy inkább azzal együtt – maga a Costes Beach House is tartogatott ilyen „wow” élményeket. A Costes „tengerparti” egységének esti étlapja pont olyan könnyű fogásokat rejtett, amivel Anna is és én is boldogok lehettünk. Anna a vega vonalon haladva találta meg a számára ideális tételeket, én egy sokkal húshangsúlyosabb, erősen érzelemvezérelt döntéssorozat eredményét láttam viszont három felvonásban, s be kell, hogy valljam, az impulzusválasztásom remekül sikerült.

Anna egy marokkói hangvételű répasalátával indított, amit természetesen ras el hanout fűszerezett és némi koriander adta meg a kontúrját. Elém meleg, mustáros burgonyasaláta került, erre halmozták a gazdag aromájú füstölt pisztráng filét.

Főfogásként Anna egy padlizsán parmigiana-t választott, ahol a zöldséget paradicsomszósz, rétegezte, a fűszerezéshez pedig erőteljesen hozzájárult a friss bazsalikom és a parmezán.

Előttem egy tisztes adag marhaoldalas öltött testet, amihez nem csupán grillezett szívsaláta társult, hanem egy tálkányi gazpacho, amelyet biztosan beillesztek a saját nyári menetrendembe is. A hűs, krémes levest ugyanis gazdagon megspékelték koktélparadicsommal, így az eredmény a leves és a saláta kényes mezsgyéjén egyensúlyozott, kitűnően. A salátával kínált párolt marhaoldalas kiadós és hibátlan fogás volt, amint azt a padlizsánról is feltételezem, ugyanis egy morzsányi sem jutott nekem, Anna boldog elégedettséggel tüntette el.

A desszert esetében a választék végigolvastakor tudtam, hogy ő mire fog vágyni, és hogy én mivel fejezem be a vacsorát. A gyümölcsfanatikus lányom természetesen a mentás jégkásán tálalt préselt sárgadinnye mellett tette le a voksát, én azonban szeretem a klasszikus süteményeket, így nálam egy málnás frangipane tart lett a befutó. Amihez a szezon fagylaltja dukált, ugyanis a tart gazdag, mandulás beltartalmát – bölcsen – egy gombócnyi tejföl fagylalttal lazították. Az eredmény tökéletesre sikeredett, a tejföl fagylaltnak szerintem a cukrászdák pultjaiban is létjogosultságot kéne nyernie.

A péntek esti élményeink egyértelműen azt mutatják, hogy akkor sincs nagy baj, ha idén nem új tájak felfedezésével töltjük a nyarat, ha a nyári hónapok nem a kilométerek falásáról, hanem egy másmilyen utazásról szólnak majd, ha elhisszük, hogy itt, helyben szintén várnak ránk igazán felemelő élmények.

És ennek megéléséhez ideális választás a Lupa-tó, ahol kulturált környezetben juthatunk minőségi kínálathoz, mind a szolgáltatásokat, mind a gasztronómiát tekintve. A tónál járva a Costes Beach House kínálatát szintén érdemes kipróbálni, akár egy egész napos strandolás mellett, akár este, a naplementével érkezvén, vacsoraidőben.

A lasagne az olasz tésztaételek egyik legidőigényesebb, de egyben legszerethetőbb formája. Itt ugyanis teret és időt kell adni mindannak, ami a cucina povera tésztaételeinek a lényege: hogy a szósz és a tészta tökéletes szimbiózisba kerülhessen.

Már sokszor sokféle módon megénekeltem, hogy miért fontos al dente-re főzni a tésztát, miért tartogatunk egy keveset a tészta főzővizéből, és miért nem az összetevők mennyiségén, hanem sokkal inkább azok minőségén múlik az olasz tésztaételek felülmúlhatatlan egyedisége, az elképesztő egyszerűségük mellett.

Mert bizony itt a szívünket kell is hozzá kell adni ahhoz, hogy jót együnk. Begyúrni a tésztát, kinyújtani. Szószt főzni (akár hosszú órákon át), majd a megfelelő rétegekben mindezt összeállítani, s végül hagyni, hogy egy tepsiben mindez igazi élménnyé álljon össze.

Az Emilia Lasagneria pont ezt az egyszerűséget vállalta be. Nem valami mellett készít lasagne-t, nem egy a sok termék közül a portfóliójában, hanem szűk keresztmetszetét kívánja adni egy emblematikus fogásnak, abból kihozni a legtöbbet, megmutatni a fogyasztónak, hogy milyen is az, ha egy olasz tésztaétel megkapja a neki kijáró figyelmet.

A választékban ott figyel a Marrone, az erdei hangulatú, fűszeres gombaraguval gazdagított, besamellel rétegzett lasagne, aztán ott a Verde, amit nevezhetnénk klasszikus lasagne-nak is, hiszen egy lassan főtt, fűszeres marharagu viszi a prímet ebben a comfort food-ban. A Nero-ról sem szabad megfeledkeznünk, amely egy izgalmas válasz a világ street food kihívásaira, és jól ötvözi a slow cooking összes létező trendjét: a paradicsomos pulled porkkal rétegzett lasagne egészen új dimenziókat nyit a rakott olasz tészták végtelen variációinak sora felé.

Egyszóval az Emilia vállalása nagyon szimpatikus, amit kínálnak minőségi, igazi házias hangulatú, olasz fogás. Érdemes kipróbálni.