MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Toszkána nagyjából tíz éve lett szerves része az életünknek. Az addigi itáliai útjaink mindig más célpontokra fókuszáltak; sokszor suhantunk keresztül a vidéken Nápolyba, Salernóba vagy épp Rómába tartva, de úgy igazán megállni, lenni, eladdig nem sikerült. Mígnem egy szeles februári napon neki nem álltam megtervezni egy nagy lengyel túrát, aminek a vége végül két hétnyi toszkán lét lett.

Mindannyian visszavonhatatlanul beleszerettünk a lankákba, a ciprusok és pineák tagolta horizontba, a völgyeket lazúrosan megfestő párába, és abba a nyugalomba, amit a toszkán táj – ha hagyják – lehel magából. Napi rutinná tettük a dolce far nientét, tényleg szálaztuk a semmit: a medencében, a partján, a fügefa árnyékában, délidőben hasmánt elnyúlva a hatalmas vaságyon, a spaletta mögötti verőfényt lesve az árnyékból.

Ezt a megfoghatatlan, színtiszta és esztétizált hedonizmust, ezt a hamisítatlan toszkán életérzést hozta el a Duna-partra sok-sok évvel ezelőtt a Trattoria Toscana és azóta is gondosan őrzi. Mára finom patinát húzott rá a megérdemelt köztisztelet és a törzsközönség ragaszkodása, a minőség mit sem változott, vagy inkább csak esszenciálisabbá vált, sallangmentesebbé.  

Falatnyi felvezetés

Ráadásul Alessandro Arena séf vezetésével az élmény most még mélyebbé válik, hiszen egy páratlan, gasztronómiailag hibátlan kulináris utazáson vehetünk részt. Az étterem borestjei nem csak a régió borkultúráját mutatják be, hanem lehetőséget teremtenek a konyha számára, hogy önmaga és a vendégek élvezetére az étlap kínálta kereteken messze túlnyújtózva, még kreatívabban alkosson, előhozva mindazt a több évszázados tudást, a prémium alapanyagokat, a tradicionális technológiákat, amik a cucina povera lényegét adják.

A bevezető boresten a Casadei család látogatott el a Trattoria Toscanába, boraiban Szardínia és Toszkána ízeivel. Baji Ferenc tervei szerint havonta egy alkalommal kerítenek majd sort az ilyen típusú élményekre, a régió szerencsére számtalan kisebb-nagyobb családi pincészettel rendelkezik, hosszú évekre muníciót adva a tematikus eseményeknek.

A nyitány egyébként kifejezetten szépre sikeredett, Elena Casadei nem csak mívesen szép borokat hozott, hanem magában hordozta mindazt, amitől az én lelkem fél métert elemelkedik Itáliában, azt a megfoghatatlan könnyedséget, derűs melankóliát, amivel az olaszok úgy élnek szimbiózisban, ahogy arra a franciák és más nemzetek csak vágynak.

Elenával

Az est felütése már berántott minket az olasz gasztronómia sűrűjébe, hiszen az antipastóhoz használt Pane di Altamura DOP az olasz pékáruk csúcsa, kizárólag a pugliai régió helyi durumlisztjének és vizének felhasználásával készül. A hagyomány és az egyedi, kimagasló minőség okán ez a páratlan pékáru jelenleg a hivatalos UNESCO világörökségi elismerés várományosa.

De lássuk, mit adtak asztalra a vacsoránk során:

Antipasto: Vargányás és csirkemájas crostini (Crostini con porcini e fegatini di pollo)

Az előételként felszolgált, roppanós durumbúzás crostini kétféle feltéttel érkezik. Az egyik egy kakukkfűvel, rozmaringgal és extra szűz olívaolajjal gazdagított vargányagomba-ragu, a másik egy szardellával, kapribogyóval és friss zsályával ízesített, rendkívül kellemes textúrájú csirkemájkrém.

A bor: Olianas Vermentino A pohárba a Casadei család szardíniai birtokáról, a Cagliarihoz közeli Giara-fennsík déli lejtőiről származó Vermentino kerül. A tenger közelsége miatt a bor sós, ásványos karakterű. A szőlő húsz százalékát a maximális frissesség megőrzése érdekében szándékosan a teljes érés előtt szüretelik. Az erjesztés és az érlelés megosztva történik: a tétel nyolcvan százaléka acéltartályban, húsz százaléka tölgyfahordóban pihen.

Fura fényviszonyok, hibátlan fogás

Primi Piatti: Vaddisznóhúsos pici tészta (Cinghiale e pici)

A pici egy vastagabb, házi készítésű tésztaféle, amely pusztán liszt, víz, egy csepp olívaolaj és só hozzáadásával készül. Kifejezetten Dél-Toszkánára, Siena környékére, illetve Lazio északi részére (Viterbo) jellemző. A ragu alapját adó omlós vaddisznócombot vörösborban, narancshéjjal, borókabogyóval, babérlevéllel, szegfűborssal, sárgarépával, angolzellerrel és hagymával párolták három-négy órán keresztül, végül gazdagon meghintettük pecorino sajttal. Mellé pedig Castello del Trebbio Rufina RSV Chiantit kortyoltunk. A firenzei történelmi kastély közvetlen szomszédságában található pincészet bora Sangiovese, Merlot és Syrah gondos házasítása. A tételt először amfórában erjesztik, ezt követően francia tölgyfahordóban érlelik (ennek tíz százaléka kisebb űrméretű hordó). Visszafogott, rendkívül kellemes és elegánsan tanninos lecsengésű bor, amelyben a Merlot selymessége gyönyörűen kiérezhető.

Secondi Piatti: Marhapofa parmezános burgonyapürével (Guancia di manzo con purè di patate al Parmigiano)

A főétel egy hihetetlenül puha, ízgazdag marhapofa volt, amelyet száz fokon, négy és fél órán át készítettek, selymes, parmezános burgonyapürével kísértek, meg persze egy csodás tétellel, a Le Anfore di Elena Casadei Cannonau-val. A Cannonau (a francia Grenache szőlőfajta helyi elnevezése) Szardínia szigetének egyik legnagyobb büszkesége. Elena Casadei egyedi, különleges projektjének célja a fajta hírnevének nemzetközi szintre emelése. A bor kizárólag amfórában erjed és érlelődik hat hónapon keresztül. Ez a speciális, natúr és gyümölcsös profilú eljárás tökéletesen őrzi a fajta tiszta, eredeti karakterét.

Formaggio: Toszkán sajtválogatás

A vacsorát egy autentikus, magas minőségű sajttál (Pecorino Toscano, Tomino, Pecorino Pienza) zárta és részemről egy pohár Casadei Sogno Mediterraneo IGT Tuscany. A sajtok ízvilágát a Tenuta Casadei Syrah-hangsúlyos, elegáns toszkán vörösbora tette hiánytalanná, megkoronázva az olasz életérzést.

Kicsit több mint 11 éve került a háztartásunkba az első levegős fritőz, amely akkor a magyar piacon még szinte ismeretlen volt. Egy konyhai eszközökben annyira nem is lelkes világmárka talált meg, hogy teszteljem a szerkezetet, ami hamar meggyőzött a létjogosultságáról és a mai napig aktív részese az életünknek.

Aztán három vagy négy éve feltűnt, hogy az evolúció utolérte a masinát, az alapkoncepció mellé befigyeltek más elképzelések, érintőpanel, dupla kosár, ultra formatervezés társult a kompakt gép csudajó alapvetéséhez, miszerint az undormány fritőzzel ellentétben képes gyorsan és kockázatmentesen készre sütni bármit, ami nem csöpög túlságosan. Elnézve az újabb és újabb játékosokat, mindig összekacsintottunk a már élemedett korú pionírral, hogy barátom, a dizájn még nem minden, amit ők tudnak, az neked is megy, ráadásul belőled még nem spórolták ki az anyagot. Idővel megjöttek az igényeim, jó lett volna egy nagyobb kosár, kicsit gyorsabb melegedés, de még mindig úgy voltam vele, működik, szeretjük, ennyi.

Aztán egyszer csak szemben találtam magam a grill, a multicooker és az airfryer szerelemgyerekével, amely nagyobb hőfokon ég, mint a sütőm, alul-felül fűtőszálas, naná, hogy légkeveréses, hatalmas, 5 és fél literes üstje van, amibe grillrács is ficcenhet. A megfelelő alkotóelemeit elmossa a mosogatógép és nem egy szűk nyíláson, a forró kosár egyensúlyozása közben kell csekkolnom, hogy jó-e már, ami sül, hanem felnyithatom, mint egy rendes gömbgrillt és ráleshetek a portékára.

A Russell Hobbs Satisfry air & grill tesztelését egy komplett grillebéddel kezdtem. Igaz, volt már pár márka pár gépe a Mirelle boncasztalán, de még mindig az a legélvezetesebb rész, hogy megnézzem, kellően intuitív-e a masina. Azaz a leírást ilyenkor gondosan félreteszem, a gépet a konyhapultra helyezve néma párbeszédbe kezdünk. Pontosabban ő hallgat, de feltárja a kezelőpanelét, a szerkezetét, én meg háziasszonyi logika mentén megkeresem mindazt, amire szükségem van. A Russell Hobbs eszközeire jellemző ez a fajta ergonomikus funkcionalitás, nem több és nem kevesebb rajtuk a gomb, nem azzal adja el a márka az eszközeit, hogy telefonról is távgyógyíthatjuk benne a rosejbnit, hanem helyben megteremti a lehetőséget, hogy a legkézenfekvőbb módon megadjuk, hogy mit szeretnénk. Ennek fényében felnyitottam a hatalmas űrtartalmú edényt, belehelyeztem a grillrácsot, rápakoltam az előre pácolt húsokat, az irdalt sajtos kolbászkákat, a kiázatott fejű, csak lecsepegtetett zöldspárgát és az alaposan kisuvickolt újkrumplikat, majd hagytam, hogy mindenestül felfűtse magát és sütni kezdjen.

Tudom, van az az iskola, amely megvárja a tökéletes hőfokot a sütésben, én (kivéve a piskótát) nem tartozom ehhez a kurzushoz, türelmetlen vagyok vagy inkább csak lusta, de ahol nem számít a hirtelen pirítás élménye ott hajlamos vagyok ezt elengedni. A Satisfry esetében akár lehet jelentősége, hogy mikor kapatom meg a húst, de mivel elképesztően gyorsan felfűti magát, így itt sem szentségtörő dolog csak úgy belepakolni a dolgokat. A Satisfry ugyanis nemes egyszerűséggel egy kétfrontos támadást indít: miközben az alsó fűtőszál közvetlenül hevíti a masszív grillrácsot, addig a fedélbe épített felső fűtőszál és a felette pörgő, nagyteljesítményű ventilátor azonnal körbeöleli az ételt a tűzforró levegővel. Ez a brutális sebességű, száraz légáramlás pedig másodpercek alatt elpárologtatja a nedvességet a húsok felszínéről, így szinte azonnal beindul a Maillard-reakció. Magyarul pillanatok alatt egy olyan tökéletes, pirult kérget kap a hús, ami bezárja a szaftokat ahelyett, hogy percekig aszalná és kiszárítaná. Az eredmény kívül ropogós, belül pedig szaftos és omlós marad, pont úgy, mintha egy profi öntöttvas serpenyőben és egy turbó sütőben egyszerre készült volna.

A húsok mellé fektetett spárga és a zsenge újkrumpli ugyanakkor nincs szenesedésre ítélve, annyi a titok, hogy előbb ki kell venni, de szépen, egyenletesen sül, nem ég meg. Leglátványosabban talán a kolbászok sülnek, artistákat megszégyenítő ívbe hajlanak, az irdalás mentén finoman hasadva, pirulnak, de nem szikkadnak, a zsír és sajt a helyén marad, miközben ropogós kérget süt rá a gép. A végeredmény gyors és zökkenőmentes. Nem úszik a konyhám a kifakadó kolbász felfröccsenő zsírjában, nincs füst, a húsok belseje szaftos, a krumpli és a spárga is hibátlanra sült. A Russell Hobbs a vetélytársaival szemben testhosszal nyeri a versenyt, mivel nem kell a forró ételt egy szűkös kosárkában forgatnom, a háztartási sütőket és az airfryerek legtöbbjét kanyarban elhagyó hőfokon bír sütni, hatalmas tartálya van, ami a ráccsal együtt a mosogatógépben is elmosható, jó minőségű, kellemes tapintású, minőségi kivitelezésű eszköz és a hype-olt márkákkal ellentétben az árazása sem ördögtől való.

A grillen túli univerzum, avagy mit tud még a masina?

A grillezett csodák valójában csak Satisfry air & grill személyes jéghegyének a csúcsát jelentik, a gép ugyanis egy komplett, 7 az 1-ben konyhai túlélőkészletet rejt magában. A kezelőpanelt böngészve gyorsan egyértelművé válik, hogy ez a szerkezet a fél konyhát képes nyugdíjazni, ha az ember rákap az ízére:

• A türelmes lassúfőző (Slow Cook): Alacsony hőfokon, órákon át, kíméletesen párol. Kiválóan alkalmas arra, hogy az ember reggel belezúdítsa a marhalábszárat a vörösborral és a zöldségekkel, magára hagyja a lakást, délutánra pedig egy olyan omlós pörkölt várja, ami szinte elolvad.
• A beépített serpenyő (Sear): Ebben a módban a gép elfelejti a légkeverést, és tisztán alulról fűt, intenzíven. Így közvetlenül a mély, 5,5 literes üstben lehet lepirítani a hagymát vagy kérgesíteni a felkockázott húst, majd szépen, a szokott módon összerakni a kedvenc fogásainkat, raguinkat, amiket eddig serpenyőben indítottunk útjára.
• A klasszikus forró levegő (Air Fry): Természetesen a fentről jövő turbó forró levegő is ott van a szeren, ha csak egy gyors adag rántott cucc, házi vagy mirelit krumpli, esetleg bundázott zöldség a cél, minimális zsiradékkal.
• A mini sütő (Roast & Bake): Legyen szó egy egész csirkéről, egy tál lasagnéról, szaftos quiche-ről, vagy akár egy hirtelen felindulásból elkövetett süteményről, a masina finomabb, egyenletesebb légáramlásra vált, hogy a tészta feljöjjön, az egyben sültek pedig ne száradjanak ki.

Vége, ne keressetek tovább az önsegítő könyvek polcain, hiszen megérkezett Sophie Minchilli katekizmusa. A húszas évei legvégét taposó szerző végre írásba foglalta azt, amit a genetikailag szerencsésebbek eleve tudnak. A Dolce Far Niente nem a dán, kötött zoknis, teázós látszat-nyugalom magasztalására tett kísérlet, hanem a színtiszta, esztétizált hedonizmus kézikönyve. A megfoghatatlan bibliája, amire minden egyes itáliai pillanatban irigykedünk, és amire mindennél jobban vágyunk.

Minchilli semmi izzadtságszagút nem csinál, csak sorra veszi az élete megannyi mozzanatát, nagyobbat és kisebbet, kategorizálja, római életképekkel látja el (semmi stilizált, inkább saját) és végtelenül elegáns ritmusérzékkel, elkerülve a szájbarágós, “Hogyan változtasd meg az életed 5 lépésben” típusú amerikai ponyvák csapdáját, és összefoglalót ad az élet jobb megélésére. A könyv három szent pillérre épül, az étkezés kultusza, a szűrt társasági kör (család és barátok), valamint a szabadidő. Nem ad olcsó instrukciókat, inkább nagy vonalakban felskicceli a napsütötte vászonra a családja és önnön életét, megmutatva azokat a jegyeit, amelyek élesen elválnak más nemzetekétől, pontosabban, amelyek kiemelten fontossá válnak. A könyv egy finom, narratív séta, nem tanítani akar, hanem mesélni, példákkal illusztrálni a jobb lét lehetőségének megvalósíthatóságát. Ami persze sokkal könnyebben megy, ha a környezeted kicsit több mint 2000 éve gyakorolja, de sosem késő elkezdeni, kis léptékben megváltani magunkat. Olasz módra szemlélni az életet, elhinni, hogy ezek az apró gesztusok, amit magunk és a környezetünk felé teszünk, ekkora kihatással lehetnek a fizikai és mentális egészségünkre is.  

Miért kötelező (annak, aki érti)?

• La Bella Figura felsőfokon: Az olaszok emlékeztetnek, hogy a külvilágnak mutatott kép önkifejezés. Minchilli külön fejezetet szentel annak, hogy még a sarki közértbe sem lépünk ki slamposan, a létezés esztétikája a részletekben rejlik.
• A gasztronómia mint szentség: Az étel minősége az élet minősége. A vasárnapi ebédek és az azt követő, kötelező és céltalan séták (passeggiata) olyan társadalmi ragasztóanyagok, amiket a rohanó világ egyszerűen elfelejtett.
• A bűntudat teljes hiánya: A semmittevés korántsem a tennivalók elöli menekülés, tudatos jelenlét, a pillanat feletti abszolút dominancia.

Ez a könyv azoknak szól, akik Olaszországra szellemi és érzéki kalandként tekintenek. Sophie tudja, hogy ezzel az alkotással nem fogja egy csapásra megváltani a világot, de segít megérteni azt, hogyan lehet méltósággal, eleganciával és könnyeden viselni a létezést.

(fordította: Nagy Marietta)

Tudom, first world problem, de hat év alatt egyetlen olyan pórázt találtunk Yolánnal, amely valamennyire megfelel az elvárásainknak. Az ember naivan azt gondolná, hogy a kutya fajtája, mérete, átmérője, húzási sebessége vagy sétálási képességei és anomáliái, a sétált közeg terepviszonyai és a gazda ruhatárának és a kutyának a markáns színei könnyedén behatárolják és már-már kijelölik a tökéletes eszközöket, amivel a sétáltatás végrehajtható. Most szólok: nem.

Ahhoz képest, hogy Yolán milyen elhanyagolható méretekkel rendelkezik, az elmúlt években reményteli lelkesedéssel beszerzett, majd próbált és kisebb hűmmögésekkel félretett hozományának mérete messze meghaladja a kívánatos mértéket. Szerencse, hogy a tárolást esztétikusan megoldottam, különben folyamatában élnénk együtt számtalan nyakörvvel (nem jött be a műfaj), hosszú pórázzal (takarítsa, akinek hat anyja volt), teljesen illogikusan működő, de legalább aranyárú hámokkal és flexikkel, amelyekből végül is – közepes kompromisszumokat kötve – „csak” kettőt tartunk. A kicsi szépen illeszkedik az én alulméretezett kezembe, majdnem patent, bekatt, kikatt, rögzül a kutya parancsszóra, ellenben vékony spagija van, hiszen a gyártó szerint a kutya és a gazda méretei egy adott skálán egyszerre mozognak, azaz kiskezű embernek csivavája van, férfiember meg bernáthegyiben utazik. Ja. Egyszóval a kiskezűeknek vizionált csivavához elég a spagi is, amely egészen addig tűnik jó megoldásnak, amíg egy másik flexis pajtással össze nem gabalyodnak vagy az ember el nem követi azt a hibát, hogy rövidgatyában megy kutyát sétáltatni. Hónapokig igen patent bokaláncom volt seb formájában a sípcsontom magasságában, emlékeztetve rá, hogy ezt a hibát többet ne kövessem el. A spagi ugyanis vág, elképesztő tempóban mar húsba, ha épp nyáridényben jut eszébe a kutyának – bármilyen okból – nagyobb svunggal körbetekernie. A férjemet nem veszélyeztetik ilyen balesetek, egyrészt nem hord rövidgatyát, másrészt az ő kezébe és a borjúméretű kutyákhoz tervezett flexi már széles, fényvisszaveréssel is kacérkodó pántot köp ki magából, ami nem okoz sérülést. Ergo fix pórázzal járjuk Yolánnal az élet rögös útjait. Mivel egyetlen fényvisszaverő nyakörv se jó rá, így esti szettünket megdobjuk egy kis sárga fénnyel is, ami – jobb híján – az én nyakam övezi és így vonulunk el, hogy a vaddisznóktól a birkacsordán át a fácánokig megtekintsük, hogy mit kínál aznap a közeli láp. S akkor még hol vagyunk attól, hogy esténként telefonos segítségkérésre is erős szükségem támad, amikor felelős 21. századi kutyatartóként a közvilágítást javarészt mellőző vagy annak elégtelen voltából fakadóan kukksötét úton próbálom Yolán üzeneteit összegyűjteni.

Talán ezért is csillant fel a szemem, amikor megpillantottam a Habos Mancs oldalán a kézenfekvő, pontosabban kézbefekvő megfejtést. Két instagörgetés közben ugyanis egyszer csak felvillant egy teljesen logikus megoldás, amivel még az életben nem találkoztam. Széles pánt, ergonomikus fogó, nőiesen visszafogott színek (még szép, hogy fontos) és világítás. Az UFOGlow Okos Póráz olyan ígéretekkel kábított, mintha a vesémbe, pontosabban a kutyasétáltatós emlékeimbe látna, úgyhogy le is csaptam rá.

Már a kicsomagolásnál éreztem, hogy jóban leszünk, rögvest a tenyerembe simult, sehol egy racsnis, rosszul illeszkedő él, sehol az izzadékony hatást kiváltó olcsó műanyag, a rögzítőgomb szépen az ujjam alá feküdt és a lámpák kapcsolójával is hamar egy hullámhosszra kerültünk. Az USB C-s csatlakozóval rutinosan felpattintottam a telefon töltőjére, adtam neki egy bő órát, majd Yolánra ráillesztettem a szintén frissiben beszerzett hupirózsaszín hámját, rácsattintottam a rendkívül könnyű (na igen, ezt az apróságot el is felejtettem mondani, hogy a klasszikus flexik szerethetetlenül nehezek) szerkezetet és megindultunk a világba.

A póráz menet közben is kényelmes, jó fogni, csuklóra is csúsztatható, ha az ember mondjuk a telefonjába révedne, kifújná az orrát vagy összeszedné, ami a kutya után maradt. A szalag nem végtelenül hosszú, azaz kiengedve is irányítható marad a kutya, rá lehet fogni anélkül, hogy szétvágná a tenyerünket.

Az esti sétánál pedig az is kiderült, hogy a világítást Yolánra tervezték, pont megvilágítja az egész állatot és a póráz két oldalán futó piros jelzőfény pedig tökéletesen láthatóvá varázsol minket minden, a környékünkön grasszáló jármű, gyalogos és kutyás számára.

A póráz szemlátomást Yolánnak is tetszik, jól idomult a szabadsághoz, megértette a korlátait, talán egyedül az esti rivaldafényt nem élvezte annyira (velem ellentétben), de ha múlik az újdonság varázsa, ígérem, én is csak arra fogom használni, amire kell, de jelenleg nagyon vicces megvilágítani a kertben, utcán bóklászó ebet.

Az AI és az önvezető autók világában jobb, ha elfogadjuk, hogy az okos eszközök igen sokat tudnak könnyíteni az életünkön, a miénken és a kutyánkén is. Az UFOGlow Okos Póráz esetében is tetszik ez a fajta támogató hozzáállás, ahogy valaki a tervezőasztalon szépen sorra vette a kutyás léttel járó nehézségeket és egyetlen eszközbe telepítette annak megoldását. Apróság, mondhatnánk, de lássuk be, ezek azok a kényelmi eszközök, amik tovább tudják növelni a kutyával együtt töltött idő minőségét.