MIRELLE Atelier

Van valami utánozhatatlanul vonzó a Negroniban. Nem akar mindenkinek megfelelni, nem is hajlandó kompromisszumokra, mégis – vagy talán pont ezért a világ egyik legkedveltebb koktélja. A gin, a vörös vermut és a Campari (vagy más minőségi keserűlikőr) tökéletes, egyenlő arányú harmóniája egy nehéz talpú kristálypohárban, egyetlen komoly jégkockán, egy leheletnyi narancshéjjal az esszenciális olasz életérzést, a la dolce vitát zárja palackba. Aki egyszer ráérez a Negroni sajátosan keserédes, komplex ízvilágára, az többé nem is nagyon akar mást kérni a pultnál.

Nem csoda hát, hogy ez a rubinvörös ikon immár saját ünnepet követelt magának, és idén ősszel ismét róla szól majd egy egész hét. Szeptember 21. és 27. között rendezik meg ugyanis a nemzetközi Negroni Weeket, amelyhez világszerte bárok és éttermek ezrei csatlakoznak, hogy együtt emeljék poharukat erre a kortalan mesterművére.

A kezdeményezés nem mostani fellángolás: 2013-ban indította útjára az Imbibe Magazine, és az elmúlt bő tíz év alatt a világ egyik legnagyobb és legizgalmasabb koktélos összefogásává nőtte ki magát. Ezekben a napokban a résztvevő helyek nemcsak a kőbe vésett, klasszikus receptúrával várják a vendégeket, hanem megmutatják a kreatívabb, egyedi csavarral készülő saját Negroni-variációikat is.

A Negroni Week azonban jóval többről szól a puszta koccintásnál. Az élvezet itt kéz a kézben jár a felelősségvállalással: a csatlakozó bárok a bevételből adománnyal támogatják a Slow Food mozgalom munkáját, amely egy fenntarthatóbb, etikusabb és igazságosabb gasztrokultúra megteremtésén dolgozik. Hogy mennyire sikeres a kezdeményezés, azt jól mutatja, hogy az indulás óta már több mint 5 millió dollárt sikerült jótékony célokra gyűjteni. Ezt hívjuk mi igazi, tartalommal megtöltött gasztronómiának.

Szerencsére ahhoz, hogy részesei legyünk a globális ünnepnek, egyáltalán nem kell repülőre ülnünk. A minőségi italok és az egyedi ízvilág hazai rajongói is csatlakozhatnak a koccintáshoz, hiszen a budapesti koktélszcéna is aktívan kiveszi a részét a programból. A város több tucat pontján lesznek elérhetőek a héthez kapcsolódó italok köztük a ShowRum Cocktail Clubban is, ahol különös gonddal nyúlnak a klasszikushoz.

A feladat tehát adott a jövő hétre: keressünk egy jó társaságot, kérjünk ki egy tökéletes Negronit, és koccintsunk az olasz eleganciára, valamint egy fenntarthatóbb gasztronómiai jövőre! Egészségünkre!

A Budapesti Klasszikus Film Maraton keretében a francia filmművészet egyik legizgalmasabb, legmegosztóbb és leginkább önazonos figurája, Mathieu Kassovitz által tartott mesterkurzus elképesztő utazás. Krassovitz nem finomkodik, ha le kell vonni a modern mozi konklúzióját, kíméletlenül megteszi. Ugyanakkor az a nyers őszinteség és kreatív fegyelem, amivel a saját és a világ filmművészetéhez közelít, ami egy olyan ember portréját rajzolja ki, akinek a mozi sosem holmi elitista hobbi volt, hanem maga az élet.

A családi örökség: Magyar gyökerek és a párizsi valóság

Kassovitz számára a filmkészítés sosem tűnt valami távoli, misztikus csodának, egyszerűen ebbe született bele. Családi háttere igazi közép-európai és francia kulturális olvasztótégely. Nagyapja, Kassovitz Félix (Kasso) a magyar animáció és karikatúra egyik úttörője volt, édesanyja, a szolid észak-franciaországi gyökerekkel rendelkező Chantal Rémy vágóként dolgozott, míg édesapja, Kassovitz Péter (Peter Kassovitz) filmrendező 1956-ban emigrált Magyarországról Párizsba.

Milyen volt politikai menekültnek lenni a hatvanas évek Párizsában? Ahogy Kassovitz fogalmaz: maga az élet. Bár előfordult, hogy gyümölcsre nem telt, de ott volt Sartre, Godard, és a forradalmi eszmékkel túlfűtött pezsgő kulturális közeg, a szürrealizmustól a rock and rollig. Apja a magyarországi hiánygazdaságának és az emigránslétnek a tapasztalatait hozta magával, mindennek megvolt az értéke, feleslegesen sosem költöttek. Ez a pragmatikus, takarékos gondolkodásmód – az idővel és az anyaggal való spórolás – Kassovitz rendezői stílusát is alapjaiban határozta meg.

Gyerekszínészként apja sorozataiban kezdte. Számára a filmgyártás a kezdetektől fogva nem valami glamúros luxus, hanem művészeti forma és kemény munka volt.

Az utca filmiskolája

Kassovitz sosem járt klasszikus filmes egyetemre. Hitvallása szerint a rendezők krémje – Tarantino, Spielberg vagy épp Jean-Pierre Jeunet – sem az iskolapadban tanulta a szakmát. “Minek mennél suliba, ha pontosan tudod, mit csinálsz?” – teszi fel a kérdést. Számára az élet és a párizsi mozik jelentették a filmiskolát.

A nyolcvanas évek elején, 15-16 éves kamaszként iskola helyett filmeket nézett a mozikban. Belógtak a vetítésekre, ami abban az időben egyfajta naiv, tiszta szenvedély volt. Nem volt internet, a filmekhez csak a mozikban lehetett jó minőségben hozzájutni. Szinte főállású munkaként tekintett a filmelemzésre: képes volt Spielberg alkotásait akár ötször is megnézni, hogy megértse a mechanizmusukat. Olyan filmeken nőttek fel, mint A cápa vagy A texasi láncfűrészes, és falta a fanatikusok – sokszor velük egykorú fiatalok – által írt filmes magazinokat.

A Gyűlölet és az áttörés

Már legelső kísérleti nagyjátékfilmjében, az 1993-as Métisse megmutatkozott a társadalmi kérdések iránti fogékonysága: a történet egy fekete és egy fehér srác, valamint egy terhes lány szerelmi háromszögét járja körbe egy változatos társadalmi környezetben. Bár nem mélyszegénységből jött, egy olyan sokszínű környéken nőtt fel, ahol arabok és feketék vették körül. Amikor apja megkérdezte tőle, hogy egy fiatal zsidó srác miért lóg állandóan feketékkel, a válasz egyszerű volt: “Mert itthon csak zsidók vesznek körül.”

Az igazi robbanást azonban az 1995-ös A gyűlölet (La Haine) hozta el, Vincent Cassel főszereplésével. Kassovitz mindössze 23-24 éves volt a forgatás alatt, és 26, amikor a film a mozikba kerültMinden filmje más, de valójában mindegyik ugyanarról szól: az egyén helyéről a társadalomban. A gyűlölettel empátiát akart teremteni, de a cannes-i siker és a Legjobb Rendező díja készületlenül érte. Nem a zsűri ízlésének akart filmet készíteni. A hirtelen jött, hatalmas siker nyomán mindenki imádta, ő pedig mindenkit utált, csak azt akarta, hogy hagyják békén.

A bukás és a színészi kitérők

Harmadik filmje, az 1997-es Assassin(s) – amelyben ő maga is játszott Michel Serrault mellett – hatalmas pofon volt. A cannes-i fesztiválon egyenesen utálták, a Le Figaro pedig a filmtörténelem legrosszabb filmjének nevezte. Kassovitz azonban kitart a műve mellett. Érdekes párhuzam, hogy Tarantino pár évvel korábban (1992) csinálta meg a Kutyaszorítóban-t, majd jött az Assassin(s), amely szintén a puszta erőszakra épült, ám a francia kritika ezt sokkal kevésbé bocsátotta meg neki. Utólag úgy látja, hogy a főszerep és a rendezés, a fények és a vágás egyidejű kontrollálása túlzottan megosztotta a fókuszát, de a mai napig az egyik legerősebb filmjének tartja.

Bár alapvetően rendezőnek tartja magát, színészként is letette a névjegyét. Az Amélie csodálatos életében (Nino Quincampoix szerepében) azért vállalta a felkérést, mert rajongott Jean-Pierre Jeunet-ért. Örült, hogy alig volt szövege, és bár saját magát kifejezetten nem szereti nézni a filmben, az alkotói folyamatot élvezte. Szerinte a jó színészben nincs szégyenérzet. Tud nevetséges lenni, és nem érdekli, mit gondolnak róla az emberek. A hiteles színészek épp azért tudnak működni a rossz filmekben is, mert a saját minőségüket és önazonosságukat viszik a vászonra.

Színészi karrierje során dolgozott Steven Spielberggel a München forgatásán (Daniel Craig oldalán). Különösen értékelte Spielberg bizalmát, aki teret adott nekik: rájuk bízta a karaktereiket, és nem akarta mikromenedzselni, milyenek legyenek a vásznon. Szintén fontos mérföldkő számára a L’Ordre et la Morale (Lázadás), amelyet ő rendezett, és amelyben egy francia tisztet alakít. A karakter és a költségvetés is megkívánta, hogy ő játssza el a szerepet, és talán erre az alkotására a legbüszkébb. A modern televíziózásban is maradandót alkotott, a kultikus francia kémsorozatban, a Le Bureau des Légendes (A Képmás) című szériában, ahol nemcsak a főszerepet játszotta évekig, de epizódokat is rendezett.

A mozi halála és az alkotás jövője

Kassovitz látásmódja a kortárs filmművészetről egyszerre sötét és inspiráló. Határozott véleménye, hogy a mozi a 2000-es évek környékén, a Harcosok klubja korszakában meghalt. Azóta, amit látunk, az már többnyire csak szórakoztatóipar.

A filmek eldurvultak, a végtelen pénzből készülő szuperprodukcióknak pedig mindenáron vissza kell hozniuk a befektetést, ergo maradéktalanul ki kell szolgálniuk a nézői igényeket, ami megöli a kockázatvállalást. A CGI mindent megváltoztatott: túlságosan is adottá, könnyen elérhetővé tett mindent. Régen sokkal több szellemi érték és valódi kreativitás rejlett a CGI-mentes, analóg megoldások kitalálásában, abból kellett dolgozni, ami épp kéznél volt. Sosem szerette a túlzó filmzenéket sem, mert úgy véli, manipulatívak és érzelmileg zsarolják a nézőt.

A mesterséges intelligencia térnyerése kapcsán azonban egy érdekes, paradox álláspontot képvisel. Úgy látja, hogy a mozi ugyan a múlt század története maradt, ma már nem mozi van, csak filmek készülnek. De épp az AI megjelenése az, ami – paradox módon – visszahozhatja a valódi kreativitást. A művészeknek mostantól olyat kell alkotniuk, amire a gép nem képes: meg kell ugraniuk a lécet, emberibbet, mélyebbet, jobbat kell nyújtaniuk.

Bár úgy érzi, a mai generációknak már nem maradnak olyan klasszikus filmélményei, mint régen – mert hiányzik a befektetett energia és nincsenek már titkok a vásznon –, saját örökségével megbékélt. Boldog és elégedett, hogy régi alkotásai a jelen korban, évtizedekkel később is érvényesek, és képesek húsbavágó kérdéseket feltenni az egyén és a társadalom viszonyáról.

A nyers valóság, a generációs szakadékok, a hit újraértelmezése és a halál tabujának ledöntése rajzolta ki a második nap ívét a BrainBar-on, ezeknek a társadalmi törésvonalaknak a mentén haladtunk. A zeneiparból induló, de a politikát, a neurodiverzitást és a digitális öröklétet is érintő beszélgetések rávilágítottak, hogy a legfőbb kérdés ma az, hogy megőrizhető-e az autentikus én egy olyan térben, ahol a mesterséges intelligencia és a társadalmi elvárások is folyamatosan formálni akarnak minket.

A no-filter generáció
A zene az alkotók és a hallgatók számára sokszor az egyetlen őszinte kommunikációs csatorna. Giorgio, a Carson Coma frontemberének megéléseivel indulunk az önismereti úton, egy introvertált személyiség számára miként válik védett térré a színpad, akár tízezrek előtt. Fontos kérdéseket feszegetünk: mit jelent a színpadi perszóna? Szabad-e, hogy mást közvetítsen, belefér-e az önazonosságba a megélhetési kommunikáció? Együttes szinten az egyéni cél elérése valóság vagy beáldozandó felesleg? Lecsiszolandó-e a közös hang érdekében? Hogyan élhető meg a társadalmi felelősség? Ha százezrekhez jutsz el, óriási kérdés, hogy le mered-e írni a legmélyebb gondolataidat, közben pont ez a teljesen no-filter attitűd az, ami igazán rezonál a közönséggel. Éppen ezért nem faragják úgy a dalokat, hogy mindenkinek jó legyen, nem akarnak egy langymatag, mindenki zenéjévé válni, ha kell, bátran beleállnak közéleti vitákba is. Ugyanakkor annak, hogy tiniként indultak és felnőttként is együtt maradtak, ára van. Rengeteg alkalmazkodás, tudatosság és csoportterápia kell ahhoz, hogy a zenekar emberileg is egyben maradjon, és a feszültségek egészséges mederben tudjanak a felszínre törni és mindannyiuk önazonossága mellett a közösen képviselt érték is hiteles maradjon.

Mikor vesszük komolyan a fiatalokat?
Ez a generációs hangkeresés vezetett át az egyik legfontosabb társadalmi kérdéshez: mikor adjuk át a döntés jogát a fiataloknak? A 16 évesek szavazati jogának felvetése nem csupán politikai matek (hiszen a teljes szavazóbázis mindössze nagyjából 2 százalékát jelentenék), hanem egy hatalmas szimbolikus lépés. Egy olyan korban, ahol döntően a nyugdíjas és középkorú rétegek határoznak a fiatalok jövőjéről, égető szükség lenne a fiatalok bevonására, ahogy az Ausztriában már 2007 óta sikeresen működik. A digitális térben felnövő Alfa és Z generáció esetében persze a médiaismeret és a kritikus gondolkodás elengedhetetlen küszöbfeltétel kellene, hogy legyen. Miközben a PISA-tesztek aggasztó képet mutatnak, paradox módon pont a technológiai túltelítettség (AI-fatigue) az, ami miatt a fiatalok egyre inkább a kézzelfogható, valós tartalmakat keresik. Ahogy a digitális valóság egyre cseppfolyósabbá válik, a hitelesség felértékelődik.

Börtöncella és isteni gondviselés
De miben hisz ma egy fiatal, ha a hagyományos intézményi keretek már szűknek bizonyulnak? Az egocentrikus kor és a spiritualitás látszólag kizárják egymást, pedig a “van nálam nagyobb” gondolata és az önmegvalósítás megférnek egymás mellett. Gödöllői Emanuel (Manuel) története mellbevágó példa erre. Számára egy 2024 nyári, háromhetes börtönbüntetés hozta el a spirituális fordulópontot. Az ott megélt, isteni gondviselésként feldolgozott élményei vezették vissza a családilag adott, de sokáig fontosságát vesztett hitélethez. Manuel számára a hit ma már napi hálaadást jelent, amihez nem feltétlenül kell kötött forma, bár elismeri a támogató közösség fontosságát, amennyiben a hitet kereső, hitben utat találó egyén erre nyitott. A hithez való visszatérés számára belső tisztuláshoz vezetett, amihez az is hozzátartozik, hogy tudatosan kizárja az életéből az istentagadó, vagy a nőket tárgyiasító zenei hatásokat, és ma már bánja azokat a korai közreműködéseit is, amelyek nem férnek bele ebbe az értékrendbe.

A középszer unalmas: a neurodiverzitás ereje
Ahhoz, hogy megtaláljuk ezt a fajta hitelességet, el kell fogadnunk, hogy a “középszar”, az átlagos egyszerűen unalmas. A mai hiperperszonalizált világban pont a neurodivergens, másképp gondolkodó elmék jelenthetik a legnagyobb hajtóerőt. Ha mindenki csak a megszokott szabályokat követné, ma nem lenne okostelefonunk és nem jutottunk volna el a Holdra. A spektrum rendkívül széles. A vállalatoknak és a társadalomnak is be kell látnia: a szabályokat másképp értelmező, a világot egyedi lencsén át figyelő emberek – akik talán a kapcsolódásban nehézségekkel küzdenek, de a számokban és a rendben zseniálisak – jelentik a jövő igazi innovációját.

A halál tabuja és az AI-öröklét
És végül, mi az az egyetlen dolog, ami elől sem a hit, sem a siker nem nyújt menedéket? A halál. “Nem lehet jól reagálni arra, hogy meghalsz, aztán nem” – fogalmazott Szolnoki Zsófia (Loopia zenekar énekesnője), aki 25 percig volt a klinikai halál állapotában egy Budapest Park-os fellépés előtt. Bár csak kórházi eszmélése utáni, másokon tükröződő rettegést élte meg, ez a tapasztalás mindent átírt. Ma már a puszta létezés, a levegővétel is ajándék, a prioritások pedig teljesen megváltoztak. A mai társadalom haláltagadó; a végesség paradoxon, egy olyan misztérium, amit próbálunk görcsösen kicselezni. A “phygital” (fizikai és digitális) térben már megjelentek a gyászfeldolgozást segítő – vagy épp masszív önbecsapást kínáló – AI entitások. De ahogy Dr. Baán Izsák szerzetes is rámutatott: istent játszunk a technológiával, miközben elfelejtjük, hogy az élet attól nyer értelmet, hogy kockáztatunk, hogy a kapcsolataink szépségében annak törékenysége, végessége is benne foglaltatik. Ha technológiailag kifeszítjük az időt, és kivesszük a veszteség kockázatát az egyenletből, mivé válunk? Ha túl könnyűvé tesszük az elengedést, magát a kapcsolódást üresítjük ki. Döbbenetes és figyelmeztető adat, hogy miközben a digitális öröklétet kutatjuk, a 18-24 éves korosztályban az öngyilkosok száma a második legfőbb halálokká lépett elő. Talán ez a végső tanulság: a technológia, a zene és a hit mind csupán eszközök ahhoz, hogy megtanuljunk őszintén kapcsolódni önmagunkhoz és egymáshoz. De ehhez mernünk kell filterek nélkül, sebezhetően élni.

A világ pillanatnyilag épp fénysebességgel rohan a jövőbe, és ha őszinték akarunk lenni, a sarokban duzzogva, a világgal haragban lenni most a létező legrosszabb stratégia. A Brain Bar első napjának felhozatala kristálytisztán megmutatta: a bezárkózás nem opció. Globális mindsetre, folyamatos hálózatépítésre és elképesztő rugalmasságra van szükség ahhoz, hogy ne daráljon be minket a változás.

Kezdjük rögtön azzal, amire a legbüszkébbek vagyunk: a legendás magyar szürkeállománnyal. Ismerjük a (kicsit kiszínezett, de nagyon szerethető) Los Alamos-i anekdotát, miszerint Einstein, amikor meglátogatta az atombombán dolgozó zseniket, távozáskor csak annyit mondott: „Köszönöm szépen, csak nyugodtan folytassák magyarul.” Zsenikben sosem volt hiányunk, de ezt a potenciált ma egy százéves, poroszos logikájú iskolarendszer próbálja menedzselni, ami kreatív, adaptív elmék helyett leginkább engedelmes hivatalnokokat nevel. Pedig a túléléshez ma kudarctűrés és kíváncsiság kellene. Ráadásul nyakunkon a mesterséges intelligencia, ami miatt már szinte mindenki a vészharangok kongatásába fogott.

Miközben a nagy techcégek a jövőt írják, a fiatalokra elképesztő nyomás nehezedik. Tanács Zoltán mesélte, hogy a Corvinuson az első évben vért izzadt analízisből. Kétszer megbukott, a nyarát tanulással kellett töltenie a harmadik, utolsó vizsgaesély miatt. Teljesen maga alatt volt, végül felhívta a régi matektanárát, hátha kap egy kis lelki támogatást. Leültek kávézni, belőle dőlt a panasz, mire a tanár rezzenéstelen arccal ránézett: „Zoli, akkor ne csináld.” Ennyi. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy nem vagyunk elszenvedői a saját életünknek. A szabad választás joga mindig a miénk, és ez a felismerés az igazi jövőállóság kulcsa. Nem a technológia tesz sikeressé, hanem az empátia, a figyelem és a felelősségvállalás.

Ezt a fajta rugalmasságot és vagányságot díjazza a piac is. Ratatics Péter, a MOL vezetője mesélte, hogy 2007-ben egy bulin, hajnali háromkor állt le kőkeményen vitatkozni a későbbi főnökével. A végeredmény? „Ha hajnal háromkor tudsz értelmesen vitázni, gyere be a MOL-ba gyakornoknak.” Egy óriásvállalatnál persze máshogy működnek a dolgok, de az alapelv ugyanaz: a dare to fail, azaz a hibázás joga ott is megvan. A hamburgeres koncepciójuk például megbukott, de egy cseh hálózat felvásárlásából megörökölték a hotdogot, amit addig alakítgattak, míg ma már évi 44 milliót adnak el belőle. Ahogy a mondás tartja: vagy nyerünk, vagy tanulunk.

De hiába mérjük itthon a sikereinket hotdogokban vagy űrkutatási startupokban, ha a makrokörnyezet, vagyis Európa épp lassan és bürokratikusan megfojtja önmagát. Olyan ez, mint egy lassított felvételű autóbaleset. Elon Musk egyetlen chipgyártó projektje (ami akkora, mint tíz Margitsziget) egymaga tízszer nagyobb beruházás, mint amit egész Európa mesterséges intelligenciára költ. Eközben az EU – a klímavédelem jegyében – szén-dioxid-kvótákkal és bűnbocsánati cédulákkal vérezteti ki a saját autóiparát, miközben Kína brutális állami dotációval, nevetve veszi át az uralmat. Ha nem ébredünk fel, Európa egy csodaszép, de élhetetlen skanzenné válik, mint Velence: jó lesz nézegetni, de a világ dolgai már máshol dőlnek el.

Ebbe a tágabb képbe csatlakozott be Vitézy Dávid gondolatmenete is a hazai infrastruktúráról. Mert miközben mi 24 ezer milliárdot kötünk le autópálya-koncessziókra, és sorra húzzuk fel a német autógyárakat kiszolgáló kínai akkugyárakat, a világ (és az EU klímacéljai is) a vasút felé mutatnak. Alakulnak a tervek a Ferihegyet bekötő gyorsvasút kapcsán, amelynek kivitelezése a harmincas évek végére tehető, vagy a V4-eket összefűző új gerincvonalak esetében is.

Ha már jövő és túlélés: hogyan óvjuk meg mindeközben az elménket? Olvasással. De nem úgy, ahogy a poroszos iskola próbálja ránk erőltetni. A magyar társadalom 53 százaléka egyetlen könyvet sem olvasott a közelmúltban, de csodálkozunk ezen, amikor az iskola sokszor nem a művet, hanem magát az olvasást is megöli. A kötelezők kánonja olyan messze van a mai generációtól, mint ide a Hold; elég belegondolni, hogy a tananyagban szereplő legfiatalabb kötelező szerzőnk a 104 éve született Pilinszky.

Pedig az irodalom nem halt meg, csak formát váltott. A fiatalok ma is rengeteg verset fogyasztanak, csak épp dalszövegek és rap formájában. Ahogy a panelben elhangzott: a slammerek élnek, a költők meg halottak – legalábbis a köztudat szerint. Beton.Hofi szövegei („Be vagyok zárva”) lassan kortárs népköltészetté és falakra fújt graffitivá válnak, miközben témáikban – mint például az elvándorlás – kísértetiesen rímelnek a József Attila-i életműre.

De az olvasásra nem a sznobság miatt van szükségünk. Egyszerűen az érzelmek megélése és feldolgozása okán van szükségünk a művek fogyasztására. Bizonyított, hogy olvasás közben az agyunk úgy kapcsol be, mintha mi magunk élnénk át az adott helyzeteket. Ez az igazi empátia- és kreativitás-tréning. Napi húsz perc fókuszált olvasás elég lenne, hogy visszaszerezzük az irányítást a digitális zaj felett.

És hogy mit olvassunk? Bármit, ami beránt. Lehet az 5 vagy 500 éve írt könyv. Esterházy Pétert idézve, amit mindenkinek a hűtőjére kéne mágnesezni:

„Nincs szánalmasabb, mint trendinek lenni, trendinek akarni lenni.”

Szóval engedjük el a trendeket. Vegyük le a polcról Michael Ende Momóját, Tóth Krisztina verseit, Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című klasszikusát, vagy Olga Tokarczuk Nyughatatlanokját. Vagy csak fogadjuk meg Nyáry Krisztián tanácsát: olvassunk el minden nap legalább egy verset. Mert amíg olvasunk, addig mi írjuk a saját jövőnket.

Az Einstein-anekdotához: Az előadáson zseniális felütésként hangzott el a Los Alamos-i Einstein-idézet, de a történelmi hűség kedvéért érdemes tudni: Albert Einstein személyesen sosem járt a Manhattan-projekt titkos bázisán. A híres szituáció a valóságban a kutatóbázis többi amerikai és nemzetközi tagjához (például Enrico Fermihez vagy a katonai vezetőkhöz) köthető. Ők voltak azok, akik a szigorú titoktartás ellenére lépten-nyomon abba futottak bele, hogy a magyar „marslakók” (Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede, Neumann János) a folyosókon megállíthatatlanul magyarul vitatkoznak. A történet szellemisége persze ettől függetlenül hibátlan: a magyar elme valóban úgy formálta a világot.