MIRELLE Atelier

Most van itt az ideje, hogy erre a csodás indián nyárra és azt feledteteni kívánó, olykor valóban kiálhatatlan késő őszre meglegyen a muníciónk. Itt vannak azok a friss megjelenések, amelyek felkeltették az érdeklődésemet. 

Anya Bergman: A versailles-i jósnő

A francia forradalom napjaiban, amikor Párizs utcáin mind inkább a terror uralkodik, a forradalmárok és az arisztokrácia képviselői egyaránt gyakori vendégek Marie Anne Adelaide Lenormand titkos szalonjában. A királypárti Lenormand rendkívüli képességekkel rendelkezik: a tarot-kártya segítségével nem csupán a jövőt látja, de kapcsolatba tud lépni a túlvilág szellemeivel is.
Egy sorsdöntő napon a jósnő összetalálkozik Caitlinnel, a forradalommal szimpatizáló ír cselédlánnyal, aki viszont az emberek múltjában képes olvasni. A két nő között azonnal szikra lobban, és nemsokára már közösen vezetik Párizs leghíresebb tarot-szalonját. Csakhogy mindketten titkolnak valamit a másik elől, és a történelem viharában hamarosan választaniuk kell érzelmek és eszmék között.
Vajon elkerülhetik a sorsukat, ha ismerik a jövőt? Anya Bergman (eredeti nevén Noelle Harrison) nemzetközileg elismert ír bestselleríró, több mint tíz regény szerzője. Az edinburghi Napier Egyetemen doktorált, és jelenleg ugyanitt tart kreatívírás-kurzusokat. Több mint harminc éve tarot-jóslással is foglalkozik.

(fordító: Kallai Nóra)

Frederik Backman: A barátaim

A többség észre sem veszi azt a három apró alakot, akik ott ülnek a mólón a világ egyik legismertebb festményén. Azt hiszik, a kép csupán a tengerről mesél. De Louisa, ez a zűrös fiatal lány, aki maga is művész, tudja, hogy nem így van. Teljesen lenyűgözi az alkotás, bár még csak képeslapról ismeri, és eltökéli, hogy kideríti a három titokzatos figura történetét.Huszonöt évvel korábban egy kikötővárosban egy csapat nehéz sorsú tinédzser rábukkan egy elhagyatott mólóra, amely a menedékükké válik, és szinte az egész nyarat ott töltik. Nevetnek, megosztják egymással a titkaikat, dugicigiznek, hűsölnek a vízben. A barátságuk ad nekik erőt, hogy reggelente fel tudjanak kelni, hogy merjenek álmodni és szeretni. Azután egyikük megfesti élete első képét. A festményt később vagyont érő mesterműként tartják számon. Egy sor igen különös esemény következtében a híres alkotás Louisa birtokába kerül, és a lány útnak indul, hogy megtudja, hogyan keletkezett, és eldöntse, mihez kezdjen vele. Ám minél többet tud meg a kép szereplőiről, annál nyugtalanabbul várja, mi derülhet még ki. Mert Louisa tapasztalatai szerint a boldog vég, ha van is, nem mindig olyan formát ölt, amilyenre számítunk. Fredrik Backman most végre új regénnyel jelentkezett, amelynek a főszereplőit olyan erős barátság köti össze, ami évtizedekkel később is képes megváltoztatni egy számukra idegen ember életét.

(fordító: Bándi Eszter)

Belle Burden: Idegenek – egy házasság története

Húszévnyi házasság, három gyerek, lakás New Yorkban, nyaraló az óceán partján, maga az amerikai álom. Aztán ez az álom minden előjel nélkül darabjaira hullik: Belle Burdennel közli a férje, hogy elhagyja. Egyetlen éjszaka leforgása alatt az addig megbízhatónak vélt társ hirtelen idegenné válik, aki úgy lép ki a közös életből, mint egy színész, aki egyszerűen leveti a jelmezét. Az Idegenekben Burden nemcsak azt meséli el, hogyan omlik össze pillanatok alatt a kívülről makulátlannak tűnő házasság, hanem azt is, mi zajlott a mélyben, hatalmi, érzelmi és társadalmi szinten. Ahogy újraolvassa saját történetét, a visszafogott, alkalmazkodó feleségből lassan egy bátrabb, a hangját hallatni kész nő lesz, aki nem hajlandó lemondani sem önmagáról, sem a szerelemről. Az Idegenek fájdalmas, mégis felszabadító memoár, amely nők százezreinek segít jobban rálátni önmagukra és a kapcsolataikra. Belle Burden amerikai író és jogász. A Harvardon végzett, és a New York-i elit világában nőtt fel, egy olyan közegben, ahol a siker, a pénz és a tökéletes családi élet magától értetődőnek tűnik. Húszéves házasságának váratlan összeomlását először egy, a New York Times Modern Love rovatában megjelent, nagy visszhangot kiváltó esszében írta meg. A cikket olvasók ezrei osztották meg, és hamar kultszöveggé vált. Ebből a virális esszéből nőtt ki az Idegenek című memoár, amelyben Burden azt mutatja meg, hogyan lett egy szeretetteljesnek és biztonságosnak hitt házasságból egyik napról a másikra idegenek közötti viszony.

(fordító: Getto Katalin)

Iglódi Csaba: Gerbeaud rapszódia I.

A csokoládét idéző borító és a cosy hangulat ne tévesszen meg senkit: Iglódi Csaba negyedik könyve sokkal több egy kellemes délutáni olvasmánynál. Bár a lapokon szinte érezni a sacher, a financier és a gianduja ízét, ez nem egy hagyományos gasztrokönyv. Sokkal inkább egy családregénybe ültetett üzleti mű és motivációs fejlődéstörténet egy elképesztő utat bejáró cukrászról. A szerző valóságot és fikciót ötvözve, varázslatos meseként írta meg a Gerbeaud-sztorit. A dramaturgia lendületét valós és fiktív karakterek sorsfordító találkozásai adják, miközben bepillantást nyerünk az emberi küzdelmekbe is: a franciaországi cukrászda időszakába, a hátrahagyott gyerekek drámájába. A regény hűen tükrözi azt a szellemiséget, amellyel a márkát a harmadik évszázadában is vezetik: a perfekcionizmust, az újító szándékot, a mély alázatot és a hagyománytiszteletet. A történet szórakoztatva tanít márkaépítésről és vállalatvezetésről, bemutatva a nagy alkotókat hajtó négyesfogatot: az ambíciót, a kíváncsiságot, a jelenlétet és a varázslatot. Ahogy a mester, a macskanyelv és a konyakmeggy feltalálója vallotta: tudni kell kivárni, amíg összeállnak az ízek, és megszületik a teljes mondat. Csaba könyve egyszerre üzleti inspiráció és lenyűgöző gasztrokaland, amely könnyedén megtalálja a maga széles célcsoportját.

Celestina Bialetti – Alessandro Barbaglia: Kávéból őrölt álom, a Bialetti család története

Sokszor megénekeltem már én is a történetet, az olasz kávés és a kotyogós szerelmeseként hintem egy ideje az igét, hogy az, amit Bialetti kitalált, az ma is tökéletesen alkalmas a minőségi kávékészítésre. A magyarul kotyogósként elhíresült szerkezetről írtam többször több helyen, de most nálam szakavatottabb családtagok ragadtak tollat és esszé, illetve cikk helyet regénnyé formálták a felismerést és azt, ami azóta, ebben a kicsit több mint 90 évben életben tartotta és előre vitte a Bialetti márkát. A kifogyhatatlan ötletek, a kompromisszummentes minőség, a tökéletes partnerválasztás, a szortiment folyamatos, de nagyon kontrollált fejlesztése adja azt, hogy ha ma a Bialettire gondolunk, akkor annak ellenére egy prémium márkaként pozicionáljuk magunkban, hogy egy kotyogós beszerzéséhez nem kell bankot rabolnunk. A cucina povera ugyanis nemcsak a paradicsomban és a tésztában tetten érhető, a társadalmi felelősségvállalás a cég termékportfóliójának alaptézise, az otthoni kávézás, a jó kávé mindenki számára adott az olasz társadalomban, köszönhetően Bialettinek és az ő csodálatos szerkezetének, a Moka Espress-nek.

(fordító: Tekulics Judit)

Allen Levy: Theo ajándéka

Egy napfényes tavaszi reggelen különös alak érkezik Goldenbe, egy apró georgiai kisvárosba. Theónak hívják. Kedves, mosolygós, de furcsa öregúr, aki álmélkodva sétál az utcákon, rácsodálkozik az épületekre, és bocsánatot kér a madaraktól, amiért nem hozott magával eleséget. Hogy mit keres épp Goldenben, az maga a rejtély. Theo ráadásul nem igazán beszél magáról, de annál több kérdést tesz fel azoknak, akiket a sors az útjába sodor. Miközben új otthonával ismerkedik, betér egy kávézóba, ahol kilencvenkét ceruzaportré függ a falakon. A rajzok Golden lakóit ábrázolják. Theót annyira lenyűgözik a képek, hogy elhatározza: megvásárolja őket, egyenként felkutatja a rajtuk szereplő embereket, és ajándékba adja nekik saját arcképüket. Cserébe csupán annyit kér, hogy az illetők meséljenek magukról. Így minden találkozáskor feltárul egy-egy emberi sors, titkokra derül fény, régi sebek gyógyulnak be, és végül megváltozik a város élete. A Theo ajándékai az adás és elfogadás, a látás és láttatás felejthetetlen története, gyönyörű és megható regény az alkotói nagylelkűség erejéről, a kapcsolatok fontosságáról és a csendes csodákról, amelyek akkor történnek, ha a jóság és a szeretet vezérel bennünket.

(fordító: Szabó Olimpia)

M.K. Oliver: Szociopaták kézikönyve a jó házassághoz

M.K. Oliver regénye egy sötéten humoros, éleselméjű thriller. A történet Észak-London elegáns világában játszódik, ahol Lalla Rook látszólag tökéletes életet él feleségként. Az idill azonban megreped, amikor egy betörő holtteste landol a nappaliban. Lalla esze ágában sincs hívni a rendőrséget; ehelyett mindent megtesz, hogy megvédje házasságát és a gondosan felépített látszatot. A könyv legnagyobb erőssége maga a főszereplő. Lalla hiperkompetens, ambiciózus és pokolian vicces – egy igazi antihősnő, akit szociopata logikája meglepő módon azonnal szimpatikussá tesz. Lenyűgöző eleganciával zsonglőrködik a problémákkal: miközben eltüntet egy hullát, új házat vásárol és az anyósával is megküzd. Úgy lavírozik, akár egy prímabalerina a káosz közepén. A mű remekül ötvözi a pszichológiai thrillerek feszültségét a fekete komédiák szatírájával. A feszes tempó és az okos stílus miatt akaratlanul is Lallának szurkolunk. Akik szeretik A szobalány vagy a Húgom, a sorozatgyilkos fanyar humorát, azoknak ez garantáltan nagy kedvence lesz.

(fordító: Presér Ágnes Judit)

Cserháti Tamara: Mákosh

Cserháti Tamara harmadik szakácskönyve a magyar és a zsidó konyha harmonikus találkozását ünnepli. A cím – a mák és a kóser szavak játékos fúziója – tökéletesen tükrözi a kötet esszenciáját. A korábbi műveivel már bizonyító szerző most egy mélyen személyes kulináris utazásra hív: a gyerekkori magyar emlékek és a férje izraeli családja révén megismert új ízek fonódnak össze benne. A BOOOK Kiadó kiadványa jóval több egy egyszerű receptgyűjteménynél. Középpontjában a családi asztal, az összetartozás és a hagyományok tisztelete áll. A finom ízlésről árulkodó, textilhatású papírra nyomott, kiemelkedő mákgubóval díszített könyv vizuálisan is lenyűgöző. Lapjain egy olyan mindennapi konyhába nyerünk bepillantást, amely a klasszikus alapokat őrzi, de a legtöbb fogásban tartogat valami izgalmas csavart. A pontos leírásokat követve könnyedén elkészíthetjük a hagyományos zsidó konyha kedvenceit, mint a maceszgombóclevest vagy a bárheszt. Tamara saját kreációi, köztük a ropogós lencsesaláta tahiniöntettel, a szaftos marhasült vagy a csodás babka is hamar a kedvenceinkké válhatnak. Keleti fűszerek és egészséges alapanyagok sora vár mindenkit ebben a két világot zseniálisan egyesítő kötetben.

Gennaro Contaldo: Hamisítatlan Olaszország

Gennaro Contaldo Hamisítatlan Olaszország – Régiók elfeledett ízei című kötete igazi kulináris időutazás, amely távol visz a turisták által kitaposott útvonalaktól. A könyv lapjain megelevenednek a családi asztalok féltve őrzött örökségei: egyszerű, mégis zseniális tésztaváltozatok és gazdag mártások, amelyek az igazi olasz konyha esszenciáját adják. Ez a gyűjtemény sokkal több egy átlagos receptkönyvnél; egy szívhez szóló tisztelgés Olaszország gazdag kultúrája előtt, ahol minden egyes fogás melegséggel átitatott történelmet hordoz. A kötet legnagyobb varázsát maga a szerző adja. Gennaro Contaldo egyszerűen imádnivaló; kifogyhatatlan lelkesedésével, hatalmas tudásával és a főzés iránti mély szenvedélyével mindenkit azonnal levesz a lábáról. Személyes anekdotái olyan őszinte hangulatot teremtenek, mintha egy eldugott vidéki trattoriában ülnénk, ahol még étlap sincs, csak a nagymamák generációkon átívelő, tökéletes receptjei. Azoknak, akik értékelik az autentikus talján ízvilágot és a történetekkel átszőtt gasztronómiát, ez a könyv kötelező darab. Lenyűgözően szép, és minden falatban ott lüktet az utánozhatatlan életigenlés.

(fordító: Rattner Réka)

Vannak helyek, amelyekhez csak a legnagyobb tisztelettel szabad nyúlni. A Gundel pontosan ilyen: nem csupán egy étterem, hanem a magyar kultúra szerves része, egy darabka történelem, amely most ismét megmutatja, hogyan lehet az időtálló értékeit a ma emberének is átélhetővé tenni. A 2026-os első Gundel Bál elsöprő sikere és az a bizonyos utánozhatatlan, otthonos melegség, amit a vendégek olyannyira szerettek, egyértelművé tette: folytatni kell. S ahogy egy esemény még csak kísérlet, a második már hivatalosan is hagyományt teremt.

Írjuk is be a naptárba, hogy 2027. február 6. A téma ezúttal a művészet és a filmszínház, a bál a magyar mozi legendái előtt tiszteleg, különös tekintettel a jövőre 100. születésnapját ünneplő Ruttkai Évára, valamint a házhoz ezer szállal kötődő Latinovits Zoltánra. A díszvendégek között a művészdinasztiák képviseletében olyan neveket találunk, mint Frenreisz Károly, Szigethy Gábor, Gábor Júlia és Bujtor Balázs.

De milyen lenne egy filmes bál a Gundelben zseniális gasztronómia nélkül? Wolf András és Vérten Róbert séfek valóságos ízutazásra hívnak, a menüsor minden egyes fogását egy-egy kultikus magyar film ihlette (az alapötletet egy kolléganő filmes-gasztrós könyve adta). Az Eldorádó ihlette az amuse-bouche-t, amely egy elegánsan újragondolt krémes tarkabab pecsenyével. Természetesen nem maradhat el a Szindbád legendás ököruszálylevese sem, miközben A tanú, a Mephisto és a Te rongyos élet is megelevenedik a tányérokon.

Egy igazán nemes esemény azonban sosem csak a csillogásról szól. A bál kiemelten támogatja a Tompos Kátya Alapítványt. Kátya a betegsége legnehezebb perceiben is azon dolgozott, hogyan segíthetne a hozzá hasonló, munkaképtelenné vált művészeken, akik estéről estére a mi lelkünket gyógyítják a színpadról. Célja az volt, hogy a bajba jutott színészeknek ne az anyagi terhekkel, hanem a gyógyulással kelljen foglalkozniuk, az alapítvány jelenleg is négy művészt támogat így. Az est folyamán tartott jótékonysági árverésen olyan felbecsülhetetlen relikviákra lehet licitálni, mint Ruttkai Éva egykori ruhája, Latinovits Zoltán IV. Henrik-kelléke, vagy Bujtor István vitorlásérme. A bevételt a szervező Eventrend Group és a Gundel további félmillió forinttal egészíti majd ki.

És egy remek hír azoknak, akik a Gundel-élményt máshol is átélnék, a ház egy 30 milliós beruházással új szintre emeli a házon kívüli catering szolgáltatását. Így a legendás vendéglátás és gasztronómia immár a Városliget falain kívül is ugyanazzal a kompromisszummentes minőséggel érhető el, a jövőben akár 500 fős rendezvényeken is.

Rengeteg kézikönyvet adtak ki és adnak ki a témában, de a szülőségre valójában semmi nem készít fel, a tojáshéj az ember fenekén végig ottmarad. Hiszen hiába vagyok én már egy ideje anya, mindig van az az életszakasz, amikor elmondhatom, hogy de kiskamasz, nagykamasz vagy épp felnőtt ember anyja még nem voltam. Az én szülői mivoltomat a szülőség fogalmának elutasítása jelentette, individuumként próbáltam meg maghatározni mindannyiunkat a rendszerben, menekülve a borzasztóan poroszosan hierarchikus gyerekkori modelltől, amiben anyám hitt. Hogy jól tettem-e? Nem tudom, a belső gyerekem nem boldogtalan a Nők elmúlt 2 évtizedével, jóval önállóbb, nagyobb szabadságfokú, de stabil bázisú létezést próbáltam kialakítani számukra, mint amilyen keretek az én rendelkezésemre álltak. Hallgatva Máté Gábor előadását egészen addig volt bennem egy halvány diszkomfortérzet, amíg be nem vallotta, hogy a bölcsek kövén ülve is pont ugyanúgy lehet csatákat veszíteni kamaszokkal szemben, mintha az ember csak a saját tapasztalataiból, a környezeti sémák ismeretéből kiindulva próbál olyan gyerekkort teremteni, amiben ő is szívesen lett volna gyerek.

Képzeljünk el egy makkot. Ahhoz, hogy ebből a makkból egy napon hatalmas, erős tölgyfa váljon, a magban kódolt saját természetén túl elengedhetetlen valami más is: a megfelelő környezet. Ha a körülmények adottak, a fa kiteljesedik. Gátló tényezők között azonban elsatnyul. Máté Gábor szerint pontosan így működik a gyermeki fejlődés is. Az evolúció által diktált szükségletek adottak, ám a mai világban a kibontakozáshoz szükséges feltételek egyre kevésbé állnak rendelkezésre.

A statisztikák riasztóak, a mai gyerekek és fiatalok körében soha nem látott méreteket ölt az önkárosítás, az idegesség, a bizonytalanság és a különböző viselkedési zavarok. Mivel az emberi gének nem változnak meg húsz-harminc év leforgása alatt, a hibát nem a biológiában, hanem a körülöttünk lévő – és az általunk teremtett – világban kell keresnünk. A kérdés az, hogy mik azok az alapvető szükségletek, amelyekre egy gyereknek emberi lényként szüksége van, és mi az, ami megvonja ezeket tőle?

Akváriumban úszkálva: a szülői stressz láthatatlan hálója

A szülőség nem időszakos szerep vagy titulus, hanem egy folyamatos kapcsolat, kapcsolódási mód. Az agy fejlődése egy rendkívül hosszú, már a fogantatáskor elinduló folyamat, amely egészen a korai felnőttkorig tart, és megteremti a tanulási, viselkedési és egészségügyi folyamataink stabil – vagy épp nagyon is sérülékeny – alapját.

Máté Gábor nem a szülőket vádolja. Nem vonja kétségbe a jóakaratunkat, csak rávilágít arra, hogy mi az, amiben ma szülőnek lenni kell. Ha feltesszük a kérdést, hogy egy várandós nő lelkiallapotára mennyire figyelünk oda társadalmi szinten, a válasz lehangoló. Pedig a kutatások szerint a terhesség alatt átélt komoly stressz biológiailag is öregíti az anyát (a telomerek rövidülésén keresztül), és bizonyítottan negatívan befolyásolja a magzat agyfejlődését.

A gyerekek olyanok, mint a halak a tengerben, a mi tudattalanunk vizében úszkálnak. Mindent éreznek. Ha a szülő folyamatos feszültségben él, a gyerek nyitott, éretlen idegrendszere ezt azonnal letapogatja. Ha az anya szenved, a baba is szenved, a statisztikák szerint a magas szülői stressz például mérhetően növeli a gyermekkori asztma kialakulásának esélyét.

És hogy milyen korán kezdődnek a minták? Máté Gábor Normális vagy című könyvében idézi fel saját édesanyja naplóbejegyzését, amit a mindössze kéthetes csecsemő Gáborról írt. A bejegyzés arról szólt, hogy a gyerek éjjel üvöltött, mire az anya „figyelmeztette”, hogy ebből nem csinálnak rendszert, hiszen „elég nagy fickó vagy már, hogy megértsd, az éjszaka alvásra való”. Mit szűr le ebből egy csecsemő, akinek az agyában a világképért és érzelmekért felelős jobb agyfélteke jóval a logikus bal előtt fejlődik ki? Azt, hogy az ő szükségletei nem számítanak. Hogy ő maga nem fontos. Ennek az egyetlen pillanatnak az árnyéka egy egész életre kihat.

Itt jön be a képbe a „hagyjuk sírni a gyereket” (Ferber) módszer tarthatatlansága is, hiszen elvárható-e egy anyától, hogy elnyomja a legősibb szülői ösztöneit holmi szakemberek tanácsára? Aligha.

A kiskacsa-effektus és a kortársak csapdája

A biztonságos fejlődéshez a gyereknek egy abszolút elfogadó közegre van szüksége. Olyan kötődési gravitációra, amelyben egyszerűen csak megpihenhet, ahol nem kell megküzdenie azért, hogy önmaga lehessen. Ahol megélheti a dühét, a sebezhetőségét, a félelmét és a gyászát anélkül, hogy elutasítástól kellene tartania.

De mi történik ma? A gyerekek idejük nagyrészét a kortársaikkal töltik. Máté Gábor a kiskacsákhoz hasonlítja a jelenséget: a kiskacsa azonnal rákötődik az anyakacsára, mint arra a lényre, aki táplálja, vezeti és megvédi. De ha nincs ott az anya, a kiskacsa ahhoz fog kötődni, akit maga körül lát, még akkor is, ha az a valaki teljesen alkalmatlan a felnevelésére.

Az éretlen gyermeki agy nem bírja a kötődés hiányát, az űrt pedig kitöltik a kortársak. Ez a kortárs-orientáció azonban rendkívül kártékony. A gyerekek az éretlen társaikkal azonosulnak, ami zsákutca, hiszen nincs benne igazi fejlődési pálya. Ráadásul ez a kortársi hűség titkolózást szül, a szülők pedig kirekesztődnek a gyerek életéből.

A szülő-gyerek viszonynak ugyanis – a modern, mindent demokratizálni akaró trendekkel ellentétben – hierarchikusnak kell lennie. Ahogy a medvebocsok sem szólnak be az anyjuknak, úgy a gyereknek is szüksége van a vertikális, védelmező alá-fölé rendeltség biztonságára. A biztonságra, ami nem a veszély hiánya, hanem a kötődés aktív jelenléte.

Apák a frontvonalban

Ebben a hálózatban az apáknak hatalmas, a modernitásban sokszor mégis alulértékelt szerepe van. Az anya jelenti az első hónapokban a világot, a teste, a teje, a közelsége adja a bázist. Az az apa, aki a kezdetektől jelen van, nemcsak azzal teszi egészségesebbé a gyermekét, hogy ő maga is kapcsolódik hozzá, hanem azzal, hogy tehermentesíti, megtartja az anyát. És a csoda, ennek a gondoskodásnak a során nemcsak a gyerek agya fejlődik, hanem az apáé is fizikálisan átalakul, rácsatlakozva az új életre.

Felnőtt gyerekek, megszakadt kötelékek

De mi van akkor, ha a repedések már megjelentek? Ha a koragyerekkori hiányosságok nyomán a felnőtt gyerek és a szülő eltávolodott egymástól? Amerikában (és lassan nálunk is) egyre gyakoribb trend, hogy a felnőtt gyerekek egyszerűen megszakítják a kapcsolatot a szüleikkel. A modern, individualista kultúra sokszor még bátorítja is ezt a „toxikusnak” bélyegzett kapcsolatokból való kilépést. Máté Gábor elismeri, hogy vannak olyan mélyen bántalmazó, érdemtelen helyzetek, amikor a kapcsolat fenntartása túl fájdalmas. De az esetek nagy részében szerinte pusztán a kényelem diktál.

Sokkal egyszerűbb a szőnyeg alá söpörni a konfliktusokat, mint beleállni a kényelmetlen, nehéz érzésekbe és feldolgozni a különbségeket. Pedig az igazi békét csak ez a feldolgozás hozhatja el. Jiddu Krishnamurti gondolata tökéletesen rezonál ide: „A cselekvésnek kizárólag a kapcsolatban van értelme. A kapcsolat megértése nélkül a cselekvés csak konfliktusokat idéz elő.” Nem az a kérdés, mit tegyünk a felnőtt gyerekünkkel vagy az idősödő szülőnkkel. A kérdés az, megértjük-e, milyen a kapcsolatunk.

Máté Gábor ezt az utat a saját 51 éves fiával, Daniel Mátéval a jövőre magyarul is megjelenő című második közös könyvük megírása során járta végig. Amikor a fia megszületett, az a legtranszcendensebb pillanat volt az életében. Mégis, a közös életük során – ahogy minden családban – voltak stresszes, nehéz időszakok. A közös munka során megegyeztek: csak akkor adják ki a könyvet, ha előtte ők ketten, szülő és felnőtt gyerek, valóban egyensúlyba kerülnek egymással.

Mert, ahogy a kanadai-magyar orvos mondja: soha ne féljünk attól, hogy már tönkretettük a gyerekeinket, mert biztosan tönkretettük őket. Ő is pontosan ezt érezte. De a csodálatos dolog az emberi elmében – legyen szó a gyerekéről, vagy a sajátunkéról –, hogy sosem késő változni. A gyereknevelésben az első három év lefekteti az alapokat, de az utána következő évtizedek adják meg a lehetőséget, hogy ha el is tévedtünk, újra megtaláljuk az utat egymáshoz.

Mellékzönge

Igen, a tanulás folyamatos, az egymással való diskurzus elengedhetelen. Szendvicsgenerációként ezt most élőben tolja minden negyvenes, hogy lefelé is komoly munka van benne és bizony felfelé is. Én is sokáig ódzkodtam anyával megosztani nem a gyerekkori sérelmeimet, egyrészt mert azon már túl vagyunk, másrészt mert azok feldolgozása sokkal inkább énmunka volt. A jelenkori beszélgetéseinkbe beszüremkedő téves látásmód vagy meghaladott ideológia kapcsán azonban már minden alkalommal tudatosan megállok és szólok, hogy ez nem általános igazság, ez az ő álláspontja és magam semmilyen szinten vagy csak részben osztom.

Eleinte nem értette, hiszen társadalmilag, mint szülő, élt azzal a feltételezéssel, hogy a hierarchia örök és a korral nem jön el a kiegyenlítődés, idővel megértette, hogy én ellenben csak akkor fogok tudni hozzá kapcsolódni, amennyiben a “kamaszosan viselkedsz” szóösszetétel nem hagyja el a száját, ha valamit másképp gondolok. Ez munka. Ez konfliktus, amit vállalni kell, amibe bele kell állni, ahogy a korosztályosan és korból fakadó érzelmi zsarolásra irányuló törekvésekbe is. De a jutalom is megvan, ma már sokkal kiegyensúlyozottabb a kapcsolatunk, mint korábban, ami a 40 év korkülönbség és az elképesztően nagy generációs szakadékok tekintetében alapvetően még néha engem is meglep.

A Digger, pontosabban Iñárritu veszi Yorgos Lanthimos, Wes Anderson és Guillermo del Toro képi világát, fordít rajtuk hármat, hozzáadja a jelenkor drámáját a fosszilis energiahordozók válságával és a klímaváltozással, beledobja az egyenletbe Trumpot és a teljesen inkompetens amerikai felsővezetést. Behelyezi mindezt egy disztópiába, majd kijelöli az X-et a Dolby Theatre-ben, hogy a 21. század lassan fővő békái veszett örömünneppel éltethessék Tom Cruise-t, ahogy magához öleli egy remélt tavaszon a 99. Oscar-gála aranyszobrocskáját, és nyugtázhassa: haldokló Földünkön most ő a legnagyobb színész.

A Digger ugyanis nem más, mint a modern kor legkellemetlenebb, megkerülhetetlen tükre, kétórányi Black Mirror. Ebben a kíméletlen, posztmodern előadásban az abszurditás eszközeivel próbálják az alkotók letolni a mozinézők torkán az elkerülhetetlent. A jövőnket.

A Digger fullasztóan klausztrofób és delíriumos lázálmában elmosódik a határ a valóság és a hallucináció között, de nincs olyan szerencsénk, hogy felébredjünk belőle, és a rémálmainknál jobb valóság nézzen vissza ránk az ablakon túlról. A kapzsiság, a hatalom illúziója minden észérvet felülír, az emberiség jövője egy maroknyi debil, korlátolt férfi markában ragadt. A tiszta érzelmeknek ebben a világban nincs helyük, Iñárritu az egyetlen valamirevaló kötődésben is csak a fonákot láttatja. Túlzásai szituációs komédiák esetlen elemeivel ellenpontozzák az egyre nyomasztóbb légkört, ahogy a történet matrióskájában egyre kisebb és kisebb mozgásterünk marad. Szűkre szabott világunk falaira vetítve látjuk a kataklizmánkat, egykorvolt univerzumunk maradványai között egyensúlyozva idézzük meg a globális kapitalizmus végnapjait.

Cruise figurája attól működik (ahogy a Trópusi viharban való alakítása is), hogy teljes mértékben elüt a védjeggyé vált karakterétől: bevállalós, a maszkmestert is égbe repítő Digger figurájában hitelesen ripacs, ideális regöse a ránk váró világégésnek. Kérdés, hogy a tavasz vajon meghozza-e a vágyott kis aranyszobrot az akadémia által eddig mellőzött Tom Cruise-nak.