MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Huszonöt évvel ezelőtt, 2001. április 25-én a francia mozikba került egy alkotás, amely nemcsak Jean-Pierre Jeunet pályafutását határozta meg végérvényesen, hanem újraírta a Párizs-mítoszt is a globális popkultúrában. Az Amélie csodálatos élete (Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulain) negyedszázad távlatából már önálló esztétikai minőség, a modern mágikus realizmus egyik legfontosabb filmes alkotása.

A film sikere elképzelhetetlen lett volna Bruno Delbonnel operatőri munkája nélkül. Jeunet és Delbonnel olyan vizuális kódrendszert alkottak, amely szakított a korszakra jellemző videóklipes esztétika agressziójával. A digitális utómunka mesteri alkalmazásával a filmet egyfajta borostyánszínű nosztalgia lengi be, a vörösek, mélyzöldek és sárgák dominálnak.

Ennek a stilizálásnak köszönhetően a film helyszínei, a főszereplő Párizsa egy kollektív álom lenyomata, amely talán sosem létezett, mégis mindenki felismerni véli.

Amélie Poulain karaktere pedig Audrey Tautou zseniális játékának köszönhetően az ezredforduló egyik legikonikusabb figurájává vált. A történet alapvetése a szemlélődő, nem tragikus magány, amelyben az empatikus Amélie a környezetében élők életét apró, névtelen gesztusokkal mozdítja el a holtpontról.

 Laurant és Jeunet nem lineáris drámát, hanem epizódokból, vizuális gegjeiből és belső monológokból építkező kollázst alkottak. A narráció hűvös, tárgyilagos stílusa remek ellenpontja a képi világ érzelmi telítettségének, ennek a kettősségnek köszönhetően nem csúszik át a film átcsússzon olcsó szentimentalizmusba.

Tegyük azt is hozzá, az Amelie-ről nem lehet beszélni Yann Tiersen zenéje nélkül. A filmzene, amely eredetileg nem is kifejezetten a filmhez íródott (Jeunet korábbi Tiersen-szerzeményeket válogatott össze, majd kért fel a zeneszerzőt újabb darabokra), önálló életre kelt. Tiersen dallamai nélkül az Amélie-jelenség elveszítené melankolikus felhangjait, a zene adja meg azt a ritmust, amelyre a film vizuális poénjai és érzelmi csúcspontjai támaszkodnak.

Húszonöt év után a film öröksége ott van a számtalan leképezésében, utánzatban és abban a szemléletmódban, amely a hétköznapi részletekben keresi a létezés értelmét. Az Amélie csodálatos élete megmaradt annak, aminek szánták: egy technikai értelemben bravúros, érzelmileg pedig mélyen humánus alkotásnak, amely huszonöt év után is képes emlékeztetni a megfigyelés és a csendes kedvesség erejére.

Vannak mondatok, amelyek annyira beépültek a közös emlékezetbe, hogy szinte már valódi népi bölcsességnek tűnnek, holott egyetlen elegáns, ironikus és végtelenül empatikus írói elme szüleményei. Janikovszky Éva születésének századik évfordulója tökéletes alkalom arra, hogy a magyar irodalom egyik legderűsebb életműve ismét a figyelem középpontjába kerüljön. A Móra Kiadó által szervezett centenáriumi emlékév programjai és kiadványai bebizonyítják: a janikovszkys látásmód ma is ugyanolyan érvényes, mint évtizedekkel ezelőtt.

A jubileumi eseménysorozat messze túlmutat a puszta nosztalgián, a kiadó célkitűzése, hogy az írónő alakját közelebb hozza a mai generációkhoz is, megmutatva azt a finom egyensúlyt, amellyel a gyermeki logikát és a felnőttek sokszor érthetetlen világát ötvözte. Az emlékév során kiállítások, rendhagyó irodalomórák és közösségi programok idézik meg az írónő szellemi örökségét, akinek neve elválaszthatatlanul összefonódott László Réber minimalista, mégis rendkívül kifejező alkotásaival.

Titkok a fiókból
Az ünnepi év legizgalmasabb irodalmi szenzációja kétségkívül az a kötet, amely eddig kiadatlan kéziratokat, naplórészleteket és korai zsengéket tár az olvasók elé. A könyv igazi irodalmi csemege, hiszen bepillantást enged abba az alkotói folyamatba, amely során a szegedi diáklányból az ország kedvenc írója vált.

A kötetben helyet kapó írások rávilágítanak Janikovszky Éva mély humanizmusára és arra a sajátos humorra, amely még a legnehezebb történelmi időkben sem hagyta el. A hagyatékból előkerült szövegek nem csupán kiegészítik a már ismert életművet, hanem árnyalják is azt: megjelenik bennük a fiatal nő szorongása, a világra rácsodálkozó értelmiségi frissessége és az a tűpontos megfigyelőképesség, amely később a gyerekkönyvek védjegyévé vált.

Ez az új, posztumusz válogatás nem csupán a gyűjtőknek okoz örömet. A szövegek stílusa meglepően modern, az írónő képes volt arra, hogy a hétköznapi apróságokban – egy elrontott ebédben, egy kényelmetlen cipőben vagy egy félreértett félmondatban – meglássa az emberi sors drámáját, fonákját.

A könyv legnagyobb erénye az az őszinteség, amellyel Janikovszky a saját és környezete endőségéhez viszonyult. Nem oktat ki, nem moralizál, csupán mesél, olyan természetességgel, mintha egy csésze kávé mellett ülnénk vele. Az eddig ismeretlen anyagok publikálása segít megérteni, hogy az a könnyedség, amit a Kire ütött ez a gyerek? vagy a Ha én felnőtt volnék soraiban érzünk, valójában egy nagyon tudatos és mély élettapasztalatból fakadó művészi döntés eredménye.

A Móra Kiadó gondozásában megjelent centenáriumi kötet méltó tisztelgés egy olyan alkotó előtt, aki megtanította a magyar családokat saját magukon nevetni. Ez az összeállítás emlékeztet arra, hogy Janikovszky Éva nemcsak a gyerekeké, hanem mindenkié, aki valaha volt gyerek (és képes volt megőrizni a gyermeki énjét), és aki hisz abban, hogy a humor a legjobb gyógyír az élet abszurditásaira. Az emlékév és a friss kiadvány egyaránt azt üzeni: élni jó, és néha nem árt, ha ezt egy bölcs és derűs idegenvezető társaságában tudatosítjuk önmagunkban.

A budapesti éjszakai élet lüktetése idén nyáron nem áll meg a városfalaknál: az underground kultúra két meghatározó bástyája, az Arzenál és a Turbina a Sziget Fesztivál szívébe költözik. Ez az együttműködés nem csupán egy zenei helyszínt, hanem egy sajátos életérzést és közösségi teret hoz létre a Delta District területén, ahol a korábbi The Club helyére a berlini ipari hangulatot idéző Der Klub lép.

Az underground mint közösségi terápia

A modern lifestyle egyik legfontosabb törekvése a digitális zajból való kiszakadás. A Der Klub koncepciója pontosan erre épít: egy olyan „világot a világban” teremteni, ahol a közösségi média és a képernyők helyét átveszi a jelenlét. A programok már délután indulnak, ám a megszokott fesztiválpörgéssel szemben itt a tempó eleinte lelassul. A hangsúly a feltöltődésen, a test és a hang tudatos összekapcsolásán van, segítve a látogatók mentális és fizikai energiagyűjtését az éjszakai merülés előtt.

Nyers energia és nyitott terek

A helyszín az underground elektronika nyers, kompromisszumoktól mentes erejét képviseli. A koncepció lényege, hogy bár a klubélmény zárt terekhez kötődik, a szemléletmód végtelenül nyitott. A zenei kínálat a műfaj teljes spektrumát lefedi, a finomabb ütemektől a sötétebb technóig, lehetőséget adva a nemzetközi nevek (mint KiNK vagy Charlie Sparks) mellett a hazai rezidenseknek és feltörekvő tehetségeknek is.

A kortárs kultúra mint közös alkotás

Ez a partnerség jól mutatja a hazai klubszcéna érettségét: a méretben és stílusban eltérő helyszínek egy közös vízió mentén egyesülnek. A cél nem csupán a szórakoztatás, hanem a közös alkotás élménye, ahol a látogató nem passzív fogyasztó, hanem a hangulat aktív részese. A Sziget idén ezzel a kollaborációval bizonyítja, hogy a fesztiválélmény akkor teljes, ha szervesen kapcsolódik a városi klubkultúrához, teret engedve az őszinte, emberi kapcsolódásoknak és a szabadságnak.

Ezt a számot írta a kivonatot kiállító bürokrata a pop királyának halotti bizonyítványára. A munkában töltött évek rubrikába.

Nyolc éves korom óta vagyok (voltam, bár ez egy állandósult állapot) Jackson-rajongó. A bátyám a születésnapomra meglepett a Beat It és a Thriller kazettákkal, és onnantól a dolog eldőlt: a popzenével való első találkozásom szerelem lett, nem is akármilyen. Mindent olvastam, mindent tudtam, együtt rezegtem a zenével és az emberrel. Aztán a gimnázium végére elsodortak más zenei irányzatok, de mindig szívesen hallgattam, és mélyen, őszintén felháborított, ha – az én olvasatomban és a magam rajongói státuszából feltétlenül ártatlannak vélve – támadták.

Bevallom, féltem a filmtől. Az előző, a halálát követően a stúdió által – költségvetési okokból – kihozott alkotás, valamint a Jackson-család kézjegye a mostanin bőven adott rá okot. Ahogy a Bohemian Rhapsody-t jegyző producergárda jelenléte is, hiszen a Freddie életéről készített mozi a mismásolásával és a szépítgetésével bőven hagyott kívánnivalót maga után. Láttuk, hová vezet, ha az együttes élő tagjai a saját szájuk íze szerint keretezik az elhunyt legenda életét. A kontrasztot pedig csak erősítette a Rocketman: az Elton-film annyival őszintébb és karcosabb volt, megmutatta, hogy lehet így is hozzányúlni ehhez a szenzitív műfajhoz.

Szóval féltem. Nem néztem trailereket, prekoncepciók nélkül akartam hagyni, hogy átjárjon az élmény.

A film erősen lavíroz a klipszerű megfogalmazások, a nagy csöndek és a felszínes, „bögre-feliratnak” való mondatok között. Jaafar Jackson jó. Javarészt az ő hangján szólal meg Michael, az ő szemén keresztül látunk bele a lelkébe, általa kapunk betekintést egy gyereksztár közel sem felhőtlen, a könnyű elmagányosodáshoz és tökéletes kizsákmányoláshoz vezető életébe. Miközben töretlenül zajlik a show, a Joe irányította Jackson-biznisz jövedelmez rendesen.

Meglepő azonban, hogy az alkotás milyen különös távolságtartással kezeli a Michael életében kulcsszerepet játszó női alakokat. Hiszen popkirályi léte nehezen értelmezhető Madonna popkirálynői nagysága nélkül (varázslatos volt, ahogy önmaguk által megkoronázva uralták az egész szakmát), a filmben azonban a női sorsok teljesen a perifériára szorulnak. Mintha a produkció szándékosan tisztította volna meg a terepet a kizárólagos apa-fiú dinamika számára. Az anya karaktere erőtlen (a hanghordozásától levert a víz), Janet egyszerűen meg sem jelenik, La Toyát a rendező konkrétan egy fonott hajpántos díszletté degradálja, Diana Ross pedig – Michael stílusának legfőbb formálója – egy pillanatra tűnik fel a vásznon.

A lezárás rendkívül kényelmes: látjuk Michael felemelkedését, de a halála óta is nyitott, húsbavágó kérdésekbe nem megy bele. Nem védi meg a Leaving Neverland sorozat vádjaitól, amely a mai generációk számára nagyjából az egyetlen hivatkozási alapot jelenti, a tervezett folytatás(ok)ban talán majd erre is kitérnek a készítő. Ez a film most azonban megelégszik azzal, hogy egy negédes melodráma legyen.