MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A Pozsonyin múltja van a létezésnek. A genius loci kódolt része a ráérős nyugalomban való fogyasztás, a kulináris igény és annak kielégítésére tett minél magasabb szintű kísérlet. Helyek sora él ezzel a kereszttel és ebből a hagyományból, a Pozsonyi megköveteli a minőséget. De cserébe befogad, kánonba emel és törzshellyé nemesít.

A Dunapark a legszebb építészeti és legvészterhesebb történelmi pillanatban született, sorsát meghatározta a világ folyása és megmentette a Pozsonyi hű közönsége. Hatalmas ablakain át a Szent István parkot és a budai panorámát fürkésző kávéház az elmúlt évtizedek során szinte töretlenül megőrizte funkcióját, befogadta az ide betérőket. Otthonos terei azonban idővel megfáradtak, elkoptak, patinája elfedte egykori csillogását, magába fordult, szebb napjain merengve. Ebből az állapotból születik most újjá, igényes ráncfelvarrása nem feltűnő botox, finom kezelések során, megannyi apró változtatással érkezik újra közénk, hogy megmutassa egykori nagyságát és felvegye a Pozsonyi út mostani ritmusát.

A Hofstätter Béla és Domány Ferenc által tervezett, 1935–1936 között épült modern luxusbérház már születésekor maga volt a testet öltött nagyvárosi elegancia. A most megújult enteriőr tökéletes érzékkel egyensúlyoz a funkcionalista Bauhaus és az Art Deco örökség között: a világos, nagyvonalú terek, az íves, bársonyos ülőbútorok és a zöld növényekkel melegített, márvány- és fémhatású felületek egy olyan pesti világba repítenek vissza, ahol a környezet nem csupán díszlet, hanem a vendégélmény szerves része.

(fotó: Schumy Csaba)

A Dunaparkba betérni élmény – ígérik az új üzemeltetők, az Eventrend hatalmas gyakorlattal és szaktudással fényesítette újra a kávéházat, a valódi otthonosságot pedig a jól ismert, régi brigád jelenléte garantálja, akik betéve ismerik a törzsvendégeket és azok minden rigolyáját. A jelenben való megérkezés a múlt megismerésével, feldolgozásával és a kávéház szellemi örökségének ápolásával lehet csak teljes. Ezt a célt szolgálják majd a „mesélő asztalok”, amelyekre Bajkai Gábor executive chef kínálata kerül, aki hibátlan érzékkel ötvözte a klasszikus kávéházi hagyományokat a kortárs bisztrókonyha legjavával és vitt bele némi csavart a közel-kelet kedvelt ízeivel.

A nap a Dunaparkban gazdag reggelivel és brunch-csal indul: a maghrebi shakshuka és a házi kovászos bundáskenyér mellett az abszolút kedvence lehet a flódni french toast, amely a legédesebb, feltehetően addikciót okozó képzavar, amit valaha csak étlapon láttam.

A napközbeni étkezések terepén otthonosan mozog az omlós, fűszeres marhahússal megrakott pastrami kovászos kenyéren, a marha minden időt megkap a tökéletességhez, a húst a korianderes-mustármagos nedves pác után saját keverésű szárazpáccal kezelik, majd 72 órán át, lassú sous vide eljárás után nyilvánítják megfelelően omlósnak. Ekkor hajszálvékonyra szeletelve, forró serpenyőben lepirítják, házi jus-vel és csemegeuborkával adják végül asztalra.

Este pedig, mikor a háttérben felcsendülnek a lágy lounge és cool jazz dallamok, a kávéház igazi, hangulatos vacsorahelyszínné lényegül át. Ha nem randiról beszélünk, akkor ez az az időpont, amikor egyszerűen kötelező megkóstolni a signature Dunapark sóletet, ropogós libacombbal, benne főtt tojással, 90 Celsius-fokon, 12 órán keresztül készül a sütőben, vagy a pirított maceszgombócos vadas marhaszeletet. A kávézáshoz vagy az esti beszélgetések lezárásához persze ott vannak a desszertek is: a Dunapark Roll-ban a pastramihoz hasonlóan az újvilági street food legjava mutatkozik meg.

A Dunapark két hét múlva nyit, terein már most érezni az izgatott várakozást, remélem a vendégeivel való újbóli egymásra találás mindenki számára örömteli lesz. Amit most láttunk belőle, az ígéretes.

A kétezres évek elején jártam a Rézkakas Étteremben. Amerikai unokákat kalauzoló magyar nagymama életét könnyítve társultunk az esthez, az identitásuk európai morzsáival ismerkedő testvérpár számára teremtve hidat nemzedékek és kultúrák között. Tanulságos és hosszú este volt, klasszikus magyar fogásokkal és élő cigányzenével kísérve. 

Ezzel az emlékkel indultam útnak a napokban, hogy felfedezzem újra a Rézkakast, amely ma mint fine bisztró üzemel, az Erzsébet tér sarkától kicsit arrébb a Sas utca egy patinás helyiségében. A Budát és Pestet térdre kényszerítő kánikulából egy jól temperált, olaszos bárpulttal hangsúlyos, esztétikus térbe értem, amely az elmúlt években már a Rézkakas otthonául szolgált, de most új fejezetet nyitott a hely, az üzemeltetés és a konyha új kezekbe került. A tulajdonosoknak nem titkolt célja visszavezetni a Rézkakast abba a szerepbe, amelyben én is megismertem.

Átyim István és Átyim-Nagy Kyra szeretné, ha a belvárosi gasztronómiai palettán a Rézkakas újra megmutatná, hogyan kell értő mód, a hagyományok tisztelete mellett, a modern gasztronómiai alapvetések fényében prezentálni a hazai és nemzetközi közönségnek a magyar konyha legjavát. A műhelymunka elején járnak, alakul a borlap, a megszabott irányoknak megfelelően teljesedik ki az étlap, csiszolódnak a fogások. A helyszín tökéletesen alkalmas a prémium élmény megélésére, a zenei koncepció szépen teljesíti ki azt, a személyzet még tanulja a teret, a konyha pedig láthatóan jó irányba halad, de a csúcspont eléréséhez még meg kell érkeznie. A megfelelő hosszúságú, a fogásokat ügyesen kombináló étlap bátor vállalása a főzelékek kánonba emelése. Az elmúlt években a lecsó már többször több helyütt bizonyította, hogy helye van a magyar gasztronómia fellegváraiban is, amellyel ajtót nyitott a szezon legjobb zöldséges fogásainak. A Rézkakasban is tetten érhető a trend, mind a lecsó, mind a szezonban megkerülhetetlen, de leginkább a házias konyhákon helyt kapó tökfőzelék is megjelenik.

A kánikulai nap, a gyerekkori emlékek hívása asztalra kéri a lazacpisztránggal tálalt fogást. Amíg várakozom, addig falatnyi lángosokkal és a melléjük kínált zakuszkával és padlizsánkrémmel telik az idő. A lángos picit zsírosabb a kelleténél, a kencékben nincs ütemtévesztés. A főfogás mennyiségre emberes, hőfokra kissé bizonytalan, nem forró, de nem is követi az elmúlt évek hűs-ress vonalát. A kompozícióban kevés a sallang, a zöldfűszer-olaj leválik a habart matériáról, savasság helyett édes felhangok dominálnak.

Desszert helyett kávé és pezsgő érkezik, a tányérdesszertek szemrevételezése óhatatlanul felteszi a kérdést: a konyha dolga-e a levezetés vagy van dedikált cukrász a csapatban? Bevallom, bizonyos szint felett én kizárólag az utóbbiban hiszek. Akármennyire kreatív a séf és képes jól megmutatkozni ebben a szakmában is, a cukrászat egy külön világ, amely megérdemli, hogy dedikált szakember tegye tányérra az értékeit.

A Rézkakas előtt még nagy út és nem kevés munka áll. Az irány, amit kijelöltek tiszteletre méltó, a városnak szüksége van a hiteles, hagyománytisztelő, mégis modern hangvételű vendéglátásra.

A húsvéti szünetünkbe robbant be a Nemzeti Galéria csodás kiállítása, a Dolce Vita, elhozva a vágyott itáliai napfényt, megkongatva szívünk harangjait, amelyek addig halkan csilingeltek a vágyakozás finom légmozgásaira, de innentől mintha félreverték volna őket. Annával szédülten keringtünk a termekben, újraélve számos korábbi kiállítást és itáliai létezést. A Dolce Vita alapötlete a Római Iskolából indult és a magyar képzőművészek, festők és szobrászok olasz ihletésű műveinek ad otthont.

A Római Iskola bemutatására az utóbbi években több kiállítás is szerveződött, az elsőt a Kieselbach Galériában láttam, Czene Béla és felesége, Hikádi Erzsébet csodás alkotásai közt számos, a Via Giulián lévő Palazzo Falconieriben történő vendégeskedésük során vagy annak élményeiből táplálkozva született. Béla bácsi életképeiért csak rajongani lehet. Ez nem sokkal követte az igencsak sokatmondó, Róma-Budapest címmel nyíló tárlat Virág Juditnál, amely nem csak elképesztően széles merítést hozott, de egy olyan Csontváry képpel is gazdagodhatott az élménytárunk, amely évtizedeken át rejtve volt a kalandvágyó művészetrajongók elől. A kiállítás anyagát szerencsére egy nagyszabású kötet őrzi, sőt az idei tavasz aukció előtti tárlaton is több kép, köztük a legzseniálisabb Vaszaryk még visszaköszöntek, mielőtt magángyűjtők otthonában tűnnének el hosszú-hosszú évtizedekre.

Egyszóval ott álltunk a Dolce Vita tereiben, eszmélve a klasszicista festmények, a reklámplakátok és Tímár Péter örökbecsű Csinibabájának villódzó képei között, tudván, hogy nyár végén mi is megéljük majd ezt a csodát, amiből ilyen típusú alkotások ugyan nem sarjadnak majd, de a mi lelkünk biztos gyarapodik. Én azt is tudtam, hogy ezt a kiállítást újra fogom nézni, mert a nyitás napján még ropogós atmoszférájú termeit belakva, megérkezve is látni szeretném.

Erre teremtett remek lehetőséget a Borszerda programsorozat évadindító estje, amelynek fókuszába az azúrkék Itália került, magyar alkotók művein keresztül kibontva. Az est alapját a Dolce Vita kiállítás adta, erre épült a kísérőesemények java, kiteljesítve, egyetemessé téve annak mondanivalóját.

A sajátos, egyedi szemléletmódot kínáló tárlatvezetések mellett a kiállítás megtekintése előtt egy olyan gondolatébresztő szellemi utazáson is részt vehettünk, amely a tárlat univerzumának gazdagításán túl végtelen muníciót kínált arra, ha szeretnénk az íróink által, velük közösen, rajtuk keresztül megélni az Itáliával kapcsolatos leplezetlen szenvedélyünket.

Juhász Anna irodalmár válogatásában, Olasz Renátó és Fekete Giorgio interpretációjában Itália újabb dimenzióban kelt életre a kupolateremben, Csontváry Taorminájának atmoszférájában alágördülő dallamokban, kibomló versrészletekben, naplótöredékekben vibrált az olasz létezés. Szerb Antal, Fenyő Miksa, Márai, Pilinszky életén és alkotásain keresztül vált még plasztikusabbá a kor, az ő gondolataik, érzéseik szárnyán utaztuk be Rómát, fedeztük fel, vesztünk el benne.

Szabó Magda fájdalmasan szép elengedése és útkeresései, Pilinszky Piétájában a gyász mögött felbukkanó alkotás, Márai maró magánya egyedülálló utakat jelöltek ki számunkra, amelyeken haladva tovább mélyíthető ez a sokszor egyoldalú, mégis minket kiteljesítő rajongás.

Az egyórás program kerete végtelenül szűknek bizonyult, a Római Magyar Intézetben megforduló művészek alkotásaival érdemes lenne behatóbban foglalkozni, elképesztő gazdagságú anyag született itt. Nem csak alkotásokban mérhető kvalitás, hanem szellemi munkák olyan sorában, amelyekből 2026-ban is bőven lehet meríteni.

49 éves vagyok, nem az én korosztályom az, amelyik kifejezetten Bródy-dalokon nőtt fel, nem csápoltam a Ifiparkban, de szép pillanatok kötődnek hozzá, felnőttként megvan a gerince, a hangja, a kiállása.

Naná, hogy megyek a Bródy-napra, ott lesznek a régóta és a most szereplői, ki nem hagynám, hangok, arcok, habitusok, amikkel szeretek együtt létezni, erre az egyedülálló közös nevezőre hozva. Naná, hogy megyek.

Aztán csak kijön az első setlist-töredék, összeállítom a magam listáját, lássuk, készüljünk, be ne égjünk már egy nem tudott refrénnel – alaktalan belső aggodalmam csúnya pillanatokat vizionál.

Szombati hőségben rekedt hűtött otthonunk ráérésében indul a lejátszás és máris az Ág utcában eszmélek, a nappali lépcsőkanyarulatában, négy éves vagyok, Halász Juditra bízott anyám, ügyesen pakolom a tűt a bakelitre, Bródy szól, az 50 négyzetméteres nappali erősítője segít elveszni, már a fantáziám tájain utazom.

Aztán váltás, taktusra szorul a szívem, a domború üvegre feszülve ég a máglya, a királydombi előadás idején hat éves vagyok, élőben nézzük, talán az ellenállás okozta sokk szögezte oda a szüleimet, anyám önszántából csak klasszikust hallgatott. Mégis ott vibrál a képernyőn a történelem, hangonként égetve belém a döntés felelősségét. Majd váltás, a nappali otthonos nyugalmát töröm fel a dupla bakelittel, kronológiában haladok, sokszor keltve életre a múltat.

Aztán az általános végi szerenádon állok, szívemből tépi fel a dalt kamaszhevületű hitem, hetekkel később egymás izzadt vállán csüngve búcsúzunk a Koscitól, Bródy dallamaiban találva meg a lelkiállapotunknak megfelelő szavakat. Újabb váltás, Győrben ülök, keresztanyám nyármeleg konyhájában, a nyaralás két hetében folyvást egy Koncz-albumot hallgatok, minden dalban benne lakom, minden lendületemet beleengedem a Szabadság, szerelem rigmusaiba. Feledett emlék, harminc év után gond és hiba nélkül peregnek ajkamról a szavak. Elképesztő az emberi elme.

Jankuci 18, Ági barátnőmmel az ezernyi meglepetés mellé a Mit tehetnék érted líráját adjuk ajándékba, altunk meg-meg feszül benne, de legalább szívből jön.

Újabb váltás, már a Nőkkel ülünk a sötéttel bélelt gyerekszoba rejtekén, szól a Micimackó, mi vokálozunk, járjuk a Pagonyt, Halász Jutka az ő univerzumuknak is szerves része, azóta is óvatos szeretettel emlegetik. Közben eszembe villannak azok a születésnapok, ahol szintén hamisan interpretált Bródy-dalba fojtjuk meghatódottságunkat, még Yolán is minden évben megilletődik, mikor körbeálljuk és a legnagyobb komolysággal citáljuk négylábú barátunk ünneplésére ezt a nótát.

Nem, nem kell Bródy-rajongónak lennie ahhoz, hogy a Bródy-dalok Napja a miénk legyen. Bőven elég hozzá, ha ebben az országban éltünk az elmúlt évtizedeink során.

Screenshot