MIRELLE Atelier

Zamárdiba koncertre menni megvan a rutin. Annával indultunk neki, aztán a Zsófi is jött, mentünk Chainsmokerst hallgatni, csodás anekdotakincsünket gyarapítani, mindig jó volt, balatoni naplementébe forduló nyári éjszakák, felvigyázás két kamaszra, az ő zenéjükben meglelve a magam boldogságát. Most vonattal, gondtalanul a tömeg után vonulva taposom az utat, érezni, hogy merre van a víz. A fesztiválon már a megszokás adja a ritmust, más ez persze, de mégiscsak az, aminek a hálóját ismerem, a csomózását tudom. Viharelőtti fülledtség ül mindenen, miközben elveszem Tihanyban, nézem az alacsony vízben bokáig gázolókat, csónak ring a vízen vagy homokpadra tévedt, ki tudja, lazúros felhők közé érkezik a naplemente.

A hangulat más, ez a nem a Sound és nem a Sziget, vibrál a vízpart, ingerek végtelen sora osztozik a kis alapterületen, minden itt van, színpadok ontják a muzsikát, kicsit egymásba harapva, de a tömegben működik a hangzás, nincs áthallás, csak ha nem dübörög a basszus, akkor finom kakofóniát visz az olykor már viharossá dagadó szél. Beállok, a megszokás, legyen hely, legyen jó, közben a korábbi előadó koncertjéből is megkapom azt az ízelítőt, amire aztán rákapaszkodhatok, ha szeretnék. Sisi a Rendszerbontó koncert szülötte nálam, zabolázatlan energiája szinte lepattant a monitorról, robbant vele mindannyiunk dühe. A közönség tökéletesen rezonál, a szövegek izgalmasak, a gumicsónakban a tömeg fölött evező Sisi és a kis rajongókkal való kapcsolódása is emblematikus pillanattá válik. Aztán Carson Coma érkezik, sűrű nyár ez, nagy rutinnal, de gondos figyelemmel, szerethető setlisttel, a már megszokott szerencsekerékkel. Minden van, majd vihar is lesz, az utolsó számokat elmossa az orkán. A magam részéről fedezékből figyelem a csapkodó esőponcsóban fel nem adókat és a Feldobom a követ refrénjét dúdolom más ázott verebekkel. Mire a Purgatórium ránk köszön, fény se marad a színpadon, csak a hátterében fut a figyelmeztetés a viharra, ami épp hátrahagyja Zamárdit.

A hatalmas zuhét nyomtalanul beissza a szomjas föld, pocsolya csak a földet takaró lemezeken, azokon se soká. Lépek, átsétálok egy kisebb, meghittebb színpad felé, hogy elmerüljek Ivánék koncertjébe. Késnék, de láthatóan nem maradtam le semmiről. Kiderül, hogy a viharban elázott minden, koncert lefújva, mentik, ami menthető. Kis mag énekel, afféle vigasz gyanánt, együttérzésből, elvárás nincs, őszinte sajnálat akad. Ebből születik az est legszerethetőbb performansza, Iván és Máté unplugged koncertje köztünk, lent. Mert adni jó, mert adni kell. Szól a Ha megnyitod a szíved és persze a Mocskos idők. Majd mennek, mentik tovább a hangszereket, én pedig a víz partjáról nézem a vihart, amely most az északi partot veri el, látványos fények kíséretében. Szürreális pillanatok, vakufényben úszó túlvég, a bokáig érő vízben magányosan gázló, cigarettázó alak felvillanó parazsa. Elteszem, ez is szép.

Beton.Hofin tömeg. A Sziget szellőssége után fullasztó pára, közös nevezőnk az izzadás. Katarzissá nő, szépen épül a koncert, erős nyitás, a legismertebbek és kevésbé felkapottak, zúg az éjszakába kiáltott feszültség, a mellettem álló srác boldogan videóz nekem, nem kértem, ajánlotta, élek vele, ebben feloldódni is jó. Itt is működik a reflexió, van visszacsatolás, a közönség és az előadó figyelme egymáson. Megváltjuk egymást.

Végül tábortűz, apró, színpadnak se nevezhető filagóriába zenél Co Lee, Indigo hangja száll, a dalok működnek, izgalmasak. Első hallgatás, lesz még, bevezetésnek és zárásnak is pont jó. A párás éjszakában visz vissza a lábam a vonathoz. Csalóka ez a közelség, nyaralók során át kutyagolunk az állomásra.

Ez a nyár tényleg a zenei szabadasszociációs láncok végtelen sorát dobta az életembe. A tavaszi felfedezéseimet újabb, kissé fura TikTok követte kora nyáron, a Carson Coma egyik dalszerzője és dobosa, Héra Barnabás erdei túrái sorjáztak elő idővel a csatornán, egy-egy újabb dalrészlettel előlegezve meg első szerzői albumát. A hangvétel a Barnitól megszokott mély önreflexió, a dalok a szinte fájó nosztalgia, a finom kilátástalanság, az otthonos letargia hangján szóltak, szövetükben azonban itt-ott megcsillant a remény, már csak a traumafeldolgozás okán is, hiszen megélni és megfogalmazni azért nagyon más minőség.

Az album valamikor júniusban került ki a zenei platformokra. Folyamatában hallgattam, nem ragadtam ki belőle dalokat, hagytam, hogy többször átfolyjon rajtam. Igazán kompakt alkotás, egy rezonancia, szépen összefűzött érzések, belső érzelmi ív jellemzi, és olyan kitárulkozás, amely nem hagy kétséget a hallgatókban. Nem metaforák során vezeti ki időszakosan a feszültséget, hanem máglyát épít, és ha kell, el is ég rajta.

Kép forrása: Héra Barnabás, Instagram

Ezért volt bennem egy finom félelem a lemezbemutató koncerttel kapcsolatban. Megvolt az esélye, hogy a keserbús őszinteség egyfajta autodaféhoz vezet, de őszintén kíváncsi voltam, hogy ez a mérhetetlen önreflektív líra a letisztult dallamvilággal hogyan tud élőben megmutatkozni. Nagyobbat nem is csalódhattam volna, Barni koncertjénél kedélyesebb, szeretettelibb előadásélményem nem nagyon volt mostanában. A labilis érzelmi alapokat, amelyek a dalokból kiszűrődtek, felváltotta egy stabil, kirobbanó szenvedéllyel fűtött létezés, amely a változatlan lírát képes volt átírni, új dimenzióba emelni.

A közönség nagyon szépen és érzékenyen viszonyult az egész performanszhoz, érezhető lelki közösség született, több korosztály kereste magát ezekben a kérdésfolyamokban, miközben engem boldog elégedettséggel töltött el ez a fajta kollektív intuitivitás, amivel ráhangolódtak az előadóra.

Kíváncsian várom, mit hoz a Héra 2.

A Városliget sokáig leginkább a hétvégi nagy események és az egyedi attrakciók célpontja volt, mára azonban a park szervesen besimult a fővárosiak mindennapjaiba. Sétálók, kerékpárosok, játszóterező családok és kutyások töltik meg a sétányokat. Ebbe lüktető, turisztikailag is frekventált közegbe hozott új színt a Lizsé.

Nem kitalálni kell a jót, hanem összefogni vele

A Lizsé koncepciójának legnagyobb vonzereje az őszinteségében rejlik. A tulajdonosok nem akartak mindenáron egy újabb önmegvalósító gasztro-hibridet a piacra erőltetni. Abból indultak ki, hogy minőségi, közérthető ételekre van szükség, és ha a városban már léteznek erre tökéletes válaszok, akkor azokkal kell együttműködni. Így bútoroztak össze a piac legjobbjaival. Papp Zoltánnal és a DIGÓ csapatával kezdtek el dolgozni, és ebből a nápolyi pizzás kooperációból nőtte ki magát a hely jelenlegi karaktere. A Tuning is megérkezett ebbe a történetbe, behozva az elmaradhatatlan smash burgereket. Ráadásul nem is akárhogy: a műfaj kicsit feljebb csavarták, libamájjal vagy épp mangó-chutney-val készített példányok turbózták fel, így hozva létre egy nagyon is jól körülhatárolható, izgalmas szortimentet. A hely filozófiája rendkívül egyszerű: turisták által kedvelt helyen is legyen alapvetés a magas minőség. A visszatérő hazai vendégek egyre növekvő száma is igazolja ezt az elvet.

Négy évszak a Ligetben: pergolától a napágyakig

Az elmúlt évek fejlesztéseit a gyakorlat szülte, a nyár pörgése után hamar kiderült, hogy a mindössze húszfős beltér kevés, így született az elegáns, téliesített pergola, amelynek köszönhetően ma már közel száz fő élvezheti a Lizsé vendégszeretetét a hidegebb hónapokban is. Mindeközben a hátsó kert is életre kelt. A második éve működő, folyamatosan szépülő zöldterület igazi menedék. A kihelyezett napágyak ráadásul nem kötik szigorú fogyasztáshoz a pihenést, bárki elnyúlhat rajtuk egy jó könyvvel vagy a kutyájával, abszolút szabadon.

Esti dallamok, amit csak az elefántok hallanak

A Városliget Zrt.-vel kialakított harmonikus kapcsolatnak köszönhetően a tér kulturális funkcióval is bővült. Felépült egy színpad, itt a tervek szerint majd a nappali, nyugodt, gyerekprogramokkal dúsított órák helyét este a bulik vehetik át. A lokáció adottságai ehhez is egyenesen tökéletesek, hiszen itt a hangosabb estékkel is maximum a szomszédos Állatkert elefántjainak nyugalmát lehet – talán – megzavarni.

A tesztünk során frissen sült foccacia kerül elénk paradicsommártásban besütött burratával. Kitűnő sörkorcsolya lehet, afféle sharing food, ami tökéletes választás borozások, közös esti létezéshez, ha épp nem vágyunk egy teljes vacsorára, de valami ütősen jót ennénk. A caprese is jóféle megoldásban árkezett, nem a lapostányérra szerelt carpaccio-megoldást kaptunk, hanem egy mélytányérnyi szaftos, balzsamecettel keretezett, mini San Marzanóval kiegészített történetté vált, ráksalátát is asztalra tettek a társaságunknak, majd a szarvasgomba illatában úszó pizza folytatta a sort, ami mellé felzárkóztak a klasszikus feltétű példányok is, mindannyian a nápolyi iskola levegős tésztájával, a magas hőfokon hirtelen dagadó és azonnal piruló tésztájával.

Burgereket is kóstoltunk. A smash-vonalon mozgó tételek gazdag beltartalma nagyon szerethető volt, izgalmas ízkombinációk és gluténmentes buci várt ránk.

Desszertfronton sztacsatellára komponált affogato vagy kotyogósban kínált tiramisu közt vacillálhattunk.

A Lizsé kínálata nem extra, hanem megbízhatóan minőségi, közérthető, de nem buta. Egyszerűen tökéletes hely, ha állatkertezés, múzeumlátogatás, kutyasétáltatás után barátokkal, családdal vagy épp csak a kutyánkkal beülnénk valahová létezni, inni, enni valamit.

Megélni azt, hogy amikor augusztus 21-én a Bagossy Brothers Company Csillag az égen koncertjének utolsó, vastapsba vesző akkordjai a tömeg nem oszlik szét, nem indul az éjszakában haza, nem csendesedik el, a népzenei hangszerelésben lüktető dalok és a színpadon örvénylő néptáncosok lendülete nem hal el, hanem szinte észrevétlenül átfolyik az éjszakába és a Park pedig egyetlen hatalmas, csillagos ég alatti tánctérré változik.

A népzene – bármennyire is szeretjük néha vitrinbe zárni és csak ünnepi alkalmakra elővenni és leporolni – egyáltalán nem nosztalgia. Nem valami múltba révedő dolog, amit csak nagy távolságtartással lehet tisztelni, hanem olyan része az identitásunknak, amit jó megélni. Idén a Csillag az égen dallamai és a Folkpark hajnalig tartó forgataga megszakítás nélküli, együtt lélegző, közös történetté olvadnak össze.

Fotókredit: Hódossy Attila

Ami 2021-ben még egy bátor, szívből jövő kísérletnek indult – hogy vajon megfér-e a nagyvárosi betonon a brácsa és a hegedű –, az az ötödik jubileumra a Park egyik legszebb tradíciójává vált. A Táncház Egyesülettel közösen megálmodott esemény pont azt adja, amire talán a legnagyobb szükségünk van manapság: tiszta, sallangmentes emberi kapcsolódást.

És a legszebb az egészben? Hogy nem kell hozzá semmilyen előképzettség. Nem kell tudni a lépéseket, nem baj, ha életünkből eddig kimaradt még táncház, és az sem, ha egy picit botlábúak vagyunk vagy legalábbis ebben a hitben élünk. A Folkparkban csak hagyni kell, hogy a ritmus, a közösség dolgozzon. A három különböző tánctéren olyan oktatók veszik át az irányítást – Berecz István, Szabó Kincső, a Busai házaspár, Fülöp Attila, Füleki Mónika, Makula Zoltán és Busai Bori –, akik értő türelemmel, pillanatok alatt bontják le a gátlásokat.

Amikor pedig a Sarjú Banda, a Romano Drom vagy a Zurgó zenekar igazán belehúz a talpalávalóba, valahogy megszűnik a külvilág. A zene egy olyan ősrégi, közös nyelvvé válik, amit mindannyian értünk: az egymás mellett álló vadidegenekből percek alatt táncpartnerek, a táncpartnerekből pedig egyetlen élő közösség lesz az augusztusi égbolt alatt.

Fotókredit: Hódossy Attila