Viva la Garda! – személyre szabott élmények a Garda-tó partján
Veronikával Itália hozott minket össze egy ködös, kora téli napon. Olaszország tökéletes közös nevező azoknak, akik értik, szeretik, vágyják vagy épp benne élnek, így találkozott az ő hivatása az én szenvedélyemmel, s lett azzá, amivé válnia kellett: közös élménnyé. Veronika olasz-szakértő, tolmács, idegenvezető, a Garda-tó és környéke szakavatott Vergiliusa, aki úgy vezeti át kis csapatát korokon és helyeken, hogy az segítség a megértésben és a megélésben is.
Előre le kell, hogy szögezzem, eddig azt mondtam és mostantól kivételekkel és kitételekkel is tartom, hogy nem szeretem a szervezett utakat. Egyszerűen az igényeim és az utazási irodák ajánlatai nem tudnak közös halmazt alkotni, amit kínálnak az nekem sekély és kevés és az alkalmazkodókészségem sem javult az utóbbi évtizedekben, azaz egy busznyi turistával nem tudok – és nem is akarok – egyszerre lépni.
Csak azért írom, hogy értsétek: innen nyerte meg a meccset Veronika.
A Garda-tó eleddig kimaradt az életünkből, kicsit olyan volt, mint sokáig Trieszt, túl közel volt még ahhoz, hogy az utazás lendületét megtörjük, túl nyugatra, hogy útba essen és a közösségi média jóvoltából túlzóan felkapottnak tűnt, ahol a milánói gazdagság ötvöződik a francia riviéra hangulatával. Most azonban félretettem az összes előítéletemet és elszegődtem Veronika egyik aprócska, de remekül csiszolt csoportjába, hogy megtapasztaljam, milyen is a valódi Garda-tavi hangulat és hogy milyen nagyszerű érzés a lombard tavasz egy hosszú budapesti tél után.
A Garda-tó megközelítése kocsival sem ördöngösség 7-8 óra alatt szépen kivitelezhető, de repülővel is viszonylag könnyedén elérhető, akár a milánói, akár a bergamói reptérre érkezünk. Mi most Milánóban landoltunk, hol a reptéren már Veronika várt. Egy viszonylag gyors és fájdalommentes shuttle út után a pazar központi pályaudvarról lőtt ki a vonatunk, egyenesen Desenzano del Gardába. Garda-tavat körülölelő városok közül ez a legdélebbi, stratégiai elhelyezkedésének köszönhetően jó kiindulópont, ha keletre és akkor is, ha nyugatra indulva fedeznénk fel a tavat. Miután letettük a csomagokat rögvest el is indultunk Sirmionéba.
A város békésen aludt, a fagylaltmogul arany Rolls Royce-a Scaligeriek várának tövében ugyan megvillantott valamit a nyári turistainvázió mibenlétével kapcsolatban, de a lemenő nap fényében viszonylag kevesen sétáltak a város utcáin.
Veronika rögvest lefektette azokat a történelmi és építészeti alapokat, amelyekre aztán az út további részében épített, mi pedig jó diákként próbáltuk a császár- és Róma-párti helyi erők küzdelmeit, Velence térhódítását megérteni. Fecskefarkakról esett szó, védelmi funkciókról, sokszor semmibe hulló családokról és a szinte onnan felemelkedő újakról.
Mire átszeltük a várost, megnéztük a nevezetességeit, elméláztunk a ferences rend helyi szerepén és megtekintettük a longobárd kolostor finoman foszló maradványait, már kezdtük kapizsgálni a tó körül uralkodó erőviszonyokat és finoman körvonalazódott bennünk a ma is megtapasztalható egyediséghez vezető út. Mivel egy aranyautó nem aranyautó, így mi is vettünk egy-egy hatalmas adag fagylaltot.
Majd a kissé álmos, szélvitorla helyett formára nyírt hársak alatt pihenő utakon, tereken át jutottunk le a tóhoz, ahol egy szép, kissé ködös naplementével fejeztünk be az első napot.
Este még felfedeztünk Desenzano egyik remek éttermét, ahol a két párhuzamosan működő konyhának hála mindenki boldogan ehette, amire csak vágyott.
A hajnal a parton talált, a Piazza Malvezzi mögött megbújó szállót hátra hagyva egymagam kalandoztam a tereken, ahol még álmosan pihentek az egész napos munkára ítélt teraszok, a parton ott vártak a pineák, a sirályok és az arany derengésbe vont horizont mögött felkelő nap.
A madarak hangorkánnal köszöntötték az új napot, a sirályok, rigók, fecskék és kacsák közös produkciója tette teljesé az élményt. Az aranyhíd látványával, a fenséges fényesség előtt sziluettként feketéllő világítótorony képével és ezzel a vad zsongással a fejemben tértem vissza a szállóba, ahol kontinentális és olasz reggeli várt, széles mentes választékkal és friss kávéval.
A rövid pihenő után Veronika összerántotta a csapatot és elindultunk megtapasztalni a tökéletes Garda-élményt Gargnano-ba. Gargano békéssége azonnal a bőrünk alá hatolt.
A tengert megszégyenítő módon morajló és hullámzó tó, a hatalmas sziklák körben, szikrázó napsütés és a havas hegycsúcsok minden, a városokból, Magyarországról magunkkal cipelt szennyeződést leoldottak a lelkünkről, itt volt az ideje, hogy a keserűnarancsfák árnyékában, hegyi patakokon átívelő hidak mellvédjén ülve, de arccal a nap és a hósipkás hegyek felé hallgassuk Veronika történeteit a városról, Mussoliniről, az ide települt szerzetesekről és az itt meghonosított terményekről.
A partról nézve már feltűnt, hogy a domboldalt sok, sűrűn rakott afféle villanypózna tagolja és mire a parányi belvárost átszelve elsétáltunk a Limonaia La Maloráróhoz. Kívülről csupasz köfalak futottak a meredek hegynek, kopár külsejükben semmi vonzó nap akadt, de ahogy felkapaszkodtunk a keskeny kőlépcsőkön és teraszonként kibomlott előttünk a táj, már egy varázslatos citromlugasba érkeztünk, ahol a természet, az ember és növény akarata diadalmaskodott.
A liget teraszain növő citromfák ősei a kolostoralapítás céljából átvezényelt déli szerzetesekkel érkeztek, érkezett velük a szakértelem, a türelem és a kitartás, na meg a fifika, amelynek köszönhetően most, mikor betoppantunk a ligetbe, épp a téli üvegházat bontották elemeire. A citromokat ugyanis a hűvös időben deszkából és hatalmas üvegtáblákból álló mobilis sátorral védik, a hő bent reked, a napfény éri a gyümölcsöt, a hegyi patakok vize meg táplálja az öntözőrendszert.
Nem csoda, hogy boldog itt mindenki, a citrusok és mi is. A teraszok tetején, a fák felett és a szikrázó ég alatt egy kedves kis tisztáson ücsörögve kóstolgattuk, mit is kínál egy ilyen ültetvény. Fabio és Fabrizio, a tulaj és jobb keze ugyanis nem csak megérleli a dél gyümölcseit, hanem fel is dolgozza, így készül a limoncello helyett a limoncino, azaz a Garda napérlelte likőrje, amelyből többféle változatot is készítenek. Van mandarinos, akad zöldcitromos, meg persze van limonádéalap is, aminek az a trükkje, hogy nem elég vízzel felhúzni, hanem friss citromlével kell ízesíteni, hogy valóban kiteljesedjen.
Veronikával ez a kaland és a többi is egyfajta családias, bennfentes történetté alakult. Bár hangkímélés okán kaptunk fülhallgatót, így én sem maradtam le semmiről, még ha elkóboroltam is a nyájtól. De az, hogy a falun átérve épp csak beint a sajtkészítőhöz, megbeszélik, hogy Paolo ma a soros az iskolával, ergo vissza kell érnünk időben, hogy a citromligetben is baráti hangulatban kóstolunk minden mesterséges hangulat és üzleti nyomás nélkül, inkább egy titkos kertben létezve, nem is a valóságban az szépen írja felül azt, amit nekem eddig sikerült a szervezett utak során megtapasztalnom. Persze ennek számos oka van. Veronika itt él, ennek a közösségnek a szerves része, bölcsen kezeli a csoportjai méretét, pontosan, de kellő rugalmassággal állítja össze a programot, azaz ismeri a mértéket, az arányokat és mind a két nemzet sajátosságait.
A citromligetből kissé elvarázsolva szédelegtünk ki, hogy végre Paolo csodálatos sajtjaival találkozhassunk. Gargnano belvárosában található nem is olyan aprócska delikát bolt lelke Paolo és a testvére, akik sajtkészítéssel foglalkoznak.
Mennyiségre és minőségre mennek, a Bignotti család sajtjait tényleg szuperlatívuszokban tudja csak dicsérni az ember. Itt sem találkoztunk a buszos turistákra méretezett, ipari kóstoltatás nyomaival, helyette egy, a Garda-tó felett egyensúlyozó sörpadon osztozva sóhajtoztunk, házi vörössel és friss kenyérrel keretezve a sajtjainkat, amelyek közt megtalálhatóak voltak a kemény érlelt tételek, a félkemény sajtok, a lágy, penésszel érlelt példányok, ízesítéshez saját szarvasgombát használnak.
Persze a citrusok itt is megjelentek, a friss ricotta halmait rusztikus narancslekvár tette teljessé. Az előző napi párát kimosta a reggel a hegyek közül, átadva a helyét a ropogós napsütésnek, úgyhogy mi is kerestünk egy barátságos kis teraszt a zsebkendőnyi kikötőben, majd kávézva, fagylaltozva ragadtunk meg a dolce far niente lényegét.
Szerintem napnyugtáig elüldögéltünk volna, de volt még egy programpontunk, amit nagyon demokratikusan meg is szavaztunk: Limone várt még ránk.
A Garda-tó nagyjából Gargnanóig járható a part mentén, utána már csak a harmincas évek alatt vájt alagutak menedékében lehet a tó mentén közlekedni. A majdnem legészakibb pontig is így, szinte rejtve jutottunk el.
Gargnano falusias nyugalma után Limone szinte nagyviláginak tűnt, több volt a turistára szakosodott bolt, fagylaltozóból is több akadt, de a kora tavasz itt is megőrizte még a település hamvasságát, semmi talmi nem volt benne, inkább csak szédítő, ahogy a parti sétány legyezőpálmái és furcsán nyírt olajfái mögött felragyogott a délutáni napsütést visszatükröző hósipkás hegyek sora.
Megnéztük a városházát, a város felett székelő közösségi kert rejtekén, apró lépcsősorokon át felkaptattunk egy parányi templomig, hogy újabb szögből csodáljuk az agyunk számára oly disszonáns, de rendkívül vonzó látványt, majd ahogy nap elbújt a hegyek mögé és megérkezett a hűs tavaszi este, úgy vágytunk már mi is egy vastagabb kabátra és egy kiadós vacsorára.
Mivel a Kapperi előző nap minden kívánságunkat hibátlanul teljesítette, így újabb estét szenteltünk neki, tésztákkal és pohárdesszertekkel töltve fel a 20000 lépésünk helyét.
Nőnapra virradóan már nem egyedül fogadtam a felkelő napot, a társaság fele velem örült az aranyfényekbe burkolt kikötőnek és nézte, ahogy Sirmione félszigete egyre élesebb kontúrokat ölt.
De nem sokáig időztünk most a parton, indulnunk kellett, hogy másik 4992 nővel közösen bebocsáttatást nyerjünk a Sigurtà család parkjába, ahol már időzített bombaként várják a tavaszt a holland kertészek legújabb nemesítésű tulipánjai. Az út sima volt, a parkolóban már érezhető volt a készültség: minden apa és fiú, vő és unoka az ünnepi alkalomra cicomázott nőrokonait navigálta a bejárat felé, ahol tömegesen várták a kert kapuinak nyitását. Mi is siettünk bejutni a parkba, hogy nagyjából az első turnusban jegyet válthassunk a kisvasútra, amely keresztül-kasul száguld utasaival a hatalmas parkon.
Nagyon ügyesen manővereztünk, Veronika hatékonyan intézte a jegyeket, mi nagyon eltökélten foglaltuk a donnák elől a legjobb ülőhelyeket, majd meglódult a szerelvény és minden létező irányból megmutatta, hogy mit is rejt a park. A Sigurtà család viszonylag friss tulajdonosa a parknak, de ez a fajta virágkompozíciós elgondolás, illetve a minőségi pihenőpark kialakítása az ő nevükhöz fűződik. Maga a család is a parkban él, a térképen jól látható fekete folt jelzi a palota és a magánkert helyét, de ez az olaszokat nem zavarja, a nyilvános terekben bőven jól tudják magukat érezni.
Aki ide érkezik, azt szezonban elképesztő virágözön fogadja, a most nyíló nárciszok és jácintok mellett ezernyi tulipán várja a csodálóit sorba rendezve, ágyásokba téve, az angolkertben elszórva vagy épp a kert tavain ringva. Aki szeretne, az nyugodtan piknikezhet a vastag gyepszőnyeggel borított részeken, vagy a büfékben vételezhet fagylaltot, szendvicset, kávét, kedve szerint.
Van itt klasszikus sövénylabirintus, koi-simogató, lehet dámszarvasokkal is barátkozni, majd a végén egy-egy rózsatővel és elégedett nővel távozni.
Igen, az olaszok minden ünnepelnivalót megünnepelnek az ünnep kedviért, így a festa della donna is jóval nagyobb felhajtással jár, mint mifelénk. Jártunkban-keltünkben szinte minden lánykánál, asszonynál láttunk egy ágnyi vagy csokornyi mimózát.
Veronában még mimózatortát, pontosabban semifreddót is találtunk. Veronába ezer éve jártam, pontosabban 35 éve, 13 évesen, így voltak is emlékeim, meg főleg nem. Inkább csak benyomásaim maradtak, egy jó érzés, a város szerethető volta, de Velence és Róma között bennem akkor, ha talált is visszhangra, nem igazán emlékszem.
Így most új élmény volt, ahogy az egykor oly szeszélyes Adige folyó külső karéja mentén közelítettünk a városhoz, hogy aztán ne a Ponte Pietán át kanyarodjunk be a Piazza del Erbe felé, hanem az azzal szemben, a San Pietro-domb oldalában lévő római kori színház romjai közé vezetett az utunk.
Veronika a kövekbe is játszi könnyedséggel életet lehelt, megelevenedtek a városlakók, végigkövethettük az aréna aranykorát és a római birodalom bukása utáni időket, miközben a nézőtér tetejéről és a fölé emelet kolostor celláinak ablakából elénk táruló lenyűgöző kilátást szemléltük.
Aláereszkedve elindultunk a Piazza del Erbére, miközben meghallgattuk Rómeo és Júlia hiteles történetét, azaz hogy hogyan születhetett egy császár- illetve pápapárti ellenállásból jó néhány írón és évszázadon keresztül Shakespeare története.
Ma azonban már mindez mellékes, a Capulet ház udvarán tömegek ostromolják Júlia keblét és dörzsölik fényesre a jószerencse reményében, az erkélyt bérbe is veheti bárki, aki lánykérésre adja a fejét és az udvar – a római Trevi után – hamarosan jó eséllyel csak fizetős változatban lesz megtekinthető.
A városon keresztülsétálva eljutottunk az Arénáig, ahol megérinthetett minket az olimpia szele, még mindig kordonok mögött trónolt az épület és láthatóan most zajlott a paralimpiai nyitó eszköztárának leszerelése. Innen már csak haza vezetett az utunk, ahol a teljes csapat együtt vadászott vacsorát, hogy utána aperolozva és boldogan beszélgesse át ennek a hosszú és tartalmas napnak az estéjét.
Az indulás napján már magában hajnalodott, a sirályok, galambok, fecskék és kacsák nélkülem köszöntötték a reggelt. Mi még egy utolsó közös reggelivel, egy kis szülinapi panettonéval indítottunk, majd mindent visszamozaikoztunk (kisebb sikerrel) a táskáinkba és az ismeretlen Brescia felé vettük az irányt.
Brescia a pályaudvari metrómegállóval megvett. A modern, esztétikus és nem mellesleg ötletes metróba alászállva, az önvezető jármű orrán át a semmibe futva jutottunk el a Vittoria, azaz a győzelem terére, amely ékes bizonyítéka annak, hogy a 20-as éve esztétikája is mennyire szerethető, ha jól van csinálva.
S itt igen jól sikerült. Marcello Piacentini alkotásai monumentálisak, mégis mértéktartóak, letisztultak, de mégsem ridegek. A római EUR mellett itt Bresciában is letette a névjegyét és megépítette Olaszország első felhőkarcolóját.
A tér legérdekesebb része az összhatás és a chicagói mintára épült toronyház mellett egy szószék, amely a város történetét ábrázolja és köztéri szónoklatok számára teremt remek lehetőséget. Szobornak sajátságos, építménynek nem feltétlen elégséges, de jól illeszkedik a környezetéhez és sajátos hangulatot teremt ebben a letisztult esztétikában, szépen ellenpontozva a terrakotta torony színeit a helyi kövek vakító fényében.
Az árkádok alatt, a felfüggesztett idő rinocérosza alatt átbújva egy más kor más terei bomlottak ki előttünk, a Piazza dei Due Duomin bebocsáttatást nyertünk a bresciai bazilikák egyikébe, a La Rotondába, amely a jelenlegi formájában közel egy évezrede fogadja a híveket.
Ez az időintervallum persze jó pár átépítéssel járt és az ókeresztény templom helyén épült bazilika minden időszakból őriz emlékeket. Veronika jóvoltából egy különleges és szerethető várost ismertünk meg, ahol a velencei hatás valódi elköteleződést takar, amely gazdag, de nem hivalkodó, látványos, de turistamentes és boldog, békés mindennapokkal éli meg a Milánó és a Garda-tó elszívó erejéből születő nyugalmát.
De nem csak a 20. század és Velence évszázadai közt élvezhetjük a város kínálta sokszínűséget, hanem az egykori Capitolium is régészeti parkkal, múzeummal, színházzal kiegészülve várja, hogy felfedezzük.
Mi is így tettünk volna, ha az olasz kormányzópárt, Melonival az élen nem éppen e falak között tartotta volna épp a gyűlését, így csak megtekinthettük, a “mennyi egyenruhás és civil titkosrendőr fér el egy négyzetméteren” verseny olasz döntőseit, majd kávé és könnyű, de annál jobb ebéd után néztünk.
Az eredeti óraszerkezetű, a Szent Márk tér óratornyára nem véletlenül kísértetiesen hasonlító Torre dell’ Orologio tövében, szemben a Palazzo della Loggia árnyékában ebédeltünk, a parányi, de hangulatos téren jó volt létezni, feloldódni, miközben a környékre oly jellemző fehérbort, a Luganát kóstoltam a vadrizses halas fogásom mellé.
Innen már csak a Fekete bárány fagyizóba vezetett az utunk (La pecora nera), ahol csodás fagylaltokkal zártuk az ebédet, a napot és az utunkat. Veronika itt engedte el a kezünk, pontos útmutatásainak köszönhetően békésen keringhettünk még egyet a bergamói reptér melletti központban, hogy biztosan mindenkinek minden meglegyen, majd egy kései járattal haza is tértünk erről a négy napról.
Hogy mit adott ez a hosszú hétvége? Újabb bizonyítékot arra, hogy Itáliának nincs olyan szeglete, ahova ne lenne érdemes elzarándokolni, bizonyítékát annak, hogy idegenvezetővel, csoporttal is lehet értelmesen és tartalmasan tölteni az időt, a közös utazás nem feltétlen elvesz, hanem jó, felkészült vezetővel és megfelelő méretű, jól választott társasággal hozzáad az élményhez. S azt, hogy négy nap még mindig fájóan kevés az itthoni mindennapokból való teljes kiszakadáshoz, de bőven elég ahhoz, hogy feltegyük magunknak a kérdést, hogy mi a fontos az életünkben és megkeressük rá a megfelelő válaszokat.
