MIRELLE Atelier

A Budai dombok lábánál, a Szépvölgyi út és a Kolosy takarásában megbújó étteremben gyűlünk. Szitál a novemberi köd, az ember a nyári emlékeit is zaciba vágná egy falatnyi napsütésért, de az évszakok kegyetlen rendjében ez a hónap mindig hozza a tankönyvit. Nincs feloldozás. A barátság, az éhség és a felfedezni vágyás felülírja az életösztöneinket, jövünk, át az esőn, a városon, a dombok közé. A Vakvarjú új egységébe igyekezünk, lássuk, hogyan hódítja meg Óbudát az, ami az egész várost már rég megnyerte.

A helyet ismerjük, vendéglátóegységek sora próbált már itt lábat vetni, megszólítva a budait, hogy ne menjen sehová, jó étel, tisztes konyha, minőség a Dunának ezen a partján is akad. De a budai polgár makacs egy fajta, többre tartja magát a pestinél, azt mégis majmolja, hadakozik a hidak tömegével, szentségelve parkol, de akkor is átmegy. Holott. Valóban van miért maradni.

A VakVarjú fórral indul, a hely ismert, még akkor is, ha szépreményűek sora előzi meg. Van parkolója, a Kolosyról gyalog és busszal is kényelmes, a megállót mintha direkt nekik telepítették volna. Dacolva az idővel, érkezünk. A vendégtér otthonos, kellemes zsizsegés járja, ebédidőben finom félház, szerethető morajban választok asztalt és házi szörpöt.

Libás napok vannak, tisztes séfajánlat üti fel az amúgy is gazdag étlapot, mérlegelésem a többiek érkezte akasztja meg, örülések jönnek, majd Edit, felkent papja a bornak, a borlap mélyére néz és választ. Nekünk is.

Mélyülünk, ki mivel lenne boldog, futnak a kérdések, ugyanazt vagy más, kóstoljuk-e a másét, naná, két évtizednyi közös rutinunk van, ami a covidot is nevetve vetette le magáról, mert a gasztronómia csak előbbre való.

Alakulunk, készséges pincérlány mosolyogva tűri, mindent jegyez, mindent is ért, majd jönnek az előételek. Hibátlan mind. Focacciával, kaláccsal vagy meglepően jó gluténmentes kenyérrel, kire mit mért a sors. Falatozunk, az ízek, textúrák a helyükön, a mennyiségre sem lehet panasz, az idő mállik, de hol érdekes, mikor a mi lámpakörünk alatt szép az élet.

A főfogások lassabb tempóban adódnak asztalunkra, de van bor, van történet, csattanóján már mosolygunk, főleg a megélésében részt nem vevők. A főfogásokban hagyománytisztelet, a VakVarjúban a magyar konyha mindig szép arcát mutatja, nem véletlen küldöm az egységeibe a városunkba érkezőket, ha ismerkednének a mifelénk kedvelttel, itt megtehetik. Bennünk is buzog a hazaszeretet, rántott hússal barátkozunk, főleg, hogy van gluténmentes változat. A keresztszennyeződés rémével együtt élünk, ez vegyes konyha esetében elkerülhetetlen kockázat, de aki ezzel a hendikeppel él, az azért tudja a mikéntjét. Az asztal másik felén brassóira kordul a gyomor, meg egy jó borjúpaprikásra, amihez kisdinnyét kínál az étlap.

A mentesre rántott hús jó, vastagságán hoznék picit, de a ritka kincs-jellege minden esetben emeli az értékét, már az, hogy van, egy csoda, a krumplisalátán nincs vita, tankönyvi. A malacpofából készülő brassói újragondolt, ami közepesen áll jól neki, tanult kollégám sokáig keres párhuzamokat, majd a gyerekkorában megleli. Nem boldogtalan, de mást ért a fogás alatt, a mellé kínált sushi-gyömbéres uborkasaláta elégedettséget szül, a brassóival való életközösséget azonban nem feltétlen pártolja Zsuzsa, szerinte más nyelven beszél a kettő, ami egy házasságban egy idő után feltétlen feszültséghez vezet. A borjúpaprikás rendjén találtatik, tojásos nokedlistül, savanyított minidinnyéstül. Majd’ üres tányérjaink után már csak kávénak marad hely. Levezetés gyanánt átbeszéljük a tapasztaltakat, emésztjük ezt is, azt is, van mit.

A VakVarjú épp csak megszokott Óbudán, a teret belakta, bútorai már mind a helyükön sorakoznak, székek, üstök és melegentartók, az étlap biztonsága már keretet ad konyhának, az apróbb gyerekbetegségek elmúltát, a tökéletes megérkezést meg illik nekünk is, vendégeknek kivárni.

Ahogy öregszem, úgy kezdek egyre inkább az apámra hasonlítani. Még nem vagyok annyira sok, de az anekdoták csiszolására és a saját anekdotákból nyert féktelen örömre való hajlamom szépen kristályosodik. Az idei nyár kedvenc történetén nem volt sok csiszolnivaló, saját beképzelt budaiságom és tudatlanságom csapdájába szinte dalolva léptem.

Nyárvégi könyvbemutató a budai hegyek lábánál. Csupa kékharisnya. Gyűlünk a Marczibányi tér felső sarkában, forgatjuk a beszélgetés apropóját adó kiadványt, keressük a helyünk. Kis időre rá jőnek a kerekasztal résztvevői: egy volt fizikus, egy gyakorló kurátor és két zenész adja a társaságot, részük jól ismerem, van, kit sejteni vélek, a bal szélen vidéki zenész honol, laza nemtörődömséggel.

Folyik a diskurzus, az emelkedett kérdések zömére látszatválaszok születnek, a jobb térfél szépséges megfogalmazásai csak nem tudnak szárba szökkenni. A fizikus hallgat, a kurátor elégedett önmagával, a fiatalabb zenészben dolgozik a rutin, de az elindított gondolatfüzéreket sorra a balszél fonja koszorúba. Nemtörődöm lazasága alapérték, küzdés nélkül hozza le azt, amire a másik három képtelen. A minta állandósul, a dolog kezd izgalmassá válni.

Már rég nem egy könyvbemutatón ülök, hanem egy játszmán, ahol a balszél semmire nyeri a gémet. A mellettem ülő nővel összenézünk. Ő is érzi ezt a parázs szépséget. A többiek sem nyeretlen kétévesek, de mégis, a számomra ismeretlen vidéki zenész bravúros játékos, a fizikus és a két budai szinte sehol.

A könyv bemutatódik. Mi, a vadidegen, de szintén hatás alatt álló nővel húsz perc alatt helyben feldolgozzuk a hallottakat, aztán a villamosmegállóban végül csak bemutatkozunk. Mert a világnak rendje van.

Budáról Budára térek. A krisztinavárosi a rézmáli lejtőről Csillaghegyre ér, hogy itthoni egyfős hallgatóságomnak elmeséljem az élményt, hogyan esett meg a meccs a színpadon, miféle csodás játszma részese lehettem, s minő meglepetéseket okozott a balszél.

Függöny le, munka fel. Írom a jegyzeteimből a bemutatót, készül az ajánló. Csak ránézek már, hogy a balszélnél honnan jött ez a mély hittel való bölcs megélés. A kutya megretten, a munkanapunkba belehasít a felismerésem és a felszakadó röhögés. Fennkölt nagyságomban sikerült a Pécsi Egyetem egyik tanszékvezetőjét megemelni arra az aprócska piedesztálra, amelyről én bámulom a parányi mindenségem.

Ezzé tesz a budai lét. Így lettem pont olyan, mint a jobb térfél szépreményű aktorai, akikben ott dolgozott az értelmiségi gyerekszoba, a felvett tudás, a pózok, aztán mégis mire mentünk vele?

Veszíteni legalább elegánsan tudok, magamban megkövetem Beck Zolit, s elmerülök a munkáiban. A zenék helyett a líra visz, a ritmusa, a repetitív refrénekben rejlő meglepő izgalom. Addig-addig hallgatom, ízlelgetem a sorokat, amíg csak lesz jegyem, ide Budára, hogy meghallgassam élőben, mit tud az, akinek a gondolatait ennyire megszerettem.

30Y. Állok a tömegben, a dalok egy ideje bennem dolgoznak. Nincs tudatos készülés, így adja, rossz vagy talán épp az egyik legjobb szokásom a zenei monogámia, mindig egy fut, szinte kifulladásig, amíg tart az élmény, amíg feladata van. Most a Beck-hangzás viszi a szeptemberem, belaktam a dalokat, megszülettek az intróból mosolyt csalók, a megélhetők, a pusztába kiálthatók, a fájók és a szerethetők.

Köröttem törzsközönség. Saját korcsoport, Benjáminja lehetek a hatodik sornak. A várásban itt is fülelek, más történetek bontakoznak, kirepült gyerekek, munkahelyi gondok, a fesztiválos kamasz-speech után furcsán ismerős dialógusok közt vánszorog az idő a sötétedő rakparti ég alatt.

Majd a pislákoló füzéreket felváltja a stroboszkóp, s hirtelen megindul alattunk a föld. Nincs finomkodás, a hangzás messze nem albumminőség, jóval több, élettel telibb, a törzsközönség saját szólamai rutinnal társulnak a megfelelő strófákhoz. Van koreográfia, elképesztő egymásrahangoltság, kölcsönös tisztelet, beteljesedő felszabadulás.

A dalok ebben a közegben új értelmet nyernek, a lírába beköltözik az élet, a balszél leveti magáról a vidéki zenész kissé poros gúnyáját és a Kobuci mitikus lényévé válik. Együtt alkotjuk a teret, a zenekar nem kiszolgál, hanem velünk dobban. Másképp szakadnak fel a dalok, a funkciójuk is más, idővel már én is érzem, mit és hol éneklünk együtt, egy lélegzettel.

Aztán csend. A stroboszkóp pihenni tér, az örvénnyé tágult udvar visszarúgja magát hétköznapi méreteire, sül a krumpli, fogy a merch, magam mögött hagyom Óbudát.

Elsőre sokk. Jóféle beavatás, szertartása a közösnek, behívás, amire idővel válaszolni illik. Ismétlésre várok, jöjjön, pontosabban menjünk. Társat választok, gondos mérlegeléssel, hogy bírja és értse. A péntek tizenhárommal, a retrográd bolygókkal és egy hengerfejes autóval nem számolok ekkor csupán.

Nézzük az őszi menetrendet, Győr rosszkor, Veszprém esélyes, péntek tizenhárom, mit árthat nekünk némi babona, ha a belváros szívében akad koncert és akad jegy. Letoljuk az adott munkanapot és szépen, az estvé lett városon át lesuhanunk a nyolcason.

Munka van, terv működik, időben indulok, időben érkezem. Az érdi benzinkúthoz kanyarodunk, dől a gőz, ezzel az autóval mi aztán sehova. Két makacs nő terveket szövöget, veszünk fagyállót, kerül bele desztillált víz, imádkozunk ahhoz az Istenhez, aki épp cserbenhagyja a pénzt erdőbe ásókat, majd apránként rátöltve az elfogyóra, visszakullogunk a rajthoz és újabb autó után nézünk. Ebben csak pár száz kilónyi beton honol. Számunkra megugorhatatlan, az érkező segítség szerencsére könnyedén hóna alá kapja a zsákokat. Mégiscsak indulhatunk.

Koncertről még nem késtem, most gyakoroljuk. Bármilyen szépen és flottul hozzuk le, már megy a Teremtős, mire a kabátunk ruhatárba kerül, mi pedig a küzdőtérre. De innentől minden működésbe lép, a zárt tér, az ismerősen befogadó közeg, a gyors ütemben magamra értelmezett koreográfia már segít belépni az élménybe. A beavatás prózai logisztikájában van valami mosolyt fakasztó.

A Kobuci csillagai alatt, a szabadtéri szezont záró, őszt fogadó közösség helyett itt már a télre vackolt élménygyűjtők hada sorakozik, a színpadon sűrűbb a hangzás, a dalok közé több önfeledtség jut, de a ritmus azért nagyon ismerős. Az Ül és vár idején szinte előre szétválik a tömeg, a Városemberek közben már finom elengedésben vagyunk, de a refrénbe szőtt varázslat még működik, tudjuk, hogy mivel csalható ki az utolsó két szám. Aztán a Sötét van soraiban lekerekedik minden, és mindegy, hogy milyen fények égnek, lassan és biztosan Budának lehet indulni. A következő budai koncertre szóló jeggyel a zsebben.

Sweater Weather, Daddy Issues, Softcore – dalok, amik milliárdos lejátszásokkal és generációkon átívelő rajongótáborral tették világhírűvé a The Neighbourhoodot. Most végre Budapest is felkerült a térképükre: a kaliforniai alternatív rockzenekar a Wourld Tour II világturné részeként 2027. június 28-án a Budapest Parkban lép fel. Tizenegy év után térnek vissza Magyarországra, egy új albummal és persze azokkal a slágerekkel, amik nélkül elképzelhetetlen lenne egy The Neighbourhood-koncert.

Jesse Rutherford és társai legutóbb a 2016-os Sziget Fesztiválon játszottak a magyar közönség előtt. Azóta nagyot fordult velük a világ: nemzetközi sikerek, egy hosszabb szünet és egy újrakezdés is belefért a történetükbe. Dalaik közben mit sem veszítettek népszerűségükből, sőt, évről évre újabb hallgatók fedezik fel maguknak a The Neighbourhood zenéjét.

Több mint egy alternatív rockzenekar

A 2011-ben Kaliforniában alakult The Neighbourhood már a kezdetektől kilógott az alternatív rockmezőnyből. A hiphop, az indie, az elektronikus zene és a pop hatásait sajátos, melankolikus hangzássá gyúrták össze, amelyhez Jesse Rutherford összetéveszthetetlen énekhangja és egy gondosan felépített vizuális világ társult.

A nagy áttörést a 2013-as I Love You. című debütáló album hozta meg, rajta a Sweater Weatherrel. A siker azonban nemcsak a daloknak szólt: a sötét, álomszerű hangulat, az érzelmileg túlfűtött szövegek és a következetes fekete-fehér esztétika együtt teremtették meg azt a karakteres világot, amely a The Neighbourhood védjegyévé vált.Három év szünet, tizenöt új dal – és már semmi sem fekete-fehér.

Három év szünet után a tagok újra összeálltak, 2025-ben pedig megérkezett a tizenöt dalos (((((ultraSOUND))))). A lemez ezúttal mindenféle lemezkiadói nyomás és kötelező határidő nélkül született: az öt zenész egyszerűen újra élvezni akarta a közös alkotást. Ez a felszabadultság az albumon is érződik: a tizenöt dalban az érzelmek és az ösztönös közös zenélés kerülnek előtérbe.

A változás még a zenekar legendás fekete-fehér világát sem hagyta érintetlenül. Az új korszakban megjelent a korábban tudatosan mellőzött szürke, amely Jesse Rutherford szerint az élet összetettségét és az árnyalatok felismerését jelképezi. Ami egykor kizárólag fekete vagy fehér lehetett, az ma már korántsem ilyen egyértelmű.

A régi kedvencek és az új dalok 2027. június 28-án a Budapest Parkban találkoznak. Aki eddig csak a lejátszási listáján hallgatta a The Neighbourhoodot, jövő nyáron végre élőben is megtapasztalhatja, mit tudnak ezek a dalok a színpadon.

A Budapest Parkban a tél sem jelent teljes leállást: november 28-án ismét megnyílik a KoriPark, amely a nyári koncertszezon után egészen másfajta, de legalább ilyen eleven közösségi térként tölti meg élettel a helyszínt. Közel kétezer négyzetméternyi jégfelület, fényfüzérekkel és karácsonyfával megidézett ünnepi hangulat, téli street food és gőzölgő italok várják a korcsolyázókat – a háttérben pedig természetesen a Park zenei világa gondoskodik az aláfestésről.

A jégre saját korcsolyával és bérelt felszereléssel is ki lehet menni, a kezdőket pedig idén is pingvin- és fókafigurák segítik. A KoriPark így a gyakorlottabb korcsolyázóknak, a családi programot keresőknek és azoknak is jó választás, akik inkább a pálya széléről, egy forró itallal a kezükben élveznék a téli forgatagot.

A november 28–29-i nyitóhétvége rögtön megadja az alaphangot: szombaton DJ Thomas zenéire indul a Jégdiszkó, vasárnap Storma gondoskodik a zenéről. A szezon későbbi eseményei között Nigel Stately születésnapi bulija, a House Piknik és a Jégpályák Éjszakája is szerepel. A téli Park ráadásul nemcsak a spontán korizásnak ad helyet: a bérelhető skyboxok születésnapokhoz és baráti összejövetelekhez, a backstage pedig akár céges rendezvényekhez is különleges helyszínt kínál.

A KoriPark január 31-ig várja a látogatókat. A Budapest Park téli változata így az ünnepi időszakban is megőrzi a helyszín egyik legjobb tulajdonságát: alkalmat teremt arra, hogy a város különböző pontjairól érkezők egy közös élmény kedvéért találkozzanak.

kredit: Hódossy Attila