MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Hogy milyen út vezet a gödi Samsungból a Május 1. moziba? Meglepően rövid és egyenes. A zenefogyasztásomat hosszú évek óta organikusnak nevezhetjük, impulzusokra építek, nem a népszerű vagy a mainstream határozza meg, hogy milyen zenéket lakom be, hanem hogy hol és hogyan kapcsolódom hozzá. Az év eleji felfokozott létezésbe így pottyant be egy tiktok, magyar előadó egy szál gitárral egy mélykék konténer előtt megénekelte az aznapi legfelháborítóbb botrányok egyikét. Volt valami abban a septében született előadásban, talán az őszinte felháborodás okozta sokkból kifutott keresetlenség, ami megfogott. Így költöztek be a mindennapjaimba a Carson Coma dalai és kísértek tavaszig.

Létezésük addig is elérte az ingerküszöböt, de mindig volt más és máshogy, ami szólt, így egy teljes diszkográfia várta, hogy felfedezzem, benne a legújabb albummal. A sötét és kilátástalan örök tél ellen jó volt ezekkel a nótákkal menetelni, leválni a város szövetéről vagy épp úgy megélni a Moszkva milyenségét, ahogy azt legutóbb Török Ferivel sikerült.

Odáig fokoztam ezt a jelenlétet, hogy a március vége már az MTK stadionban talált. Önironikus félmosollyal törtem Budáról Pestre, felkészültem az elkerülhetetlen túlkorosságra, majd meglepődve szembesültem az örök igazsággal, hogy a kor és a zene függetlenek egymástól. Kiskamasztól a hetvenes évüket taposókig mindannyian ugyanott, ugyanabba kapaszkodva adtunk utat a frusztrációnknak, engedtük el a bennünk gyűlő szorítást, töltődtünk fel az elkövetkezendő hetekre, ahová már szinte semmi mást nem engedtem be, az album biztonságos és egyre jobban ismert ösvényein haladtam, ide menekültem a nyomás elől és várva a japáncseresznye virágait.

Tavasz végére, mint a mór, megcselekedte a Purgatórium, amire hivatott, én pedig úgy éreztem, hogy más irányból tovább közelítenék ehhez az intellektushoz és stílushoz, egy olyan közegben és műhelymunkában, amit nem itatnak át ennyire a mindennapok. Erre kínált csodás lehetőséget Giorgio önálló unplugged estje, amely teret teremtett az idealizált múlttal való önkifejezésre. A színházterem intim, az ültetett hallgatóság adta, finoman eltartó terében a talján rigmusokkal hamar megszületett az a kivételes kohézió, amelyben közönség és előadó partnerré vált: elillant a kezdeti feszültség, és a tér a közös megélés boldogságában oldódott fel.

A másfél órás klubkoncert hibátlan volt. A hol zongora, hol harsona, hol tangóharmonika kísérte slágerek jelentős része az olasz táncdalkincs jól ismert darabja, Giorgio mégis képes volt olyan egyéni ívet húzni belőlük, amelyben valódi mozaikjaivá váltak olasz magyarságának és magyar olaszságának. Cseh-Bereményi és Vámosi számok súlyozták a könnyedebb hangulatú dalokat, amelyeket a személyes teret kerülő, mégis azt építő magyarázatok, zenésztársak érkezte és távozta egészített ki, valamint az a közvetlen dinamika, ami ezt a kis, alkalmi formációt pontosan ott tartotta, a reflektor fényében, az est közepén.

A koncert utáni nyáréjszakában andalogva már csak azon méláztam, hogy miként jelenik meg a zenében és a mindennapjaimban a pillangóhatás: hogyan vezethet el a protestálástól, az Átriumban megélt közös pillanatokig. Úgy tűnik, néha elég egyetlen gitár, hogy a feszültség végre felengedjen.

Furcsa életet kaptunk mi erre a 21. századra, hajszoljuk a munkát (vagy az minket) és a közben folyamatosan vágyjuk a minőséget. Találkáinkat ez a keret és a város szabja meg, ennek metszetében azonban csak ritkán bukkanunk rá azokra a találkozási pontokra, amely minden igényünket kielégítik: könnyen elérhető, az útvonalaink mentén található, magas minőségű szolgáltatást kínál és reggeltől estig elérhető. Elődeink a kávéházak égbe törő tereit lakták be, nevezték ki kiterjesztett nappalijuknak, mi pedig a szállodák lobbijait kanyaríthatjuk magunk köré, ha nyugodt, prémium teret, elvonulásra való lehetőséget keresünk, kávéval, kiadós reggelivel, könnyű ebéddel vagy akár egy a la carte vacsorával.

A klasszikus szállodai lobbik szerepe az elmúlt években teljesen átalakult: az egyszerű érkezési és távozási pontokból nyüzsgő, élettel teli közösségi terek lettek. Ezt a modern szemléletet vitte tovább a Danubius Hotels, amikor útjára indította a Today Bistro & Bar koncepciót. Az egységes arculatot és gasztronómiai irányvonalat kapott vendéglátóhelyek immár négy helyszínen – a budapesti Danubius Hotel Arenában, a Hungariában és a Heliában, valamint a balatonfüredi Danubius Hotel Annabellában – kaptak helyet, friss, modern lendületet adva a megújult tereknek.

A gasztronómiai vonal legfőbb hívószava a fesztelenség és az ismerős ízvilág. A koncepció tudatosan szakít a hagyományos szállodai éttermek sokszor túlságosan is formális kereteivel, és egy olyan nyitott, barátságos miliőt teremt, amely a nap bármely szakában megállja a helyét. A letisztult, egész nap elérhető étlapon a népszerű hazai kedvencek és a nemzetközi comfort food fogások találkoznak. Ennek köszönhetően a kínálat egy napindító kávéhoz, egy pörgős üzleti ebédhez vagy egy laza esti beszélgetéshez egyaránt ideális alternatívát nyújt, ráadásul az ételek és italok elvitelre is kérhetőek.

A Today Bistro & Bar talán legszimpatikusabb vonása, hogy határozottan nyit a város és a helyi lakosok felé. A könnyen megközelíthető, modern dizájnnal kialakított terek nem csupán a szállóvendégek kiváltságai: kifejezetten hívogatóak a környéken élők, a dolgozók vagy az éppen arra sétálók számára is. Legyen szó fókuszált munkáról egy laptop mögött, vagy egy baráti találkozóról, a helyszínek megadják a tökéletes hátteret, a kutyabarát szemléletnek köszönhetően pedig a négylábú kedvenceket sem kell otthon hagyni. A koncepció így organikusan képes beépülni a hétköznapokba, stílusos, mégis otthonos megállót kínálva a mindennapi rohanásban.

Forró aszfalt a lüktető metropoliszokban, sós szél a vízpartokon, hajnalba nyúló fesztiválok sodrása – a nyár maga a tiszta, sallangmentes jelenlét. Egy olyan időszak ez, amikor a világlátás kalandvágya és a pillanatnyi, helyben megélt örömök észrevétlenül simulnak egymásba. Ebben a felszabadult, intenzív térben az ember a saját élete ikonjává válik, stílusát pedig azok a kiválasztott tárgyak definiálják, amelyekben ez a mindennapi, performatív létezés a legkifejezőbben ölt testet. Egy tökéletes napszemüveg ma már messze túlmutat a puszta praktikumnak szánt, fizikai funkciókon: egyszerre karakter, kinyilatkoztatás és az önkifejezés legtisztább eszköze. Amikor pedig a divatvilág legmeghatározóbb márkái szövetkeznek, hogy újraalkossák a klasszikusokat, pontosan ezt a megfoghatatlan életérzést emelik át egy egészen új, kompromisszumok nélküli minőségbe.

Kovács Krisztián minden könyve kérlelhetetlen sebeket üt az olvasón. A végletekig megy, a jól ismert tereink határait feszegeti, múltat idéz, hogy a jelenünk fonákságát elénk tárja.

Általam eddig olvasott könyvei is mind egy kellemes közelmúlt viaszfényéből szemlélték az emberi gyarlóságot, ebbe a letisztultabb, a szocializmus zárt létezéséből fakadóan sztenderdizált tárgyi környezetben tették patikamérlegre az érzelmeket és az erkölcsöt. Ez most sincs másképp, csak mélyebbre ásunk a 20. század szövetében, az első és második világháborúban eltört lelkek nem mint transzgenerációs trauma, hanem mint valós megélés jelennek meg a cselekmény hátterében, megteremtve azt az erkölcsi ingoványt, amelyre egy akkor fiatal nemzedék próbált légvárat építeni.

A szocialista blokk zárt világából az ég felé törő történetben a mennybolt elérhetetlen távolságán sem obszervatórium, sem a nemzetközi kapcsolatokban megélhető kiteljesedés nem segít, az állam a lakói minden sejtjébe beköltözik, a gondolat szabadsága egy olyan illúzió, amelyet idővel nem is a pártállami szervek folyamatos monitorozása korlátoz, hanem a túlélési ösztönbe kódolt öncenzúra.

Ebben a több évtizedes bizalmatlanságban figyeljük a főszereplő életét, a reflektorfényben fürdő szerzőét, aki megtalálta azt a pályamodellt, amelyben a legkisebb a kockázat, gyerekkönyvek sorában mesél az égbolt csodáiról, magasztalja a blokk országainak és a Szovjetuniónak a hidegháborús űrprogram kapcsán elért teljesítményét. A látszatboldogságot nem csak magánéleti krízisek és egzisztenciális válságok tetézik, hanem a rendszerbe kódolt jelenlét, amelyből se jó káderként, se a nepotizmus szélén billegő potentátként nem lehet kimaradni, talán csak itt puhábbak a pofonok, kesztyű marad a kezeken.

Krisztián nem húz nagy íveket, inkább folyamatosan kérdez, meg-megforgatva előttünk egy-egy pillanatot. Közös kritikusként figyelhetjük a döntések mibenlétét, szükségszerűségét és tehetjük fel magunknak az örök kérdést, vajon mi mennyire és miért lennénk megalkuvók?