MIRELLE Atelier

A Szigetre való készülésnek nálam mérnöki aspektusai is vannak. Ha nem is gyártok valóságban excelt, de komolyan mérlegelem, hogy melyik nap mit kínál számomra és a nagy és laza kalézolások, találkozások és létezések közé hogyan tudok értéket tenni, koncertélményt építeni. Először mindig a headlinerek alapján választok, fixen akad, aki már az első bejelentéstől nem kérdés, majd ahogy alakul a Sziget naptára és bekerülnek a végleges programok és időpontok, úgy ások egyre mélyebbre és alakítom komoly mátrixszá a kintlétet. Az idei évben a klasszikus Sziget-napok közül a 12 volt a biztos befutó, Annával közös rajongásunk tárgya a Twenty One Pilots, akikért már Bolognába is elutaztunk tavaly, hogy a cuki, jól nevelt és szerethetően alacsony talján közönség soraiban éljük meg a Clancy Tour fergetegét. Idén az új album új turnét kíván és bár a fiúk erősen Amerika-centrikusra szabták az elejét, a végén csak kitelt belőle egy formás kis európai fesztiválkörút.

Azaz 12-én megyünk. De, ha, már. Akkor nézzük, mit kínál a Sziget még ezen a napon. Mert a 12 nem csak a GenZ-k napja, tele van rejtett finomságokkal, sőt, olyan vizuális és zenei rétegekkel, amelyeken vétek lenne csak úgy, felületesen átrohanni.

Kezdjük rögtön Ivánékkal és az ő elegáns, vad és finoman gátlástalan energiabombájukkal, amiben öröm megmártózni. Az Ivan & The Parazol az a pont, ahol a klasszikus, nagybetűs rock and roll találkozik egy nagyon is mai, szemtelen esztétikával. A tavalyi album mellett a Budai Pop minden egyes versét hetekig lehet forgatni, belakni és a régebbi számok is meglepően koherens egységet alkotnak, ami 16 együttzenélés távlatában becsülendő.

A Budapest Park Színpad ezen a délutánon és estén is igazi, zsigerekig ható hazai mikrokozmoszt épít fel. Nincsenek üresjáratok, csak olyan színpadi jelenlétek, mint Péterfy Bori, a maga gátlástalan, teátrális és elemi erejével, míg a Kispál és a Borz a generációs közös emlékezetünk vállát kopogtatja meg a maga intellektuális, mégis mélyen ismerős alternatív hangvételével, amely gyógyír a léleknek. Ha pedig leásunk a nyers, sallangmentes alapokhoz, a Tankcsapda igazi időutazás, ami visszahozza az első igazi fesztiválélményeinket.

Ha már az energiák felszabadításánál tartunk: a Parno Graszt és a Bohemian Betyars közös őrülete a színtiszta, porfelhős, balkáni-gipsy-punk katarzis, ahol beüt a fesztivál-tudat, itt egyszerűen muszáj elengedni a kontrollt.

A nemzetközi felhozatal pedig erre a felfokozott alapra építi rá. A skót Biffy Clyro ágyaz meg a nap, és talán az egész fesztivál legfajsúlyosabb eseményének. A Twenty One Pilots ugyanis nem egyszerűen koncertet ad, hanem egy komplett, narratív és vizuális univerzumot hoz a Nagyszínpadra. A Clancy Tour kiterjesztése, a The Clancy Tour: Breach, amely az új album narratíváját is hozza a legújabb dalokon keresztül.

A nap legbájosabb ellenpontját közben a Revolut Színpad szállítja. Natasha Bedingfield jelenléte a színtiszta bizonyíték arra, hogy ez a tizenkettedike messze nem csak a Z-generáció monopóliuma. Az Unwritten vagy a Pocketful of Sunshine a kétezres évek MTV-érájának legnemesebb popnosztalgiája, az a fajta fülbemászó, őszinte optimizmus, amikor minden cinizmust félretéve, teli torokból énekelhetünk eggyé kovácsolódva a tömeggel ezen a nyári estén.

Az éjszaka levezetése már magától értetődő. A Tesco Disco-ban lehet tökéletesen kimaxolni ezt az igazán sűrűre sikeredett napot.

Nolan Odüsszeiája olyan, mintha minden eddigi lépése, minden korábbi víziója pontosan erre predesztinálta volna. Önmagába visszatérő ösvény ez: ami egykor a Mementóval útjára indult, most egy sajátos odüsszeia végpontjaként ér révbe.

Üdv újra itthon, idegen.

A kerek háromórás játékidő minden perce a helyén. Nolan nem visszaél, hanem él a lehetőséggel, szépen, türelmesen és tudatosan építkezik a film, a rendező ösztönei most is jól súgják, hogyan teremtsen feszültséget az idősíkok között, hogyan tegye többdimenzióssá az elbeszélést és a végén, hogyan vigye el a csúcspontig.

A látványvilágban erőteljes jelenlétet kap a puritán letisztultság, a paletta egyik végének színei kapnak csak helyt, ez az esztétika egyfajta, lenyűgöző sci-fi hangulatot is kölcsönöz a filmnek, óhatatlanul megidézve a Dűne képiségét (és nem csupán Zendaya miatt). A díszletek, a trón, az ithakai csarnok oszlopai, szerkezete, a tárgyi kultúra darabjai mind a krétai, minószi formavilágot idézik. Az összkép ügyesen épít a részletekre, de mindvégig végtelenül elegáns és visszafogott marad. A mű épp ebben az eszköztelenségében válik igazán monumentálissá. Külön öröm, hogy a CGI egyetlen pillanatra sem telepszik rá a történetre, a tömegjelenetek kifejezetten festőiek.

Az esendőség diadala

E letisztult vizualitás forrpontjában áll Matt Damon, akire Nolan kősziklaként építi az egész koncepciót, és aki ezt hiba nélkül el is viszi a hátán. Alakításának legnagyobb ereje, hogy mer esendő lenni és ezzel megadja az Odüsszeia szebbik narratíváját. Az Odüsszeia ugyanis nem csupán a mindent elemésztő háború krónikája, az enyészet nem csak a civilizációkat ragadja magával, hanem az abban hívő, azért harcoló, önmagát azzal keretező embert is. Odüsszeusz húszévnyi vándorlása során nem pusztán távol kerül az otthonától, hanem elforgácsolódik a trójai cselből születő, általa generált nihilben, minden állomáson veszít: embereket, illúziókat, önbizalmat, identitást. Az ő fejlődéstörténete az Odüsszeia, az emberé, aki nem a háború borzalmai ellen protestál, hanem akit átfarag az élet, megmutatván valódi arcát a létezés értelmének. Ez a karakterépítés szerencsére nagyon messze áll a Trója felpumpált, kifent heroizmusától, ez egy hibákkal teli, megbocsátást remélő ember csendes drámája, aki a végén a nézőtől meg is kapja a feloldozást.

Damon és Robert Pattinson karaktere között húzódó viszály csodája, hogy úgy válnak egymás ellenpontjává, hogy húsz év és Poszeidón egész birodalma feszül köztük. Nem egyenrangú felek, de ennek ellenére az idő és a távolság ívén át, elválaszthatatlan ellenpontokként tartják egyensúlyban a filmet.

Ahogy a forrpont nem egy külső erő, hanem Odüsszeusz saját döntése, úgy az alkotás érzelmi csúcspontja sem a hazaérkezés, a lelepleződés rezdüléseiben van, hanem a holtak birodalmának sarában mutatkozik meg. Ez a jelenet hordozza nem csak a tételmondatokat, de Odüsszeusz végső megvilágosodását, a vágyott hazajutás reményében temetett valóság innentől nem visszacsomagolható, a jóslat beteljesedik.  

A csend, mint a legélesebb fegyver

Ehhez az elképesztően erős, mégis a végletekig szikár képi világhoz tökéletesen idomul Ludwig Göransson zeneisége. A hangzásvilág elképesztő, de ami a zeneszerző munkájában igazán zseniális, az maga a hiány. Amikor a zene hirtelen elnémul, annak a csendnek szinte fizikai súlya van.

Egy érett alkotó letisztult mesterműve ez az utazás.

Vannak kiállítások, amelyek érzéseket idéznek meg, Francesca Todde IUZZA című fotósorozata pontosan ezt teszi. A Mai Manó Ház ProjectLab Galériájában augusztus 23-ig látható projekt Goliarda Sapienza, a 20. századi olasz irodalom kultikus, sokáig alulértékelt alakjának életműve köré épül, ám a kiállítás gondolatisága túlmutat egy egyszerű életrajzi rekonstrukción. Egy képzeletbeli találkozás bontakozik ki belőle, amely a hiány és az emlékezés finom, alig megfogható rétegeiben keresi a kapcsolódás lehetőségét.

A cím – Sapienza gyermekkori beceneve – már önmagában jelzi a viszony intimitását: Todde belülről próbálja újraélni azt, amit a szavak egykor rögzítettek. Sapienza regényei, versei, levelei és személyes feljegyzései nyomán a fotográfus Szicília tájain indult el, ott, ahol az írónő élete gyökerezett, és néhány fennmaradt archív felvételt kiindulópontként használva alkotott új, önálló képi világot. Munkájának középpontjában egy szinte telepatikus közelség áll, az a pillanat, amikor egy táj, egy kőzet vagy egy fénysugár mintha valakinek a jelenlétét őrizné.

Az Etna vulkáni kőzetei, a szicíliai barokk épületek díszes részletei, mitológiai alakok és egy tengeri átkelés képei fonódnak össze a sorozatban, hogy végül egyetlen vizuális költeménnyé álljanak össze. A test, a táj és az idő határai elmosódnak: a fotókon megfakult nyomok, réges-régi emberi, állati és ásványi lenyomatok bukkannak fel, mintha az emlékezet maga is anyaggá, felszínné válna. Az IUZZA egy folyamatosan újraíródó, érzéki emlékezetet mutat meg, amely felidézi Sapienza univerzumát, miközben tőle függetlenül is erőteljes, önálló világot teremt.

A Milánóban élő Todde munkásságában a fotográfia, a könyvtervezés és a kiadói tevékenység szorosan összefonódik – Luca Reffóval alapított kiadója, a Départ Pour L’Image a fotográfia és a kortárs művészet határterületén létrehozott kísérleti kiadványokra specializálódott. Az IUZZA-ból 2024-ben megjelent fotókönyv nemzetközi visszhangot kapott, a most Budapesten látható kiállítás pedig ennek a hosszú, elmélyült kutatásnak legfontosabb állomásait mutatja be – tisztelgésként Goliarda Sapienza előtt, és egyben elmélkedésként az emlékezet, az identitás és a jelenlét törékeny, mégis kitartó természetéről.

A kiállítás ingyenesen látogatható augusztus 23-ig.

Kézrészlet a Házastársak szarkofágjáról Villa Giulia Etruszk Múzeum, Róma © Francesca Todde

Gyerekkorom autodaféval felérő komolyzenei estéibe az Opera cselédlépcsőin való szüneti rohangászás mellett az olasz operák csentek élvezetet. Egyszer csak lett dallam, lett sztori és olyan dráma, aminek a cselekménye túlmutatott az egymással szemben álló felek felvonásokon át ívelő recitatívóján. Idővel pedig megérkeztek a 20. század végének azon alkotói is, akik képesek voltak felmérni a vendégigény és a termék viszonyát, azaz olyan módon tették fogyaszthatóvá számomra is az operát, amiért valószínűleg a bayreuthi műhelyben valakinek még mindig ráng a szemöldöke.

Itt született meg az én operaszeretetem. Ahogy Zubin Mehta összeterelte a kor legnagyobbjait, akik nem csak hibátlanul énekeltek, hanem emberileg, a saját kötődésükkel, a másik iránti tiszteletükkel és szeretetükkel is példát mutattak, új szintre emelték számomra az operát, leporolták és élő nyelvként kezdték el beszélni. Az opera feloldotta magát saját átka alól, megszűnt mumusnak lenni. A Caracalla termáiban felcsendülő hanganyag időről-időre betöltötte az Ág utca tereit és varázsolt, én meg a legutolsó rekeszizom megtámasztást is kihallottam már a Deccán tárolt sűrű szövetből.

Ahogy meghozta az élvezetet és a feloldozást az albumok sora, úgy hozta el a kérlelhetetlen elvárást is az olasz operák felé. Hiszen nemzedékek ültek az operaelőadásokon az agyukba kódolt tökéletességgel, amelynek a megugrása elképesztő terhet rótt az előadókra, minden Pavarottihoz és Domingóhoz vagy épp Carrerashoz mérten lett kevés vagy megközelítő. Az olasz opera népszerűsége önmaga csapdájává vált, nem cseréltem volna senkivel, aki akkortájt vállalkozott Verdi, Rossini vagy épp Puccini darabjainak színre vitelével.

Az elmúlt éveim zenehallgatásában az opera újfent megtalálta a maga helyét. Soha nem szűnt meg létezni, a legvadabb, progresszív metálra épülő zenei korszakomban is megvoltak a közös családi operaestek. Aztán egy idő után elkezdett izgatni, hogy mit és hogyan szeretek az operában és az élményeimet már az igényeim szabták meg. Így került a nyári, alapvetően könnyűzenei és fesztiválélményre épülő zenei kalandozásaim homlokterébe a szentmargitbányai nyári opera és annak előadásai.

Az egykori kőfejtőben kialakított szabadtéri játszóhely vezetése ugyanis bölcsen – és sokkal hamarabb – eljutott az én felismeréseimig, megalkotva azt a képi és zenei miliőt, ami nemcsak a magaskultúra szikár megélésre teremt lehetőséget, hanem megengedi magának azt a luxust, hogy a hozzá érkező vendégek számára teljes körű élményt nyújtson. Évről évre.

Két éve az Aida színre állításával indult a mi közös történetünk, itt találkoztam a látvány és a zeneiség e kőfalak közé álmodott egyedi kettősével, amely burjánzik, bevonz és a végén úgy enged el a csillagos ég alatt, mintha a legnagyobb rocksztárok koncertjéről igyekeznék haza. Ennek köszönhetően lett tavaly sokunknak pozitív élménye végre valahára Wagner (Bayreuthban újra felsóhajtanak). A bolygó hollandi kísértethistóriája élőbben nem is ragadhatta volna meg a képzeletünket, a wagneri látásmód és zeneiség végre úgy tudott megmutatkozni, ahogy az egy 21. századi zenehallgató számára befogadható, sőt természetes.

Majd érkezett a bejelentés, a kőfejtő csodapárosa 2026-ra Puccini Toscáját álmodta színpadra. Már a hír is boldogsággal töltött el, a Tosca Mehta feledhetetlen élő közvetítéses római felvételével örök helyet nyert az operaranglistám élén. A várakozásomat aztán tovább fokozta, amikor november elején bemutatták Giuseppe Palella jelmezterveit, és díszletmakettjén megelevenedett az látomás, amihez Sorrentino is boldogan adná a nevét, akár egymás után többször is.

A perzselő nyári kánikula egyetlen, esővel fenyegető napján indultunk Sopronnak, hogy onnan finoman átbillenjünk Szentmargitbányára, esőponcsókkal és ülőpárnákkal felszerelkezve, igazolva a közönségben pro-státuszunk létjogosultságát.

Míg a magyar oldalon még megpróbálkozott a szemerkéléssel, a köbányába érve felhőtlen ég és a srégen beeső napsütésben fürdő grandiózus díszlet fogadott. Rutinosan lefutottuk az Almdudler-hűtőmágnes köreinket (igen, mindig van merch és nem is akármilyen), majd elhelyezkedtünk, hogy a lemenő nap utolsó sugarai már Rómában találjanak ránk.

Az, amitől a Mehta-féle előadás annak idején különlegessé vált, itt kivitelezhetetlen volt: egyetlen díszlet szolgáltatta színpadképpel kellett a három jól ismert helyszínt megjeleníteni. Részletgazdag, a megszokott és elvárt technikai eszközök használatával kitágított terében hittük és láttuk a Sant’Andrea della Valle templom kápolnáit, a Farnese palota termeit és az Angyalvár magasából tekintettünk le a Tiberisre.

A díszletekhez méltó, azokkal élő jelmezekben pedig ott tükröződött az a pompa és csillogás, amit a barokk Rómától elvárunk, mindez a napóleoni kor stílusjegyeire adaptálva. A nemzetközi szereplőgárda tökéletesen belakta a teret, egyáltalán nem érződött, hogy még csak két nap választja el őket a premiertől, otthonos rutinnal rótták a rájuk szabott tereket, amelyekben megannyi játékosság, apró részlet kapott helyet. Ezek a finomságok nem elaprózták, hanem kiteljesítették az élményt, a billiárdozó Scarpia képe egyszerűen zseniálisan árnyalta a palotában zajló jelenetet.

A képiség kiforrottsága azonban mit sem ért volna az énekesen hibátlan játéka nélkül. Yongzhao Yu Cavaradossi-áriái a legnagyobbakhoz nőttek fel, a fegyelmezett közönség nem robbant utánuk, de bőven lett volna miért. Hansung Yoo Scarpiájának baritonjából csak úgy csöpögött a malícia, míg Joyce El-Khoury Toscájában a szerelem, a féltékenység és a mindent legyőző női akarat szintén csodásan elevenedett meg.

A történetnek nemcsak keretet adó, hanem azt uraló színpadképnek elengedhetetlen részét képezte a kórus, amely plasztikusan és dinamikusan jelenített meg a díszletet is jegyző rendező, Thaddeus Strassberger.

A kétfelvonásossá tett darab felépítése, szerkezete nem sérült az összevonással, annak ellenére, hogy az első felvonást követően a Farnese palota és az Angyalvár történései egyetlen nagy levegővétellel kerültek elénk. Képileg szépen elkülönült egymásról a két tér, megteremtve az időbeli és fizikai távolságot is. Az Angyalvár pallost tartó Szent Mihály arkangyalának figyelő tekintete mellett teljesedett be a dráma, amit Strassberger Bernini-parafrázis mennyországával nagyon szépen oldott, megkímélve szereplőit a mélybe való vetődéstől és megmentve a páratlan színpadi teret a tartalmi ürességtől.

Hittem, hogy ilyen lesz, de csak félve reméltem. Grandiózus, részleteiben is hibátlan előadással lettem gazdagabb.