Mirelle

Tegnap megnéztük a Hullámtörést a Radnótiban. Ott telt a kamaszkorom. A Víg mellett a kilencvenes években hetente többször nyelt el a Nagymező utcai nézőtér és az a varázslat, ami a színpadon született. A Bálint András vezényelte színházi éra méltó utódja a Kováts Adél nevével fémjelzett ciklus is, amelynek tavaly tavasszal bemutatott darabjai között szerepel a Hullámtörés. Az előadás Lars von Trier Breaking the Waves című filmjének színpadi adaptációja, amely két felvonásba sűríti a történetet.

A darab egy elzárt vallási közösségben élő fiatal nő életének egy epizódját mutatja meg. Ezen az egy történeten keresztül tárul fel mindaz, ami ezt a közösséget összetartja, és mindaz, ami a nők számára egyfajta védelmet ad. A védelem azonban itt nem felkészítés, hanem elzárás. Nem felvértezés a világgal szemben, hanem annak korlátolt feltételezése, hogy a világ úgysem tör be oda.

Bess ártatlan – a szó jó és rossz értelmében is. Az a társadalom, amelyben él, nem tartja méltónak arra, hogy megismertesse vele a világ működését. Vagy épp ellenkezőleg: abban a téves hitben ringatja magát, hogy erre nincs is szükség. A zárt közösség adta erős kapocs majd megoldást kínál mindenre, kár terhelni az itt élőket olyasmivel, amivel jó eséllyel nem is találkoznak.

Bess azonban szerelembe esik egy kívülállóval. A közösség – foghúzva, de – elfogadja a férfit, soraiba emeli. S ezen az egy emberen keresztül Bess számára kitárul a világ. Olyan tudás birtokába kerül, olyan behatások érik, amelyeket nem tud a helyükön kezelni. Nem azért, mert gyenge vagy ostoba lenne, hanem mert soha senki nem tanította meg arra, hol húzódnak a saját határai.

Az ingerszegény, a nők jogait nem elismerő közegben felnőve nem tanul meg jól önző lenni. Bess teljesen beleolvad a szerelembe, a szerelemből születő érzelmekbe: a vágyba, a reménybe, a haragba, a gyászba. Ezeket az érzéseket leginkább csak a hite nyelvén keresztül tudja értelmezni és megélni.

Bess rossz döntéseket hoz. Pontosabban, csak olyan döntéseket tud hozni, amelyekhez elegendő muníciót adott a közösség, és ez ebben az esetben kevésnek bizonyul. Bess nem metálisan sérült, csak gyermekien ártatlan, 27 évesen, mert a közösségnek ez szolgálja az érdekét.

A férfiak uralta mikrotársadalom nem tudja megóvni őt, végső soron saját magától sem. Amikor már nem tudja értelmezni, amit lát, amikor nem illeszthető többé a megszokott rendbe, Bess száműzötté válik és már nem kívülről jön a veszély, hanem belülről szűnik meg a befogadás. A közösség, amely egykor védelmet ígért, végül ellöki.

A Hullámtörés nem csupán egy tragikus szerelmi történet, hanem tökéletes leképezése annak, hogyan fullad kudarcba egy olyan társadalom, amely a gondoskodást összetéveszti az elzárással, a hitet a valósággal, a védelmet a tudatlansággal és ezzel végzetesen félreérti a saját felelősségét.

Vannak azok a hétvégék, amikor az ember legszívesebben csak becsukná maga mögött az ajtót, és elutazna valahová, ahol más a fény, jó a kávé, és a falakból is a történelem árad. Steve Berry legújabb regénye, A Medici-hagyaték, pontosan ezt az élményt adja, anélkül, hogy ebben a zegernyében ki kellene mozdulnunk.

Rejtélyek a Róma–Siena–Firenze tengelyen

A történet egy vibráló, feszült utazásra hív minket a Róma–Siena–Firenze háromszögben. Berry úgy mozgatja a szálakat, hogy a toszkán dombok lágy vonulatai és a szűk, középkori sikátorok a cselekmény szerves részeivé válnak. Szinte már vártam, hogy az üldözésben megfáradt hőseim mikor térnek be a Nanninibe egy kis sütiért. Ahogy a főszereplőkkel együtt szeljük az olasz utakat, a táj szinte megelevenedik: a nyári kánikula jó érzékkel átsüt a lapokon, a toszkán futó záporok fényét látjuk a háztetőkön és Firenze macskakövein.

A Vatikán árnyéka és a Medici-titok

A könyv nem egy szokványos vallási thriller, a történet a reneszánsz Sienától a Mediciek elfeledett titkaiig ível, miközben rájövünk, hogy a múlt döntései még ma is képesek felforgatni a világot. A történelmi hűség nagy erénye a regénynek, Berry patikamérlegen adagolja a tényeket és a fikciót, így a híres toszkán bankárdinasztia sorsa meglehetősen plasztikusan jelenik meg a szemünk előtt.

A szerző ügyesen egyensúlyoz a tartalom és a szórakoztatás között. A cselekmény csavaros és végig feszes, mégsem elnagyolt. Ez egy stílusos, „beszippantós” olvasmány, ami közben az ember erős késztetést érez rákeresnénk a regényben említett festményekre és helyszínekre vagy boldogan kaladozik a saját toszkán emlékei között, miközben szentül megfogadja, hogy ha idén megy, akkor feltétlen listára tesz egy-két helyszínt, éttermet vagy épp programot, ami a könyv lapjain is szerepel.

Történelmi rejtvények és italománok számára kötelező, egy jó espresso mellé egyszerűen tökéletes.

A Gundel több mint 130 éve a magyar gasztronómia iránytűje, mindig képes valami szellemes, kortárs és minőségi meglepetéssel előrukkolni, legyen szó történelmi kulisszatitkokról vagy egy fantasztikus gáláról.

Gundel Hírességek menüi – Méltóságmenü

A 2024-es debütálása után itt a Gundel Hírességek menüinek legújabb bemutatója, amelyet február 17-től kóstolhatnak meg az étterem vendégei. Ezen a menün keresztül végsősoron a Vatikán konyhájába nyerhetnek betekintést, amely megmutatja, hogy a szigorú elvárások, a II. János Pál pápa gyomorbántalmai és a böjt adta megkötések mellett hogyan lehetett a 90-es években prezentálni a magyar konyha kedvelt ételeit, alapanyagait.

Nincs fűszer, nincs hús, de jus és hal lehet

Nem csak a sztárok és királyi sarjak, hanem az egyházfők is kihívást jelentenek egy-egy magyarországi vendégszereplés idején. Erről hosszan tudnának mesélni a Gundel egykori és mostani konyhafőnökei és séfjei, akik mindenkoron méltók rá, hogy a celebritások számára a lehető legizgalmasabb, legautentikusabb és a biztonsági személyzet számára elfogadható módon mutassák meg a magyar konyha legjavát, mindezt az egyéni preferenciák figyelembevételével.

1996-ban Kalla Kálmánnak és a Gundel akkori gárdájának nem volt könnyű dolga. Nem elég, hogy catering formájában, kitelepülve kellett megoldaniuk a pápa kétszeri étkezését is, de komoly utasításokat kaptak, hogy Őszentsége mit ehet, illetve mit kell kerülnie a gyomorpanaszai okán, valamint a böjti időszak milyen önmegtartóztatást kíván meg a pápától az étkezés területén. Nem kis kihívás, be kell lássuk, de egész jól megugrották.

A lengyel pápa vonzalma az egyszerű ételekhez, a gombákhoz és a halakhoz nagy segítséget jelentett, és megteremtette a menü gerincét. A fűszermentes, visszafogott ízesítés, a húsok használatának kerülése szintén az akkori kort jócskán meghaladó vegetáriánus fogásokat segített az asztalra tenni. A fentiek alapján Wolf András corporate chef és Vérten Róbert executive chef által megújított, 2026-ban debütáló Méltóságmenü az egykor felszolgált vacsorákból született menüsor, amelyben jól érzékelhető – az alapanyagok önmagukért való élvezetét nagyban elősegítő – puritán hangvétel.

A menüben található fogások közül talán a legháziasabb a köményes tojásleves, ami minden háztartásban a gyomorhurut biztos gyógymódja. Nem véletlen, a kömény az egyik leghatékonyabb szer az emésztőszervi bántalmak enyhítésére. De hó végén is gyakran kerül asztalra, mert valóban olyan, mint a mesebeli kőleves: alig kell hozzá valami. Az aranyszegélyes csészében azért ennél komplexebb fogás jelenik meg, fürjtojással és gyökérzöldségekkel gazdagítva.

A főfogás is rendkívül letisztult: a roston fogas mellett a ressre párolt zöldségek, a falatnyi krumpli és borsóból nyert krém jó harmóniákat adnak, és nem terhelik meg felesleges zsírokkal a gyomrot.

Zárásként pedig a somlóitól eredeztethető Pannonhalmok izgalmas tányérdesszert formájában jelenik meg, a dióval és csokoládéval megálmodott édesség szép és könnyed lecsengést ad a menünek.

Gundel Bál – egy éj a csillagok, asztronauták és világűrt látott nedűk társaságában

Az idei Gundel Bálról már hírt adtunk, de annyi izgalmas kulisszatitkot tudtunk meg, hogy muszáj mesélnünk a februári gáláról. A „Csillagok között” tematika idén szó szerint értendő: az Etyeki Kúria olyan Chardonnay-val készül, melynek magjai a SpaceX rakétáján, aprócska asztronautákként tekintettek le a borvidékükre. A földhöz ragadtabb példányokból mostanra megszületett a 2024-es évjáratú Chardonnay bor és pezsgő: behízelgő, kerek, szférákat megjárt tételek, amelyek fixen közönségkedvencek lesznek.

Az est fényét valódi hősök emelik: a magyar űrkutatás három generációja, Farkas Bertalan, Kapu Tibor és Cserényi Gyula együtt ünnepel a vendégekkel. A romantika jegyében a nyitótánc is különleges lesz: Keleti Andrea mentorálásával civil fiatalok – köztük egy kerekesszékes pár – varázsolnak kortárs eleganciát a parkettre. A csillogás mellett a szív is fontos: a résztevők a gála során a SINOSZ, a Lámpás ’92 és a Mozgássérültek Budapesti Egyesületének nemes céljait is támogathatják.

Troubetzkoy nevét a Szépműben tanultam meg. A görög oszlopok tartotta földszinti csarnok adott egykor otthont a különféle szobroknak, plasztikáknak és itt kapott helyet egy parányi, de annál zseniálisabb alkotás is, egy fiatal nő szobra, aki egy nagyobb klubfotelben ült. A szobrot most hiába kerestem a Szépmű oldalán található leltárban, remélhetőleg csak pihen valahol és fogunk még találkozni. A lényeg, hogy ez az alkotás a gyakori látogatásaim biztos pontja volt, jó esett a szememnek a sok tohonya mű között ez a kis izgága,  szépséget, a fiatalságot, a felhőtlen boldogságot oly jó megfogó plasztika, aztán ahogy más elfoglaltságra tettem szert és kiszorult az életemből a Szépmű, mint a hétköznapjaim valósága, úgy fedte homály két évtizedre a szobrot és az alkotóját is.

Egészen az elmúlt hetekig, amikor egy morózus párizsi reggel a Musée d’Orsay-ban talált és itt fedezhettem fel, hogy a földszinti termek egy részét ismerős név uralja, az időszaki kiállítás nem másnak emel emléket, mint az én kedves alkotómnak, Paul Troubetzkoy-nak.

Paolo vagy Paul Troubetzkoy különleges alakja a századforduló művészetének: egyszerre volt kozmopolita szobrász, érzékeny állatbarát és a társasági élet egyik ünnepelt figurája. A Maggiore-tó partján, Intrában született, amerikai operaénekesnő anyától és orosz arisztokrata diplomata apától; e három kultúra – az amerikai, az orosz és az olasz – együttesen formálta művészi látásmódját. A Troubetzkoy-villa árnyas kertjei és a tópart nyugalma már gyermekkorában mély kapcsolatot alakítottak ki benne a természet iránt, ami később meghatározó témájává vált. Művészi pályája hamar az európai elit közelébe emelte. Moszkvai évei során portrémegrendelések sora találta meg: híres arisztokrata hölgyek és hercegek ültek modellt, de ekkor került sor egyik legjelentősebb találkozására is. Lev Tolsztoj több alkalommal modellt állt neki, s a nagy író és a fiatal szobrász között különleges, kölcsönös tiszteleten alapuló baráti viszony alakult ki. Troubetzkoy ösztönös realizmusa, a mozdulatok finom rezdüléseinek megfigyelése lenyűgözte Tolsztojt, aki úgy vélte, a művész képes az emberi lélek pillanatnyi villanásait is bronzba zárni. Moszkvai munkásságának legnagyobb vállalása azonban III. Sándor orosz cár hatalmas lovasszobra volt. A monumentális alkotást sok vita övezte – kortársai közül többen kérdéseket tettek fel arról, helyes-e egy portrészobrászt monumentális emlékművel megbízni –, ám a cári udvar végül rá bízta ezta megtisztelő feladatot, ami meghatározó állomása lett pályájának.

Troubetzkoy érdeklődése nem csupán az emberek iránt volt rendkívüli. Egész életét átszőtte a természet és az állatok iránti mély tisztelet. Szenvedélyes vegetáriánus volt, aki egy interjúban így fogalmazott: „nem eszem hullát”. Ezt a nézetet nem csupán elvi szinten vallotta; életmódja, műtermének légköre és egész művészi filozófiája ezt tükrözte. Hírneves anekdota szerint farkasokat és medvéket is tartott műtermében, amelyeket megszelídített és szinte háziállatként kezelt. A „szelíd farkasok” története bejárta a korabeli Párizst: a szobrász nemcsak dolgozott az állatok között, de mély bizalmi kapcsolatot alakított ki velük, amely műveiben is visszaköszönt. A bárányt ábrázoló alkotása, melynek címe frappánsan kérdez: „Hogyan ehetsz meg?” – egyfajta kifinomult manifesto volt az állatokkal szembeni empátiáról és az erőszakmentes életmódról.

A párizsi évek hozták el számára a világhírt. A Belle Époque pezsgő művészeti fogataga kitűnő terep volt számára, hamarosan a korszak szellemi- és társasági életének legfontosabb alakjai álltak sorban műtermének ajtaja előtt. Auguste Rodin, Anatole France, Rothschild bárónő, sőt Roland Garros is a modellje lett, de talán legismertebb barátsága George Bernard Shaw-hoz kötötte. A két művész rokon léleknek bizonyult: mindketten hittek a társadalmi reformok szükségességében, mindketten vegetáriánusok voltak, és mindketten élesen bírálták az állatokkal szembeni kegyetlenséget.

Szobrai egyediségét, éteri mivoltát, könnyedségét a fény játéka, az anyag megmunkálása és a mozdulatok finom megragadása adta. A kritikusok gyakran „impresszionista szobrász”-ként hivatkoztak rá, hiszen művein nem az akadémikus részletpontosság dominált, hanem a pillanat megejtő elevensége. Mintha minden bronzfigura éppen csak megállt volna – egy lépés, egy leomló kendő, egy hátraforduló arc –, mielőtt továbbmozdulna a térben.

A művész életműve érdekes módon csak most először, 2025–2026-ban a párizsi Musée d’Orsay-ban kapott nagyszabású, átfogó francia bemutatót. A kiállítás célja, hogy a látogatót Troubetzkoy világába helyezze: a Belle Époque eleganciájába, az arisztokratikus szalonok atmoszférájába, a műterem állatbarát káoszába és a művész modern, mélyen személyes látásmódjába. A tárlat vázlatokkal, bronzokkal, márványokkal és ritka fotókkal enged betekintést abba a vibráló alkotói folyamatba, amely a mozdulat megörökítéséből született.

Pau Troubetzkoy művészete ma is különleges: a természet iránti érzékenység, a modern formai kísérletezés és a Belle Époque könnyed eleganciája fonódik össze benne. Életműve nem csupán a korszak egyik jelentős szobrászává avatta, hanem egy olyan humanista alkotóvá, akinek világában az ember és az állat, az arisztokrácia és a bohém szabadság, a monumentalitás és a pillanat törékeny szépsége egyaránt helyet kapott.