A Bohócautó nyelvi karosszériája

A Carson Coma új dalának megértéséhez a celebbingó csak a belépő. A Bohócautó igazi izgalma a nyelvi leleményekben, a különböző szlengrétegek ütköztetésében és azokban az apró, pontosan célzott szóalkotásokban rejlik, amelyek mögött egy meglehetősen dühös társadalomkritika húzódik.

A Carson Coma Bohócautója első hallásra könnyen megfejthető feladványnak tűnik. A dalszövegben sorra bukkannak fel a magyar könnyűzenei élet szereplőire, a mainstream rapre, a celebkultúrára és a televíziós tehetségkutatók világára tett utalások. Aki követi a hazai popkulturális történéseket, hamar elkezdheti kitölteni a képzeletbeli celebbingót. A mosópor, a bohócorr, a bérelt luxusautó, az X-Faktor mentorszéke és a nőgyűlölő dalszövegek mind kínálnak egy-egy megfejtési lehetőséget.

A névfelismerés azonban nem más, mint a legkönnyebben fogyasztható réteg. A dal ennél jóval rétegzettebb. A szerző nem egyszerűen neveket és botrányokat rendez egymás mellé, hanem különböző korszakokból, társadalmi közegekből és kulturális regiszterekből származó nyelvi elemeket mozgósít. A szleng, a börtönargó, a netes angol, a popkulturális márkanevek és az alkalmi szóalkotások egymás mellett dolgoznak. A szöveg legjobb pillanataiban nem a beszólás a poén, hanem az a nyelvi művelet, amiből megszületik.

A siker receptje

A dal refrénje kvázi receptleírás: végy egy ellopott beatet, néhány pronyó rímet, némi nőgyűlöletet, bőven adagolt hunglish szöveget, készíts hozzá alpári klipet, bérelj egy luxusautót, és máris megvan a sikerhez szükséges kelléktár. A főzés metaforájával az alkotást egy könnyen reprodukálható konyhai műveletté fokozza le, valami olyan kotyvalékká, amihez sem eredeti gondolat, sem zenei teljesítmény, sem különösebb szövegírói munka kell, csupán a megfelelő hozzávalók összeöntése. A slágergyártás itt szinte ipari folyamatként jelenik meg.

A refrén háromszori visszatérése ezt a reprodukálhatóságot erősíti. Mindig ugyanaz a recept, ugyanazok az alapanyagok, ugyanaz a bohócmutatvány. A végső ismétlés azonban kibővül, a luxusmárkák, a pornóipar és a nemzetközi popkultúra nevei után egyszer csak megjelenik a Cini Mini, a Puszi Puszi, a Huba Buba és a Csupa Csupsz. A hangzásvilág a felnőtt fogyasztói státuszszimbólumoktól a gyerekes gügyögésig jut el. A márkanevek és a játékos, szinte óvodás szavak egyetlen hosszú felsorolásba kerülnek, mintha az egész világ ugyanannak a fogyasztói kirakodóvásárnak a része volna. A szerkezeti megoldásnak ugyanakkor van ára. A három refrén és a két verze arányában a refrén jelentős teret foglal el, miközben a köztes részek sokkal változatosabb nyelvi és gondolati anyagot kínálnak. A refrén a vádirat, a verzékben születnek meg azok az apró fordulatok, amelyek a dalszöveget egyszerű celebkarikatúránál jóval ütősebbé teszik.

Régi szavak, új helyzetek

A dalszöveg egyik különösen izgalmas rétege, hogy nem kizárólag a mai, általános nyelvi környezetben használt szlenggel dolgozik. Az ortó abszolút ilyen, minden szempontból kitűnő választás. Nem kézenfekvő, nem elcsépelt, nem ez jutna elsőként eszünkbe egy ízléstelen produkcióról. Van benne valami régies, kopott nyelvi íz. A jelentése a ciki, a gáz és a vállalhatatlan környékén mozog, de nem teljesen azonos ezekkel. Az „alpári és ortó” párosításban az alpári maga is dolgozik az ortó jelentésének finomhangolásán, így végül az ortó a rossz ízlés, a közönségesség jelentésárnyalatát kapja a szövegben. Azaz nem válik a pornó üres töltelékrímévé, mielőtt rákanyarodna a szöveg a két vizuális világot ütköztető „félig Peaky Blinders, félig simán pornó” sorra. Az egyik a gondosan megkomponált gengszteres férfiasság, a másik a közvetlen szexuális provokáció. A kettő összekeverése pontosan azt a látványvilágot idézi meg, amelyben a szereplő egyszerre akar veszélyesnek, gazdagnak és szexuálisan korlátlannak látszani. A pronyó hasonlóan működő, de élőnyelvi jelző. Nem egyszerűen rossz rímet jelent, hanem már magában hordozza a faragatlanság, a kulturálatlanság és az igénytelenség minősítését. A „pronyó rím” így nem pusztán technikai kifogás, hanem minősítés. A hunglish különösen szép, önreflexív elem. A szó a magyar és az angol nyelv keveredését nevezi meg, miközben maga a dalszöveg alkalmazza ezt a metódust. A „lipsyncel” az angol lip-sync magyar igésített alakja. A nyelvhasználat tehát nemcsak leírja, hanem elő is állítja azt a jelenséget, amelyet kritizál.

A nyelvi poén mint társadalomkritika

A Bohócautó legerősebb szóalkotásai azok, amelyekben egyetlen kifejezés több jelentésréteget sűrít össze. Ilyen a „proliészter”, a proli és a poliészter összeolvasztásából születő szó egyetlen anyaggá sűrűsödő hangalakban mond társadalmi ítéletet. Hasonlóan sűrű az alfa–béta–analfabéta hármas. Az internetes hierarchia szókészletéből az analfabéta a szellemi képességek területére helyezi át a versenyt, a hangzás vezeti át a gondolatot az egyik jelentéskörből a másikba.

Az argó visszahozása

A dal egyik legérdekesebb, de nem azonnal megfejthető fordulata a „lerodalindázod” szó. Az adott popkulturális utaláson túli jelentéstöbblete teszi ugyanis súlyossá. A kifejezés a rodázik, illetve rodáztat régi, börtön- és alvilági argóban használt szócsaládját idézi meg. A rodázás a prostituáltként történő ügyfélkereséshez, a rodáztatás pedig más prostitúciós tevékenységének szervezéséhez, futtatásához kötődik. A „lerodalindázod” nem szótári alak, és nem is egyszerűen egy létező szlengszó átvétele. A szöveg egy ismert argóréteget alakít át, szándékosan furcsa, groteszk igealakot hozva létre. A jelentésirány és a feltett kérdés azonban világos, a sor retorikai ereje abban rejlik, hogy az addigi általános társadalomkritikát személyes erkölcsi kérdéssé alakítja át.

A Bohócautó tehát nem csupán a színpadra kiguruló szereplők járműve, hanem a dalszöveg nyelvi karosszériája: harsány és túlzsúfolt, látszatra talán kicsit lötyögnek az elemei, de a felszín alatt meglepő alkatrészekből fabrikált egyedi szerkezet tartja össze.

bohocautó_v

 

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Ez elég borzasztóan volt jó – Ilyen lett az új Éhezők viadala, Az aratás hajnala

Zsófi ezzel a mondattal zárta a két és fél órás élményt, az Éhezők viadalának történetét kerekre záró előzménytörténet filmes változatát.

Suzanne Collins disztópiájára sokan még mindig ifjúsági történetként tekintenek, holott mély társadalmi és politikai rétegei az idősebb korosztály számára is bőséggel kínálnak gondolkodnivalót. A regényből készült új film, Az aratás hajnala huszonnégy évvel az eredeti trilógia eseményei előtt játszódik, a második Nagy Mészárlás idején, amikor a szokásos létszám dupláját, negyvennyolc kiválasztottat küldenek élet-halál harcra a Kapitólium szórakoztatására. Katniss után, időben meg jóval előtte a tizenhat éves Haymitch Abernathy szemszögéből látjuk, hogyan formálja át a túlélésért folytatott küzdelem és a rendszer kegyetlensége az abban élőket, hogy miként működik a hatalom propagandagépezete és a média általi valóságtorzítás. A könyv sötét tónusa és a gyermekek elleni erőszak plasztikus ábrázolása a vásznon sem szelídül, az élményt pedig talán egyetlen mondattal lehet valóban a legpontosabban összefoglalni: ez elég borzasztóan volt jó.

Snow új karaktert kapott, Plutarchnál a tökéletesre törekedtek

A trilógia két kulcsfiguráját nagyon ügyesen és egészen eltérő gondolatiság mentén emelik vissza az alkotók, a megformálásuknál két teljesen eltérő alkotói döntés érvényesült. Donald Sutherland halála után szerencsére nincs meg a kényszer az ifjabb Snow klónozással való előállítására, Snow nem csak új arcot, hanem az arcra és színészre szabott karaktert kapott, egy olyan visszafogott, már-már joviális figurát, ami messze puhább a felszínen, mint a régi Snow. A rendezői koncepció működik, Ralph Fiennes alakította Snow-t sem szívesen látnánk vendégségbe és nem innánk vele pertut vagy teát. A Fiennes által megformált figura ugyanabból a gyökérből táplálkozik, mégis önálló entitásként jut szerephez anélkül, hogy túlerőltetnék a párhuzamokat. Fiennes visszafogottságában az is fenyegető, hogy a felnőtt nézők pontosan tudják, mi lakozik benne, gondoljunk csak a Schindler listájában nyújtott alakítására.

Plutarch Heavensbee esetében ezzel szemben épp a kísérteties hasonlóságra ment a casting, amit nem tudok nem Hoffmann előtti főhajtásként értelmezni. Philip Seymour Hoffman 2014-es halála óta felnövekedett színészgenerációban ugyanis megtalálták azt az arcot és jellemet, jelleget, amelyben az általa megformált, belakott Plutarch életre kel. Jesse Plemons esetében sincs klónozás, csak valami jóféle sejlés, minden mozdulatban sóvár nézésben kicsit ott van Hoffman is.

Jó a Culkin, jó a Young Sheldonos lány, na meg a Stranger Things és a Nagy Katalin sztárjai is

A mellékvágányon szépen bepöfögnek az utóbbi tíz év kasszasiker mainstream és alterebb sorozatainak sztárjai és milyen jól teszik. Jól áll ez a vérfrissítés a vászonnak, hogy végre nem ugyanazokat az arcokat látni, mint a BBC-s sorozatoknál, hanem az agyunk azért kapar egy jó pár percig mire kiköpi a megfejtést, hogy hol láttuk már ezt az idegesítő kamaszt, vagy hol és minden is volt a másik kissrác. A nagyobb szerepekben is parádés belenyúlások vannak, ilyen Caesar Flickerman szerepében Kieran Culkin remek választás, a kisebbik Culkin fiú méltó előképe az eredeti filmek sztárjának, Stanley Tuccinak. A casting szerencsére itt is megelégedett azzal, hogy a harsány műsorvezető-karakter főbb vonásait ragadja meg és a dolog működik, Culkinra remekül illik a szerep. A Young Sheldonból ismert Mckenna Grace nagyszerű, Maya Hawke és Elle Fanning parádés Effie, a főszereplő ausztrál színész, Joseph Zada pedig szinte a semmiből bukkan fel és szépen elviszi a hátán a könyvadaptációt (ha valakinek ismerős lenne, az Édentől keletre minisorozat két részében is felbukkan).

A film főszereplői a már bejáratott sémák mentén haladnak, mégsem ugyanabban a keréknyomban mozognak, az aréna pedig pontosan olyan nyomasztó és félelmetes, ahogy annak lennie kell. A regény szerteágazó történetszálait jó arányérzékkel igazították a film ritmusához, ott tömörítve, ahol a vászon megkívánja. Ahogy a könyvben, úgy itt is visszamenőlegesen épül tovább a karakterek íve: a történet utólag is értelmezi és kontextusba helyezi nemcsak Haymitch későbbi döntéseit és megtörtségét, hanem a második rész nagy nyerteseit – Mags, Wiress és Beetee figuráját –, sőt még Effie-t is.

ehezok_kep

Disztópiákat nem jó nézni diktatúrákban, a zene most máshogy szól

A filmzene terén az alkotók mertek visszafogottak maradni, nem hozzák vissza azokat a nagy, azonnal felismerhető, himnikus dallamokat, amelyek az eredeti szériát meghatározták. Ez egyáltalán nem baj, különösen úgy, hogy ezeknek a dallamoknak egy része mára a mozivásznon túl önálló életre kelt, és konkrétan köthető az elmúlt évek ukrajnai, szerb történéseihez, de a magyar választások aláfestő-zenéjeként a világ tartalomgyártói éltek vele. Amiben azért van egy különös, finoman fojtogató áthallás.

Disztópiákat nem jó olvasni vagy nézni diktatúrákban, amikor a valóságtorzítás, a médián keresztüli manipuláció és az implicit engedelmesség nem távoli sci-fi díszlet, hanem a mindennapok része, de ezt a záróepizódot épp idén beengedni az életünkbe, azért talán mégis kicsit szimbolikus.

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Merre tovább, magyar zeneipar? – AI, zenekritika, klubok és a finanszírozás jövője a Music Hungary konferenciáján

A mesterséges intelligencia nemcsak a dalszerzésbe, hanem a zeneipar gazdasági működésébe is beleszólhat, a zenekritika elveszítette egykori kapuőri szerepét, a budapesti klubok a túlélésért küzdenek, miközben a hazai zenei finanszírozás rendszere is átalakításra szorul. A XIV. Music Hungary Konferencia ezekre a kérdésekre kereste a válaszokat. A rendezvény történetében idén először Budapesten, a Magyar Zene Házában találkoztak a szakma képviselői. A konferencia különlegessége, hogy az elmúlt hónapokban kidolgozott szakmai anyagok most kerülhettek igazán terítékre, ráadásul a zeneipar ügyei iránt az állam részéről is fokozott érdeklődés mutatkozik. A szakmai programot showcase-koncertek és díjátadó egészítette ki, a jövő bemutatkozó előadói mellett a már bizonyított alkotók és teljesítmények ünneplése is helyet kapott.

mh1_v

Az AI nem kér engedélyt, a zeneipar viszont igen

A generatív mesterséges intelligencia a konferencia egyik visszatérő témája volt. Nem véletlenül, a ProArt Zeneipari Jelentés 2025/2026 szerint 2028-ig akár 12 milliárd forintos bevételkiesést is okozhat a magyar zeneiparban, ami a jogdíjbevételek hozzávetőleg egyötödét jelentheti. A probléma egyik legfontosabb eleme, hogy a technológiai cégek a dalszerzők, előadóművészek és hangfelvétel-kiadók engedélye nélkül használhatják fel a zenei tartalmakat az AI-modellek betanításához.

A szakma elvárásai viszonylag világosak, engedélyezés, díjazás és átláthatóság. Az úgynevezett ART-alapelvek szerint a jogtulajdonosoknak tudniuk kellene, milyen tartalmakat használnak fel, ehhez engedélyt kellene adniuk, a felhasználásért pedig megfelelő díjazás járna. A kérdés már nem az, hogy szükség van-e szabályozásra, hanem hogy az milyen gyorsan és milyen hatékonysággal születik meg.

A dalszerző szerepének jövőjéről Szepesi Mátyás és Márton András beszélgetett. Szepesi szerint az AI kétségtelenül hatással lesz a dalszerzésre, de a jelenlegi eszközök leginkább a mintázatkeresésben, a már létező gondolatok rendszerezésében erősek. A dalszerzés valódi különlegessége azonban éppen abban rejlik, hogy az alkotó saját tapasztalataiból, megfigyeléseiből hoz létre valami egyedit. A személyes élmény és annak nem sematikus megfogalmazása az, amit a technológia jelenlegi állapotában még nem tud hitelesen helyettesíteni.

mh3_v

Márton András arra hívta fel a figyelmet, hogy a kérdés idővel az is lesz, egyáltalán kit nevezünk majd dalszerzőnek? Az AI rendszerei fejlődnek, az önálló tanulás révén egyre nehezebb lehet megkülönböztetni a gépi és az emberi kommunikációt. A változás természetes folyamat, de a személyiség, az alkotói identitás és a hitelesség értéke ettől még felértékelődhet.

A technológia a dalgyártást felgyorsíthatja, a létrejövő tartalmak mennyisége már most látványosan növekszik. A Deezer adatai alapján azonban nem a zenehallgatás, hanem az előállított tartalmak mennyisége ugrott meg. Vagyis egyelőre nem egyszerűen a zenészek lecseréléséről, hanem a zeneipar átrendeződéséről beszélhetünk.

A közönség szempontjából is izgalmas kérdés, mennyire fontos, hogy ki vagy mi hozta létre a hallgatott zenét. Szepesi a filmes trükkök példáját hozta, ami harminc-negyven éve még lenyűgözőnek tűnt, ma már gyakran megmosolyogtató. Idő kell, amíg az új technológia beépül a kultúrába, és kialakul, mit tekintünk értékesnek. Márton András szerint ugyanakkor a hitelesség kérdése egyre fontosabbá válik a tudatos fogyasztók számára. Ehhez idővel olyan hatékony jelölési rendszerre is szükség lehet, amely megmutatja, milyen szerepet játszott az AI egy-egy alkotás létrejöttében.

A jogdíjak elosztása különösen nehéz kérdés. Más megítélés alá eshet, ha egy alkotó a saját munkájában használ AI-eszközöket, és más, ha lényegében néhány utasítással generáltat zenét. A kettő közötti határ azonban korántsem egyértelmű. Az EU számára ráadásul az is dilemma, hogyan teremthető megfelelő szabályozás úgy, hogy közben az európai technológiai vállalkozások ne kerüljenek versenyhátrányba a kevésbé szigorúan szabályozó országokkal, például Kínával szemben.

A zenekritika elvesztette a kapuőri szerepét

Mi értelme van a zenekritikának, ha végül csak sértődés lesz belőle? A kérdésfelvetés önmagában is sokat elárul a műfaj jelenlegi helyzetéről. Az internet és a streaming alapjaiban változtatta meg a zene és a közönség kapcsolatát. A kilencvenes években egy lemezkritika még elvezethette az olvasót egy addig ismeretlen zenéhez. A Heaven Street Seven első kritikája például a Magyar Narancsban jelent meg, és a zenekarnak fontos visszajelzés volt, hogy a lapban foglalkoznak velük. Ma a kritika megjelenése után néhány másodperccel már meg is hallgatható a szóban forgó lemez.

A koncertkritika könnyen szerethető, alapvetően dokumentatív műfajával szemben a lemezkritika hosszabb elmélyülést kíván az írójától, miközben a streamingszolgáltatások korában a hallgató bármikor továbbléphet a következő albumra, hiába áldozunk mi időt és energiát egy adott album bemutatására.

A Kersner Máté moderálta beszélgetésen Rónai András, Sajó Dávid, Szűcs Krisztián és Dankó Gábor a kritika felelősségéről, lehetőségeiről és korlátairól beszélgettek. Felmerült például, mikor jogos egyáltalán véleményt mondani egy lemezről. Az egyik résztvevő háromhallgatásos szabálya szerint addig nem lehet megítélni egy albumot, amíg legalább háromszor nem hallgattuk végig. A mai zenei kínálat mellett azonban egyre nehezebb ennyi időt szánni egy-egy produkcióra.

mh2_v

A műfaj másik problémája, hogy eltűnőben van a negatív kritika. A közepes vagy kifejezetten gyenge produkciókról egyre kevésbé szívesen írnak a lapok. A szerzők egy része egyszerűen nem akarja vállalni az esetleges konfliktust. Egy kis országban könnyű eljutni az érintettekhez, a személyes kapcsolatok és az öncenzúra pedig könnyen felülírhatják a szakmai szempontokat. Különösen akkor, ha egy negatív vélemény az újságíró mentális egészségére, a későbbi együttműködésekre vagy akár a szerkesztőségre is visszaüthet.

A felelős véleményalkotás fontos. Alapfeltétele az elmélyülés és az elemzés, az olvasó számára ki kell derülnie annak, miért született az adott vélemény, milyen zenei vagy kulturális szempontok alapján értékeli a szerző a hallottakat. Nem szükséges mindenkinek mindenhez értenie, de annak, aki egy adott műfajról ír, otthon kell lennie benne és szeretnie kell azt, amiről ír. Ahogy Sajó fogalmaz, nem kell audiofilnek lenni, egy jó dal a laptop hangszóróján is jó dal.

 

A beszélgetés egyik fontos megállapítása, hogy a közösségi média az utóbbi évtizedben teljesen átalakította az erőviszonyokat. A zenészek saját felületeinek elérése sokszor nagyobb, mint a kulturális sajtóé, így a kritika elvesztette egykori kapuőri szerepét. Éppen ezért ideje lenne a valódi kulturális diskurzusnak új fórumokat találnia. A parttalan kommentháborúk helyett a kerekasztalok, interjúk és személyes találkozások kínálhatnak lehetőséget az érdemi párbeszédre.

A kritika jövőjét talán a kulturális kontextus visszaemelése jelentheti, amiben nem csupán az a fontos, hogy jó-e egy lemez, hanem azt is, hol helyezkedik el a zenei és kulturális környezetben, mit tesz hozzá, és milyen összefüggésekben válik érdekessé. A pontozás és a gyors ítélet helyett ez adhat olyan többletet, amelyet a hallgató maga nem feltétlenül fedezne fel.

Klubok, nemcsak szórakozóhelyek, hanem városi infrastruktúra

A budapesti klubok helyzetéről szóló beszélgetésben Karácsony Gergely, Koczur Lucia és Ongjerth Dániel részvételével a túlélésen túl a városfejlesztés és a kulturális decentralizáció kérdései is előkerültek.

A Margit-negyed példája azt mutatja, hogy önkormányzati segítséggel, de organikusan is létrejöhet új kulturális városrész. A korábban a budapestiek mentális térképén alig szereplő környék mára olyan hellyé vált, ahol programokat szerveznek, szórakoznak és időt töltenek az emberek. Karácsony Gergely szerint Budapest érdeke, hogy ne egyetlen városrészre koncentrálódjon az éjszakai élet. Ha nem sikerül a decentralizáció, az hosszabb távon a város élhetőségét és turisztikai vonzerejét is veszélyeztetheti.

A főváros turisztikai stratégiájának ezért olyan látogatókra kell építenie, akiknek az érkezése a helyiek számára is értéket teremt. Budapest jelenlegi turisztikai kínálata sokszor a bulinegyedre és az ahhoz kapcsolódó, alacsonyabb minőségű tömegturizmusra épül, miközben a város kulturális értékei ennél jóval szélesebb lehetőségeket kínálnak.

Koczur Lucia szerint a klubok között már megindult az együttműködés. A klubszövetség közösen lép fel a működési feltételek javításáért, és a Biztonságos Éjszaka munkacsoporttal is együtt dolgozik. Az együttműködésből edukációs anyag és minőségbiztosítási szempontok is születtek, amelyeket később országos szinten is szeretnének alkalmazni.

A budapesti klubélet egyik hiányossága, hogy a közepes méretű, 2000–5000 fős koncerthelyszínekből kevés van. A nagyobb kulturális infrastruktúra-fejlesztések, például a Diákváros tervezése kapcsán érdemes lenne olyan terekkel is számolni, mint a volt nagy vásárcsarnok, amely megfelelő kialakítással koncerthelyszínként is működhetne. A régi játszóhelyek, a Hajógyári-sziget vagy Csepel újraélesztése mellett a Népliget szintén tartogat lehetőségeket.

A résztvevők szerint Budapestnek nincs kialakult, hosszú távú elképzelése arról, hogyan illeszkedjenek a klubok a város szövetébe. A klubok nem egyszerűen üzleti vállalkozások, közösségeket tartanak fenn, kulturális identitást adnak városrészeknek, és a fiatalok városhoz való kötődésében, kötésében is szerepet játszanak. A berlini modell példája is azt mutatja, hogy a klubkultúra városfejlesztési szempontból is értelmezhető. Ehhez azonban megfelelő működési környezetre van szükség.

mh4_v

A rakpart időszakos lezárása és kulturális hasznosítása jó példa arra, hogy tudatos városi beavatkozásokkal csökkenthető a belváros terhelése, és új közösségi terek hozhatók létre. A klubok és a városvezetés közötti párbeszéd most elindult, de a működőképes jövőképhez a kerületi önkormányzatok, a főváros és az állam együttműködésére is szükség lesz.

A klubok és az ingyenes városi rendezvények viszonya szintén érzékeny kérdés. A népszerű fellépőket felvonultató, ingyenesen látogatható programok elszívhatják a közönséget a jegyértékesítésből élő helyszínektől. Koczur Lucia szerint a probléma részben a kommunikáció és az együttműködés hiányából fakad. Az ingyenes rendezvények sokak számára az egyetlen elérhető szórakozási formát jelentik, ezért nem megszüntetésük, hanem a programok összehangolása és a kölcsönösen előnyös együttműködések kialakítása lehet a megoldás.

Pénzt vagy jövőt? A zeneipari finanszírozás újragondolása

A zeneipari finanszírozásról szóló beszélgetés egyik legfontosabb kérdése nem feltétlenül az volt, hogy mennyi pénzt kellene a területre fordítani, hanem az, hogy miként lehetne igazságosabban és hatékonyabban elosztani a rendelkezésre álló forrásokat. A korábbi rendszerben száz forintból mindössze másfél volt elérhető nyílt pályázatokon keresztül. A probléma tehát nem pusztán a források szűkössége, hanem az elosztás módja, ha ugyanabba a rendszerbe öntünk több pénzt, attól még nem lesz hatékonyabb a működés. Előbb magát a struktúrát kellene átalakítani.

Ehhez léteznek működő külföldi példák, átvehető modellek. A korábbi hazai rendszer sok tekintetben egyéni ambíciók köré szerveződött, az intézmények és a támogatási struktúrák pedig fokozatosan ehhez igazodtak. A változás egyik feltétele ezért a normativitás visszaállítása lenne, előre megismerhető, világos kritériumok, átlátható döntési mechanizmusok és kiszámítható eljárásrend. A kulturális finanszírozás nem harmonizált uniós hatáskör, vagyis a magyar államnak ezen a területen viszonylag nagy mozgástere van. A kérdés tehát nem az, hogy mit engednek a külső körülmények, hanem hogy milyen rendszert akarunk kialakítani.

Beck Zoli a pénz elosztásánál tágabb összefüggésre hívta fel a figyelmet. Szerinte a popzenére fordított állami kulturális támogatás elenyésző aránya nemcsak finanszírozási kérdés, hanem megmutatja azt is, hol helyezi el az állam a populáris zenét a művészetek között. Még pontosabban azt, hogy mennyiben tekinti egyáltalán művészetnek. A popzene ugyanis máig gyakran valamiféle meghosszabbított ifjúsági kultúraként jelenik meg a közgondolkodásban, Beck szerint ezzel az értelmezéssel óvatosan kell bánni, ahogyan azzal a hierarchiával is, amely más művészeti ágakat a popzene fölé helyez.

Miért tekintjük természetesnek az egyik esetben az állami támogatást, miközben a másiknál a piaci önfenntartást kérjük számon? Beck szerint ennek a különbségtételnek az egyik magyarázata éppen az lehet, hogy a popzenét sok esetben a mai napig nem tekintik valós művészeti ágnak azok, akik a finanszírozásáról döntenek.

A vita résztvevői a támogatás lehetséges formáit is mérlegelték. Felmerült a mecenatúra és a for-profit szektor bevonása, valamint az is, hogy a koncertszervezők nagyobb arányban tarthassák meg a jegybevételt. Közben fontos különbséget tenni aközött, hogy egy tevékenységet hobbiként vagy iparágként értelmezünk, másfajta finanszírozást igényel az egyik, és más elvárásokat támaszt a másik. A zeneipar üzleti működését nem lehet kockázatmentes állami támogatásként elképzelni, de az sem várható el, hogy minden szereplő ugyanazokkal a piaci lehetőségekkel induljon.

mh5_v

Süli András, a Campus képviseletében, arra hívta fel a figyelmet, hogy az állami szerepvállalásnak különösen a pályakezdő előadók esetében lehet jelentősége. Számukra a bemutatkozási lehetőség, a közönséghez jutás és a vidéki klubokkal való kapcsolat megteremtése olyan induló segítség lehet, amelyet a nehéz helyzetben lévő koncerthelyszínek önmagukban nem feltétlenül tudnak biztosítani. Beck Zoli az előadói alapjövedelem modelljében is lát lehetőséget, amelyre Írországban már működő példát találni.

A beszélgetés végén a zeneipar jövőjének oktatási és pályamodellbeli kérdései is előkerültek. Popa Gergely szerint idővel világossá kell válnia, kit tekintünk előadónak, mit vár tőle a piac, és milyen alternatív karrierutak állnak azok előtt, akik nem tudnak sikeres művészi pályát befutni. Ezekről a kérdésekről már az oktatásban is beszélni kellene. Mert a finanszírozás újragondolása végső soron nemcsak a pénzről szól, arról is, hogy milyen értéket tulajdonítunk a popzenének, milyen életpályát teszünk lehetővé az alkotók számára, és milyen kulturális ökoszisztémát szeretnénk fenntartani.

A konferencia egyik fontos tanulsága, hogy a magyar zeneipar problémái nem választhatók el egymástól. A technológiai változások szabályozási és jogdíjkérdéseket vetnek fel, a klubok működése városfejlesztési és közösségi ügy, a finanszírozás pedig egyszerre gazdasági és kulturális döntés. A közös nevező a kiszámíthatóság, az átláthatóság és a hosszú távú gondolkodás igénye. A szakma most már nemcsak a problémákról beszél, hanem egyre határozottabban keresi azokat a működő modelleket is, amelyekre a magyar zeneipar jövője épülhet.

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

VakVarjú Kiscelli

A Budai dombok lábánál, a Szépvölgyi út és a Kolosy takarásában megbújó étteremben gyűlünk. Szitál a novemberi köd, az ember a nyári emlékeit is zaciba vágná egy falatnyi napsütésért, de az évszakok kegyetlen rendjében ez a hónap mindig hozza a tankönyvit. Nincs feloldozás. A barátság, az éhség és a felfedezni vágyás felülírja az életösztöneinket, jövünk, át az esőn, a városon, a dombok közé. A Vakvarjú új egységébe igyekezünk, lássuk, hogyan hódítja meg Óbudát az, ami az egész várost már rég megnyerte.

A helyet ismerjük, vendéglátóegységek sora próbált már itt lábat vetni, megszólítva a budait, hogy ne menjen sehová, jó étel, tisztes konyha, minőség a Dunának ezen a partján is akad. De a budai polgár makacs egy fajta, többre tartja magát a pestinél, azt mégis majmolja, hadakozik a hidak tömegével, szentségelve parkol, de akkor is átmegy. Holott. Valóban van miért maradni.

A VakVarjú fórral indul, a hely ismert, még akkor is, ha szépreményűek sora előzi meg. Van parkolója, a Kolosyról gyalog és busszal is kényelmes, a megállót mintha direkt nekik telepítették volna. Dacolva az idővel, érkezünk. A vendégtér otthonos, kellemes zsizsegés járja, ebédidőben finom félház, szerethető morajban választok asztalt és házi szörpöt.

Libás napok vannak, tisztes séfajánlat üti fel az amúgy is gazdag étlapot, mérlegelésem a többiek érkezte akasztja meg, örülések jönnek, majd Edit, felkent papja a bornak, a borlap mélyére néz és választ. Nekünk is.

Mélyülünk, ki mivel lenne boldog, futnak a kérdések, ugyanazt vagy más, kóstoljuk-e a másét, naná, két évtizednyi közös rutinunk van, ami a covidot is nevetve vetette le magáról, mert a gasztronómia csak előbbre való.

vakcelli2_v

Alakulunk, készséges pincérlány mosolyogva tűri, mindent jegyez, mindent is ért, majd jönnek az előételek. Hibátlan mind. Focacciával, kaláccsal vagy meglepően jó gluténmentes kenyérrel, kire mit mért a sors. Falatozunk, az ízek, textúrák a helyükön, a mennyiségre sem lehet panasz, az idő mállik, de hol érdekes, mikor a mi lámpakörünk alatt szép az élet.

vakcelli3_v

A főfogások lassabb tempóban adódnak asztalunkra, de van bor, van történet, csattanóján már mosolygunk, főleg a megélésében részt nem vevők. A főfogásokban hagyománytisztelet, a VakVarjúban a magyar konyha mindig szép arcát mutatja, nem véletlen küldöm az egységeibe a városunkba érkezőket, ha ismerkednének a mifelénk kedvelttel, itt megtehetik. Bennünk is buzog a hazaszeretet, rántott hússal barátkozunk, főleg, hogy van gluténmentes változat. A keresztszennyeződés rémével együtt élünk, ez vegyes konyha esetében elkerülhetetlen kockázat, de aki ezzel a hendikeppel él, az azért tudja a mikéntjét. Az asztal másik felén brassóira kordul a gyomor, meg egy jó borjúpaprikásra, amihez kisdinnyét kínál az étlap.

vakcelli1_v

A mentesre rántott hús jó, vastagságán hoznék picit, de a ritka kincs-jellege minden esetben emeli az értékét, már az, hogy van, egy csoda, a krumplisalátán nincs vita, tankönyvi. A malacpofából készülő brassói újragondolt, ami közepesen áll jól neki, tanult kollégám sokáig keres párhuzamokat, majd a gyerekkorában megleli. Nem boldogtalan, de mást ért a fogás alatt, a mellé kínált sushi-gyömbéres uborkasaláta elégedettséget szül, a brassóival való életközösséget azonban nem feltétlen pártolja Zsuzsa, szerinte más nyelven beszél a kettő, ami egy házasságban egy idő után feltétlen feszültséghez vezet. A borjúpaprikás rendjén találtatik, tojásos nokedlistül, savanyított minidinnyéstül. Majd’ üres tányérjaink után már csak kávénak marad hely. Levezetés gyanánt átbeszéljük a tapasztaltakat, emésztjük ezt is, azt is, van mit.

vakcelli5_v

A VakVarjú épp csak megszokott Óbudán, a teret belakta, bútorai már mind a helyükön sorakoznak, székek, üstök és melegentartók, az étlap biztonsága már keretet ad konyhának, az apróbb gyerekbetegségek elmúltát, a tökéletes megérkezést meg illik nekünk is, vendégeknek kivárni.

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS