MIRELLE Atelier

A The Social Reckoning Aaron Sorkin legújabb, a 2021-es Facebook-szivárogtatási botrányt feldolgozó rendezése nem csupán egy kíméletlen korlelet, súlyát a benne megfogalmazott társadalmi válság adja. A film kimondja, aláhúzza azt, amit a társadalom kritikus kisebbsége tud, de még magának sem szívesen vall be, ha nem épp egy heves, intellektuális párharc részeként lehet fitogtatni pengeélesen megfogalmazott félelmeit. Mert a mindannyiunk bentlakásos napközijévé vált Meta a puszta kapcsolatteremtés lehetőségével szédítő felületből jó ideje a vállalati profit túszává vált, amihez kiépítette a világ idősödő felét manipuláló gépezetét.

Valahogy végig az az érzés kísérti a nézőt, hogy a net egyszerűen nem tud lépést tartani az emberekkel, és ami még ijesztőbb: az emberek sem a nettel. Csendben leszoktunk a tényellenőrzésről, sőt, felnőttek már olyan generációk is, amelyek rá sem szoktak. A közösségi média egy olyan torz ökoszisztémává vált, ahol egyszerűen maga a felület validálja azt, amit feltöltünk. Ha valami megjelenik az idővonalon, az a puszta jelenlétével, mindenféle forráskritika nélkül válik igazsággá.

A film igazi ereje abban rejlik, ahogy a felelősség kérdését boncolgatja, rámutatva arra, hogy a tech-óriások vezetőinek és döntéseinek következményei felett egyszerűen átsiklik a rendszer. Az egyéni felelősséget könnyű számon kérni a mindennapi felhasználókon, de a céges felelősség már sokkal nehezebben tetten érhető. A The Social Reckoning rávilágít arra az abszurditásra, ami a Meta esetében tökéletesen megfigyelhető: a platform nem csupán passzívan kiszolgálja az információt, hanem az algoritmusokon keresztül maga diktálja a tempót, tereli a tömegeket és adott esetben fűti a radikalizációt.

Ennek a manipulációs gépezetnek része a felhasználók tudatos Csoportok (Groups) felé való terelése. Ezeknek a csoportoknak azonban csak a töredéke épül valódi kötődésekre. A zöme laza, felszínes érdekközösség, amely éppen a személytelensége miatt tökéletes melegágya a sztereotipizálásnak és a polarizációnak. A kezdeti jószándékú eszmecserékből azért válnak gyorsan toxikus viták, mert az algoritmus hamar megtanulta: a csendes egyetértés nem termel adatot. A radikalizálódó, hangos és megosztó vélemények azok, amik garantálják az azonnali és folyamatos reakciót. A platform számára az elköteleződés nem hűséget vagy valós közösségi élményt jelent, hanem pusztán képernyőidőt. A legmagasabb képernyőidőt pedig a konfliktus és a felháborodás generálja.

A világ felnőtt lakosságának jelentős része ma a Facebookról tájékozódik. Azzal, hogy az információs monopólium ekkorára duzzadt, a hálózat nem egy kommunikációs eszköz csupán, hanem ellenőrizhetetlen fegyverré vált.

Kerozinnal és gyufával játszadozunk.

Tavaly, amikor Krasznahorkai László végre megkapta a Nobel-díjat az egyszeri olvasó az öröm mellett leginkább a tüdejét szívta tele levegővel. Mert Krasznahorkait olvasni zseniális, de egy-egy gigászi mondata közben az ember nemhogy egy pisiszünetet nem tud beiktatni, de még egy gyors pislogást is kockázatosnak érez, nehogy elvesszen a hömpölygő, apokaliptikus sárban. Nos, idén fellélegezhetünk, a 2026-os irodalmi Nobel-díjas az október 8-i bejelentés szerint a kanadai Anne Carson költőnő lett, jól körülhatárolható, de cseppet sem könnyű prózája, lírája egy szuszra olvasható.

Bár Carson nem ír kilométeres, levegővételt nem engedő körmondatokat, senki se gondoljon holmi könnyed strandkönyvre. A Svéd Akadémia ma reggeli indoklásában a „bátor és invenciózus életművet” emelte ki. Carson ugyanis úgy nyúl a nyelvhez és a szövegi struktúrákhoz, ahogy egy megszállott barista a specialty kávéhoz: bátran kísérletezik a textúrákkal és a savassággal, de sosem felejti el a kőkemény alapokat. Számára pedig ez az alap – többek között – az ókori görög kultúra.

Klasszika-filológusként eredetileg ógörögöt tanított, Sapphót és Euripidészt fordított. Ami pedig igazán zseniálissá teszi a prózáját és a líráját, az a műfajok totális, anarchikus, mégis elegáns összemosása. Nála a görög mitológia úgy csap át a kortárs avantgárdba, hogy fel sem tűnik a vágás. Lényegében nincsenek műfaji határai, verses regények, lírai esszék, izgalmas könyvtárgyak kerülnek ki a kezei közül, miközben folyamatosan a csenddel, a tördeléssel és a szavakon túli jelentéssel játszik.

Szerencsére ez a páratlan életmű nem teljesen ismeretlen itthon. A magyar olvasók a kulturális folyóiratokban már találkozhattak elvétve a verseivel, esszéivel, de az igazi, robbanásszerű hazai megjelenése a Vörös önéletrajza (Autobiography of Red) volt, amelyet a Magvető Kiadó hozott el 2017-ben. A magyarítás az egészen kiváló Fenyvesi Orsolya munkáját dicséri, óriási fegyvertény, mert Carson költői, sűrű sorait átültetni pokolian nehéz feladat lehetett. Ez a kötet ráadásul egy verses regény, melynek főszereplője Gérüón, az ókori görög mitológia vörös, szárnyas szörnyetege. Carson fogja ezt a mitikus lényt, és egyszerűen áthelyezi a modern világba: egy érzékeny, fotózásért rajongó, kamaszkori szorongásokkal küzdő srácként látjuk viszont, aki történetesen egy toxikus, Héraklész nevű fiúba szeret bele. Kicsit olyan az egész, mintha Tyler Joseph (Twenty One Pilots) szorongásait összegyúrták volna Homérosszal.

Carson munkássága természetesen nem áll meg itt. Átfogó életművében ott van a The Beauty of the Husband (A szépség férje) egy házasság fájdalmas felbomlásának lenyomata huszonkilenc tangóban elbeszélve, vagy a Nox, egy egészen elképesztő, harmonikaszerűen kinyitható vizuális alkotás (úgynevezett accordion book), amelyet elhunyt bátyja emlékének szentelt, és ami tele van fotókkal, régi levelekkel, cetlikkel és szinte tapintható gyásszal.

Amikor az Akadémia ma utolérte Izlandon (ahol a híradások szerint a kanadai alkotó épp „csak hallgatta a szelet”), egy olyan művészt tárcsáztak, aki nem a végtelen szófolyammal, hanem a szavak közötti űrrel operál. Ha ma este nekiülünk, hogy kellően intellektuálisnak érezhessük magunkat és felütünk egy Anne Carson-kötetet: a mondatai között szünetet tartani egyenesen kötelező. Mert a legfontosabb dolgok nála pont ott, a kimondatlan szünetekben vannak.

M. K. Oliver könyve meglepett. A női hang mögött egy középkorú, ráadásul elsőkönyves úr húzódott meg, aki alapvetően ügyes és csavaros könyvet rakott össze, nagyjából Finlay Donovan stílusában. Lalla Rook családjának koordinálása egész embert kíván, meg talán egy picit többet. Lalla nem tétlenkedik, az erkölcsi gátak nem szabnak számára akadályt, bármin és bárkin keresztüllép, ha az érdekei vagy a szeretteinek vélt vagy valós érdeke úgy kívánja. Lalla ettől függetlenül szerethető. Nem hidegvérű bérgyilkos, hanem egy erősen traumatizált gyerekkor után utat kereső felnőtt, akinek az eszköztárában csak kézigránátok találhatóak. Igaz, a mordályok használatában kifinomult és stílusos, ha épp van rá ideje, de egyértelműen állíthatjuk, nem Lalla az, akitől házassági tanácsokat kérnénk vagy elfogadnánk. Ettől függetlenül a felszínen tartásban egész jó, igaz sok hulla, kicsit több fegyház, nem kevés rendőr és annál több sértett tetején egyensúlyozva éri el mindezt.

Oliver könyve alapvetően ügyes. Ívben gondolkodik, látszik, hogy honnan hova akarja elvinni a cselekményt, amely időként maga köré csavarodik, mint egy pár vizes zokni vagy egy elégedetlen gabonasikló. Ilyenkor gyors félmegoldásokhoz nyúl, kissé esetlen, de tempós fusiban varr el egy szálat vagy toldozza hozzá az anyaghoz, pont úgy, ahogy hősnője botladozik át a múlt árnyain és a jelene szörnyetegein egy kívánt, csillogó és békés jövő felé. Ennek ellenére a könyv szórakoztató, a közepe táján egészen komolyan flowban tart és a végén szépen lekerekíti az egészet. Nem lennék meglepve, ha Finlayhez hasonlóan Lalla is ráérezne a dolog ízére és jönne még a sajátos megoldásait tartalmazó életvezetési tanácsaiból egy újabb kötetre való.

 (fordító: Presér Ágnes Judit)

2012-ben Backman egy gyors skálázás után a legnagyobb gyakorlattal kezdett el a lelkünkön gitározni. Keserbús, édesen fájó hangján rezegtette meg az elmúlástól, a magánytól való iszonyunkat, szembesített esendőségünkkel és mutatott fel valami olyat, amitől a digitalizációnak azon a pontján még nem is kerültünk olyan messze: a valódi közösség erejét. A kapcsolódásokban való horgonyt, amely ideköt, értelmet, feladatot ad, amivel munkánk, küldetésünk lesz, kortól függetlenül. Ovén keresztül egy világ bolyongott eltévelyedve, hogy aztán egy nagyonterhes nő és a balfék férje visszarántsa a valóságba. Ok, egy macskának is volt benne szerepe.

Az elmúlt másfél évtizedben számtalan könyve jelent meg Backmannak, a Medve sorozat első két kötetét nagyon szerettem, de az Ove-i hang – ugyan mindegyikben ott pulzált – de ilyen kristály tisztán egyikben sem mutatkozott meg, mint most A barátaimban.

A barátaim elhozza ugyanazt a sajátos hangulatot, a sírvaröhögés szinte elképzelhetetlen pillanatait, amikor annyira fáj, hogy onnan már csak a humor menthet meg. Mert Backman rájött arra, amire apám, akit akárhányszor kérdeztek a legnagyobb szívműtét vagy bármilyen más, sokakat sírba tevő beavatkozás után, hogy „Wessely úr fáj?” rezignáltan, bujkáló mosollyal annyit választolt: „Csak ha nevetek.” Mert igen, ez a kettő együtt jár. A katarzis megélése ilyen, a humorral Backman nem relativizálja a fájdalmat, csak kitáncol a halál elől.

A barátaim fáj. Szinte végig.

A barátaim felemel. Szinte végig.

Lehet sírni, sőt kell is, ekkora feszültség kihordásához kellenek a könnyek. S lehet rajta szívből nevetni, mert ekkora feszültség kihordásához kellenek a szívből jövő nagy nevetések.

(fordító: Getto Katalin)