Aisling Rawle: A komplexum
Aisling Rawle A komplexum című regénye egy steril, fojtogató világba kalauzol el minket, ahová nem ér el a külvilág zaja, nincs háború, nincs klímaszorongás, ebben az aranykalitkában üresség tátong, amit időről-időre egymással versengő lakókkal töltenek fel. Bár a próza az első oldalakon még kissé sutának hathat, mintha az író épp csak egy üres papírra skiccelné fel a történetét, a türelem kifizetődik. Ahogy ugyanis megszületik a tér, láthatóvá válik a komplexum és tapinthatóvá a sivatagi hőség, úgy válik egyre pergőbbé a szöveg is. Megjelennek a finom árnyalatok a sorok között, miközben a valóságshow-k világából ismerős sekélyesség és a főhős szókincsének fesztelen volta jó darabig ott csillog a felszínen.
Valljuk be, mindig is vágytunk rá, hogy a lenézett és sokszor megvetett valóságshow-szereplők fejébe lássunk. Rawle megadja nekünk ezt az élvezetet, miközben folyamatosan ott duruzsol a fejünkben a kérdés: miért megy oda valaki önként? Mit remélhet a teljes kitárulkozástól? A hermetikusan elzárt helyszín, a külső és belső sterilitás tökéletes katalizátora a feszültségnek. Ebben a vákuumban a szereplők hamar kénytelenek szembesülni saját és társaik hamis személyiségével, a maszkkal, amellyel megnyerték a jegyüket erre a közös utazásra, de amelyet az összezártság és az egymásra utaltság miatt egyre nehezebb fenntartani.
A belső vívódást csak tetézi a műsorkészítők folyamatos, láthatatlan nyomása. A kényszeres tetszeni akarás, a nézők és a lakótársak elvárásai közötti egyensúlyozás és a kiszavazástól való rettegés olyan pszichológiai nyomást szül, ami minden eleganciát lemar a karakterekről. A felsülés réme ott lebeg minden felett, és ahogy a komplexum falai elkezdenek ránk záródni, rájövünk, ebben a műsorban nem a kiesés a legrosszabb, ami történhet.











