MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

S fiam, ha az mondja Pistike, akkor a kútba ugrassz? Az én korosztályom fixen ezzel a költői kérdésbe csomagolt szülői intelemmel tanulta meg, hogy nem mindig kell mások remek ötleteit követni. Szerencsére Éva szülei vagy haladó gondolkodásúak voltak vagy Éva volt kevéssé fogékony a dologra, de mikor nagyjából két éve megkeresett egy terápiás módszertan kidolgozásával és én azzal álltam elő, hogy írjon inkább (vagy pontosabban előbb) egy könyvet, nem mondott nemet.

Nem mondom, hogy nem szabódott, de a coachot coacholni igazán bagatell munkának tűnt, így ütöttem a vasat Camargue és Budapest között, aminek a vége az lett, hogy az Évában mindig is ott pihenő vágy szárba szökkent és kezdett materializálódni. Születtek az ötletek, az irányok, én meg, mint a bába, aki már legalább egy gyereket (a sajátját) látott, segédkeztem, majd értő kezekbe érve már messzebbről figyeltem a könyv születését.

Amelyet tegnap végre a kezemben is tartottam. Éva nem aprózta el, enciklopedikus alapossággal járta körbe azt a témát, aminek szakértője, megágyazva annak a szaktudásnak és az abból sarjadzó aromaterápiás metódusnak, amely teljes egészében az ő nevéhez köthető. Éva nem marad meg a közkedvelten közhelyes megfejtéseknél, a mélyebb összefüggések felé mutat, erre predesztinálja természetgyógyász végzettsége és a több évtizedes támogatói munkássága.

A kötet önmagában is jó útmutató, nemcsak azoknak, akik az illatok és önnön tudatalattijuk világában még kissé bizonytalanul mozognak, hanem azok számára is bőven hordozhat újdonságot, akik a hazai piacon fellelhető előfutárok munkásságával találkoztak csak eddig. A nemzetközi kitekintés, az illatok otthonából, Dél-Franciaországból származó szaktudás és a társterületek mélyreható ismerete teszi hiánypótolóvá Éva könyvét.

Vagy csak az én szenzoraim lettek fogékonyabbak az idő múlásával, vagy tényleg mi vagyunk az az első generáció (az X és a milleniál), aki  ennyire tudatosan küzd az évezredes gyakorlat ellen és minden életkorban, minden helyzetben meg akar maradni önmaga. Nőként. Ha ahhoz van kedve.

De honnan fakad a nőiségünk, a női mivoltunk? Hogyan teremtődik meg és szökken szárba az animánk, mi formáljuk, a környezet teszi olyanná, amilyen? A gének játéka csupán az egész és nincs beleszólásunk? Tapasztalások, megélések során vezet-e az út önmagunk megélésig, megismeréséig, elfogadásáig? Hatnak-e, hatottak-e ránk a család női, mit hordozunk magunkban mélyen legbelül és mit tárunk a köz szemléjére (már ha épp hajlandó látni).

Biztos vagyok benne, hogy a MOMkult nézőtéren csupa egyéni, de jól tipizálható sors ücsörgött hattól nyolcig, hallgatva a színpadon egymásra reflektáló női minőségeket, Erős Antóniát, Pokorni Liát és Szily Nórát, akik az életükről meséltek, keresvén a kulcsot a megfejtéshez. Szily leginkább moderátori szerepkörben volt jelen, de bőven adott hozzá az élményhez, míg a vendégpár, Erős és Pokorni – eséllyel nagyon tudatosan – két ellenpórust jelenítettek meg, amellyel a sötétben boldogan kacagó megannyi sors folyamatos interakcióba tudott kerülni egy-egy belső monológban. Igen, én is így éltem meg, velem is megtörtént, akár így is lehet, talán így kellene – írnám a szövegfelhőkbe a képek felé. Bennem is folyamatos volt a reflexió, miközben boldogan simultam bele ennek a három rendkívül szórakoztató entitásnak az egymásra hangolt beszélgetésébe. Az agyam folyamatos stimulációnak volt kitéve, fel- és lecsatlakoztam a saját sorsommal, a vendégeknek szegezett kérdésekben keresve a magam válaszait. S ettől volt jó. Hogy a történetek sodrában volt annyi szünet, pont annyi kitartás, hogy aki bármilyen önismerettel rendelkezik és/vagy önmunkában van, az itt most sokat vételezhetett.

A Femina klub évadzáró eseménye hosszú lecsengést hagy maga után, olykor tanninos hangokat, finom savakat és kevéske maradék cukrot. De érdemes ízlelgetni még magunkban, hagyni, hogy az ereinkben tovább dolgozzon.

Azt hiszem, a táskák iránti elkötelezett rajongásomat anyától hozom. Magam is sokat fejlesztettem a dolgon, anya gyűjtőszenvedélyét megfejeltem márkák iránti elkötelezettséggel, ami komoly kihívások elé tud állítani, főleg, ha a kedvenceink új kollekciókkal rukkolnak elő (ami, mint ismeretes, szinte soha nem történik meg, csak úgy negyedévente). A táskamániát persze továbbörökítettem a Nőkre, Zsófi egy bizonyos kisméretű fekete táskában találta meg az Egyet, neki az a méret és forma az etalon, viszont éli az apróbb, szinte láthatatlan különbségeket is, így komoly készleteink vannak – férfiak és felületes szemlélők számára – teljesen egyformának tűnő válltáskákból. Anna már más dió, nála a fenntarthatóság egy erős gát, az ő vásárlásait az impulzusok mellett egy nagyfokú tudatosság hatja át, kifejezetten szereti az izgalmas márkákat, a jó kollaborációkat, a szerethető és hiteles történeteket. Így kötött ki a Cotopaxi univerzumában, aminek darabjait még nem birtokolja, de legalább megismertette velem és persze jól meg is fertőzött a lelkesedésével.

Ezért a márkáért valóban csak rajongani lehet, egy Cotopaxi hátizsák a legcsúfabb esős vasárnapba is napfényt varázsol, bohó, de borzasztóan tudatosan, ergonomikus, mégis könnyű, úgy felhasználóbarát, hogy nem buta, nagyon tervezetten szertelen. És ez a professzionális lazaság az, ami megkülönbözteti a többi márkától, meg az a gondolatiság, ami az egész céget életre hívta. A Cotopaxi most belép a magyar piacra, remélhetőleg a lehető leghamarabb megtalálja a maga közönségét, hiszen az élet minden területére, mindenféle outdoor tevékenységre és az urbánus lét számos formájára gyártanak végtelenül praktikus táskákat.

Amikor egy ilyen különleges szemléletű márka megérkezik a hazai piacra, érdemes a termékek mögé nézni, hiszen a Cotopaxi varázsa a dizájn mellett a mélyen emberi alapítósztoriban rejlik.

Hogyan ötvözi a Cotopaxi a pillekönnyű kényelmet a fenntartható utazással?

Anna tökéletes alany talált a tudatos és fenntartható szemléletéhez, rajongása tárgy ugyanis minősített B Corporation vállalatként a legmagasabb társadalmi és környezeti normáknak megfelelve működik. A tervezésnél a mérnökök elsődleges szempontja az önsúly radikális minimalizálása, a végeredmény pedig egy pehelykönnyű, elképesztően ellenálló és praktikus kivitel, amely a legsűrűbb városi dzsungelben és a legkeményebb erdei túrákon is a mozgás maximális szabadságát nyújtja. A belső terek ergonómiája logikus, a rekeszek kialakítása átgondolt, így az utazás során minden pillanatban megmarad a komfortos, önazonos létezés, amit a világot járva is büszkén képviselünk.

Miért egy ecuadori vulkánról kapta a nevét az outdoor márka?

A professzionális lazaság mögött egy regénybe illő, hihetetlenül inspiráló történet húzódik meg. A cég alapítója, Davis Smith gyermekkorát Latin-Amerikában töltötte, mivel édesapja munkája miatt a család Ecuadorba költözött. A kisfiú a monumentális Cotopaxi tűzhányó árnyékában nevelkedve szeretett bele örökre a természetbe és a vadregényes kempingezésbe. Ugyanebben az időszakban naponta szembesült a régiót sújtó mélyszegénységgel, a mezítlábas, utcán élő gyerekek látványával. Ez az élmény olyan mély nyomot hagyott benne, hogy megfogadta, felnőttként a rászorulók megsegítésére építi fel a jövőbeli vállalkozását.

Hogyan hozta el a világsikert a márkának két egyetemi láma?

Évekkel később, sikeres e-kereskedelmi vállalkozóként Davis elérkezettnek látta az időt a gyerekkori ígéret beváltására. Megalapította az outdoor felszereléseket gyártó cégét, a logót és a nevet a gyerekkori vulkán inspirálta. Az induláskor szinte semmilyen marketingkeretük sem volt, az alapító ezért egy zseniális, gerillastílusú ötlethez nyúlt. Vásárolt két lámát, Fievellel és Tuggal kezdte el járni az amerikai egyetemi kampuszokat. A diákok azonnal rajongani kezdtek az állatokért, a közösségi médiát pillanatok alatt elárasztották a lámás fotók, a márka híre így napok alatt elterjedt az egész országban.

Az örök barátságok a játszótéren születnek

Mitől válik a Del Día kollekció minden hátizsákja megismételhetetlenül egyedivé?

A Cotopaxi univerzumának legizgalmasabb része a Del Día kollekció, amely a fenntarthatóság és a bohókás életigenlés legtökéletesebb fúziója. Davis szakítani akart a kizsákmányoló ázsiai tömeggyártás hagyományaival, a fülöp-szigeteki üzemükben teljesen új alapokra helyezte a munkát. A modellek más gyárakból visszamaradt, kidobásra ítélt, ám kiváló minőségű textilmaradványok újrahasznosításával készülnek. A varrónők ezen felül abszolút kreatív szabadságot élveznek. A gépies sablonok merev követése helyett a munkások maguk döntik el a vibráló színek párosítását a megmaradt anyagokból. Ennek a bizalomnak köszönhetően nincs két egyforma darab a piacon. Minden hátizsák egyedi, hordható műalkotásként hirdeti a vidámságot, a vállalat a bevételei egy részével pedig folyamatosan támogatja a mélyszegénység elleni küzdelmet.

Magyar piac, magyar kollab

A Cotopaxi magyarországi megjelenése egy különleges, a hazai értékek iránti mély tisztelettel átitatott fejezetet is nyit. A márkát hazánkba hozó Raven Sport vezetése és az Autistic Art Alapítvány között fennálló szoros szakmai kapcsolat természetes módon teremtett hidat a nemzetközi brand és a hazai társadalmi felelősségvállalás között. Az együttműködés ékköveként a Cotopaxi egy reprezentatív hátizsákkal támogatja az Autistic Art jótékonysági aukcióját.

A kikiáltásra kerülő darab ugyan a márka jól ismert, globális minőségét képviseli, a hazai jelenlét mégis karakteresen megjelenik rajta. A táskát ugyanis különleges, magyar tervezők által alkotott kitűzők díszítik, amelyek egyedi, lokális művészeti attitűddel egészítik ki a hátizsák alapvetően nemzetközi szellemiségét. Ezzel a gesztussal a táska egyfajta közvetítővé válik az autizmussal élő alkotók tehetsége és a tudatos, fenntartható outdoor világ között. A Cotopaxi ezzel a projekttel is azt bizonyítja, hogy az életigenlés és a közösségi gondoskodás bárhol a világon, így a magyar piacon is képes egyedi értéket teremteni.

A napokban szembejött velem a Közlekedési Múzeum hirdetése, a Fő a kávé kiállítás kapcsán javasolják, hogy mélyedjünk el közösen a magyar piac megkerülhetetlen, pótkávét gyártó vállalatának történetében, a Franck Kávé évtizedeiben.

Az én agyam meg már ugrott is Győrbe, a keresztanyám konyhájába, ahol a Singer varrógépen ott állt az a gyönyörűséges varrós doboz, egy jobb napokat látott, Franck emblémával ellátott műremek, amibe pont belefért minden spulni, akárcsak anya, Ág utcai példányába. Nem véletlen volt a Törk családnál franckos doboz, nem csak a pótkávé fogyasztásáról tanúskodott, hanem tárgyi emléke volt a nagyapám munkájának és anya gyerekkorának. Nagyapám ugyanis a Franck újbudai gyár cikóriatermelését felügyelte. A sokáig rejtegetett családi relikviák között akad kép, ahol 1941-ben épp Horthyt fogadja a Nemzetközi Vásáron a Franck pavilonnál (ahol a kávéfőző kisasszonyok nagyanyám tervezte ruhában serénykedtek), majd a világháború idején a cég családostul kimenekítette. Ennek köszönhetően anya Regensburgban, a Duna partján elterülő Franck pörkölő üzemének területén lévő villában töltött éveket az öccsével. Meglepő, hogy hány szállal is kötődünk mi a kávéhoz, ugye?

Aztán beugrott, hogy nagyjából 15 éve már egyszer egy igen hosszú gasztromesét írtam a cikóriáról, megemlítvén szinte mindent vele kapcsolatban, de hogy milyen érdekes az emlékezet, mert akkor se a varrós doboz, de anya gyerekévei sem bukkantak felszínre az agyam rejtett, hátsó zugaiból. Hogy történhetett?

Most viszont itt áll előttem a lehetőség, hogy meséljek nektek a cikóriáról és Franck magyar dicsőségéről. Vágjunk is bele.

A kávé luxusától a zseniális alternatíváig

A kávét Európában a 17. században már ismerték, a 18. század elejére pedig már a nyugat-európai országokban ugrásszerűen megnőtt a kereslet a különböző kávétermékek iránt, ami életre hívta a leleményes alternatívákat. Egy német kereskedelmi vállalkozás úttörőként lépett erre a piacra, Johann Heinrich Franck 1828-ban, a németországi Vaihingen településen hozta létre az első pótkávégyártó üzemet. A családi vállalkozás az alapító halála után is rohamosan terjeszkedett. A kedvező fogadtatásnak köszönhetően Ausztriában is újabb egységeket nyitottak, a Franck név pedig 1879-ben, a linzi gyár felépítésével jelent meg dominánsan az Osztrák-Magyar Monarchia területén.

Ipari óriás születik 

A hatalmasra duzzadó kereslet egy bátor hazai döntést is megkövetelt. A tőkeerős Franck Henrik Fiai vállalat 1888-ban választotta Kassát magyarországi bázisának. Az új gyár a korabeli mércével mérve igazi technológiai csúcsot képviselt, lenyűgöző méreteivel és felszereltségével kiemelkedett a korszak üzemei közül. Saját iparvágánnyal rendelkezett, biztosítva a zavartalan nyersanyagellátást és a késztermékek zökkenőmentes szállítását. Kassa után Budapesten és Nagykanizsán folytatódott a terjeszkedés, majd Mosonszentjánoson is létrejött egy jelentős cikóriafeldolgozó üzem. Az európai hálózatépítés egyik legfontosabb mérföldköve pedig az 1919-ben megnyitott regensburgi kávépörkölő lett, amely bebetonozta a Franck nevet a kontinens gasztronómiai történetébe.

A minőség a magyar földben gyökerezik

A kávépótlók virágzása mögött komoly gazdasági és egészségügyi érvek sorakoztak. A valódi babkávé az első világháború előtt és alatt megfizethetetlenné vált. A fogyasztók kezdetben csupán keverték az eredeti kávét a pótlékokkal, a háborús évek alatt a tiszta babkávé aránya egyre csökkent a csészékben. A magas vérnyomással küzdők és a gyermekek számára a koffeinmentes alternatíva kifejezetten egészségvédő megoldást kínált.

A Franck filozófiája a kompromisszumok nélküli minőségen alapult, büszkén vállalt céljukként a termékeket teljes egészében magyar földön termesztett cikóriából állították elő. A cikóriagyökereket az őszi betakarítás után alapos mosásnak, tisztításnak és szeletelésnek vetették alá. Ezt követte a technológia legérzékenyebb szakasza, a szárítás. Az alapanyagot gondos raktározás után kizárólag a következő évben dolgozták fel, garantálva a tökéletes állapotot a pörkölődobokban. Ez a türelmes, a természet ritmusát tisztelő eljárás biztosította a híres állandó minőséget. A páratlan ízélményt utánozhatatlan vizuális kommunikációval és kreatív ösztönzőkkel támogatták meg: a kávésdobozokba rejtett ajándékok, például bicskák vagy kanalak, igazi kincsként várták a vásárlókat, így a Franck-kávé a mindennapok elválaszthatatlan részévé vált.

1941, forrás: Fortepan

Történelmi viharok és a mosonszentjánosi örökség

A mosonszentjánosi üzem túlélte a második világháború viharait, a két világháború között pedig olyan, ma is nosztalgikusan csengő márkaneveket adott a piacnak, mint a Káró, az Enriló vagy a Szent István.

Anya történeteiben mindig szerepeltek az amerikaiak is, akik a felszabadítás idején lefoglalták a regensburgi üzemet és babkávék kezdtek el a cikória helyett pörkölni. Ez a frissen pörkölt kávébab teremtette meg a minőségi étel lehetőségét az ott élők számára, ugyanis a lengyel feketepiacon nagyon jól lehetett vele kereskedni.

Az 1949-es államosítás után a cég a Magyar Édesipari Vállalat kötelékében, a Zamat Keksz- és Ostyagyár egységeként folytatta működését. A kávégyártó gépsorok leszerelése miatt 1950 és 1956 között az üzem profilja a cikóriaaszalásra korlátozódott. Az 1971-es átszervezés után az egység ismét kivirágzott: a 12-féle pótkávé mellett 44 különféle édesipari termék gördült le a szalagokról. Az újrafelfedezés útján: a cikória titka.

A mediterrán régióban őshonos, hazánkban vadon is megélő (katángkóró néven ismert) cikória karrierje napjainkban meredeken ível felfelé. Az egykori kényszermegoldás megítélése az egészségtudatos táplálkozás térhódításával teljesen átalakult, a modern klinikai kutatások igazolták a növény kiemelkedő élettani hatásait.

A Franck-örökség csodálatos inspiráció a jelen számára. Bebizonyítja, hogy a hagyományos eljárások, a hazai alapanyagok iránti elkötelezettség és az egészséget támogató innovációk olyan időtálló értékeket képesek teremteni, amelyek a modern gasztronómiában is megkérdőjelezhetetlen helyet követelnek maguknak.