MIRELLE Atelier

Ennyi, itt vannak a hosszú sötét esték, amihez sok apró fényre, még több puha párnára, annál is több takaróra és rengeteg irodalomra van szükségünk, hogy átvészeljük. Gyors ütemben hozok is pár újdonságot, amivel megízesíthetjük, átmelengíthetjük ezeket a késő őszi napokat és hosszú, hűs estéket.

Ebben a hónapban magyarázattal is szolgálnék egy kicsit, hogy melyik könyv mitől lett izgalmas, mi fogott meg benne, hogyan lett a Mirelle-lista része. Nincs benne önigazolás, inkább csak megvilágítás, valóban az és úgy kerül a végesre szabott létezésembe, ahogy a legjobb, és kizárólag a magam útján járva gyűjtöm az élményeket.

Virginia Evans – A levélíró

Úgy tűnik, az önismereti útnak csak eleje van. Sybil is járja a sajátját, míg van, aki hangtálra rezdül, futás közben hajtja ki a gondolatait, egy kanapén fekve, kesztyűbábokkal, családállítva éli meg, amit kell, ő leveleket ír, a fiókba postázva. Izgalmas út ez is.

A hetvenes éveiben járó Sybil Van Antwerp egész életében levelek segítségével próbálta megérteni a világot és a benne elfoglalt helyét. A nyugdíjas jogásznő élete kiszámítható ritmusban zajlik: kétnaponta leül az íróasztalához, és írni kezd – a gyermekeinek, a barátnőinek, az orvosának, a kedvenc szerzőinek, a pártfogoltjainak vagy olykor csak az íróasztalfiókjának… Levelei egyszerre tükrözik a hétköznapok kicsinyes gondjait és az idős emberek végtelen bölcsességét, és ahogy a múlt és a jelen történetszálait apránként hálóba fonják, úgy rajzolódik ki előttünk egy rendkívüli asszony életútja, személyisége. Van azonban egy olyan levél, amelyet Sybil egyszerűen nem bír elküldeni, és amely az élete legsötétebb időszakához kapcsolódik. Ahhoz, hogy fel tudja adni, előbb szembe kell néznie a múltjával, és fel kell oldoznia önmagát.

A levélíró számos rangos díjat és elismerést kapott, elnyerte többek között a 2026-os Women’s Prize for Fiction díjat, valamint az első könyves szerzők között kiosztott Pen/Hemingway Díjat.

(fordító: Gázsity Mila)

Joanne Harris – A csokoládé titka

Harris az első magyar kiadások során költözött az életembe, majd a szakácskönyveivel tette magát halhatatlanná, élő emlékezet minden műve, ma is hallom, ahogy az Ötnegyed narancs borai halkan csilingelnek, közösen töltött napunkat pedig számtalan, mára már vállalhatatlannak is ítélhető fotó őrzi, ami a Gerlóczy Párizsában és egy csillaghegyi lovardában készült, egy emberöltővel vagy kettővel ezelőtt. Már tavaly láttam, hogy új könyve a Csokoládé univerzumát tágítja, s boldogan vettem észre, hogy már magyarul is elérhető. Harris mesélőkedve a régi, főszereplőjét barátként köszönthetjük, egy kisebb adag bonbonnal vagy egy jó tábla minőségi csokival veselkedjünk neki.

New Yorkban, egy meleg júliusi estén, Vianne Rochas szétszórja édesanyja hamvait, majd a szeszélyes szelet követve a francia tengerpartra, Marseille felé veszi az útját. Amikor megérkezik Franciaországba, élete során először a saját kezébe veszi a jövőjét. Bájos megjelenésének köszönhetően pincérnői állást kap egy bisztróban, de tudja, hogy nem maradhat sokáig. Gyermeket vár ugyanis, és attól tart, a szülés után újra mennie kell. Ám addig egy különc szakács, Guy Lacarriére irányításával felfedezi a főzés örömét, és a francia ételeket ízlése szerint keserédes csokoládéval és fűszerekkel megbolondítva rájön, hogy ezzel a csipetnyi varázslattal megismerheti a kis falu titkait – és végre igazi otthonra találhat. De neki magának is van egy titka, és ez a titok veszélybe sodorhatja mindazt, amiért eddig oly keményen küzdött.

(fordító: Szűr-Szabó Katalin)

Belle Burden – Idegenek

Nem is tudom, min akadt meg a szemem. Ja, igen, a főszereplő épp felnőtt gyerekeit útjára engedő középkorú nő. Lehet innen jött az ihlet, hogy Belle Burden sikerkönyvét is a novemberi listára tegyem, habár az Idegenek élethelyzetét meghagynám másnak, Belle útkeresésében szívesen merülök el, figyelve az ő megéléseit.

Húszévnyi házasság, három gyerek, lakás New Yorkban, nyaraló az óceán partján – maga az amerikai álom. Aztán ez az álom minden előjel nélkül darabjaira hullik: Belle Burdennel közli a férje, hogy elhagyja. Egyetlen éjszaka leforgása alatt az addig megbízhatónak vélt társ hirtelen idegenné válik, aki úgy lép ki a közös életből, mint egy színész, aki egyszerűen leveti a jelmezét. Az Idegenekben Burden nemcsak azt meséli el, hogyan omlik össze pillanatok alatt a kívülről makulátlannak tűnő házasság, hanem azt is, mi zajlott a mélyben – hatalmi, érzelmi és társadalmi szinten. Ahogy újraolvassa saját történetét, a visszafogott, alkalmazkodó feleségből lassan egy bátrabb, a hangját hallatni kész nő lesz, aki nem hajlandó lemondani sem önmagáról, sem a szerelemről.

(fordító: Getto Katalin)

Susana Monsó- Schrödinger oposszuma

Susan könyvénél a téma volt, ami megfogott, na meg a fedlap, meg Schrödinger, hiszen az őszi időszakban, meg aztán télen az Agymenők az a cosy-sorozatom, amit újra és újra boldogan nézek, az oposszumok meg cukik a könyv meg rózsaszín. A téma már kevésbé: érzik-e, értik-e az állatok az elmúlást. Erről komoly tapasztalásom van, Bolyhos úgy ment el, hogy a végső útjára Yolánnal kísértük. Lent, a Család utcában, Józsi dokinál látogattuk az akkor már nagybeteg, agonizáló kisnyulat, aki megvárt engem és a kezem között tért meg egy másik dimenzióba. Yolán velem volt, a vizsgálóasztalon feküdt, Bolyhos mellett. Hazajövet évek óta először nem az volt az első dolga, hogy beköszönt a pajtásának a nyúlketrecbe. Tudta, hogy nincs már ott. Egyszóval a téma adott, a könyv pedig igazán izgalmas.

Amikor az oposszum veszélyt érez, holtnak tetteti magát: teste kihűl, légzése lelassul, és rothadó tetem szagát árasztja. Susana Monsó humorral, empátiával és tudományos alapossággal tárja fel, hogyan reagálnak az állatok a halálra, a veszteségre és a gyászra. Hangyák, csimpánzok, kutyák, varjak, elefántok és bálnák történetein keresztül érvel amellett, hogy a halál fogalma széles körben elterjedt az állatvilágban, és a halálhoz való viszony nem kizárólag emberi tapasztalat. A filozófiát a viselkedéstudomány és az összehasonlító pszichológia legújabb eredményeivel ötvözve kérdőjelezi meg az emberközpontú gondolkodás mélyen gyökerező előítéleteit.

(fordító: Sepsi László)

Mat Dinniman – Operation: Bounce House – Az Ugrálóvár hadművelet

Nincs kérdés, ugye? Dinniman az Agave csodás ütemérzékének újabb bizonyítéka, amelyben az összes általuk kezdetektől képviselt műfajt és annak minőségi voltát képesek megcsillant, afféle ars poetica.

Most kicsit kilépünk Carl univerzumából, de csak azért, hogy egy sci-fi thrillert kapjunk a kezünkbe és  megismerkedjünk Oliverrel, aki sosem akart hős lenni. Csak a családi farmot szerette volna vezetni a húgával, néha fellépni a zenekarával, és életben tartani a család egyre öregebb, de annál makacsabb intelligens mezőgazdasági robotjait. Új-Sonorán, a távoli kolóniabolygón ez is épp elég feladat. Oliver ráadásul kifejezetten várja a napot, amikor végre megnyílik a transzferkapu, és helyreáll az azonnali közlekedés és kommunikáció a Földdel. A földi filmeken, sorozatokon és zenéken felnőtt telepesként azt hiszi, ez új korszakot nyit számára és a bolygójának is. Csakhogy a Föld nem megérkezni akar Új-Sonorára. Hanem meghódítani, eltakarítva mindenkit, aki az útjában áll. A telepeseknek annak idején azt ígérték, békében élhetnek az új otthonukban, a Föld kormányának azonban időközben más tervei lettek. Megbízzák az óriási Apex Industriest egy “kilakoltatási akcióval”, az Apex pedig, mint minden valamirevaló nagyvállalat, rögtön megtalálja a legjövedelmezőbb megoldást. Minek drága MI-katonákat gyártani és bevetni, ha a hódító hadjáratból játékot is lehet csinálni? Minek finanszírozni egy galaktikus háborút, ha az unatkozó földiek hajlandók fizetni azért, hogy saját harci gépeket tervezzenek, majd az otthonuk kényelméből, távirányítással vadásszanak a telepesekre? A játék nevet is kap: Ugrálóvár hadművelet.

(fordító: Tamás Gábor)

Tisza Kata – Oda nem illő

Tisza Kata könyvének első, beetetésként a Scolar oldalára már hetekkel korábban feltöltött pár oldala után úgy éreztem, hogy a főhőssel, Rebekával egy pályán mozgunk, a korunkat és a fogorvost illetően biztosan.

Rebeka sajátos és önkéntelenül rátörő szexuális fantáziavilággal próbál átkelni az életén, miközben belső világa összetettebb annál, mint ami azonnali lehetőséget adna vágyai szabad megélésére. A valóságot és a valóságos kapcsolódást keresi egy végletesen egyszerűsítő társadalomban, amelyik előítélettel kezeli a női szexualitást, és aligha fér hozzá a létezés mélyebb rejtélyeihez, amelyek mögötte húzódnak. Egy ember, aki mintha ősidők óta hordozná oda nem illőségét, valaki, aki ellenáll a játéknak, amit a behódolásért játszani szoktak. Valaki, aki lehetne bármelyikünk, aki cipelte már valaha a kívülállóság érzetét. Egyszerre üdítően vicces és mélyen magányos, belső és külső ellentmondásokat feloldó mű. Az Oda nem illő Tisza Kata harmadik írói ciklusának első regénye. A könyvnek nincs célja, se kimondott célközönsége, nincs ideológiája, se megfelelési vágya, se műfaji meghatározottsága. Mindössze egy kísérlet a szabad létezésre és annak egy autonóm kifejezési módjára.

Ian McEwan – Amit tudhatunk

Irodalmi köntösbe öltöztetett disztópia, amelyben a nukleáris katasztrófa sújtotta 22. század a 21. század érzéseivel és gondolataival kíván vigasztalódni. Valahonnan nem ismerős?

2014-ben a neves költő, Francis Blundy szűk baráti körben ünnepli felesége születésnapját. Az est fénypontjaként felolvassa a neki írt szonettkoszorúját. A gyertyafényes vacsora résztvevői mit sem sejtenek arról, hogy a költeménynek később nyoma vész, és évtizedekkel később egy letűnt “aranykor” egyik legfőbb kulturális teljesítményeként fognak tekinteni rá. 2119-ben egy pusztító nukleáris katasztrófa és a megemelkedett vízszint következtében az egykori Anglia déli vidékeit elnyeli a tenger. A túlélők életét beárnyékolja az elveszett világ emléke. Thomas Metcalfe, magányos tudósként, megszállottan kutat Blundy szonettjei után, miközben a 21. század elejének fennmaradt dokumentumait tanulmányozza. Az akkori emberek, – a mi hétköznapjaink – szabadsága és lehetőségei teljesen lenyűgözik. Amikor rábukkan egy nyomra, amely elvezetheti az elveszett vershez, bonyolult szerelmi szálak és egy kegyetlen bűntény tárul elé, amely romba dönti mindazt, amit addig biztosként tudni vélt. A regényben a nosztalgia abszurditásának bemutatása mellett felcsillan a folytonosság vagy állandóság reménye: “Más víz folyik a mederben, más a part menti növényzet, más élőlények élnek a vízben, más levegő áramlik fölötte. A patak mégis ugyanaz.”

(fordító: Lukács Laura)

Karin Smirnoff – Cukorkigyó

Karin könyvénél a puszta kíváncsiság vonzott, ráadásul a skandináv szerzőket kifejezetten kedvelem és mindig örülök neki, ha az oly népszerűvé vált vad thrillerek mellett más hangok is megjelennek a magyar kínálatban.

“Ne vedd úgy hogy a dolgok maguktól értetődnek… Aminek görbének kell lennie azt időben meg kell hajlítani.”

Agnes, Kristian és Miika a 80-as években nőnek fel a svédországi Södertäljében. Nem sok közös van bennük, de különleges tehetségük összehozza őket, és szoros barátság alakul ki közöttük. A hajdan világhírű előadóművésszel és zenetanárral, Frank Leidével együtt megalapítják a Bretzel ensemble-t. Eleinte templomokban és kisebb hangversenyeken lépnek fel. Később azonban bejárják a világot. Vajon kicsoda valójában Frank Leide? Biztonságot nyújt, amikor a szülők világa nem képes rá, vagy talán ő a legnagyobb áruló mind közül? A Cukorkígyó a torz szerelemről, a kívülállóságról és a zenéről mesél, nyers őszinteséggel. Egy olyan barátságról, amely talán mindent túlél.

(fordító: Patat Bence)

Allen Levi – Theo ajándékai

Theo jött, látott és győzött. Booktokerek, megmondók, exbemondók és mindenki, akinek szíve van, annak most Theótól csordult túl. Ergo listára vettem, lássuk, nálam is működik-e a recept.

Egy napfényes tavaszi reggelen különös alak érkezik Goldenbe, egy apró georgiai kisvárosba. Theónak hívják. Kedves, mosolygós, de furcsa öregúr, aki álmélkodva sétál az utcákon, rácsodálkozik az épületekre, és bocsánatot kér a madaraktól, amiért nem hozott magával eleséget. Hogy mit keres épp Goldenben, az maga a rejtély. Theo ráadásul nem igazán beszél magáról, de annál több kérdést tesz fel azoknak, akiket a sors az útjába sodor. Miközben új otthonával ismerkedik, betér egy kávézóba, ahol kilencvenkét ceruzaportré függ a falakon. A rajzok Golden lakóit ábrázolják. Theót annyira lenyűgözik a képek, hogy elhatározza: megvásárolja őket, egyenként felkutatja a rajtuk szereplő embereket, és ajándékba adja nekik saját arcképüket. Cserébe csupán annyit kér, hogy az illetők meséljenek magukról. Így minden találkozáskor feltárul egy-egy emberi sors, titkokra derül fény, régi sebek gyógyulnak be, és végül megváltozik a város élete.

Allen Levi regénye eredetileg magánkiadásban jelent meg, majd napjaink egyik legnagyobb könyvszenzációja lett: egy év alatt több mint 3 millió példányt adtak el belőle, és mostanra negyvennél is több országba elkeltek a kiadási jogok.

(fordító: Szabó Olimpia)

Rá kellett jöjjek az utóbbi időszak felhozatala alapján, hogy kifejezetten szeretem ezeket az újrakomponált kosztümös filmeket. Ahol mernek más hangon szólni és nem az angol úri szabó az egyetlen mutatója a film értékének. A legújabb Értelem és érzelem tökéletes példája annak, miért érdemes ma is Jane Austenhez nyúlni. Külön öröm, hogy Emma Thompson után három évtizeddel újra nő írta a forgatókönyvet, Diana Reid és Ang Lee érzékeny, de kissé már meghaladott rendezése után a mostani adaptációhoz egy női rendező, Georgia Oakley látásmódja került, ami érezhetően finomítja a történet szövetét.

Meglepően kerek és meglepően keresetlen alkotás született, amiben sokkal kevesebb a klasszikus adaptációkra oly gyakran jellemző színpadias eltartás, és jóval több a valódi, lüktető szenvedély. Őszintébben, erősebben és sokkal kevésbé mereven fogalmaz, a 21. századi nézőknek szól úgy, hogy közben az eredeti austeni hang csorbítatlanul megmaradt.

Azt is nagyra értékelem, hogy nem húzónevekre épít a produkció, itt nincs az angol ködben hunyorgó amerikai gigasztár, aki nem csak az akcentussal, de magával az európai léttel is hadilábon áll, miközben hitelességének legfőbb mércéje az általa becsábított nézők kukoricafogyasztása. Csodálatos, hogy ebben az adaptációban a vásznat húsvér élettel töltötték meg, és a karakterek – egészen a mellékszereplőkig – tisztán, egyértelműen szólnak hozzánk. A korábbi adaptációval megvan a párhuzam, igaz, Hugh Grant már nem rebegteti a pilláit, de Rickman ezredese – nem a mostani ezredes kontójára, csak úgy összességében – azért hiányzik.

A főszereplők, Daisy Edgar-Jones és Esmé Creed-Miles egy mélyen valósághű, valóban belakott, számunkra is értelmezhető és befogadható világot teremtenek, amely formabontó kontrasztot képez a korábbi feldolgozásokkal. A film érzelmileg nagyon pontos, nem mesterkélt, nem elvont, hanem kézzelfoghatóan őszinte megfogalmazás mellett dönt.

Vizuálisan is izgalmas a felütés. Bár a kézikamera használata néha talán egy picit sok, maguk a képek gyönyörűek, a tájak pedig varázslatosan vadak. A nyers vizualitás a film atmoszferikus hangulatának alapja, a földszínekkel operáló, karcos operatőri munka nagyszerűen adja vissza a zord, mégis gyönyörű angol vidéket

A feszültségkeltés ritmusa is hibátlan, a történet úgy tud katartikussá válni, hogy valójában kevés néző számára titok a végső kifejlet. Az alkotók szép és kerek érzelmi pályaívet írnak, amelyet sikerül valóban a csúcsponton elengedni.

A PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál a kora téli, melankolikus Budapest sűrűségbe érkezik november 12. és 14. között, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Három Holló tereit megtöltse a kortárs világirodalom hangjaival.

A PesText nem hagyományos könyvvásár, sokkal inkább egy organikus kulturális metszéspont, ahol a szöveg, a műfordítás és a vizualitás találkozik. Az idei, teljesen ingyenesen látogatható programsorozat a „szöveg – világ – irodalom” hármasára épülve kínál támpontokat a jelen megértéséhez. A három nap alatt a határok – legyenek azok nyelvi, társadalmi vagy fizikai vonalak – átjárhatóvá válnak, és egészen különböző sorsok érnek össze a pesti belvárosban.

A felhozatal sűrű és sokatmondó. Budapestre érkezik a francia szociológus-író, Didier Eribon, aki az osztályhelyzet és a társadalmi mobilitás merev kérdéseit boncolgatja, és Guzel Jahina, aki a sztálini diktatúra és a történelmi traumák sötétjébe vezet. Élesen rajzolódik ki a háború és az otthon elvesztésének kortárs tapasztalata is: Ljuba Jakimcsuk ukrán költő versei és a lvivi Art Studio Agrafka vizuális történetmesélése olyan mélységeket nyitnak, amelyek jócskán túlmutatnak az esztétikán. A PIM-ben nyíló Tágra nyílt szemmel kiállítás épp az alkotópáros lenyűgöző grafikai univerzumába enged bepillantást.

A műfordítás misztériuma Tankó Timea révén kerül fókuszba, de a program túllép a klasszikus prózán: a brit qntm a mesterséges intelligencia és a sci-fi mezsgyéjén egyensúlyoz, Malina Prześluga kortárs lengyel drámája pedig felolvasószínházként kel életre.

Három nap, amikor a világirodalom átveszi a város ritmusát. Menjetek éljétek, milyen amikor egy másik kaleidoszkóp lencséjén át, más nyelveken a világ egy kicsit másként rakódik össze. 

Kuang a Bábellel megalapozta, majd a Sárgával bebetonozta magát nálam az izgalmas és érdemes kortárs hangok körébe, amihez a Tajpeji történet is bőven fel tudott nőni, annak ellenére, hogy nagyon más regiszterben szólt. Kuang itt a műveit meghatározó nyelvi, kulturális és hatalmi kérdéseket ezúttal az egyetemi hétköznapok, a kapcsolatok, a családi viszonyok és a személyes önkeresés szintjén dolgozza fel.

A regényt nevezhetjük naplónak, fejlődéstörténetnek, de egyik sem pontos meghatározása annak, ahogy az Amerikában szocializálódott, kínai gyökerekkel bíró diákok épp Tajvanon keresik az identitásukat. Disszonáns, ahogy pont itt, ahol őslakos népek története, a japán gyarmati múlt, a kínai migráció és az amerikai befolyás egyaránt alakította és alakítja a kulturális rétegeket, itt próbálja meg Lily megélni valódi kínaiságát. Ebben a demokratikus berendezkedésű, de folyamatos fenyegetettségben és egyre növekvő nyomás alatt lévő országban keresi a szárazföldi Kínához kötődő kapcsolatait, amit a nyelvtanulás útján próbál megerősíteni, miközben magában, a családja múltjában keresi a kapaszkodókat és reméli, hogy mindez egyszer egy nagy egésszé összér.

Kuang prózája nem komplikált, szinte segíti az értést, jól látható, ahogy a kora húszas éveiket taposó diákokban buzog a tettvágy, ott az ázsiai gyökerű teljesítménykényszer, ami szimbiózisra lépett az amerikai hurráoptimizmus szemléletével. Kuang a hétköznapi jelenetekben, ebben a megfogalmazásban is képes fenntartani a kulturális, nyelvi és érzelmi feszültséget. Mert a kínai nyelv, a Tajvanon keresztül megélni kívánt eredet nem jön könnyen, az azonos gyökerű, mégis eltérő kulturális neveltetés falakat emel közéjük, turistái lesznek a saját múltjuknak. „Tajvannak éppúgy semmi köze nem volt hozzám, mint Liszt Ferencnek.” írja az elbeszélő, aki a kulturális közeledés jegyében európai zenét hallgat, rendre Liszt-koncertekre jár.

Idővel azonban nem csak Lily nyelvtudása érik be, hanem ennek folyományaként végbemegy a vágyott belső elmozdulás is, amelyben a felmenők, a szülők és az elbeszélő szerepe is visszavonhatatlanul megváltozik.