MIRELLE Atelier

Állok a Musée d’Orsay-ban, előttem Jane Avril, ahogy Lautrec látta, reklám ez a javából, invitál egy letűnt korba, a fényekbe, ahová olyan szívesen tértem volna vissza minden alkalommal Woody Allen hősével az Éjfél Párizsban meséjében. Sokszor megénekelt, idealizált világ ez, ahol a hamis gyémántok is igazi kincsként villognak, Luhrmann elefántján érkezik a bársonytalpú este, folyik a pezsgő, az önfeledség égisze alatt veszik semmibe az erkölcsöt, de itt és most ennek helye van, a frivolság alapállapot.

Budapest jól ismerte a revü műfaját, létezett itt éjszakai élet, legtovább a Moulin Rouge húzta, aztán a rendszerváltás utáni évtizedben valahogy kivérzett a könnyed pezsgős éjszaka, eltűntek a táncosnők, a századvégre művésszé szelídült kokottok és a mélybordó függönyök már nem gördültek sehova.

Az elmúlt években számos kísérlet zajlott a műfaj felélesztésére, hibrid, már a 21. századra hangolt megoldásokban keresték a megfejtést, hogyan működhet a füstös éjszaka az e-cigik világában. Egyszerűen nem értették a revü hangulatát, nem találták el az arányokat, a jelmez nem vitte el a show-t, a művészek nem kaptak teret, a játszóktól elvették az őszinte önirónia jogát, ami nélkül ez a műfaj értelmezhetetlen és életképtelen.

A Westend tetején életre hívott Budapest Varieté végre mintha értené, hogy nem elég a jó catering, nem elég a ködös színpadon átsütő fénypászmában megvillanó váll, nem elég néhány trükk és egy jó hang. Ha nincs meg a trupp szelleme, ha nincs csapat, ha nem érezni azt, hogy ebben a parányi Globe-ban is a csepűrágók szabályai élnek, akkor lelketlen az egész és halálra van ítélve.

Az újonnan életre hívott játéktérben debütáló Budapest Varieté műsorában minden taktus a helyén van. Nem ripacskodik, nem erőszakos, kedvesen vezeti be a színpad köré szervezett közönséget a maga valóságába. A fellépők, a műsorszámok ritmusa jó, mindenből annyit kapunk, amennyire pont van befogadókészség néhány pezsgő és pár koktél mellett. A revüben hagyományosan megjelenő tematikát szépen emeli az emberi teljesítményre épülő cirkuszi kitekintés, a porondmester nem esik bele stand-up komedista hibákba, hanem valódi hoppmesterként adja a ritmust, teremti a narratívát, ahogy az est zenei produkciói is mind az összhangot szolgálják. Szóval, ha ránk is várna a vár tövében egy konflis az éjszakában, csak mondjuk be a kocsisnak, hogy vigyen a Westend tetejére.

Zsíros fényű plakátokon hirdeti magát a nagy múltú és a kézműves márka, dübörög az AI, minden ugyanolyan osztatban, ugyanazzal a kissé debil, de a szerethető jelzőt magára rántó grafikával tolja az arcunkba az igénytelenség új korszakát. Generációs válasznak hihetnénk, de bőven átível rajta, a huszas korosztálytól kezdve sokan és sokféleképp utasítják el a generált bőség giccse zavarát, és a mesterséges intelligencia fenyegető réme és bárgyú térnyerése mellett egyszer csak erőre kapott az önazonos, a kézi, a valós, az ember alkotta.

Nemzetközi trend van kibontakozóban, a világ egy része önnön erőforrásainak kiaknázásában látja a lehetőséget, hogy legyőzze az AI-t. Légy vízvezetékszerelő – mondják a jövőguruk, ha még holnap is munkába akarsz állni, de tény és való, hogy a kétkezi és az egyedi szellemi lét, az alkotás nimbusza és joga lett az ember utolsó mentsvára.

A huszasok hangos ellenállása mellé felzárkóztak a csendesebb, de eltökélt öregebbek, a közösségi létezés kis lángjai mellett születik az új kreativitás, ami ünnepli a megismételhetetlen, amivel mind rendelkezünk, csak jó ideje leszokóban vagyunk róla.  

Az AI van. Lehet hőzöngeni, alusisakban konzervet hordani a lelki vagy épp fizikai bunkereinkbe, de talán most van itt az ideje, hogy az erre fordítandó energiáinkból alkotásokat hozzunk létre, megteremtve azt a valóságot, amit az AI-tól várunk, s amely – rendre félreértve a promptot – a saját belátása és a belétáplált tömegkonformizmus szerint cselekszik.

Fel kellene mérnünk, hogy úgy és arra használjuk-e a mesterséges intelligenciát, amire valóban hivatott és képesek vagyunk-e a saját alkotásaink létrehozásával megőrizni az emberségünket. Hogy ne automatikus válasz legyen a plakátkészítésre a kép generáltatása, hogy a válaszleveleinkben még mi horgadjunk fel, hogy a verseinkben mi szeressünk. Adjunk teret a homo creatornak, ismerjük fel magunkban.

Már a cím olvasásakor is beindul a pavlovi reflex: az ember fejében azonnal felcsendül az Emil.RuleZ! kultikus sora, és egy széles mosoly kíséretében rögtön be is vési a naptárba a jövő nyár első fix programját. 2027. május 27-én ugyanis ötödik alkalommal tér vissza a Budapest Park és a Katona József Színház zseniális fúziója, a Csinibaba Táncdalfesztivál.
Ezúttal a Hello Tourist! alcímet viselő koncert-színház egy olyan korszakba repít minket, ami egyszerre volt felszabadultan modern, végtelenül eklektikus és a maga esetlenségében is imádnivalóan „nagyon magyar”. Az 1995 és 2005 közötti évtizedről beszélünk, arról az időszakról, amikor az ország kapui végleg kitárultak a világ felé, hirtelen ránk zúdultak a globális trendek.

Vajdai Vilmos rendezésében ez az este pontosan ezt a zenei és kulturális turmixot idézi meg, méghozzá azzal a szeretetteljes iróniával, ami a Katona társulatának annyira jól áll. Képzeljétek el azt a zenei kavalkádot, ahol a korszak meghatározó, művészi igényű alternatív és underground vonala gond nélkül megfér a rádiós pop-rockkal, a karcosodó hiphoppal, sőt, a ma már inkább mosolyfakasztó trash-elektróval is. Mert lássuk be, a kilencvenes évek vége és a kétezres évek eleje pontosan ilyen volt: egy hatalmas, színes, útkereső olvasztótégely.A színpadon a Katona József Színház színészei és a Park népszerű zenészei találkoznak újra, hogy egyetlen estére visszahozzák azt a bizonyos utánozhatatlan életérzést. A zenei minőségért Meggyes Ádám zenei vezető felel, a látványvilág pedig garantáltan beszippant majd abba a bizonyos átmeneti dimenzióba, amit a Duda Éva Társulat színpadi jelenléte tesz majd teljessé.

Ha szeretitek, amikor a színházi minőség a leglazább formájában kapcsolódik a könnyűzenéhez, akkor ez a májusi csütörtök este rátok is vár.
Érdemes résen lenni és ébresztőt állítani: a jegyértékesítés november 12-én, pontban 10:00-kor indul. Ne mondjátok, hogy nem szóltam időben!

Nagyvárad tárt karokkal vár. Már az odautat nagyon szeretem, kis térben négy nő, ebből három szószátyár és egy türelmes.

A belvárost megkerülve pillanatok alatt otthonra lelünk a három hónapja nyílt Mercure Oradea Hotelben. Amely az őszi szünetben csúcsra jár, családi csoportok vonulnak át a tágas aulán, szájtáti gyerekek köré ékelődve nézzük mi is a kolibri-órát, azt az egyedi művészeti alkotást, amely lehetővé teszi a pontos idő leolvasását. Igaz, ehhez 24 fészek és 60 kolibri számbavételét várja az utazótól, de pont ráérünk. Azaz, hogy pont nem, mert Romániában csak úgy szalad az idő. Épp, hogy a tágas szobában felfrissítjük magunkat, mielőtt a szállodát felfedező nemzetközi csapat részévé válunk.

Egy gyors ebéd, majd egy kellemes meglepetés: Kanadából importált magyar séfünk van, vele vitatjuk meg a szállodai gasztronómia sajátosságait, amire a bejárás és a kolibri-óra magabiztos használatát elősegítő gyorstalpaló után kerítünk sort. Henrik Sebok Győrből indult neki az életnek, hogy aztán kilencévesen Észak-Amerikában kössön ki, kössön házasságot, neveljen gyereket. Egészen addig, amíg a felesége számára Románia nem tett egy olyan kedvező ajánlatot, amire csak igennel lehetett felelni.

Henrik jött, gondolta, HTB-ként megoldja a gyereknevelést, amíg a felesége nemzetközi jogászként beilleszkedik a helyi viszonyokba. Kéthétnyi főállású apaság után hamar családegyesítettek a nagymamával, s Henrik számára is megnyílt az út az önmegvalósítás felé.

Henrik bejárta a világot. Több Michelin-csillagos étteremben dolgozott, a szállodaipar ranglétráján emelkedett a csúcsokig, ahonnan már csak a román kereskedelmi tévék gasztronómiai produkcióinak ítészi pozíciója maradt. Meg a szállodai executive chef lét, s az, hogy őt hívják, ha üzembiztosan be kell indítani egy prémium hotel konyháját. Mert ő tudja, hogy mi kell a vendégnek, azt is, amit se a tulaj, se maga a vendég nem sejt, rendszerben gondolkodva épít ipari konyhát, szervez személyzetet, készít étlapot és látja át a helyi gasztronómiát, amit ügyesen fűz bele az interkontinentális igényeket tökéletesen lefedő szortimentbe. A helyi értékek mellett a kulturális sajátosságokkal is tisztában van, az ortodox böjt pont megérdemli a külön séfajánlatot, a konyha mindenre felkészült, az ezerarcú mentesség se okozhat neki meglepetéseket.

Minőségi comfort food a fine dining felé nyújtózkodva. Ezt kínálja Henrik konyhája, ahol az esztétikum, az alapanyag-használat és a belső logika is a bisztrókonyha fölé viszi a fogásokat. A szállóvendégek mellett a helyi vendégkör számára főz, az elmúlt három hónap és a földi jóra kiéhezett nagyváradi közönség megtette a magáét,

Henriknek és a Mercure Oradea Hotel Rei éttermének már törzsvendégei is vannak, akik a 85 tételt magában foglaló étlapról boldogan csemegéznek, így Henriknek nem kell minden szezonnal azonnal új menü tervezésébe fognia.

Élvezettel és hatalmas rutinnal szervezi az alapanyagokat kész fogásokká, nála a lazac skót, de a paprikás csirke is az étlap része, mert pont azt a szerethető otthonosságot hozza, amire az étlap épül.

De nem csak a hogyant hozza zsigerből, hanem a recepteket is: négy olasz mammától szerzett tiramisuja védjegyként követi, most épp a Mercure Oradea vendégei olyan szerencsések, hogy ezzel, a csokoládé félgömbbe komponált desszerttel megismerkedhetnek.

Henrik fogásaiból két napig szemezünk, a gyöngyöző kacsaleves mellett mangalicarillette, tökéletesen hőkezelt, sült hízott libamájjal megbolondított steak kerül elénk, a könnyebb, szállodai konferenciák bekészítéséhez igazodó lunchból is ízelítőt kapunk, rókagombás, fokhagymával gazdagított gombakrémlevest kóstolunk, a görög szigeteken megismert minőséggel vetekedő horiatikit. Minden fogásban látjuk, ahogy magabiztosan játszik az ízekkel és a textúrákkal, de soha nem viszi túlzásba, mértéktartásban esztétikus minden, nincs felesleges hivalkodás.

Profin kezelt technika, minőségi alapanyagok, közérthető, de szofisztikált tálakba fogalmazva – ez Henrik és a Rei konyhája.

A Rei szépen ízesül Nagyvárad gasztronómiájába, ahol a belváros számos szórakozó- és vendéglátóhellyel várja a lakókat és a hozzánk hasonló felfedezőket. Ezek a helyek más-más alkalmakra, másféle igényekre kínálnak lehetőséget, a városi étkezésnek bőven van tere. A Rei is megtalálja a maga helyét ezen a palettán.

Nagyváradon azonban nemcsak enni lehet. A szecesszió kecsteljes, emberléptékű, mégis mesebeli épületeit lehet csodálni, sétálni a Sebes-Körös partján, elidőzni a Darvas-La Roche-villa tökéletes taktusban tartott épületében.

Beleszeretni Ady Nagyváradába és Adyba, megismerni Lédát, kortyolni a pezsgőt az egykori Emke teraszán, járni a felújított Fekete Sas-passzázst, tereken és apróbb utcákon át felfedezni ezt a Körösre szervezett, aköré lényegülő, hirtelen polgárivá lett, de identitását remekül őrző várost.