MIRELLE Atelier

A PesText Nemzetközi Irodalmi és Kulturális Fesztivál a kora téli, melankolikus Budapest sűrűségbe érkezik november 12. és 14. között, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Három Holló tereit megtöltse a kortárs világirodalom hangjaival.

A PesText nem hagyományos könyvvásár, sokkal inkább egy organikus kulturális metszéspont, ahol a szöveg, a műfordítás és a vizualitás találkozik. Az idei, teljesen ingyenesen látogatható programsorozat a „szöveg – világ – irodalom” hármasára épülve kínál támpontokat a jelen megértéséhez. A három nap alatt a határok – legyenek azok nyelvi, társadalmi vagy fizikai vonalak – átjárhatóvá válnak, és egészen különböző sorsok érnek össze a pesti belvárosban.

A felhozatal sűrű és sokatmondó. Budapestre érkezik a francia szociológus-író, Didier Eribon, aki az osztályhelyzet és a társadalmi mobilitás merev kérdéseit boncolgatja, és Guzel Jahina, aki a sztálini diktatúra és a történelmi traumák sötétjébe vezet. Élesen rajzolódik ki a háború és az otthon elvesztésének kortárs tapasztalata is: Ljuba Jakimcsuk ukrán költő versei és a lvivi Art Studio Agrafka vizuális történetmesélése olyan mélységeket nyitnak, amelyek jócskán túlmutatnak az esztétikán. A PIM-ben nyíló Tágra nyílt szemmel kiállítás épp az alkotópáros lenyűgöző grafikai univerzumába enged bepillantást.

A műfordítás misztériuma Tankó Timea révén kerül fókuszba, de a program túllép a klasszikus prózán: a brit qntm a mesterséges intelligencia és a sci-fi mezsgyéjén egyensúlyoz, Malina Prześluga kortárs lengyel drámája pedig felolvasószínházként kel életre.

Három nap, amikor a világirodalom átveszi a város ritmusát. Menjetek éljétek, milyen amikor egy másik kaleidoszkóp lencséjén át, más nyelveken a világ egy kicsit másként rakódik össze. 

Kuang a Bábellel megalapozta, majd a Sárgával bebetonozta magát nálam az izgalmas és érdemes kortárs hangok körébe, amihez a Tajpeji történet is bőven fel tudott nőni, annak ellenére, hogy nagyon más regiszterben szólt. Kuang itt a műveit meghatározó nyelvi, kulturális és hatalmi kérdéseket ezúttal az egyetemi hétköznapok, a kapcsolatok, a családi viszonyok és a személyes önkeresés szintjén dolgozza fel.

A regényt nevezhetjük naplónak, fejlődéstörténetnek, de egyik sem pontos meghatározása annak, ahogy az Amerikában szocializálódott, kínai gyökerekkel bíró diákok épp Tajvanon keresik az identitásukat. Disszonáns, ahogy pont itt, ahol őslakos népek története, a japán gyarmati múlt, a kínai migráció és az amerikai befolyás egyaránt alakította és alakítja a kulturális rétegeket, itt próbálja meg Lily megélni valódi kínaiságát. Ebben a demokratikus berendezkedésű, de folyamatos fenyegetettségben és egyre növekvő nyomás alatt lévő országban keresi a szárazföldi Kínához kötődő kapcsolatait, amit a nyelvtanulás útján próbál megerősíteni, miközben magában, a családja múltjában keresi a kapaszkodókat és reméli, hogy mindez egyszer egy nagy egésszé összér.

Kuang prózája nem komplikált, szinte segíti az értést, jól látható, ahogy a kora húszas éveiket taposó diákokban buzog a tettvágy, ott az ázsiai gyökerű teljesítménykényszer, ami szimbiózisra lépett az amerikai hurráoptimizmus szemléletével. Kuang a hétköznapi jelenetekben, ebben a megfogalmazásban is képes fenntartani a kulturális, nyelvi és érzelmi feszültséget. Mert a kínai nyelv, a Tajvanon keresztül megélni kívánt eredet nem jön könnyen, az azonos gyökerű, mégis eltérő kulturális neveltetés falakat emel közéjük, turistái lesznek a saját múltjuknak. „Tajvannak éppúgy semmi köze nem volt hozzám, mint Liszt Ferencnek.” írja az elbeszélő, aki a kulturális közeledés jegyében európai zenét hallgat, rendre Liszt-koncertekre jár.

Idővel azonban nem csak Lily nyelvtudása érik be, hanem ennek folyományaként végbemegy a vágyott belső elmozdulás is, amelyben a felmenők, a szülők és az elbeszélő szerepe is visszavonhatatlanul megváltozik.

Ahogy rövidülnek a nappalok, egyre jobban esik megteremteni magunk körül a melegség apró szigeteit. Egy puha takaró, néhány nyugodt perc, egy illatos, gőzölgő bögre ital – néha ennyi is elég ahhoz, hogy kiszakadjunk a napi rohanásból, és egy kicsit magunkra figyeljünk. A waterdrop® új, téli Immunity Kollekciója éppen ezt a kellemes rituálét gondolja tovább: a jól ismert szezonális ízeket praktikus, meleg vízben is feloldható italkockákba zárja.

A hideg hónapokban a folyadékpótlásról hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Míg nyáron a meleg szinte magától emlékeztet minket az ivásra, télen kevésbé érezzük a szomjúságot, pedig ilyenkor is fontos odafigyelni a megfelelő folyadékbevitelre. Ebben segíthetnek az apró, vízben feloldható Microdrinkek, amelyekkel egy pohár vagy bögre víz is könnyedén a nap szerethető kis rituáléjává válhat.

Az új kollekció három ízvilággal idézi meg a tél kedvenceit. A Ginger Lemon a citrusok frissességét társítja a gyömbér karakteres aromájával, a Cranberry Acerola a vörösáfonya és az acerola kellemesen fanyar világát hozza el, míg a Spiced Plum fűszeres szilvaíze igazi bekuckózós hangulatot teremt. Az italkockák hideg, szénsavas vagy meleg vízben is feloldhatók, így mindenki az alkalomhoz és a kedvéhez igazíthatja, hogyan fogyasztja őket.

A kollekció nemcsak az ízekről szól: minden kocka 160 mg C-vitamint és 1,5 mg cinket tartalmaz. A C-vitamin hozzájárul az immunrendszer normál működéséhez, és segít csökkenteni a fáradtságot, a cink pedig szintén részt vesz az immunrendszer megfelelő működésében. Mindez egy olyan praktikus formában, amely könnyen beilleszthető a hétköznapokba.

A waterdrop® Immunity Kollekciója nem helyettesíti a kiegyensúlyozott étrendet és az egészségtudatos életmódot, de kellemes társ lehet azokban a hónapokban, amikor különösen jól esik egy kis plusz figyelem önmagunkra. Hiszen a gondoskodás nem mindig nagy elhatározásokkal kezdődik: néha elég egy bögre meleg ital, néhány nyugodt perc, és az a jóleső érzés, hogy a sűrű napokban is hagyunk időt magunkra.

A waterdrop® Immunity Kollekciója már elérhető a márka hivatalos webáruházában és hazai viszonteladóinál.

Tudatlanságom történeteivel mostanában magamat és a környezetemet is szórakoztatom. Nem tudom, ki hogy van vele, de a valóság minden szegmensének feltérképezésére az én huszonnégy óráim egyszerűen szűkek. Rosszul gazdálkodhatok az idővel, hajtom is, meg nem, néha belekényelmesedem, máskor podcastre főzök, sorozatra tornázom, minden este anyával diskurálva sétáltatom a kutyát, hiszen a multitasking a nők privilégiuma és lám, milyen jól megy nekem, bármiben tudok anyával vitatkozni és még a kutyát se hagytam el.

Egyszóval a magam módján mindent megteszek, hogy a társadalom, azon belül a saját közösségeim, mikroközösségem és önmagam által vágyott, megrajzolt, elvárt ember legyek, aki olyan tájékozott, mint a nap, olyan szórakoztató, mint az apám és pont annyira reneszánsz ember is, ért a napkitörésekhez, nagyon ösztönösen hümmög politikai kérdések hallatán, mindenről van véleménye és azt magas színvonalon tudja a hallgatósága elé tárni. Ha meg nem, akkor egyszervolt Ottónál szofisztikáltabb és kevésbé feltűnő módon billenti el a fejét és jegyzi meg „Erről már hallottam.”

És nem, nem hallottam.

Mint kiderül az élet megannyi területén megannyi témában olyan járatlan vagyok, ami még számomra is meglepetéseket okoz és sok-sok örömöt, mert mostanában ezek felfedezésével töltöm a szabadidőm és már csak anyával beszélgetek paralel az esti kutyasétáltatás alatt, a párhuzamos cselekvéseim jelentős részét berekesztettem. Jó, kávét bármilyen tevékenység közben tudok inni és ennek a gyakorlatáról nem mondok le. Ebben az életben biztosan nem.

Szóval a tudatlanságom örömforrás lett, színtiszta boldogság, a kapcsolódás lehetősége, mint mikor az ember új papírboltot fedez fel.

Új emberek, régi zenék, ismeretlen látásmódok, lírák, prózák, a beléjük csomagolt útkeresések építőköveimmé váltak, olcsón adják, én meg egész stabil bástyát húzok épp belőlük, magam egészítve, rájuk figyelve, kölcsönhatás minden kölcsönösség nélkül, vagyis én hatás alatt állok, ők meg már jóval korábban elérték azt a kevésbé tudatlan állapotot, ami a majdnemrenenszánsz embereket jellemzi. Okosan szólnak, van látásmódjuk, gondolatiságuk, néhánynak a pózai mögött ott a valódi tartalom. Én meg megyek és veszem le a polcról. 

Rengeteg értéket teremtett így rengeteg érték.

Miközben olvasom, hallgatom, analizálom, el- és befogadom a számomra újat, a megerősödő idegpályák kisüléseiben a sajátom is hangra talál. Ezen is boldogan meglepődöm, de mint láttuk, nincs ebben semmi meglepő, hisz tudatlan vagyok.

Épp a Beck-féle líra útjait tapostam, taposom, a sűrűséget, a repetitív refrén tartalommódosulásait, a fókusz eltolódását figyelve, a dalszerzőt szem előtt tartva menetelek ebbe az irányba és szedem fel mindazt, ami utamba kerül. Ebben olykor társakat is választok, bár a közösségben való megmártózás önmagamban való megélése szintén hasznos tapasztalat. Most azonban Ildi barátnőmmel közösen indultunk felfedezőútra, egészen Pestszentimréig, ami nekem már egy kirándulás, neki meg olyan, mintha tejért futna ki.

beck@grecsó – szeretet vessző béke

A közösségi ház deszkáira két cingár, egymás aurájában otthonosan mozgó ember telepedett be. Jöttek gitárral, bazedowos plüsstigrissel, keszekusza békét magára vett szívvel, színekkel, rajzokkal, hogy ebben a puhára rakott környezetben, az iskolás csoportok gáláinak nyomát magán viselő színpadot egy barátság terévé tegyék, életeket festve fel, érzéseket behozva, kedélyeket borzolva, kedélyeskedés nélkül.

Szép őszinteség ülte meg a termet.

A környező utcákból érkezők és – a hozzám hasonlóan – messziről kirándulók lelkét és a ritkán pihenő gitárokat akusztikus duóként szólaltatták meg, megannyi feledni kívánt élethelyzetet megidézve a megcsalatás árnyán át a demenciáig. Az egyszerűség látszatát keltő, sűrű líra teremtette domináns keretbe szépen helyükre kerültek a hol Beck, hol Grecsó jegyezte prózai részek, az önirónikus, önreflektív novellák. Az elbeszélések dinamikája hibátlan volt, az előadásuk nem különben. Kis kikacsintások, a megérkezés adta fegyelem oldódása, az improvizáció megérkezte afféle umami lett, az íz, amellyel még fokozható az élmény, de hiányában sem kérném vissza a vételárat.  

Minek is tettem volna? Mikor egy színházi produkcióért cserébe egy őszinte barátság dinamikáját kaptam, amelynek súlya nemcsak a gesztusok, szövegek és húrok pengésében élt, hanem a hallgatásokban, a szünetekben és a levegővételekben mutatkozott meg leginkább.