MIRELLE Atelier

Nagyvárad tárt karokkal vár. Már az odautat nagyon szeretem, kis térben négy nő, ebből három szószátyár és egy türelmes.

A belvárost megkerülve pillanatok alatt otthonra lelünk a három hónapja nyílt Mercure Oradea Hotelben. Amely az őszi szünetben csúcsra jár, családi csoportok vonulnak át a tágas aulán, szájtáti gyerekek köré ékelődve nézzük mi is a kolibri-órát, azt az egyedi művészeti alkotást, amely lehetővé teszi a pontos idő leolvasását. Igaz, ehhez 24 fészek és 60 kolibri számbavételét várja az utazótól, de pont ráérünk. Azaz, hogy pont nem, mert Romániában csak úgy szalad az idő. Épp, hogy a tágas szobában felfrissítjük magunkat, mielőtt a szállodát felfedező nemzetközi csapat részévé válunk.

Egy gyors ebéd, majd egy kellemes meglepetés: Kanadából importált magyar séfünk van, vele vitatjuk meg a szállodai gasztronómia sajátosságait, amire a bejárás és a kolibri-óra magabiztos használatát elősegítő gyorstalpaló után kerítünk sort. Henrik Sebok Győrből indult neki az életnek, hogy aztán kilencévesen Észak-Amerikában kössön ki, kössön házasságot, neveljen gyereket. Egészen addig, amíg a felesége számára Románia nem tett egy olyan kedvező ajánlatot, amire csak igennel lehetett felelni.

Henrik jött, gondolta, HTB-ként megoldja a gyereknevelést, amíg a felesége nemzetközi jogászként beilleszkedik a helyi viszonyokba. Kéthétnyi főállású apaság után hamar családegyesítettek a nagymamával, s Henrik számára is megnyílt az út az önmegvalósítás felé.

Henrik bejárta a világot. Több Michelin-csillagos étteremben dolgozott, a szállodaipar ranglétráján emelkedett a csúcsokig, ahonnan már csak a román kereskedelmi tévék gasztronómiai produkcióinak ítészi pozíciója maradt. Meg a szállodai executive chef lét, s az, hogy őt hívják, ha üzembiztosan be kell indítani egy prémium hotel konyháját. Mert ő tudja, hogy mi kell a vendégnek, azt is, amit se a tulaj, se maga a vendég nem sejt, rendszerben gondolkodva épít ipari konyhát, szervez személyzetet, készít étlapot és látja át a helyi gasztronómiát, amit ügyesen fűz bele az interkontinentális igényeket tökéletesen lefedő szortimentbe. A helyi értékek mellett a kulturális sajátosságokkal is tisztában van, az ortodox böjt pont megérdemli a külön séfajánlatot, a konyha mindenre felkészült, az ezerarcú mentesség se okozhat neki meglepetéseket.

Minőségi comfort food a fine dining felé nyújtózkodva. Ezt kínálja Henrik konyhája, ahol az esztétikum, az alapanyag-használat és a belső logika is a bisztrókonyha fölé viszi a fogásokat. A szállóvendégek mellett a helyi vendégkör számára főz, az elmúlt három hónap és a földi jóra kiéhezett nagyváradi közönség megtette a magáét,

Henriknek és a Mercure Oradea Hotel Rei éttermének már törzsvendégei is vannak, akik a 85 tételt magában foglaló étlapról boldogan csemegéznek, így Henriknek nem kell minden szezonnal azonnal új menü tervezésébe fognia.

Élvezettel és hatalmas rutinnal szervezi az alapanyagokat kész fogásokká, nála a lazac skót, de a paprikás csirke is az étlap része, mert pont azt a szerethető otthonosságot hozza, amire az étlap épül.

De nem csak a hogyant hozza zsigerből, hanem a recepteket is: négy olasz mammától szerzett tiramisuja védjegyként követi, most épp a Mercure Oradea vendégei olyan szerencsések, hogy ezzel, a csokoládé félgömbbe komponált desszerttel megismerkedhetnek.

Henrik fogásaiból két napig szemezünk, a gyöngyöző kacsaleves mellett mangalicarillette, tökéletesen hőkezelt, sült hízott libamájjal megbolondított steak kerül elénk, a könnyebb, szállodai konferenciák bekészítéséhez igazodó lunchból is ízelítőt kapunk, rókagombás, fokhagymával gazdagított gombakrémlevest kóstolunk, a görög szigeteken megismert minőséggel vetekedő horiatikit. Minden fogásban látjuk, ahogy magabiztosan játszik az ízekkel és a textúrákkal, de soha nem viszi túlzásba, mértéktartásban esztétikus minden, nincs felesleges hivalkodás.

Profin kezelt technika, minőségi alapanyagok, közérthető, de szofisztikált tálakba fogalmazva – ez Henrik és a Rei konyhája.

A Rei szépen ízesül Nagyvárad gasztronómiájába, ahol a belváros számos szórakozó- és vendéglátóhellyel várja a lakókat és a hozzánk hasonló felfedezőket. Ezek a helyek más-más alkalmakra, másféle igényekre kínálnak lehetőséget, a városi étkezésnek bőven van tere. A Rei is megtalálja a maga helyét ezen a palettán.

Nagyváradon azonban nemcsak enni lehet. A szecesszió kecsteljes, emberléptékű, mégis mesebeli épületeit lehet csodálni, sétálni a Sebes-Körös partján, elidőzni a Darvas-La Roche-villa tökéletes taktusban tartott épületében.

Beleszeretni Ady Nagyváradába és Adyba, megismerni Lédát, kortyolni a pezsgőt az egykori Emke teraszán, járni a felújított Fekete Sas-passzázst, tereken és apróbb utcákon át felfedezni ezt a Körösre szervezett, aköré lényegülő, hirtelen polgárivá lett, de identitását remekül őrző várost.

„Paul Gauguin huszonhat éves korában megbolondul és festeni kezd.” – mondja Ady és visszaolvasva csodálatos 1906-os párizsi beszámolóját, tulajdonképp felesleges újrafogalmazni, amit Gauguin élete és művészete visszhangként kelt bennünk. Egy biztos: az alkotásokban tomboló szabadságvágy, ahogy Adyt, úgy mindenki mást is hatalmába kerít.

Paul Gauguin: a megfestett ismeretlen

Paul Gauguin életében jó néhány kanyar vezetett a festészetig. Párizsban született, gyermekkorának egy részét Peruban töltötte, tizenhét évesen tengerésznek állt, majd hazatérése után a párizsi tőzsde világában talált biztos megélhetést. A festés ekkor még a szabadidejének kedves elfoglaltsága volt. Camille Pissarro révén került közel az impresszionistákhoz, 1876-ban pedig már ki is állított velük. A művészet iránti érdeklődése egyre erősebb szenvedéllyé vált, mígnem egyszer csak nagyot fordított az életén: feladta jól jövedelmező állását, és a festészetnek szentelte magát. A döntés a családi életét is alaposan felforgatta, a művészi szabadságért cserébe pedig hosszú éveken át nélkülözés és bizonytalanság jutott minden Gauguinnek.

Vajon mi lakik abban az emberben, aki újra és újra útra kel, elhagyja a megszokottat, és minden addigi tapasztalat után egy távolabbi világban reméli megtalálni önmagát? Gauguin 1889-ben „az ismeretlen utáni rettenetes viszketésről” írt. Ennél pontosabban talán nehéz volna megfogalmazni azt a belső nyugtalanságot, amely egész életében hajtotta. Bretagne, Pont-Aven, Arles, Tahiti, majd a Marquesas-szigetek, földrajzi állomások egy különös szellemi utazásban, amelynek során egyre határozottabban formálódott saját művészi világa. Pont-Avenben, Émile Bernard társaságában talált rá arra a festői nyelvre, amely később összetéveszthetetlenné tette a képeit. Határozott körvonalak, leegyszerűsített formák, merész, nagy színfelületek, különös harmóniák. A vásznain a látvány átlényegült, az érzelmek, az emlékek és a képzelet sajátos rendje szerint születtek újjá a tájak és az alakok. Hatása már életében érezhető volt. Paul Sérusier Gauguin útmutatásával festette meg a Talizmán című képét, amely később a Nabis csoport egyik alapművévé, egy új festői szemlélet jelképévé vált.

Tahiti Gauguin számára az elveszett paradicsom ígéretét hordozta. Egy távoli, ősi szépségű világot képzelt maga elé, ahol az ember még közelebb él a természethez, és ahol a civilizáció zajától távol újra felfedezheti a maga számára fontos dolgokat. A valóság persze ennél jóval összetettebb volt. A sziget már francia gyarmati uralom alatt állt, hagyományos vallási kultúrája pedig az európai jelenlét következtében jelentős változásokon ment keresztül. Gauguin a helyi motívumokat, a megismert történeteket és saját képzeletének szüleményeit egyetlen, különös mitológiává gyúrta össze, a tahiti mítoszok egy részét Jacques-Antoine Moerenhout 1837-ben megjelent könyvéből ismerte. A Noa Noa különösen izgalmas kulcs ehhez a világhoz, útinapló, önértelmezés és művészi vallomás egyszerre. Lapjain Tahiti lassan Gauguin saját belső tájává alakul, ahol a valóság, az európai vágykép és a személyes mítoszteremtés elválaszthatatlanul összefonódik.

Gauguin helye a művészettörténeti kánonban is érdekesen alakult. A Pont-Aven köréhez tartozó festők és a Nabis tagjai már az 1880-as évek végén jelentős újítóként tekintettek rá, a szélesebb közönség figyelme azonban igazán halála után fordult felé. 1903-ban a Marquesas-szigeteken hunyt el, három évvel később pedig az 1906-os párizsi Salon d’Automne nagyszabású bemutatója hozott fordulatot életművének megítélésében. A posztumusz kiállítások nyomán egyre világosabban rajzolódott ki, milyen meghatározó szerepet játszott a modern festészet alakulásában. Az általa használt színek szabadsága, a formák merész egyszerűsítése és a képzelet elsőbbsége generációk számára nyitott új utakat. Gauguin így a posztimpresszionizmus egyik meghatározó alakjává, a modern művészet egyik nagy hatású előfutárává vált.

Ma több kontinens múzeumaiban találkozhatunk alkotásaival. Az Arearea a párizsi Musée d’Orsay gyűjteményét gazdagítja, monumentális főműve, a Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? a bostoni Museum of Fine Arts falán látható, a Te nave nave fenua pedig a japán Kurashiki Ohara Művészeti Múzeumában kapott helyet. Különös érzés belegondolni, milyen utat jártak be ezek a képek, mire a világ múzeumainak féltve őrzött kincseivé váltak. Alkotójuk egész életében az ismeretlent kereste, újabb és újabb világok felé indult, miközben egyre mélyebbre jutott saját képzeletében. Talán éppen ez az, ami ma is olyan elevenné teszi a festészetét: a szabadságvágy, amely minden ecsetvonásából árad, és amelynek erejéből több mint száz év múltán is jut nekünk.

Ady és Gauguin

„A Salon d’Automne-ot széthordták tegnap s ismét meghalt Paul Gauguin. Két napig éltem a Grand Palais két Gauguin-szobájában. Nyargalva érkeztem haza, Párizsba, ezért a két napért. Veszekedtem és barátkoztam Paul Gauguinnel, aki most, íme, újra halott. Halottabb Courbet-nál, Carrière-nél, Cézanne-nál, mindenkinél. Ebben a pillanatban már érzem, hogy e halotté az igazság. S fázós árnyékát látom, amint szökik Párizsból… Lassan-lassan már gyűlöli a civilizációt Gauguin. Itt-itt lehet az ő életének a titka. Utálja, gyűlöli ezt a mi életünket. Tudatosan rúgja föl a mi egész erkölcsi berendezkedésünket. Nem csinál új erkölcsöket, nem jézuskodik. Ő nem buddhista és nem nihilista. Sőt talán nem is forradalmár. Ő eleven tiltakozás a sablon ellen. Egy köpködő, utálatos, de hatalmas, de civilizálódott lény. Már életében legendás alak. De olyan, akit a legendák rútítva túloznak… Hogy hogyan lát Paul Gauguin? Jobban és többet akárkinél. Színt, új, sok színt és vonalat, élesen, együtt. És nagyszerűen összefoglalva. Mondjuk: síkokban lát. Majdnem kókler a vonalak és színek kibékítésében. Egy kicsi kell és már stilizált a rajza. Egy kicsi kell és már karikatúra az, amit fest. De ezt a kicsit ő grandiózusan kerüli el mindig. Festő művészete persze dekoratív fajta. Mint ahogy ő ezt az egész világot egy ostobán, lármásan fölszerelt színpadnak tarthatta. Hogy rakja a színeit egymás mellé. Gyermek, bolond vagy zseni képes ilyen vakmerőségekre. Nincs mestere s nemigen lehet neki tanítványa. Mert nagyon külön volt ez az ember. Egy kritikus azt mondja, hogy a nagy, velencei koloristák késői fia. Az bizonyos, hogy imádta és értette a színeket. Egy megnemesítése a dekoratív fajtának az ő művészete. Hogy ő mit tartott a maga zsenijéről? Néha olyan nagynak hitte magát, hogy maga is megijedt. Néha eltévedtnek, mázolónak… A Temps, a Figaro, az úgynevezett nagy lapok kritikusai ma is úgy püfölik, mintha élne … Ez talán egyelőre elég is egy többszörös halottnak, aki hadilábon élt velünk, a mi életünkkel, a sablonnal, erkölccsel mindig. S a modernséggel is. A modernek problémái őt sohse érdekelték. Ő mindig összefoglalt és nem szétbontott. A fény-problémákkal sem törődött. Nem is kereste a fényt. Képein mégis csodálatos, igazi fény ömlik el. Azt sem tudja az ember, hogy honnan. Mint ahogy az ő csúnya, különös életét is beragyogja egy ilyen nagy, rejtelmes, hatalmas fény.”

Budapesti Napló 1906. november 21.

Ady Endre

Gauguin Budapesten – a képek és a kapcsolatok

A Szépművészeti Múzeum Bonjour Monsieur Gauguin! című kiállítása 2026. október 30. és 2027. február 28. között látogatható. A 150 műből nyolcvan Gauguin alkotása; a múzeum 120. születésnapjára rendezett tárlatra négy kontinens negyven intézménye kölcsönzött.

A rendezés nem életrajzi időrendet követ: az 1898-as Faa Iheihe nyitja, majd tizenöt nagyobb és kilenc kisebb egységben művészi problémák, kapcsolatok és motívumok kerülnek egymás mellé. Pissarro, Cézanne, Van Gogh és Émile Bernard a művek mögötti párbeszéd résztvevői. Különösen izgalmas a MoMA-ból érkezett Cézanne-csendélet és a Nő Cézanne egyik csendéletével című Gauguin-kép találkozása, a háttérbe emelt festmény révén a kutatók a nőalakot is azonosították. Szobrok, rajzok, litográfiák, a Volpini-sorozat és öt önarckép is látható; a végén Rippl-Rónai Gauguin-profilja búcsúztat.

Az idei Sziget is megerősített abban, hogy van valami egészen különleges abban, amikor néhány napra magunk mögött hagyjuk a megszokott életünket, és átadjuk magunkat egy másik ritmusnak. Most is rengeteget adott ez a világ, amelyben mindig akad valami új felfedeznivaló, miközben az ember visszatalál a megszokotthoz is. Jó volt részese lenni, és jó most visszanézni, mennyi minden sűrűsödött abba az öt napba. Mert megérkezett a Sziget 2026-os hivatalos aftermovie-ja, egy elképesztő videó, afféle időutazás, amely a fesztivál összesen 7200 perces lüktetését  kilenc percbe sűríti.

Szinte napra pontosan egy éve jött a hír, hogy újra magyar kézbe került a Sziget, és ezzel a váltással a fesztivál elindult egy olyan úton, amelynek célja, hogy a nemzetközi piacon egyedülálló, specifikus fesztiválként határozza meg önmagát, miközben a hazai közönség is újra a sajátjának érezheti a Hajógyárin zajló rendezvényt. A Sziget már idén rohamos léptekkel közeledett, talált vissza a saját gyökereihez, fogalmazta újra identitását, és a puszta koncertsorozat helyett ismét hangsúlyosabb lett az a semmihez sem fogható hangulat, az a szabad vibrálás, ami mindig is megkülönböztette más fesztiváloktól. Ennek a megújulás energiája szerintem az aftermovie minden képkockáján átsüt. Ha idén ott voltatok, akkor azért, hanem meg nem, akkor azért érdemes.

Hangolódjunk ebben a novemberben a 2027-es nyár fesztiváljára.

A zene végigkísérte az életem. Nem választottam, kaptam, anyának nagyon konkrét elképzelései voltak a zenéről, illetve arról, hogy a zenén belül mit hallgat egy budai úrilány és miről nem vesz tudomást se. Komolyzenei képzésembe nagy energiákat fektetett és mélyen sérelmezte, mikor saját zenei ízlés kialakításába fogtam. Az iskola is megpróbált keretek közé szorítani: Sapszon tanárúr hitében csak osztozni lehetett és kellett is, ha az ember nem kívánt énekből bukni. Szerencsére mára a zeneoktatás is egy egészségesebb, nem a poroszos szoksz vagy szöksz elv mentén zajlik a világ jobbik felén, amiből most a Magyar Zene Házában is ízelítőt kaphatnak azok a pedagógusok, akik részt vesznek a harmadik alkalommal megrendezett szakmai találkozón, a MESH – Music Edutainment Showcase programjain. 

Mert akkor jó, ha a zene játékká, felfedezéssé, közös élménnyé válik, és egy dallam mozdulatokra hív, egy ritmus történetet mesél, a gyerekek pedig észrevétlenül kerülnek közelebb a muzsika világához. Ezt a kíváncsiságra és személyes tapasztalásra építő szemléletet állítja középpontba a találkozó.

November 12-én és 13-án a pedagógusoké lesz a főszerep: a hazai szakemberek mellett olyan meghatározó európai zenei intézmények képviselői érkeznek Budapestre, mint a portói Casa da Música, a hamburgi Elbphilharmonie vagy az amszterdami Muziekgebouw. Workshopokon és szakmai beszélgetéseken mutatják meg, milyen új, játékos és élményalapú módszerekkel lehet közelebb vinni a zenét az óvodás, az általános iskolás és a középiskolás korosztályhoz. A MESH egyik legnagyobb erénye, hogy a résztvevők maguk is kipróbálhatják az inspiráló pedagógiai megoldásokat, a friss tapasztalatokat pedig akár már másnap beépíthetik saját foglalkozásaikba.

A két nap különböző szakmai előképzettséggel és tapasztalattal érkezőknek kínál lehetőséget. November 12-én elsősorban a tavalyi találkozó résztvevői merülhetnek el az újabb módszerekben, de az első alkalommal csatlakozó pedagógusokat is várják. November 13-a pedig azoknak szól, akik most ismerkednének a zenei élménypedagógia világával. A programok az egyes korosztályok sajátosságaihoz igazodnak, így mindenki a tanítványai életkorának és mindennapi munkájának megfelelő foglalkozásokat választhat.

A zeneházi élményből a családok és a nagyközönség is részesülhet. November 13-án, péntek este a Freak Fusion Cabaret társulata repít vissza bennünket a múlt századi vándorcirkuszok titokzatos, kissé borzongató világába, természetesen egy jó adag sötét humorral. Másnap, november 14-én már a gyerekeké és a közös családi felfedezésé a főszerep: a Koncertteremben a portói Casa da Música Tiki Taka című műsora várja a közönséget, az Előadóteremben a Dzsungel dzsembori, a Zenepedagógiai teremben pedig az Érezd a ritmust! kínál játékos találkozást a zenével.

A Magyar Zene Háza novemberi programja azoknak is tartogat újdonságot, akik a zenepedagógia legfrissebb módszereire kíváncsiak, és azoknak is, akik egyszerűen szeretnének együtt játszani, hallgatni, ritmust találni és felfedezni. Mert a zene szeretete sokszor egyetlen emlékezetes élménnyel kezdődik, amelyhez később újabb dallamok és közös pillanatok kapcsolódnak.