MIRELLE Atelier

Vedd a létező legnagyobb rutint, add hozzá a megszokott helyeidet, legyél nagyon gyakorlatias és készülj fel időben, hogy a végén úgy autózz át Toszkánán, hogy nem tudod, hol fogtok aludni az elkövetkező egy hétben.

Rajtam nem múlt, ez tény. Én január 16-án a megszokott lendülettel kattintottam rá a Novasol csodaoldalán Nicole szállására és foglaltam le, immáron harmadszor ugyanazt a kempingezésre tökéletesen alkalmas lakrészt Nicole kúriájából, ahol ugyan naponta eldugul a márványmosogató, de a Val di Chiana teljes hosszára néz a terasz és a napfelkelte külön díszelőadással készül minden hajnalban, csak nekem.

Siena

A január közepi foglalást egy a családi csoportba történő értesítő követte, meg az éves szabadság kivétele, aztán hónapokra feledésbe is merült a dolog. Úgy egy hónapja kezdtünk el ráeszmélni, hogy lassan újra családdá szervezzük magunkat a toszkán ég alatt, ment is a levélváltás, ki hogyan érkezik és mikor, kutyát oltattam és a járművünket is lebeszéltem a Suzuki Magyarországgal, aki évek óta megbízható partnere a Mirelle-nek. Újabb munkával terhes napok, hőkupola, állatorvos, a megszokás görgette az életünk, közben persze fél szemem mindig a horizonton és a naptáron, időként a közös csoportban megvillanó kérdések és válaszok, Toszkána már ott motozott.

Siena, kisdobosok

A szombati indulás előtti délután olasz telefonszámról érkező hívás, majd email érkezik, keres a szolgáltató, jaj, persze, nem adtam meg, hogy hányra érkezünk, de hát Nicole otthon van, ismer, jövünk majd. Ja, mondja a talján oldal, nem ezért keresünk, az egész sztornó, bocsi, ugrott a szállás. Akkor most vissza is utalnánk a pénzt. Vagy inkább utaznátok? A részletekbe nem megyek bele, az olaszos nagyvonalúság, a pénteken szigorúan (megoldandó krízis esetén is) ötig tartó munkaidő és a mi harcedzett idegeink mentén szombat hajnalban úgy vágtunk neki Toszkánának, hogy nem volt szállásunk. Lett. A megszokottól szerethető távolságra, a dombjaink otthonosságában, egy parányi faluban, Arezzo alatt, ahol mi voltunk az utazók és ez most is nagyon jólesett.

Toszkána most így adott újat. Hogy picit elfordította a jólismertet és pont ez a parányi csavar, ez a nézőpontváltás tette izgalmassá a megszokottat és teremtett új kapcsolódásokat. Az első napot már utazással töltöttük. Annáért indultunk, keresztül a völgyeken, a ciprusokkal tűzdelt dombhátak mentén, át a Van Gogh tarlóit idéző tájon, hogy aztán a legnagyobb természetességgel pattanhasson a hátsó ülésre és alakuljon át a dinamikusvörös Suzuki belső tere egy olyan időkapszulává, amiből negyven kilométerrel arrébb már a tíz évvel ezelőtti megszokással működő családunk kezdje belakni a kőház tereit.

Nem terveztünk nagyot. Nálam ott lapult az Utas és holdvilág az olvasón, Anna szamárfüles példányával kettecskén tették teljessé az estéket, meg persze a könnyed, prosecco alapú italok, a környék fehérborai, amelyek szépen díszítették a medencében és a kertben töltött időt. A birtok ugyanis pazar volt. Gisella dombtetőre épült otthonát apróbb házak övezték, a testvére hosszan elnyúló otthona, a szülei Kádár-kockát idéző háza és körülötte az ápolt és mégis burjánzó környezet, amíg a szem ellát. A medencéből hatalmas diófákon át a környező dombok hullámait figyelhettem, alattam szőlő futott, rózsabokrok keretezték az emberhasználta tereket, a szőlőben Yolán ősellensége, a tarka cirmos pihent, míg a mi vad borsodi terrierünk egy nagyobbacska almafa árnyékában fekve szemlézte új birtokát. A házak mögött tarló, szegélyében olajligetek, lent a völgyben templom és harangszó.

Erre vágytam, a kommerciális részek nem izgattak igazán, persze tartottunk egy Conad-túrát, már csak a kutya miatt is, aki szerintem – ha bármilyen hitbéli elgondolása van – a földi mennyországnak tekinti a Conadot, ahová a kutyák valamilyen csoda és az olasz kisállat-imádat okán bebocsáttatást nyertek. Miatta megérte hosszan kalézolni a friss halat rejtő pultok előtt, de nagysága bármilyen élelmiszertől lázba jött és borzasztóan élvezte, ahogy gyűlik mellette az olasz létezésünk elkerülhetetlen üzemanyaga, az Estatea, a sült hasaalja, a friss töltött tészta és persze az elképesztően finom gyümölcsök és zöldségek.

A prücskörészős, kertben heverős, az élet dolgain mélázós létezésben pont volt ideje dolgozni Szerb Antalnak is, sokadjára megint mást adott, vicces volt belegondolni, hogy ott heverünk, mindketten Ravennában, hallgatjuk Mihályt és mennyire mást mond egy huszonévesnek és egy nagyon nem annak.

Az örök és gyomorszorító fájdalom mindig elkísér minden Szerb-írás kapcsán, egyszerűen nem tudom és nem is akarom megbocsátani a világnak, ami vele történt és mindannyiszor emel az, ahogy látta a világot, amennyire látta a világot és amilyen bámulatosan modern és letisztult módon tudta ezt megírni. Ropogós, szinte 21. századi prózával szedi ízekre a vágyódást, ami bennem mindig rengeteg kérdést vet fel.

Ebbe a bukolikus létbe azért városi miliőt is csaltunk. Első este a falu szolgáltatta a közeget, pont az éves görögdinnye-fesztivál idején sikerült megérkeznünk, ahol a környék lakói egy hatalmas bulival ünnepelték önnön létezésüket. Yolán gyors kapcsolatokra tett szert, megpróbálta a színpadon jól teljesítő Manuelt túlkiabálni, miközben mi Zsófival figyeltük az olasz vidék egyik legszerethetőbb örök motívumát, a tökéletesen koreografált táncot a parketten. Az olaszokat vonzza a sortánc, a speciális mozdulatsorok begyakorlása és annak a közösség előtt való igényes tálalása. Ebben valami elképesztőek és nincs korosztályi függés, a húszasoktól a sír szélén táncolókig mindenki a legtöbbet nyújtja. A falu egyetlen pizzériájában, a szenegáli-nigériai ősökkel rendelkező, pályamódosító ex-sienai Piternél este 11-kor is nagyüzem volt, az éjszakai égbolt alatt ránk is várt egy-egy aperitivo, némi pizza és caprese.

Sienába első nap csak Annáért futottunk el. Nem így terveztük, hosszan kívántunk lődörögni terrakotta-szín labirintusában, de vasárnap lévén minden helyben nyaralónak hasonló tervei lehettek, így mint a viccbéli kismalac, megráztuk magunkat és úgy tettünk, mintha kizárólag szállítmányozási célból tartózkodnánk a városban. Az oda- és visszaút amúgy is bőven megérte, a dombok lankái között strázsáló ciprussorokat csodáltuk, mély völgyekből szakadtak fel a reggeli hatalmas vihar párafelhői, úgy úsztunk át rajtuk, mintha a fellegekben járnánk.

Arezzo viszont boldogan várt. Könnyedén parkoltunk, rutinnal álltunk meg a ZTL fenyegető rémétől picit kintebb eső parkolóban, ahonnan már a megszokás kanyarított fel minket a város szívébe.

Elsétáltunk a Piero della Francesca freskóival ékes San Francesco-bazilika mellett, majd egy éles bal kanyarral megindultunk a főtér irányába. A várost nem uralták a turisták, ha nem is magányosan, de békésen várakozott a délutáni hőség utolsó hullámaiban. Mi pedig árnyékba húzódva, italozgatva figyeltük a tereit, néztük, hogyan változik a fény, hogyan mélyülnek az árnyékok, majd a városon átsétálva hazaindultunk egy jóféle sugo-tészta vacsorára.

Nagyon akartam, hogy ott legyek, nagyon tudtam, hogy hol akarok lenni és nagyon nem baj, hogy nem így alakult. Akikkel az utóbbi hetekben összehozott a sors, kollégák és barátok mind meghallgathatták, hogy mit várok most Itáliától. Hogy semmi nagyot, de abból viszont a nekem legtöbbet, napfelkeltéket, amiket a kőkorlátnak dőlve figyelek, mezítláb, hálóingben, hogy utána Annával leosonjunk a még álmos falunkba, ahol Mauro már főzi az első kávénk, hogy a helyiekkel vegyülve, elhíve az illúziót, hogy oda tartozunk, mi is a hűtő tetején lévő képcsöves tévé híreit faljuk, akadozva, de nagyon akarva.

A szállásunk lemondásával mindezt el kellett engedni. Nem volt bennem hamis nosztalgia, az adrenalin egészségesen felülírta a lehetőségét is, hogy ezen lamentáljak, de azért csak átautóztunk Monte San Savinóba, hogy tiszteletünket tegyük a helyeinknél. S rá kellett jönnöm újfent: nincsenek véletlenek. A parkolóból felsietve, a római kori ciszterna tereiből érkezve egyszer csak feltűntek a változások. A Corso Sangallo csendjében és macskakövein már nem a Bar Cavour billegő asztalai, hanem kiépített terasz és azon étkező turisták vártak, a városkapu szájánál lévő Arte pizzéria helyén toszkán tájkosztot ígérő damasztabroszos hely sziesztázott és amikor – szinte kétségbe esve – átfutottunk a középkori erődvárosunk túlfelén található kávézóig, Mauro neve sem díszelgett már a cégéren. Valami elmúlt. Monte San Savino térképre került. Mint Cortona. Remélhetőleg soha nem úgy és soha nem annyira.

Sienát nem adtuk fel. Anna innen indult neki Brüsszelig tartó hazaútjának, így a pályaudvarra való érkezést megelőzően sikerrel parkoltunk, majd hamar a város magjában találtuk magunkat.

A spirális szerkezetű városban könnyű eltévedni, de szinte érdemes is, a tölcsér alján ott vár a Campo, a szélén pedig ott egyensúlyoz a valaha tervezett egyik leggrandiózusabb templom örök ígérete. Ittunk, a felnőtt gyerekek csodája, hogy az aperitivo már mindannyiunk érdeme, Yolán ismerkedett a helyi faunával, most is rápróbált a Campo csodás akusztikájára, majd Anna aláereszkedett a pályaudvarnak, mi pedig sorra vettük a legkedvesebb olasz márkaboltjainkat, kezdve a Bialettivel.

Csendes napjaink közepén néha úgy éreztük, hogy kéne egy kis élet, valamerre mozdulni. Róma sokáig terv volt, aztán győzött a közepes józanság és Firenze lett a befutó. Firenzében sokszor és sokféleképp jártunk, nekem három éve lett befogadó otthonom, egy nagy kaland közepe, ahol egy komoly önismereti út elején kellett egy hely, ahol kipróbálhattam magam egy új minőségben és ehhez Firenze csodálatosan asszisztált. Napokig jártam a tereit, belaktam jó párat, olyan viszonyba keveredve a várossal, ami most nehezen bírta el a tömeget, a negyven fokot és az emiatt jogosan protestáló családtagjaimat.

De azért adott, bőven. Nagyjából két óra alatt átsétáltuk a nagyját, a Santa Croce most kimaradt, nem intettem Danténak, pedig lett volna miért, sőt a kertek is, mivel se a Bardini, se a Boboli nem látja szívesen a kutyákat. Ami számomra döbbenet egy olyan országban, ahol a misén ott ülnek a túltáplált, agyonszeretett házikedvencek a nénik mellett a főhajók padjainak oldalában. A belvárosi nyüzsgés, a forróságot lehelő kövek mellett a Piazza Santo Spirito pedig pont annyira kívül esett a vonzáson, hogy megteremtse azt, amire vágytam. Egyrészt jót ettünk, hosszan pihentünk egy hamisítatlan környezetben, másrészt Sarah Winman Csendélet című Itália-himnusza is itt játszódik, ezen a téren, azaz csak várni kellett, hogy mikor siklanak el felettem a papagájok.

Végül az olasz luxus előtt is tiszteletünket tettük, a saldi hamis illúziójának engedve vetetettük be magunkat jól temperált üzletekbe, ahol a legnagyobb nyereségünk – a meg nem vett tárgyak mellett – a lehűlés lehetősége volt.

Toszkána megint a legjobbat adta. Mást, mint amit vártam, mint amire befizettem, amit elterveztem. Tulajdonképp mindent felülírt, fittyet hányva az én akaratomra. Ha őszinte akarok lenni, jobbat nem is tehetett volna velünk.

Epilógus

Ha a férjemet kérdezik, Itália útjai rettenetesek, az olaszok vezetési stílusa, kreszre vonatkozó nagyvonalúsága bírhatatlan, de mégis, Itália tájain autózni csodálatos. Persze, érkezhetünk repülővel, városlátogatások esetén teljesen indokolt, de ha szeretnénk felfedezni, jobban bejárni a tereit és megélni magát az utat is élményként, akkor egy jó autóval érdemes nekivágni a talján világnak.

Hosszú évek óta Suzukival indulunk útnak, az S-Cross felszereltségében, méretében tökéletes bárkája a kis négyesünknek (nem számítva a kutyát). Lemondások nélkül csomagolhatunk, a hatalmas csomagtér mindent kényelmesen elnyel, a kialakítása profi, a nemkellő megy alulra, a gyorsankellő oldalra, a többi pedig patent módon kitölti a számára rendelt teret. Az összkerékmeghajtás nem hátrány sem odafele, a Júliai-Alpok terelt útjain, sem ott, ahol Lucignano mögött olyan meredek utakon várakozhat az ember a piros lámpánál, ahonnan fel sem látni a keresztútra.

A sávtartás hálás apróság a szerpentineken (Yolánnak így is bajos ez a menet), a távolságtartás ugyancsak nem árt, főleg, ha olaszokkal együtt dönget az ember autópályákon át (a felszabadult svájciak a legrosszabbak, csak szólok). Nekem mondjuk az azért még mindig utópisztikus, hogy az autó rászól a férjemre, ha álmosnak tűnik, hogy irány az első Autogrill és kávé-pihenés, hogy nem engedi macerálni a képernyőt, szól, ha kalandozik a figyelme és Zsófi is nehezen élte meg, hogy minden alkalommal lebukott, ha úgy érezte, a sötétített üveg mögött megbújva rá nem vonatkozik a „kösd be magad fiam” örök szabálya.

Ügyes, hogy az Android és az iOS is perfekt mód összecsattan a Suzuki saját oprendszerével, még egyszerre is bírja kezelni azt, hogy a férjem android eszközéről megy a navigáció, míg én a saját telefonomról játszom a DJ-t. Ebben a felosztásban beletartozik a légkondi kérdésköre is, amíg ő gyorsfagyasztva élvezi a tempomat előnyeit, nekem 22,5 fokon ketyeg a hűs.

Mivel családilag nem hiszünk a leírások, használati útmutatók igénybevételében, így azért a gyakorlati megismerés némileg lassította az összeszokást, de a rutin hamar kialakult, köszönhetően adaptív képességeinknek és az autó logikájának.

Még egy: Itáliában a leghasznosabb a kamerarendszer és a parkolás segítése, amiben a Suzuki ugyancsak profi. Itt egy gyufás skatulyában képesek négy Piaggoval és két terepjáróval megállni, szóval az elvárás magas, de a kocsi kameráinak segítségével könnyen és biztonságosan megugorható.

A Szigetre való készülésnek nálam mérnöki aspektusai is vannak. Ha nem is gyártok valóságban excelt, de komolyan mérlegelem, hogy melyik nap mit kínál számomra és a nagy és laza kalézolások, találkozások és létezések közé hogyan tudok értéket tenni, koncertélményt építeni. Először mindig a headlinerek alapján választok, fixen akad, aki már az első bejelentéstől nem kérdés, majd ahogy alakul a Sziget naptára és bekerülnek a végleges programok és időpontok, úgy ások egyre mélyebbre és alakítom komoly mátrixszá a kintlétet. Az idei évben a klasszikus Sziget-napok közül a 12 volt a biztos befutó, Annával közös rajongásunk tárgya a Twenty One Pilots, akikért már Bolognába is elutaztunk tavaly, hogy a cuki, jól nevelt és szerethetően alacsony talján közönség soraiban éljük meg a Clancy Tour fergetegét. Idén az új album új turnét kíván és bár a fiúk erősen Amerika-centrikusra szabták az elejét, a végén csak kitelt belőle egy formás kis európai fesztiválkörút.

Azaz 12-én megyünk. De, ha, már. Akkor nézzük, mit kínál a Sziget még ezen a napon. Mert a 12 nem csak a GenZ-k napja, tele van rejtett finomságokkal, sőt, olyan vizuális és zenei rétegekkel, amelyeken vétek lenne csak úgy, felületesen átrohanni.

Kezdjük rögtön Ivánékkal és az ő elegáns, vad és finoman gátlástalan energiabombájukkal, amiben öröm megmártózni. Az Ivan & The Parazol az a pont, ahol a klasszikus, nagybetűs rock and roll találkozik egy nagyon is mai, szemtelen esztétikával. A tavalyi album mellett a Budai Pop minden egyes versét hetekig lehet forgatni, belakni és a régebbi számok is meglepően koherens egységet alkotnak, ami 16 együttzenélés távlatában becsülendő.

A Budapest Park Színpad ezen a délutánon és estén is igazi, zsigerekig ható hazai mikrokozmoszt épít fel. Nincsenek üresjáratok, csak olyan színpadi jelenlétek, mint Péterfy Bori, a maga gátlástalan, teátrális és elemi erejével, míg a Kispál és a Borz a generációs közös emlékezetünk vállát kopogtatja meg a maga intellektuális, mégis mélyen ismerős alternatív hangvételével, amely gyógyír a léleknek. Ha pedig leásunk a nyers, sallangmentes alapokhoz, a Tankcsapda igazi időutazás, ami visszahozza az első igazi fesztiválélményeinket.

Ha már az energiák felszabadításánál tartunk: a Parno Graszt és a Bohemian Betyars közös őrülete a színtiszta, porfelhős, balkáni-gipsy-punk katarzis, ahol beüt a fesztivál-tudat, itt egyszerűen muszáj elengedni a kontrollt.

A nemzetközi felhozatal pedig erre a felfokozott alapra építi rá. A skót Biffy Clyro ágyaz meg a nap, és talán az egész fesztivál legfajsúlyosabb eseményének. A Twenty One Pilots ugyanis nem egyszerűen koncertet ad, hanem egy komplett, narratív és vizuális univerzumot hoz a Nagyszínpadra. A Clancy Tour kiterjesztése, a The Clancy Tour: Breach, amely az új album narratíváját is hozza a legújabb dalokon keresztül.

A nap legbájosabb ellenpontját közben a Revolut Színpad szállítja. Natasha Bedingfield jelenléte a színtiszta bizonyíték arra, hogy ez a tizenkettedike messze nem csak a Z-generáció monopóliuma. Az Unwritten vagy a Pocketful of Sunshine a kétezres évek MTV-érájának legnemesebb popnosztalgiája, az a fajta fülbemászó, őszinte optimizmus, amikor minden cinizmust félretéve, teli torokból énekelhetünk eggyé kovácsolódva a tömeggel ezen a nyári estén.

Az éjszaka levezetése már magától értetődő. A Tesco Disco-ban lehet tökéletesen kimaxolni ezt az igazán sűrűre sikeredett napot.

Nolan Odüsszeiája olyan, mintha minden eddigi lépése, minden korábbi víziója pontosan erre predesztinálta volna. Önmagába visszatérő ösvény ez: ami egykor a Mementóval útjára indult, most egy sajátos odüsszeia végpontjaként ér révbe.

Üdv újra itthon, idegen.

A kerek háromórás játékidő minden perce a helyén. Nolan nem visszaél, hanem él a lehetőséggel, szépen, türelmesen és tudatosan építkezik a film, a rendező ösztönei most is jól súgják, hogyan teremtsen feszültséget az idősíkok között, hogyan tegye többdimenzióssá az elbeszélést és a végén, hogyan vigye el a csúcspontig.

A látványvilágban erőteljes jelenlétet kap a puritán letisztultság, a paletta egyik végének színei kapnak csak helyt, ez az esztétika egyfajta, lenyűgöző sci-fi hangulatot is kölcsönöz a filmnek, óhatatlanul megidézve a Dűne képiségét (és nem csupán Zendaya miatt). A díszletek, a trón, az ithakai csarnok oszlopai, szerkezete, a tárgyi kultúra darabjai mind a krétai, minószi formavilágot idézik. Az összkép ügyesen épít a részletekre, de mindvégig végtelenül elegáns és visszafogott marad. A mű épp ebben az eszköztelenségében válik igazán monumentálissá. Külön öröm, hogy a CGI egyetlen pillanatra sem telepszik rá a történetre, a tömegjelenetek kifejezetten festőiek.

Az esendőség diadala

E letisztult vizualitás forrpontjában áll Matt Damon, akire Nolan kősziklaként építi az egész koncepciót, és aki ezt hiba nélkül el is viszi a hátán. Alakításának legnagyobb ereje, hogy mer esendő lenni és ezzel megadja az Odüsszeia szebbik narratíváját. Az Odüsszeia ugyanis nem csupán a mindent elemésztő háború krónikája, az enyészet nem csak a civilizációkat ragadja magával, hanem az abban hívő, azért harcoló, önmagát azzal keretező embert is. Odüsszeusz húszévnyi vándorlása során nem pusztán távol kerül az otthonától, hanem elforgácsolódik a trójai cselből születő, általa generált nihilben, minden állomáson veszít: embereket, illúziókat, önbizalmat, identitást. Az ő fejlődéstörténete az Odüsszeia, az emberé, aki nem a háború borzalmai ellen protestál, hanem akit átfarag az élet, megmutatván valódi arcát a létezés értelmének. Ez a karakterépítés szerencsére nagyon messze áll a Trója felpumpált, kifent heroizmusától, ez egy hibákkal teli, megbocsátást remélő ember csendes drámája, aki a végén a nézőtől meg is kapja a feloldozást.

Damon és Robert Pattinson karaktere között húzódó viszály csodája, hogy úgy válnak egymás ellenpontjává, hogy húsz év és Poszeidón egész birodalma feszül köztük. Nem egyenrangú felek, de ennek ellenére az idő és a távolság ívén át, elválaszthatatlan ellenpontokként tartják egyensúlyban a filmet.

Ahogy a forrpont nem egy külső erő, hanem Odüsszeusz saját döntése, úgy az alkotás érzelmi csúcspontja sem a hazaérkezés, a lelepleződés rezdüléseiben van, hanem a holtak birodalmának sarában mutatkozik meg. Ez a jelenet hordozza nem csak a tételmondatokat, de Odüsszeusz végső megvilágosodását, a vágyott hazajutás reményében temetett valóság innentől nem visszacsomagolható, a jóslat beteljesedik.  

A csend, mint a legélesebb fegyver

Ehhez az elképesztően erős, mégis a végletekig szikár képi világhoz tökéletesen idomul Ludwig Göransson zeneisége. A hangzásvilág elképesztő, de ami a zeneszerző munkájában igazán zseniális, az maga a hiány. Amikor a zene hirtelen elnémul, annak a csendnek szinte fizikai súlya van.

Egy érett alkotó letisztult mesterműve ez az utazás.

Vannak kiállítások, amelyek érzéseket idéznek meg, Francesca Todde IUZZA című fotósorozata pontosan ezt teszi. A Mai Manó Ház ProjectLab Galériájában augusztus 23-ig látható projekt Goliarda Sapienza, a 20. századi olasz irodalom kultikus, sokáig alulértékelt alakjának életműve köré épül, ám a kiállítás gondolatisága túlmutat egy egyszerű életrajzi rekonstrukción. Egy képzeletbeli találkozás bontakozik ki belőle, amely a hiány és az emlékezés finom, alig megfogható rétegeiben keresi a kapcsolódás lehetőségét.

A cím – Sapienza gyermekkori beceneve – már önmagában jelzi a viszony intimitását: Todde belülről próbálja újraélni azt, amit a szavak egykor rögzítettek. Sapienza regényei, versei, levelei és személyes feljegyzései nyomán a fotográfus Szicília tájain indult el, ott, ahol az írónő élete gyökerezett, és néhány fennmaradt archív felvételt kiindulópontként használva alkotott új, önálló képi világot. Munkájának középpontjában egy szinte telepatikus közelség áll, az a pillanat, amikor egy táj, egy kőzet vagy egy fénysugár mintha valakinek a jelenlétét őrizné.

Az Etna vulkáni kőzetei, a szicíliai barokk épületek díszes részletei, mitológiai alakok és egy tengeri átkelés képei fonódnak össze a sorozatban, hogy végül egyetlen vizuális költeménnyé álljanak össze. A test, a táj és az idő határai elmosódnak: a fotókon megfakult nyomok, réges-régi emberi, állati és ásványi lenyomatok bukkannak fel, mintha az emlékezet maga is anyaggá, felszínné válna. Az IUZZA egy folyamatosan újraíródó, érzéki emlékezetet mutat meg, amely felidézi Sapienza univerzumát, miközben tőle függetlenül is erőteljes, önálló világot teremt.

A Milánóban élő Todde munkásságában a fotográfia, a könyvtervezés és a kiadói tevékenység szorosan összefonódik – Luca Reffóval alapított kiadója, a Départ Pour L’Image a fotográfia és a kortárs művészet határterületén létrehozott kísérleti kiadványokra specializálódott. Az IUZZA-ból 2024-ben megjelent fotókönyv nemzetközi visszhangot kapott, a most Budapesten látható kiállítás pedig ennek a hosszú, elmélyült kutatásnak legfontosabb állomásait mutatja be – tisztelgésként Goliarda Sapienza előtt, és egyben elmélkedésként az emlékezet, az identitás és a jelenlét törékeny, mégis kitartó természetéről.

A kiállítás ingyenesen látogatható augusztus 23-ig.

Kézrészlet a Házastársak szarkofágjáról Villa Giulia Etruszk Múzeum, Róma © Francesca Todde