MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Federica Manzon legújabb regénye az Alma (magyarul: Visszatérés Triesztbe) az utóbbi évek egyik legfontosabb olasz irodalmi műve, amely a rangos Premio Campiello elnyerésével bebizonyította, hogy Triesztről lehet és kell is ma érvényes módon beszélni.

Az olasz kritikák egyöntetűen azért ünneplik az írónőt, amiért képes volt lefejteni a városról a Claudio Magris vagy Italo Svevo nevével fémjelzett klasszikus rétegeket, és helyette egy vibrálóan kortárs, mégis mélyen melankolikus víziót alkotott.

A történet középpontjában álló nő három évtizednyi távollét után tér vissza a szeles mólók közé, hogy átvegye apja különös örökségét, ám ez a hazatérés valójában egy kíméletlen szembenézés a balkáni háborúk árnyékával és a határok menti lét bizonytalanságával. A Manzon stílusa kristálytiszta, elegáns, amelyben a személyes dráma és a kollektív történelem traumái egymást erősítve alkotnak tökéletes egészet. Közben a szöveg lüktetése a tenger és a trieszti kávéházak halk morajlását idézi meg.

Trieszt ebben az olvasatban egy olyan érzelmi tér, ahol a múlt és a jelen határai elmosódnak, ahol az apa rejtélyes figurája a szabadság és a hontalanság jelképeként kísért az utcákon. A regény ereje abban a bátorságban rejlik, amellyel az írónő megmutatja, hogy az identitásunk nem kőbe vésett sors, hanem egy folyton változó mozaik, amit az emlékeink szilánkjaiból építünk meg újra és újra. A kötet atmoszférája egyszerre idézi a régi kikötő sós illatát és a modern Európa feszültségeit, miközben Almán keresztül megélhetjük azt a fájdalmasan szép folyamatot, amit a gyökerekhez való visszatalálás jelent. Ez a mű nem csupán a városról szól, hanem az emberi lélek azon határvidékeiről, ahol a szeretet és a bűntudat összeér, ahol a tenger végtelensége kínál egyetlen lehetséges vigaszt az idő megállíthatatlan múlása felett érzett bánatra. Federica Manzon könyve egy intellektuális és érzelmi iránytű azok számára, akik keresik a helyüket a világban és akik nem félnek belepillantani az emlékezet sötét kútjába.

(fordító: Magyarósi Gizella)

Rómát sokféleképpen lehet szeretni: a Trastevere kanyargós utcáiért, a Gianicolo-dombról elénk táruló naplementéért, vagy azért a sajátos, semmivel sem összetéveszthető életérzésért, amit csak az olasz főváros tud nyújtani. Amikor azonban 2025-ben híre ment, hogy a Via Condotti ékköve, a 265 éves Antico Caffè Greco lakatot tesz az ajtajára, egy pillanatra úgy tűnt, a város egy darabja most végleg elveszett. A legfrissebb olasz hírek szerint a sors is érezte, hogy ez azért túlzás, hogy megszűnjön Itália második legrégebbi és Róma legrégebbi kávéháza: Újranyit az Antico Caffè Greco!

Amikor megállt az idő a Via Condottin

A Caffè Greco nem csupán egy hely volt, ahol felhörpintettünk egy eszpresszót. Casanova itt tervezte hódításait, Keats és Shelley itt találtak inspirációt, Goethe a vörös bársonyszékeken pihente ki a római sétáit. Ez a kávézó több mint kávémérés, egy élő múzeum, falain több mint 300 műalkotással, és a levegőben még ma is ott vibrál a 18. század eleganciája.

A 2025-ös bezárás sokkolta a közvéleményt: a tulajdonos Izraeli Kórház és az üzemeltetők közötti hosszú jogi csatározás és a drasztikus bérletidíj-emelés után úgy tűnt, a kávéház áldozatul esik a modern kor kíméletlenségének. A turisták hónapokig csak a leengedett rácsokat és az üres kirakatokat láthatták a luxusüzletek szomszédságában.

Milánói elegancia menti meg a római legendát

A legújabb olasz gazdasági és kulturális lapok (mint az Italia a Tavola) arról számolnak be, hogy végre megvan a megoldás. Nem is akárki sietett a legendás kávéház segítségére: a milánói Savini – a Galleria Vittorio Emanuele II. történelmi ikonja – tett komoly, 26 évre szóló üzemeltetési ajánlatot.

Ez a házasság már papíron is tökéletesnek tűnik. A Savini család szakértelme garancia arra, hogy a Caffè Greco nem válik egy újabb jellegtelen turistacsapdává, hanem megőrzi azt a méltóságot, amiért az UNESCO és az olasz kulturális minisztérium is védetté nyilvánította az épület belső berendezését.

Mi vár ránk az újranyitás után?

A jó hír az, hogy a kávéház lelke, vagyis a bútorok, a festmények és a patinás bárpult maradnak. Mivel a belső tér műemléki védelem alatt áll, az új üzemeltető semmit sem változtathat az enteriőrön. Így amikor legközelebb belépünk, ugyanaz a vörös bársony és ugyanaz a varázslatos, kissé dekadens hangulat fogad majd minket, mintha csak az időben utaznánk vissza.

Az újranyitás pontos dátumát még homály fedi, de a tárgyalások az utolsó szakaszba értek. Addig is, mi már elkezdhetjük tervezni a következő római hétvégénket. Mert tudják, ahogy a híres festő, Giorgio de Chirico mondta: „A Caffè Greco a legjobb hely a világvége kivárására.” Szerencsére úgy tűnik, a világvége helyett egy új fejezet kezdődik ezen a különleges helyen. Mi pedig ott leszünk, hogy az első csésze gőzölgő kávéval köszöntsük a visszatérést.

Krasznahorkai úgy lett Nobel-díjas, ahogy egy békés nyári délután tovaszáll. Maradt is bennem bőven hiányérzet, furcsa volt Párizsban látni, hogy a legeldugottabb könyvesboltok is külön kirakatot és szekciót szentelnek a magyarnak, aki 2025-ben elnyerte az irodalmi Nobel-díjat, itthon meg talán csak a Magvető raktárkészletét érintette a hír. Éppen ezért örültem annak a kezdeményezésnek, amellyel az irodalmi kávéház jelzőt méltán viselő Centál rukkolt elő, hogy az évezredünk magyar irodalmi Nobel-díjasairól, Kertész Imréről és Krasznahorkai Lászlóról méltó módon megemlékezzék. A márványba vésett és bronzba álmodott emlékezet helyett az életigenlés egy oly kedves módján, monodesszertek formájában teszi a kávéház mindennapjainak részévé a világhírű magyar elméket, büszkén mutatva turistának és magyar vendégnek egyaránt: nem csak a múltunk van tele kiemelkedő alkotókkal, hanem a jelenünk is.

A Centrál Grand Café elkötelezettsége túlmutat a betérő vendégek edukációján, a falai között született és a magyar valóságban gyökeredző szellemi örökség megmutatásával a jövő nemzedékét is meg kívánja szólítani. A fiatalok számára kidolgozott programok keretében a diákok Lukács Zsolt tolmácsolásában ismerkedhetnek meg a Nobel-díjasok életének legfontosabb állomásaival, életművük valódi nagyságával.

A részvételhez szükséges regisztráció a kávéház dedikált felületén történik, ahol a középiskolás csoportok 2026 szeptemberétől foglalhatják le a korlátozott számban elérhető ingyenes időpontokat. Az előadás vizuális és ízbeli kiterjesztéseként a látogatók megtekinthetik a két írónak szentelt életműasztalt, ahol a tárgyi emlékek mellett a díjátadó gálák ihlette desszertek is főszerepet kapnak.

A kávéház kínálatában megjelenő édességek ugyanis nem csupán dekoratív elemek, a stockholmi bankettek hangulatát idéző műalkotások, amelyek közül a mascarponés vadmálna Krasznahorkai László 2025-ös sikerét hirdeti, míg a vaníliás körte Kertész Imre 2002-es elismerése előtt tiszteleg.

2002-ben a Nobel-bankett desszertje egy vaníliás posírozott körte volt, amelyet narancsos mascarpone-krémmel és ropogós mandulaforgáccsal tálaltak. A kreációt a svéd gasztronómiai hagyományok és a francia klasszikus desszertek találkozása ihlette, különös tekintettel a téli gyümölcsök és a lágy krémek harmóniájára.

A 2025-ös gálavacsora záróakkordja egy mascarponés vadmálna-kompozíció volt, amely a svéd erdők ikonikus gyümölcsét, a málna és a vadmálna intenzív aromáját állította középpontba. A desszert szerkezetét egy könnyű mascarpone-mousse és egy édes-savanykás málna-redukció adta, amelyet északi fűszerekkel és egy vékony, ropogós réteggel tettek rétegzetté. 

Az Irodalmi Zsúr sikerszériája bebizonyította, hogy a klasszikus értékekre továbbra is hatalmas az igény a hazai oktatásban. A program bővülésével a Centrál továbbra is a kultúra élő bástyája marad, ahol a Nobel-díjasok öröksége újabb és újabb fiatal elmék számára válik inspirációvá.

A pro bono élmény irodalomóra 2026 szeptemberétől foglalható az erre a célra létrehozott aloldalon: https://centralgrandcafe.hu/nobel-dijas-orokseg/ 

Mióta a Nők kirepültek, sokkal szorosabb egységet kezdtünk el alkotni Yolánnal. A karakténkutya szembesült a folyamatos zsizsegés elmúlásával, én meg a rám maradó négylábúval, így szépen lassan elkezdtünk közeledni egymáshoz, ami mára egy félszavakból kapcsolatra hasonlít, bár Yoli néha még vissza-vissza zár, ha eléri a – rá oly jellemző – értelmiségi bú.

Ha tehetjük, sok időt töltünk együtt, ő előbb megy dolgozni az íróasztalomhoz, mint én és este közösen stíröljük a töltés mellől a héveket (mondjuk ugatni csak ő szokott rájuk), aludni meg csak együtt tudunk.

Ebben az alakuló szimbiózisban jól jönnek a közös programok, mint egy belvárosi kávézás, egy jóféle sajtóeseményen való együttes részvétel vagy épp egy közös kirándulás. A jelek szerint az igény a hasznos és mindkét fél számára érdekfeszítő programok iránt nem csak bennem merült fel, hiszen az Eplényi Síaréna Vibe Park elérkezettnek látta a Kutyával a hegyen program megalkotását, amely komplex élményt kínál gazdinak és kutyának egyaránt.

Az eplényi Síaréna Vibe Park túraútvonalai között mostantól egy narancsszín tappancsos jelölés is megtalálható, amely a libegő tetejétől indul és a menedékház biztos ölelésében ér véget. A két és fél kilométeres úthoz a libegés élménye is hozzátartozik, amely ugyan erősen kutyafüggő, de mivel ez egy viszonylag lankás terepen és nem túl magasan menő pálya, így a magasságtól alapvetően tartó, a gangon is a fal mellett uszuló Yolán remekül viselte az utat, csak az utunkat szegélyező hóágyukat ugatta meg.

A libegés közben azért az erdő csendje és zajai őt is ámulatba ejtették, nem tudom mi járt abban a formás kis fejében, de Benő barátjával alapvetően elégedettnek tűntek a történésekkel. Fent pedig indulhatott a kaland, a kutyaösvény felfedezése, amely az elkövetkező hónapokban fog teljes egészében kiteljesedni, ha minden egyes attrakció a helyére kerül. Kicsit úgy éreztem magam, mint anno a Nőkkel Ausztriában, akikkel elképesztően nagy sétákat lehetett tenni mezítlábas ösvénytől a függőhintáig, ahogy azt a bölcs és a gyerekek lelkivilágát értő osztrákok megálmodták. Itt is hasonló az elgondolás, kutyapancsolótól kezdve az agility elemekig számos attrakcióval készülnek az eplényi Síaréna Vibe Park munkatársai.

Az ösvény szép, vadregényes tájakon ereszkedik alá, a végén pedig a menedékházban nem csak mi ebédelhetünk meg, hanem a kutyáink számára is készül a konyha, külön menü várja a négylábú barátainkat, hogy együtt falatozgatva pihenjünk a sok élmény után.