MIRELLE Atelier

„Paul Gauguin huszonhat éves korában megbolondul és festeni kezd.” – mondja Ady és visszaolvasva csodálatos 1906-os párizsi beszámolóját, tulajdonképp felesleges újrafogalmazni, amit Gauguin élete és művészete visszhangként kelt bennünk. Egy biztos: az alkotásokban tomboló szabadságvágy, ahogy Adyt, úgy mindenki mást is hatalmába kerít.

Paul Gauguin: a megfestett ismeretlen

Paul Gauguin életében jó néhány kanyar vezetett a festészetig. Párizsban született, gyermekkorának egy részét Peruban töltötte, tizenhét évesen tengerésznek állt, majd hazatérése után a párizsi tőzsde világában talált biztos megélhetést. A festés ekkor még a szabadidejének kedves elfoglaltsága volt. Camille Pissarro révén került közel az impresszionistákhoz, 1876-ban pedig már ki is állított velük. A művészet iránti érdeklődése egyre erősebb szenvedéllyé vált, mígnem egyszer csak nagyot fordított az életén: feladta jól jövedelmező állását, és a festészetnek szentelte magát. A döntés a családi életét is alaposan felforgatta, a művészi szabadságért cserébe pedig hosszú éveken át nélkülözés és bizonytalanság jutott minden Gauguinnek.

Vajon mi lakik abban az emberben, aki újra és újra útra kel, elhagyja a megszokottat, és minden addigi tapasztalat után egy távolabbi világban reméli megtalálni önmagát? Gauguin 1889-ben „az ismeretlen utáni rettenetes viszketésről” írt. Ennél pontosabban talán nehéz volna megfogalmazni azt a belső nyugtalanságot, amely egész életében hajtotta. Bretagne, Pont-Aven, Arles, Tahiti, majd a Marquesas-szigetek, földrajzi állomások egy különös szellemi utazásban, amelynek során egyre határozottabban formálódott saját művészi világa. Pont-Avenben, Émile Bernard társaságában talált rá arra a festői nyelvre, amely később összetéveszthetetlenné tette a képeit. Határozott körvonalak, leegyszerűsített formák, merész, nagy színfelületek, különös harmóniák. A vásznain a látvány átlényegült, az érzelmek, az emlékek és a képzelet sajátos rendje szerint születtek újjá a tájak és az alakok. Hatása már életében érezhető volt. Paul Sérusier Gauguin útmutatásával festette meg a Talizmán című képét, amely később a Nabis csoport egyik alapművévé, egy új festői szemlélet jelképévé vált.

Tahiti Gauguin számára az elveszett paradicsom ígéretét hordozta. Egy távoli, ősi szépségű világot képzelt maga elé, ahol az ember még közelebb él a természethez, és ahol a civilizáció zajától távol újra felfedezheti a maga számára fontos dolgokat. A valóság persze ennél jóval összetettebb volt. A sziget már francia gyarmati uralom alatt állt, hagyományos vallási kultúrája pedig az európai jelenlét következtében jelentős változásokon ment keresztül. Gauguin a helyi motívumokat, a megismert történeteket és saját képzeletének szüleményeit egyetlen, különös mitológiává gyúrta össze, a tahiti mítoszok egy részét Jacques-Antoine Moerenhout 1837-ben megjelent könyvéből ismerte. A Noa Noa különösen izgalmas kulcs ehhez a világhoz, útinapló, önértelmezés és művészi vallomás egyszerre. Lapjain Tahiti lassan Gauguin saját belső tájává alakul, ahol a valóság, az európai vágykép és a személyes mítoszteremtés elválaszthatatlanul összefonódik.

Gauguin helye a művészettörténeti kánonban is érdekesen alakult. A Pont-Aven köréhez tartozó festők és a Nabis tagjai már az 1880-as évek végén jelentős újítóként tekintettek rá, a szélesebb közönség figyelme azonban igazán halála után fordult felé. 1903-ban a Marquesas-szigeteken hunyt el, három évvel később pedig az 1906-os párizsi Salon d’Automne nagyszabású bemutatója hozott fordulatot életművének megítélésében. A posztumusz kiállítások nyomán egyre világosabban rajzolódott ki, milyen meghatározó szerepet játszott a modern festészet alakulásában. Az általa használt színek szabadsága, a formák merész egyszerűsítése és a képzelet elsőbbsége generációk számára nyitott új utakat. Gauguin így a posztimpresszionizmus egyik meghatározó alakjává, a modern művészet egyik nagy hatású előfutárává vált.

Ma több kontinens múzeumaiban találkozhatunk alkotásaival. Az Arearea a párizsi Musée d’Orsay gyűjteményét gazdagítja, monumentális főműve, a Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová megyünk? a bostoni Museum of Fine Arts falán látható, a Te nave nave fenua pedig a japán Kurashiki Ohara Művészeti Múzeumában kapott helyet. Különös érzés belegondolni, milyen utat jártak be ezek a képek, mire a világ múzeumainak féltve őrzött kincseivé váltak. Alkotójuk egész életében az ismeretlent kereste, újabb és újabb világok felé indult, miközben egyre mélyebbre jutott saját képzeletében. Talán éppen ez az, ami ma is olyan elevenné teszi a festészetét: a szabadságvágy, amely minden ecsetvonásából árad, és amelynek erejéből több mint száz év múltán is jut nekünk.

Ady és Gauguin

„A Salon d’Automne-ot széthordták tegnap s ismét meghalt Paul Gauguin. Két napig éltem a Grand Palais két Gauguin-szobájában. Nyargalva érkeztem haza, Párizsba, ezért a két napért. Veszekedtem és barátkoztam Paul Gauguinnel, aki most, íme, újra halott. Halottabb Courbet-nál, Carrière-nél, Cézanne-nál, mindenkinél. Ebben a pillanatban már érzem, hogy e halotté az igazság. S fázós árnyékát látom, amint szökik Párizsból… Lassan-lassan már gyűlöli a civilizációt Gauguin. Itt-itt lehet az ő életének a titka. Utálja, gyűlöli ezt a mi életünket. Tudatosan rúgja föl a mi egész erkölcsi berendezkedésünket. Nem csinál új erkölcsöket, nem jézuskodik. Ő nem buddhista és nem nihilista. Sőt talán nem is forradalmár. Ő eleven tiltakozás a sablon ellen. Egy köpködő, utálatos, de hatalmas, de civilizálódott lény. Már életében legendás alak. De olyan, akit a legendák rútítva túloznak… Hogy hogyan lát Paul Gauguin? Jobban és többet akárkinél. Színt, új, sok színt és vonalat, élesen, együtt. És nagyszerűen összefoglalva. Mondjuk: síkokban lát. Majdnem kókler a vonalak és színek kibékítésében. Egy kicsi kell és már stilizált a rajza. Egy kicsi kell és már karikatúra az, amit fest. De ezt a kicsit ő grandiózusan kerüli el mindig. Festő művészete persze dekoratív fajta. Mint ahogy ő ezt az egész világot egy ostobán, lármásan fölszerelt színpadnak tarthatta. Hogy rakja a színeit egymás mellé. Gyermek, bolond vagy zseni képes ilyen vakmerőségekre. Nincs mestere s nemigen lehet neki tanítványa. Mert nagyon külön volt ez az ember. Egy kritikus azt mondja, hogy a nagy, velencei koloristák késői fia. Az bizonyos, hogy imádta és értette a színeket. Egy megnemesítése a dekoratív fajtának az ő művészete. Hogy ő mit tartott a maga zsenijéről? Néha olyan nagynak hitte magát, hogy maga is megijedt. Néha eltévedtnek, mázolónak… A Temps, a Figaro, az úgynevezett nagy lapok kritikusai ma is úgy püfölik, mintha élne … Ez talán egyelőre elég is egy többszörös halottnak, aki hadilábon élt velünk, a mi életünkkel, a sablonnal, erkölccsel mindig. S a modernséggel is. A modernek problémái őt sohse érdekelték. Ő mindig összefoglalt és nem szétbontott. A fény-problémákkal sem törődött. Nem is kereste a fényt. Képein mégis csodálatos, igazi fény ömlik el. Azt sem tudja az ember, hogy honnan. Mint ahogy az ő csúnya, különös életét is beragyogja egy ilyen nagy, rejtelmes, hatalmas fény.”

Budapesti Napló 1906. november 21.

Ady Endre

Gauguin Budapesten – a képek és a kapcsolatok

A Szépművészeti Múzeum Bonjour Monsieur Gauguin! című kiállítása 2026. október 30. és 2027. február 28. között látogatható. A 150 műből nyolcvan Gauguin alkotása; a múzeum 120. születésnapjára rendezett tárlatra négy kontinens negyven intézménye kölcsönzött.

A rendezés nem életrajzi időrendet követ: az 1898-as Faa Iheihe nyitja, majd tizenöt nagyobb és kilenc kisebb egységben művészi problémák, kapcsolatok és motívumok kerülnek egymás mellé. Pissarro, Cézanne, Van Gogh és Émile Bernard a művek mögötti párbeszéd résztvevői. Különösen izgalmas a MoMA-ból érkezett Cézanne-csendélet és a Nő Cézanne egyik csendéletével című Gauguin-kép találkozása, a háttérbe emelt festmény révén a kutatók a nőalakot is azonosították. Szobrok, rajzok, litográfiák, a Volpini-sorozat és öt önarckép is látható; a végén Rippl-Rónai Gauguin-profilja búcsúztat.

Az idei Sziget is megerősített abban, hogy van valami egészen különleges abban, amikor néhány napra magunk mögött hagyjuk a megszokott életünket, és átadjuk magunkat egy másik ritmusnak. Most is rengeteget adott ez a világ, amelyben mindig akad valami új felfedeznivaló, miközben az ember visszatalál a megszokotthoz is. Jó volt részese lenni, és jó most visszanézni, mennyi minden sűrűsödött abba az öt napba. Mert megérkezett a Sziget 2026-os hivatalos aftermovie-ja, egy elképesztő videó, afféle időutazás, amely a fesztivál összesen 7200 perces lüktetését  kilenc percbe sűríti.

Szinte napra pontosan egy éve jött a hír, hogy újra magyar kézbe került a Sziget, és ezzel a váltással a fesztivál elindult egy olyan úton, amelynek célja, hogy a nemzetközi piacon egyedülálló, specifikus fesztiválként határozza meg önmagát, miközben a hazai közönség is újra a sajátjának érezheti a Hajógyárin zajló rendezvényt. A Sziget már idén rohamos léptekkel közeledett, talált vissza a saját gyökereihez, fogalmazta újra identitását, és a puszta koncertsorozat helyett ismét hangsúlyosabb lett az a semmihez sem fogható hangulat, az a szabad vibrálás, ami mindig is megkülönböztette más fesztiváloktól. Ennek a megújulás energiája szerintem az aftermovie minden képkockáján átsüt. Ha idén ott voltatok, akkor azért, hanem meg nem, akkor azért érdemes.

Hangolódjunk ebben a novemberben a 2027-es nyár fesztiváljára.

A zene végigkísérte az életem. Nem választottam, kaptam, anyának nagyon konkrét elképzelései voltak a zenéről, illetve arról, hogy a zenén belül mit hallgat egy budai úrilány és miről nem vesz tudomást se. Komolyzenei képzésembe nagy energiákat fektetett és mélyen sérelmezte, mikor saját zenei ízlés kialakításába fogtam. Az iskola is megpróbált keretek közé szorítani: Sapszon tanárúr hitében csak osztozni lehetett és kellett is, ha az ember nem kívánt énekből bukni. Szerencsére mára a zeneoktatás is egy egészségesebb, nem a poroszos szoksz vagy szöksz elv mentén zajlik a világ jobbik felén, amiből most a Magyar Zene Házában is ízelítőt kaphatnak azok a pedagógusok, akik részt vesznek a harmadik alkalommal megrendezett szakmai találkozón, a MESH – Music Edutainment Showcase programjain. 

Mert akkor jó, ha a zene játékká, felfedezéssé, közös élménnyé válik, és egy dallam mozdulatokra hív, egy ritmus történetet mesél, a gyerekek pedig észrevétlenül kerülnek közelebb a muzsika világához. Ezt a kíváncsiságra és személyes tapasztalásra építő szemléletet állítja középpontba a találkozó.

November 12-én és 13-án a pedagógusoké lesz a főszerep: a hazai szakemberek mellett olyan meghatározó európai zenei intézmények képviselői érkeznek Budapestre, mint a portói Casa da Música, a hamburgi Elbphilharmonie vagy az amszterdami Muziekgebouw. Workshopokon és szakmai beszélgetéseken mutatják meg, milyen új, játékos és élményalapú módszerekkel lehet közelebb vinni a zenét az óvodás, az általános iskolás és a középiskolás korosztályhoz. A MESH egyik legnagyobb erénye, hogy a résztvevők maguk is kipróbálhatják az inspiráló pedagógiai megoldásokat, a friss tapasztalatokat pedig akár már másnap beépíthetik saját foglalkozásaikba.

A két nap különböző szakmai előképzettséggel és tapasztalattal érkezőknek kínál lehetőséget. November 12-én elsősorban a tavalyi találkozó résztvevői merülhetnek el az újabb módszerekben, de az első alkalommal csatlakozó pedagógusokat is várják. November 13-a pedig azoknak szól, akik most ismerkednének a zenei élménypedagógia világával. A programok az egyes korosztályok sajátosságaihoz igazodnak, így mindenki a tanítványai életkorának és mindennapi munkájának megfelelő foglalkozásokat választhat.

A zeneházi élményből a családok és a nagyközönség is részesülhet. November 13-án, péntek este a Freak Fusion Cabaret társulata repít vissza bennünket a múlt századi vándorcirkuszok titokzatos, kissé borzongató világába, természetesen egy jó adag sötét humorral. Másnap, november 14-én már a gyerekeké és a közös családi felfedezésé a főszerep: a Koncertteremben a portói Casa da Música Tiki Taka című műsora várja a közönséget, az Előadóteremben a Dzsungel dzsembori, a Zenepedagógiai teremben pedig az Érezd a ritmust! kínál játékos találkozást a zenével.

A Magyar Zene Háza novemberi programja azoknak is tartogat újdonságot, akik a zenepedagógia legfrissebb módszereire kíváncsiak, és azoknak is, akik egyszerűen szeretnének együtt játszani, hallgatni, ritmust találni és felfedezni. Mert a zene szeretete sokszor egyetlen emlékezetes élménnyel kezdődik, amelyhez később újabb dallamok és közös pillanatok kapcsolódnak.

Ennyi, itt vannak a hosszú sötét esték, amihez sok apró fényre, még több puha párnára, annál is több takaróra és rengeteg irodalomra van szükségünk, hogy átvészeljük. Gyors ütemben hozok is pár újdonságot, amivel megízesíthetjük, átmelengíthetjük ezeket a késő őszi napokat és hosszú, hűs estéket.

Ebben a hónapban magyarázattal is szolgálnék egy kicsit, hogy melyik könyv mitől lett izgalmas, mi fogott meg benne, hogyan lett a Mirelle-lista része. Nincs benne önigazolás, inkább csak megvilágítás, valóban az és úgy kerül a végesre szabott létezésembe, ahogy a legjobb, és kizárólag a magam útján járva gyűjtöm az élményeket.

Virginia Evans – A levélíró

Úgy tűnik, az önismereti útnak csak eleje van. Sybil is járja a sajátját, míg van, aki hangtálra rezdül, futás közben hajtja ki a gondolatait, egy kanapén fekve, kesztyűbábokkal, családállítva éli meg, amit kell, ő leveleket ír, a fiókba postázva. Izgalmas út ez is.

A hetvenes éveiben járó Sybil Van Antwerp egész életében levelek segítségével próbálta megérteni a világot és a benne elfoglalt helyét. A nyugdíjas jogásznő élete kiszámítható ritmusban zajlik: kétnaponta leül az íróasztalához, és írni kezd – a gyermekeinek, a barátnőinek, az orvosának, a kedvenc szerzőinek, a pártfogoltjainak vagy olykor csak az íróasztalfiókjának… Levelei egyszerre tükrözik a hétköznapok kicsinyes gondjait és az idős emberek végtelen bölcsességét, és ahogy a múlt és a jelen történetszálait apránként hálóba fonják, úgy rajzolódik ki előttünk egy rendkívüli asszony életútja, személyisége. Van azonban egy olyan levél, amelyet Sybil egyszerűen nem bír elküldeni, és amely az élete legsötétebb időszakához kapcsolódik. Ahhoz, hogy fel tudja adni, előbb szembe kell néznie a múltjával, és fel kell oldoznia önmagát.

A levélíró számos rangos díjat és elismerést kapott, elnyerte többek között a 2026-os Women’s Prize for Fiction díjat, valamint az első könyves szerzők között kiosztott Pen/Hemingway Díjat.

(fordító: Gázsity Mila)

Joanne Harris – A csokoládé titka

Harris az első magyar kiadások során költözött az életembe, majd a szakácskönyveivel tette magát halhatatlanná, élő emlékezet minden műve, ma is hallom, ahogy az Ötnegyed narancs borai halkan csilingelnek, közösen töltött napunkat pedig számtalan, mára már vállalhatatlannak is ítélhető fotó őrzi, ami a Gerlóczy Párizsában és egy csillaghegyi lovardában készült, egy emberöltővel vagy kettővel ezelőtt. Már tavaly láttam, hogy új könyve a Csokoládé univerzumát tágítja, s boldogan vettem észre, hogy már magyarul is elérhető. Harris mesélőkedve a régi, főszereplőjét barátként köszönthetjük, egy kisebb adag bonbonnal vagy egy jó tábla minőségi csokival veselkedjünk neki.

New Yorkban, egy meleg júliusi estén, Vianne Rochas szétszórja édesanyja hamvait, majd a szeszélyes szelet követve a francia tengerpartra, Marseille felé veszi az útját. Amikor megérkezik Franciaországba, élete során először a saját kezébe veszi a jövőjét. Bájos megjelenésének köszönhetően pincérnői állást kap egy bisztróban, de tudja, hogy nem maradhat sokáig. Gyermeket vár ugyanis, és attól tart, a szülés után újra mennie kell. Ám addig egy különc szakács, Guy Lacarriére irányításával felfedezi a főzés örömét, és a francia ételeket ízlése szerint keserédes csokoládéval és fűszerekkel megbolondítva rájön, hogy ezzel a csipetnyi varázslattal megismerheti a kis falu titkait – és végre igazi otthonra találhat. De neki magának is van egy titka, és ez a titok veszélybe sodorhatja mindazt, amiért eddig oly keményen küzdött.

(fordító: Szűr-Szabó Katalin)

Belle Burden – Idegenek

Nem is tudom, min akadt meg a szemem. Ja, igen, a főszereplő épp felnőtt gyerekeit útjára engedő középkorú nő. Lehet innen jött az ihlet, hogy Belle Burden sikerkönyvét is a novemberi listára tegyem, habár az Idegenek élethelyzetét meghagynám másnak, Belle útkeresésében szívesen merülök el, figyelve az ő megéléseit.

Húszévnyi házasság, három gyerek, lakás New Yorkban, nyaraló az óceán partján – maga az amerikai álom. Aztán ez az álom minden előjel nélkül darabjaira hullik: Belle Burdennel közli a férje, hogy elhagyja. Egyetlen éjszaka leforgása alatt az addig megbízhatónak vélt társ hirtelen idegenné válik, aki úgy lép ki a közös életből, mint egy színész, aki egyszerűen leveti a jelmezét. Az Idegenekben Burden nemcsak azt meséli el, hogyan omlik össze pillanatok alatt a kívülről makulátlannak tűnő házasság, hanem azt is, mi zajlott a mélyben – hatalmi, érzelmi és társadalmi szinten. Ahogy újraolvassa saját történetét, a visszafogott, alkalmazkodó feleségből lassan egy bátrabb, a hangját hallatni kész nő lesz, aki nem hajlandó lemondani sem önmagáról, sem a szerelemről.

(fordító: Getto Katalin)

Susana Monsó- Schrödinger oposszuma

Susan könyvénél a téma volt, ami megfogott, na meg a fedlap, meg Schrödinger, hiszen az őszi időszakban, meg aztán télen az Agymenők az a cosy-sorozatom, amit újra és újra boldogan nézek, az oposszumok meg cukik a könyv meg rózsaszín. A téma már kevésbé: érzik-e, értik-e az állatok az elmúlást. Erről komoly tapasztalásom van, Bolyhos úgy ment el, hogy a végső útjára Yolánnal kísértük. Lent, a Család utcában, Józsi dokinál látogattuk az akkor már nagybeteg, agonizáló kisnyulat, aki megvárt engem és a kezem között tért meg egy másik dimenzióba. Yolán velem volt, a vizsgálóasztalon feküdt, Bolyhos mellett. Hazajövet évek óta először nem az volt az első dolga, hogy beköszönt a pajtásának a nyúlketrecbe. Tudta, hogy nincs már ott. Egyszóval a téma adott, a könyv pedig igazán izgalmas.

Amikor az oposszum veszélyt érez, holtnak tetteti magát: teste kihűl, légzése lelassul, és rothadó tetem szagát árasztja. Susana Monsó humorral, empátiával és tudományos alapossággal tárja fel, hogyan reagálnak az állatok a halálra, a veszteségre és a gyászra. Hangyák, csimpánzok, kutyák, varjak, elefántok és bálnák történetein keresztül érvel amellett, hogy a halál fogalma széles körben elterjedt az állatvilágban, és a halálhoz való viszony nem kizárólag emberi tapasztalat. A filozófiát a viselkedéstudomány és az összehasonlító pszichológia legújabb eredményeivel ötvözve kérdőjelezi meg az emberközpontú gondolkodás mélyen gyökerező előítéleteit.

(fordító: Sepsi László)

Mat Dinniman – Operation: Bounce House – Az Ugrálóvár hadművelet

Nincs kérdés, ugye? Dinniman az Agave csodás ütemérzékének újabb bizonyítéka, amelyben az összes általuk kezdetektől képviselt műfajt és annak minőségi voltát képesek megcsillant, afféle ars poetica.

Most kicsit kilépünk Carl univerzumából, de csak azért, hogy egy sci-fi thrillert kapjunk a kezünkbe és  megismerkedjünk Oliverrel, aki sosem akart hős lenni. Csak a családi farmot szerette volna vezetni a húgával, néha fellépni a zenekarával, és életben tartani a család egyre öregebb, de annál makacsabb intelligens mezőgazdasági robotjait. Új-Sonorán, a távoli kolóniabolygón ez is épp elég feladat. Oliver ráadásul kifejezetten várja a napot, amikor végre megnyílik a transzferkapu, és helyreáll az azonnali közlekedés és kommunikáció a Földdel. A földi filmeken, sorozatokon és zenéken felnőtt telepesként azt hiszi, ez új korszakot nyit számára és a bolygójának is. Csakhogy a Föld nem megérkezni akar Új-Sonorára. Hanem meghódítani, eltakarítva mindenkit, aki az útjában áll. A telepeseknek annak idején azt ígérték, békében élhetnek az új otthonukban, a Föld kormányának azonban időközben más tervei lettek. Megbízzák az óriási Apex Industriest egy “kilakoltatási akcióval”, az Apex pedig, mint minden valamirevaló nagyvállalat, rögtön megtalálja a legjövedelmezőbb megoldást. Minek drága MI-katonákat gyártani és bevetni, ha a hódító hadjáratból játékot is lehet csinálni? Minek finanszírozni egy galaktikus háborút, ha az unatkozó földiek hajlandók fizetni azért, hogy saját harci gépeket tervezzenek, majd az otthonuk kényelméből, távirányítással vadásszanak a telepesekre? A játék nevet is kap: Ugrálóvár hadművelet.

(fordító: Tamás Gábor)

Tisza Kata – Oda nem illő

Tisza Kata könyvének első, beetetésként a Scolar oldalára már hetekkel korábban feltöltött pár oldala után úgy éreztem, hogy a főhőssel, Rebekával egy pályán mozgunk, a korunkat és a fogorvost illetően biztosan.

Rebeka sajátos és önkéntelenül rátörő szexuális fantáziavilággal próbál átkelni az életén, miközben belső világa összetettebb annál, mint ami azonnali lehetőséget adna vágyai szabad megélésére. A valóságot és a valóságos kapcsolódást keresi egy végletesen egyszerűsítő társadalomban, amelyik előítélettel kezeli a női szexualitást, és aligha fér hozzá a létezés mélyebb rejtélyeihez, amelyek mögötte húzódnak. Egy ember, aki mintha ősidők óta hordozná oda nem illőségét, valaki, aki ellenáll a játéknak, amit a behódolásért játszani szoktak. Valaki, aki lehetne bármelyikünk, aki cipelte már valaha a kívülállóság érzetét. Egyszerre üdítően vicces és mélyen magányos, belső és külső ellentmondásokat feloldó mű. Az Oda nem illő Tisza Kata harmadik írói ciklusának első regénye. A könyvnek nincs célja, se kimondott célközönsége, nincs ideológiája, se megfelelési vágya, se műfaji meghatározottsága. Mindössze egy kísérlet a szabad létezésre és annak egy autonóm kifejezési módjára.

Ian McEwan – Amit tudhatunk

Irodalmi köntösbe öltöztetett disztópia, amelyben a nukleáris katasztrófa sújtotta 22. század a 21. század érzéseivel és gondolataival kíván vigasztalódni. Valahonnan nem ismerős?

2014-ben a neves költő, Francis Blundy szűk baráti körben ünnepli felesége születésnapját. Az est fénypontjaként felolvassa a neki írt szonettkoszorúját. A gyertyafényes vacsora résztvevői mit sem sejtenek arról, hogy a költeménynek később nyoma vész, és évtizedekkel később egy letűnt “aranykor” egyik legfőbb kulturális teljesítményeként fognak tekinteni rá. 2119-ben egy pusztító nukleáris katasztrófa és a megemelkedett vízszint következtében az egykori Anglia déli vidékeit elnyeli a tenger. A túlélők életét beárnyékolja az elveszett világ emléke. Thomas Metcalfe, magányos tudósként, megszállottan kutat Blundy szonettjei után, miközben a 21. század elejének fennmaradt dokumentumait tanulmányozza. Az akkori emberek, – a mi hétköznapjaink – szabadsága és lehetőségei teljesen lenyűgözik. Amikor rábukkan egy nyomra, amely elvezetheti az elveszett vershez, bonyolult szerelmi szálak és egy kegyetlen bűntény tárul elé, amely romba dönti mindazt, amit addig biztosként tudni vélt. A regényben a nosztalgia abszurditásának bemutatása mellett felcsillan a folytonosság vagy állandóság reménye: “Más víz folyik a mederben, más a part menti növényzet, más élőlények élnek a vízben, más levegő áramlik fölötte. A patak mégis ugyanaz.”

(fordító: Lukács Laura)

Karin Smirnoff – Cukorkigyó

Karin könyvénél a puszta kíváncsiság vonzott, ráadásul a skandináv szerzőket kifejezetten kedvelem és mindig örülök neki, ha az oly népszerűvé vált vad thrillerek mellett más hangok is megjelennek a magyar kínálatban.

“Ne vedd úgy hogy a dolgok maguktól értetődnek… Aminek görbének kell lennie azt időben meg kell hajlítani.”

Agnes, Kristian és Miika a 80-as években nőnek fel a svédországi Södertäljében. Nem sok közös van bennük, de különleges tehetségük összehozza őket, és szoros barátság alakul ki közöttük. A hajdan világhírű előadóművésszel és zenetanárral, Frank Leidével együtt megalapítják a Bretzel ensemble-t. Eleinte templomokban és kisebb hangversenyeken lépnek fel. Később azonban bejárják a világot. Vajon kicsoda valójában Frank Leide? Biztonságot nyújt, amikor a szülők világa nem képes rá, vagy talán ő a legnagyobb áruló mind közül? A Cukorkígyó a torz szerelemről, a kívülállóságról és a zenéről mesél, nyers őszinteséggel. Egy olyan barátságról, amely talán mindent túlél.

(fordító: Patat Bence)

Allen Levi – Theo ajándékai

Theo jött, látott és győzött. Booktokerek, megmondók, exbemondók és mindenki, akinek szíve van, annak most Theótól csordult túl. Ergo listára vettem, lássuk, nálam is működik-e a recept.

Egy napfényes tavaszi reggelen különös alak érkezik Goldenbe, egy apró georgiai kisvárosba. Theónak hívják. Kedves, mosolygós, de furcsa öregúr, aki álmélkodva sétál az utcákon, rácsodálkozik az épületekre, és bocsánatot kér a madaraktól, amiért nem hozott magával eleséget. Hogy mit keres épp Goldenben, az maga a rejtély. Theo ráadásul nem igazán beszél magáról, de annál több kérdést tesz fel azoknak, akiket a sors az útjába sodor. Miközben új otthonával ismerkedik, betér egy kávézóba, ahol kilencvenkét ceruzaportré függ a falakon. A rajzok Golden lakóit ábrázolják. Theót annyira lenyűgözik a képek, hogy elhatározza: megvásárolja őket, egyenként felkutatja a rajtuk szereplő embereket, és ajándékba adja nekik saját arcképüket. Cserébe csupán annyit kér, hogy az illetők meséljenek magukról. Így minden találkozáskor feltárul egy-egy emberi sors, titkokra derül fény, régi sebek gyógyulnak be, és végül megváltozik a város élete.

Allen Levi regénye eredetileg magánkiadásban jelent meg, majd napjaink egyik legnagyobb könyvszenzációja lett: egy év alatt több mint 3 millió példányt adtak el belőle, és mostanra negyvennél is több országba elkeltek a kiadási jogok.

(fordító: Szabó Olimpia)