MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A kétezres évek elején jártam a Rézkakas Étteremben. Amerikai unokákat kalauzoló magyar nagymama életét könnyítve társultunk az esthez, az identitásuk európai morzsáival ismerkedő testvérpár számára teremtve hidat nemzedékek és kultúrák között. Tanulságos és hosszú este volt, klasszikus magyar fogásokkal és élő cigányzenével kísérve. 

Ezzel az emlékkel indultam útnak a napokban, hogy felfedezzem újra a Rézkakast, amely ma mint fine bisztró üzemel, az Erzsébet tér sarkától kicsit arrébb a Sas utca egy patinás helyiségében. A Budát és Pestet térdre kényszerítő kánikulából egy jól temperált, olaszos bárpulttal hangsúlyos, esztétikus térbe értem, amely az elmúlt években már a Rézkakas otthonául szolgált, de most új fejezetet nyitott a hely, az üzemeltetés és a konyha új kezekbe került. A tulajdonosoknak nem titkolt célja visszavezetni a Rézkakast abba a szerepbe, amelyben én is megismertem.

Átyim István és Átyim-Nagy Kyra szeretné, ha a belvárosi gasztronómiai palettán a Rézkakas újra megmutatná, hogyan kell értő mód, a hagyományok tisztelete mellett, a modern gasztronómiai alapvetések fényében prezentálni a hazai és nemzetközi közönségnek a magyar konyha legjavát. A műhelymunka elején járnak, alakul a borlap, a megszabott irányoknak megfelelően teljesedik ki az étlap, csiszolódnak a fogások. A helyszín tökéletesen alkalmas a prémium élmény megélésére, a zenei koncepció szépen teljesíti ki azt, a személyzet még tanulja a teret, a konyha pedig láthatóan jó irányba halad, de a csúcspont eléréséhez még meg kell érkeznie. A megfelelő hosszúságú, a fogásokat ügyesen kombináló étlap bátor vállalása a főzelékek kánonba emelése. Az elmúlt években a lecsó már többször több helyütt bizonyította, hogy helye van a magyar gasztronómia fellegváraiban is, amellyel ajtót nyitott a szezon legjobb zöldséges fogásainak. A Rézkakasban is tetten érhető a trend, mind a lecsó, mind a szezonban megkerülhetetlen, de leginkább a házias konyhákon helyt kapó tökfőzelék is megjelenik.

A kánikulai nap, a gyerekkori emlékek hívása asztalra kéri a lazacpisztránggal tálalt fogást. Amíg várakozom, addig falatnyi lángosokkal és a melléjük kínált zakuszkával és padlizsánkrémmel telik az idő. A lángos picit zsírosabb a kelleténél, a kencékben nincs ütemtévesztés. A főfogás mennyiségre emberes, hőfokra kissé bizonytalan, nem forró, de nem is követi az elmúlt évek hűs-ress vonalát. A kompozícióban kevés a sallang, a zöldfűszer-olaj leválik a habart matériáról, savasság helyett édes felhangok dominálnak.

Desszert helyett kávé és pezsgő érkezik, a tányérdesszertek szemrevételezése óhatatlanul felteszi a kérdést: a konyha dolga-e a levezetés vagy van dedikált cukrász a csapatban? Bevallom, bizonyos szint felett én kizárólag az utóbbiban hiszek. Akármennyire kreatív a séf és képes jól megmutatkozni ebben a szakmában is, a cukrászat egy külön világ, amely megérdemli, hogy dedikált szakember tegye tányérra az értékeit.

A Rézkakas előtt még nagy út és nem kevés munka áll. Az irány, amit kijelöltek tiszteletre méltó, a városnak szüksége van a hiteles, hagyománytisztelő, mégis modern hangvételű vendéglátásra.

A húsvéti szünetünkbe robbant be a Nemzeti Galéria csodás kiállítása, a Dolce Vita, elhozva a vágyott itáliai napfényt, megkongatva szívünk harangjait, amelyek addig halkan csilingeltek a vágyakozás finom légmozgásaira, de innentől mintha félreverték volna őket. Annával szédülten keringtünk a termekben, újraélve számos korábbi kiállítást és itáliai létezést. A Dolce Vita alapötlete a Római Iskolából indult és a magyar képzőművészek, festők és szobrászok olasz ihletésű műveinek ad otthont.

A Római Iskola bemutatására az utóbbi években több kiállítás is szerveződött, az elsőt a Kieselbach Galériában láttam, Czene Béla és felesége, Hikádi Erzsébet csodás alkotásai közt számos, a Via Giulián lévő Palazzo Falconieriben történő vendégeskedésük során vagy annak élményeiből táplálkozva született. Béla bácsi életképeiért csak rajongani lehet. Ez nem sokkal követte az igencsak sokatmondó, Róma-Budapest címmel nyíló tárlat Virág Juditnál, amely nem csak elképesztően széles merítést hozott, de egy olyan Csontváry képpel is gazdagodhatott az élménytárunk, amely évtizedeken át rejtve volt a kalandvágyó művészetrajongók elől. A kiállítás anyagát szerencsére egy nagyszabású kötet őrzi, sőt az idei tavasz aukció előtti tárlaton is több kép, köztük a legzseniálisabb Vaszaryk még visszaköszöntek, mielőtt magángyűjtők otthonában tűnnének el hosszú-hosszú évtizedekre.

Egyszóval ott álltunk a Dolce Vita tereiben, eszmélve a klasszicista festmények, a reklámplakátok és Tímár Péter örökbecsű Csinibabájának villódzó képei között, tudván, hogy nyár végén mi is megéljük majd ezt a csodát, amiből ilyen típusú alkotások ugyan nem sarjadnak majd, de a mi lelkünk biztos gyarapodik. Én azt is tudtam, hogy ezt a kiállítást újra fogom nézni, mert a nyitás napján még ropogós atmoszférájú termeit belakva, megérkezve is látni szeretném.

Erre teremtett remek lehetőséget a Borszerda programsorozat évadindító estje, amelynek fókuszába az azúrkék Itália került, magyar alkotók művein keresztül kibontva. Az est alapját a Dolce Vita kiállítás adta, erre épült a kísérőesemények java, kiteljesítve, egyetemessé téve annak mondanivalóját.

A sajátos, egyedi szemléletmódot kínáló tárlatvezetések mellett a kiállítás megtekintése előtt egy olyan gondolatébresztő szellemi utazáson is részt vehettünk, amely a tárlat univerzumának gazdagításán túl végtelen muníciót kínált arra, ha szeretnénk az íróink által, velük közösen, rajtuk keresztül megélni az Itáliával kapcsolatos leplezetlen szenvedélyünket.

Juhász Anna irodalmár válogatásában, Olasz Renátó és Fekete Giorgio interpretációjában Itália újabb dimenzióban kelt életre a kupolateremben, Csontváry Taorminájának atmoszférájában alágördülő dallamokban, kibomló versrészletekben, naplótöredékekben vibrált az olasz létezés. Szerb Antal, Fenyő Miksa, Márai, Pilinszky életén és alkotásain keresztül vált még plasztikusabbá a kor, az ő gondolataik, érzéseik szárnyán utaztuk be Rómát, fedeztük fel, vesztünk el benne.

Szabó Magda fájdalmasan szép elengedése és útkeresései, Pilinszky Piétájában a gyász mögött felbukkanó alkotás, Márai maró magánya egyedülálló utakat jelöltek ki számunkra, amelyeken haladva tovább mélyíthető ez a sokszor egyoldalú, mégis minket kiteljesítő rajongás.

Az egyórás program kerete végtelenül szűknek bizonyult, a Római Magyar Intézetben megforduló művészek alkotásaival érdemes lenne behatóbban foglalkozni, elképesztő gazdagságú anyag született itt. Nem csak alkotásokban mérhető kvalitás, hanem szellemi munkák olyan sorában, amelyekből 2026-ban is bőven lehet meríteni.

49 éves vagyok, nem az én korosztályom az, amelyik kifejezetten Bródy-dalokon nőtt fel, nem csápoltam a Ifiparkban, de szép pillanatok kötődnek hozzá, felnőttként megvan a gerince, a hangja, a kiállása.

Naná, hogy megyek a Bródy-napra, ott lesznek a régóta és a most szereplői, ki nem hagynám, hangok, arcok, habitusok, amikkel szeretek együtt létezni, erre az egyedülálló közös nevezőre hozva. Naná, hogy megyek.

Aztán csak kijön az első setlist-töredék, összeállítom a magam listáját, lássuk, készüljünk, be ne égjünk már egy nem tudott refrénnel – alaktalan belső aggodalmam csúnya pillanatokat vizionál.

Szombati hőségben rekedt hűtött otthonunk ráérésében indul a lejátszás és máris az Ág utcában eszmélek, a nappali lépcsőkanyarulatában, négy éves vagyok, Halász Juditra bízott anyám, ügyesen pakolom a tűt a bakelitre, Bródy szól, az 50 négyzetméteres nappali erősítője segít elveszni, már a fantáziám tájain utazom.

Aztán váltás, taktusra szorul a szívem, a domború üvegre feszülve ég a máglya, a királydombi előadás idején hat éves vagyok, élőben nézzük, talán az ellenállás okozta sokk szögezte oda a szüleimet, anyám önszántából csak klasszikust hallgatott. Mégis ott vibrál a képernyőn a történelem, hangonként égetve belém a döntés felelősségét. Majd váltás, a nappali otthonos nyugalmát töröm fel a dupla bakelittel, kronológiában haladok, sokszor keltve életre a múltat.

Aztán az általános végi szerenádon állok, szívemből tépi fel a dalt kamaszhevületű hitem, hetekkel később egymás izzadt vállán csüngve búcsúzunk a Koscitól, Bródy dallamaiban találva meg a lelkiállapotunknak megfelelő szavakat. Újabb váltás, Győrben ülök, keresztanyám nyármeleg konyhájában, a nyaralás két hetében folyvást egy Koncz-albumot hallgatok, minden dalban benne lakom, minden lendületemet beleengedem a Szabadság, szerelem rigmusaiba. Feledett emlék, harminc év után gond és hiba nélkül peregnek ajkamról a szavak. Elképesztő az emberi elme.

Jankuci 18, Ági barátnőmmel az ezernyi meglepetés mellé a Mit tehetnék érted líráját adjuk ajándékba, altunk meg-meg feszül benne, de legalább szívből jön.

Újabb váltás, már a Nőkkel ülünk a sötéttel bélelt gyerekszoba rejtekén, szól a Micimackó, mi vokálozunk, járjuk a Pagonyt, Halász Jutka az ő univerzumuknak is szerves része, azóta is óvatos szeretettel emlegetik. Közben eszembe villannak azok a születésnapok, ahol szintén hamisan interpretált Bródy-dalba fojtjuk meghatódottságunkat, még Yolán is minden évben megilletődik, mikor körbeálljuk és a legnagyobb komolysággal citáljuk négylábú barátunk ünneplésére ezt a nótát.

Nem, nem kell Bródy-rajongónak lennie ahhoz, hogy a Bródy-dalok Napja a miénk legyen. Bőven elég hozzá, ha ebben az országban éltünk az elmúlt évtizedeink során.

Screenshot

Hogy milyen út vezet a gödi Samsungból a Május 1. moziba? Meglepően rövid és egyenes. A zenefogyasztásomat hosszú évek óta organikusnak nevezhetjük, impulzusokra építek, nem a népszerű vagy a mainstream határozza meg, hogy milyen zenéket lakom be, hanem hogy hol és hogyan kapcsolódom hozzá. Az év eleji felfokozott létezésbe így pottyant be egy tiktok, magyar előadó egy szál gitárral egy mélykék konténer előtt megénekelte az aznapi legfelháborítóbb botrányok egyikét. Volt valami abban a septében született előadásban, talán az őszinte felháborodás okozta sokkból kifutott keresetlenség, ami megfogott. Így költöztek be a mindennapjaimba a Carson Coma dalai és kísértek tavaszig.

Létezésük addig is elérte az ingerküszöböt, de mindig volt más és máshogy, ami szólt, így egy teljes diszkográfia várta, hogy felfedezzem, benne a legújabb albummal. A sötét és kilátástalan örök tél ellen jó volt ezekkel a nótákkal menetelni, leválni a város szövetéről vagy épp úgy megélni a Moszkva milyenségét, ahogy azt legutóbb Török Ferivel sikerült.

Odáig fokoztam ezt a jelenlétet, hogy a március vége már az MTK stadionban talált. Önironikus félmosollyal törtem Budáról Pestre, felkészültem az elkerülhetetlen túlkorosságra, majd meglepődve szembesültem az örök igazsággal, hogy a kor és a zene függetlenek egymástól. Kiskamasztól a hetvenes évüket taposókig mindannyian ugyanott, ugyanabba kapaszkodva adtunk utat a frusztrációnknak, engedtük el a bennünk gyűlő szorítást, töltődtünk fel az elkövetkezendő hetekre, ahová már szinte semmi mást nem engedtem be, az album biztonságos és egyre jobban ismert ösvényein haladtam, ide menekültem a nyomás elől és várva a japáncseresznye virágait.

Tavasz végére, mint a mór, megcselekedte a Purgatórium, amire hivatott, én pedig úgy éreztem, hogy más irányból tovább közelítenék ehhez az intellektushoz és stílushoz, egy olyan közegben és műhelymunkában, amit nem itatnak át ennyire a mindennapok. Erre kínált csodás lehetőséget Giorgio önálló unplugged estje, amely teret teremtett az idealizált múlttal való önkifejezésre. A színházterem intim, az ültetett hallgatóság adta, finoman eltartó terében a talján rigmusokkal hamar megszületett az a kivételes kohézió, amelyben közönség és előadó partnerré vált: elillant a kezdeti feszültség, és a tér a közös megélés boldogságában oldódott fel.

A másfél órás klubkoncert hibátlan volt. A hol zongora, hol trombita, hol tangóharmonika kísérte slágerek jelentős része az olasz táncdalkincs jól ismert darabja, Giorgio mégis képes volt olyan egyéni ívet húzni belőlük, amelyben valódi mozaikjaivá váltak olasz magyarságának és magyar olaszságának. Cseh-Bereményi és Vámosi számok súlyozták a könnyedebb hangulatú dalokat, amelyeket a személyes teret kerülő, mégis azt építő magyarázatok, zenésztársak érkezte és távozta egészített ki, valamint az a közvetlen dinamika, ami ezt a kis, alkalmi formációt pontosan ott tartotta, a reflektor fényében, az est közepén.

A koncert utáni nyáréjszakában andalogva már csak azon méláztam, hogy miként jelenik meg a zenében és a mindennapjaimban a pillangóhatás: hogyan vezethet el a protestálástól, az Átriumban megélt közös pillanatokig. Úgy tűnik, néha elég egyetlen gitár, hogy a feszültség végre felengedjen.