MIRELLE Atelier

Velem van a baj, szinte biztos. Öregszem, rigolyás vagyok, nem bírom a tömeget, kiütést kapok az emberektől, de mégis az az érzésem, hogy a Sors packázik velem és a legkevésbé szórakoztató koncertszomszédokat dobja az életembe.

A pechszériám talán öt évesen kezdődött, az Operában, az ária közben cukorkás papírral zörgő és/vagy köhögő közönséggel, de igazán nagy sebességre 2023-ban kapcsolt és azóta is rendre hozza a legidegesítőbb partnereket, hogy jelezze: ultraérzékeny vagy öcsém, veled van a gond.

23-ban a Maneskinen egy túlmozgásos örmény taposta a lábamat, ő volt az első pionír. Az ő útját azóta széles sugárúttá aszfaltozták a magasak, akik mindig gondosan felmérik, hogy ki elé állnak be, mint a cövek és a beszélgetősek, akik a bevásárlólistától, a szomszéd kutyájának agóniájáig mindent ott helyben, a dühöngő félhomályos otthonosságában akarnak megvitatni.

Sokszor a taktikai pisilések mikéntje is téma, te elszaladsz Bazsikám, én fogom a helyet. Szuper, Bazsi hólyagja gyenge, az én videóm (ugye munka, miegymás) alatt a kommentelőkkel maximum Bazsinak gyűjthetünk tutibiztos urológus-tippeket. Persze itt is van a zörgős, amelyikből hullik a sztaniol és a totál túlmozgásos, akitől csak az acélbetétes bakancs véd meg (tavasz, Caston Coma, frissen gyógyult lábujjtörés, acélbetét rulez, több totális ráugrást megúsztam). Mondjuk pont ezen a koncerten cuki kamaszpárbeszédek zajlottak a jobb oldalamon, abba úgy bele is simultam, míg a balomon három friss tacskó bizonygatta egymásnak és a világnak, hogy a hangosítást is viszik, ha olyanjuk van.

Aztán ott van Kevin, név szerint, a keménymagból. Kevint megszánom. Első soros örök rajongó, látszik, hogy Ivánék is kedvelik, de azért Kevin katatónsága is pont engem talál el, ahogy az erdei tündetáncot járó kamaszok, akik az első sor néma magányában, a színpadnak háttal erősítik női szövetségüket, körtánc formájában. Fél tucat önmagam kitenné őket, kicsit félek. 

Vagy ott van helikopteranyu és a leváló félben lévő kamasza. Nem, nem egy sorban, nem egymás mellett és nem, nem is egymás előtt, hanem előttem és mögöttem. Lujzika nem vagy szomjas? Lujzika nem fázol? Kéred a kardigánt? Elővegyem a termoszt? Lujzika süket. Csak Bongorra vár, legszívesebben letagadná, hogy az az idegesítő szőke nő hozzá tartozik, hiszen akkora nagylány, én meg ebben a transzgenerációs szendvicsben állok és várom, hogy Lujzika végre megszomjazzon, fázzon vagy az anyja esetleg feladja. Ja, közben persze megy a koncert. ezerrel.

És igen, amikor már azt gondolom, hogy tulajdonképpen kizárólag ültetett komolyzenei koncertekre kéne járom, ahol a becsekkolás részeként minden zajkeltő eszközt elkoboznak és a székek lába is le van csavarozva, akkor a Sors, csak hogy tudjam a helyem, megmutatja, hogy ha olyanja van, meg tud ajándékozni a tökéletes koncertélménnyel. Mert Bolognában tavaly megéltük. Az olaszok megmutatták, hogy hogyan kell úgy koncertezni, hogy mindenkinek jó legyen. Hogyan kell úgy odaadóan szeretni valamit, hogy abban a figyelem nem csak a zenére, hanem a környezetükre is kiterjed. Arról az apróságról nem is beszélve, hogy szerethetően alacsonyak.

(P.s: Ha pedig a Sors kifogy a sztereotíp viselkedésformákat hozó koncertszomszédokból, akkor megoldja, hogy a semmiből kerekedő amszterdami esők egyike úgy verjen el minket a bejutásra várva, hogy utána gőzölgő ruháink ködén át élvezhessük Damiano koncertjét.)

Az elmúlt éveket, a múlt év végi káoszt és az azt övező vitákat figyelve már látszott mi ment félre a Szigetnél, mi változott a globális trendekben és mi változott a zenefogyasztásunkban, generációs szinten.

Ma, amikor a Sziget nulladik napján besétáltunk a sokat alakult, de az eredeti struktúrát mégis magában hordó fesztivál területére és ott táncoltam már Goran Bregovic koncertjén, akkor ütött meg igazán ennek a valósága. Táncházas múlttal, táncmeditációs húszas évekkel, hastánccal a hátam mögött talált meg annak idején a Sziget és varázsolt el. Itt nem kellett megfelelnem, nem kellett hoznom az otthoni és munkahelyi elvárásokat, és alapvetően senkit sem hoztam zavarba azzal, ha önmagam voltam, a magam örömére. Ebben lett partnerem a Sziget és a zene. A zene, igen. Mert a fesztivál akkor a zenével való létezést jelentette, egy egyenlő viszonyt, ahol nem albumbemutató koncertként helyben állva fogyasztottuk, hanem együtt lüktettünk vele. Úgy egy hétig.

Aztán valahogy ez az egész elüzletiesedett vagy csak túlnőtt azon, ahol már ne nagy volumenben és raklapra szerelt módozatokban gondolkodnánk, s a fesztiválhangulatot egy koncert-sárgakönyv váltotta fel, ahol az aktuális szívfájdalmunknak és épp befutó ízlésünknek megfelelően tudtunk zenékre szert tenni, egyszerre akár több színpadon is. A zene egyeduralkodóvá, főszereplővé vált, velünk ellentétben.

Most, a nulladik napon ez a klasszikus fesztiválfeeling tért vissza, a zene a mi hangulatunkkal együtt működve hozta létre a tereit. Egyébként ez a fajta organikus szimbiózis nem veszett el teljesen, csak totálisan átterhelődött az összművészeti programokra, amik a terhelés alatt szépen meg is izmosodtak és átvették a tudatalatti frusztrációból fakadó plusz feladatokat, de a porban táncolás, az esőben pörgés megélése egyre távolabb került, és már csak imázsvideók szintjén jelent meg.

Ma Goran és a Morcheeba zenéjét hallgatva visszakúsztak az idegpályáimba az alvó rutinok, megszületett újra az az egység köztem és a zene között, amivel a Sziget annak idején megvett.

Augusztusban ismét benépesül a Hajógyári-sziget, de a Sziget 2026-ban talán még inkább arra törekszik, hogy ne csupán a világsztárok koncertjei miatt legyen érdemes kilátogatni. A fesztivál idén is egy saját szabályok szerint működő, sokszínű városként épül fel, ahol a zene mellett a kultúra, a művészet, a gasztronómia, a közösségi élmények és – ami egy nyári fesztiválon különösen fontos – a komfort is komoly szerepet kap.

A program már augusztus 9-én elkezdődik: a Mínusz Egyedik Napon a Bródy Dalok Napja több mint ötven hazai előadóval idézi meg Bródy János életművét. Másnap, a Nulladik Napon pedig a Sziget régi és új közönsége találkozhat: a Faithless, a Morcheeba és Goran Bregović mellett Korda György és Balázs Klári, majd Janklovics Péter nosztalgiabulija is a fesztivál múltját idézi. A két nyitónap szépen mutatja azt az idei törekvést is, hogy a Sziget élménye ne egyetlen generáció kiváltsága legyen.

A fesztivál tizenkét, karakterében is eltérő negyedre tagolódik. A Wonderland a kreativitás és az önkifejezés tere, a Delta District az elektronikus zenéé, a dropYard a hiphop és rap kultúráé, míg a Jardin des Arts a kortárs előadóművészetnek ad otthont. Aki pedig a nagy koncertek között inkább feltöltődne, a The Blue Zone-ban pihenhet, masszázst vagy mentálhigiénés segítséget is igénybe vehet.

Természetesen a Nagyszínpad továbbra is a Sziget egyik fő találkozási pontja: Skrillex, Florence + The Machine, Bring Me The Horizon, Twenty One Pilots, Zara Larsson, Lewis Capaldi és Jorja Smith neve is szerepel a programban, miközben a hazai előadók közül Sisi és a Carson Coma is nagyszínpados fellépő lesz.

A fesztivál egyik legfontosabb idei üzenete azonban talán nem is a programfüzetben, hanem a talpunk alatt és a fejünk fölött keresendő. A szervezők rekordmennyiségű, 89 600 négyzetméternyi talajtakarással készülnek a por ellen, miközben 14 000 négyzetméternyi árnyékolt terület, mintegy 2500 négyzetméternyi klimatizált beltér, több mint tíz hektárnyi fás közönségtér és kiterjedt ivóvízhálózat segíti a hőség átvészelését.

És persze enni is kell. A megújult gasztronómiai kínálatban a thai, olasz, japán, mexikói, görög és francia ízek mellett a magyar konyha is helyet kap, miközben a vegetáriánus, vegán, glutén- és laktózmentes lehetőségek száma is nő. Újdonság a Food Paradise és a Farmers’ Market, a Piros Pezsgő Piano Bar pedig egészen más ritmusban kínál borokat, pezsgőket, hazai ízeket és élő zenét.

Aki pedig nem szeretne egy fesztiválon minden étkezésre a megszokottnál többet költeni, annak jó hír, hogy az ALDI idén is saját pop-up üzlettel és Grill Zónával készül. A megszokott bolti árakon lehet bevásárolni, a grilltermékeket pedig helyben, díjmentesen készre sütik. A kínálatban húsos, halas, vegetáriánus és vegán fogások egyaránt szerepelnek.

A Sziget tehát idén sem pusztán arról szól, hogy este ki melyik színpad előtt énekel együtt a kedvenc előadójával. Lehet benne felfedezni, enni, pihenni, sportolni, művészetet nézni, régi emlékeket felidézni vagy éppen újakat gyűjteni. Talán éppen ettől működik még mindig: mindenki találhat benne egy saját Szigetet.

Vedd a létező legnagyobb rutint, add hozzá a megszokott helyeidet, legyél nagyon gyakorlatias és készülj fel időben, hogy a végén úgy autózz át Toszkánán, hogy nem tudod, hol fogtok aludni az elkövetkező egy hétben.

Rajtam nem múlt, ez tény. Én január 16-án a megszokott lendülettel kattintottam rá a Novasol csodaoldalán Nicole szállására és foglaltam le, immáron harmadszor ugyanazt a kempingezésre tökéletesen alkalmas lakrészt Nicole kúriájából, ahol ugyan naponta eldugul a márványmosogató, de a Val di Chiana teljes hosszára néz a terasz és a napfelkelte külön díszelőadással készül minden hajnalban, csak nekem.

Siena

A január közepi foglalást egy a családi csoportba történő értesítő követte, meg az éves szabadság kivétele, aztán hónapokra feledésbe is merült a dolog. Úgy egy hónapja kezdtünk el ráeszmélni, hogy lassan újra családdá szervezzük magunkat a toszkán ég alatt, ment is a levélváltás, ki hogyan érkezik és mikor, kutyát oltattam és a járművünket is lebeszéltem a Magyar Suzuki Zrt-vel, aki évek óta megbízható partnere a Mirelle-nek. Újabb munkával terhes napok, hőkupola, állatorvos, a megszokás görgette az életünk, közben persze fél szemem mindig a horizonton és a naptáron, időként a közös csoportban megvillanó kérdések és válaszok, Toszkána már ott motozott.

Siena, kisdobosok

A szombati indulás előtti délután olasz telefonszámról érkező hívás, majd email érkezik, keres a szolgáltató, jaj, persze, nem adtam meg, hogy hányra érkezünk, de hát Nicole otthon van, ismer, jövünk majd. Ja, mondja a talján oldal, nem ezért keresünk, az egész sztornó, bocsi, ugrott a szállás. Akkor most vissza is utalnánk a pénzt. Vagy inkább utaznátok? A részletekbe nem megyek bele, az olaszos nagyvonalúság, a pénteken szigorúan (megoldandó krízis esetén is) ötig tartó munkaidő és a mi harcedzett idegeink mentén szombat hajnalban úgy vágtunk neki Toszkánának, hogy nem volt szállásunk. Lett. A megszokottól szerethető távolságra, a dombjaink otthonosságában, egy parányi faluban, Arezzo alatt, ahol mi voltunk az utazók és ez most is nagyon jólesett.

Toszkána most így adott újat. Hogy picit elfordította a jólismertet és pont ez a parányi csavar, ez a nézőpontváltás tette izgalmassá a megszokottat és teremtett új kapcsolódásokat. Az első napot már utazással töltöttük. Annáért indultunk, keresztül a völgyeken, a ciprusokkal tűzdelt dombhátak mentén, át a Van Gogh tarlóit idéző tájon, hogy aztán a legnagyobb természetességgel pattanhasson a hátsó ülésre és alakuljon át a dinamikusvörös Suzuki belső tere egy olyan időkapszulává, amiből negyven kilométerrel arrébb már a tíz évvel ezelőtti megszokással működő családunk kezdje belakni a kőház tereit.

Nem terveztünk nagyot. Nálam ott lapult az Utas és holdvilág az olvasón, Anna szamárfüles példányával kettecskén tették teljessé az estéket, meg persze a könnyed, prosecco alapú italok, a környék fehérborai, amelyek szépen díszítették a medencében és a kertben töltött időt. A birtok ugyanis pazar volt. Gisella dombtetőre épült otthonát apróbb házak övezték, a testvére hosszan elnyúló otthona, a szülei Kádár-kockát idéző háza és körülötte az ápolt és mégis burjánzó környezet, amíg a szem ellát. A medencéből hatalmas diófákon át a környező dombok hullámait figyelhettem, alattam szőlő futott, rózsabokrok keretezték az emberhasználta tereket, a szőlőben Yolán ősellensége, a tarka cirmos pihent, míg a mi vad borsodi terrierünk egy nagyobbacska almafa árnyékában fekve szemlézte új birtokát. A házak mögött tarló, szegélyében olajligetek, lent a völgyben templom és harangszó.

Erre vágytam, a kommerciális részek nem izgattak igazán, persze tartottunk egy Conad-túrát, már csak a kutya miatt is, aki szerintem – ha bármilyen hitbéli elgondolása van – a földi mennyországnak tekinti a Conadot, ahová a kutyák valamilyen csoda és az olasz kisállat-imádat okán bebocsáttatást nyertek. Miatta megérte hosszan kalézolni a friss halat rejtő pultok előtt, de nagysága bármilyen élelmiszertől lázba jött és borzasztóan élvezte, ahogy gyűlik mellette az olasz létezésünk elkerülhetetlen üzemanyaga, az Estatea, a sült hasaalja, a friss töltött tészta és persze az elképesztően finom gyümölcsök és zöldségek.

A prücskörészős, kertben heverős, az élet dolgain mélázós létezésben pont volt ideje dolgozni Szerb Antalnak is, sokadjára megint mást adott, vicces volt belegondolni, hogy ott heverünk, mindketten Ravennában, hallgatjuk Mihályt és mennyire mást mond egy huszonévesnek és egy nagyon nem annak.

Az örök és gyomorszorító fájdalom mindig elkísér minden Szerb-írás kapcsán, egyszerűen nem tudom és nem is akarom megbocsátani a világnak, ami vele történt és mindannyiszor emel az, ahogy látta a világot, amennyire látta a világot és amilyen bámulatosan modern és letisztult módon tudta ezt megírni. Ropogós, szinte 21. századi prózával szedi ízekre a vágyódást, ami bennem mindig rengeteg kérdést vet fel.

Ebbe a bukolikus létbe azért városi miliőt is csaltunk. Első este a falu szolgáltatta a közeget, pont az éves görögdinnye-fesztivál idején sikerült megérkeznünk, ahol a környék lakói egy hatalmas bulival ünnepelték önnön létezésüket. Yolán gyors kapcsolatokra tett szert, megpróbálta a színpadon jól teljesítő Manuelt túlkiabálni, miközben mi Zsófival figyeltük az olasz vidék egyik legszerethetőbb örök motívumát, a tökéletesen koreografált táncot a parketten. Az olaszokat vonzza a sortánc, a speciális mozdulatsorok begyakorlása és annak a közösség előtt való igényes tálalása. Ebben valami elképesztőek és nincs korosztályi függés, a húszasoktól a sír szélén táncolókig mindenki a legtöbbet nyújtja. A falu egyetlen pizzériájában, a szenegáli-nigériai ősökkel rendelkező, pályamódosító ex-sienai Piternél este 11-kor is nagyüzem volt, az éjszakai égbolt alatt ránk is várt egy-egy aperitivo, némi pizza és caprese.

Sienába első nap csak Annáért futottunk el. Nem így terveztük, hosszan kívántunk lődörögni terrakotta-szín labirintusában, de vasárnap lévén minden helyben nyaralónak hasonló tervei lehettek, így mint a viccbéli kismalac, megráztuk magunkat és úgy tettünk, mintha kizárólag szállítmányozási célból tartózkodnánk a városban. Az oda- és visszaút amúgy is bőven megérte, a dombok lankái között strázsáló ciprussorokat csodáltuk, mély völgyekből szakadtak fel a reggeli hatalmas vihar párafelhői, úgy úsztunk át rajtuk, mintha a fellegekben járnánk.

Arezzo viszont boldogan várt. Könnyedén parkoltunk, rutinnal álltunk meg a ZTL fenyegető rémétől picit kintebb eső parkolóban, ahonnan már a megszokás kanyarított fel minket a város szívébe.

Elsétáltunk a Piero della Francesca freskóival ékes San Francesco-bazilika mellett, majd egy éles bal kanyarral megindultunk a főtér irányába. A várost nem uralták a turisták, ha nem is magányosan, de békésen várakozott a délutáni hőség utolsó hullámaiban. Mi pedig árnyékba húzódva, italozgatva figyeltük a tereit, néztük, hogyan változik a fény, hogyan mélyülnek az árnyékok, majd a városon átsétálva hazaindultunk egy jóféle sugo-tészta vacsorára.

Nagyon akartam, hogy ott legyek, nagyon tudtam, hogy hol akarok lenni és nagyon nem baj, hogy nem így alakult. Akikkel az utóbbi hetekben összehozott a sors, kollégák és barátok mind meghallgathatták, hogy mit várok most Itáliától. Hogy semmi nagyot, de abból viszont a nekem legtöbbet, napfelkeltéket, amiket a kőkorlátnak dőlve figyelek, mezítláb, hálóingben, hogy utána Annával leosonjunk a még álmos falunkba, ahol Mauro már főzi az első kávénk, hogy a helyiekkel vegyülve, elhíve az illúziót, hogy oda tartozunk, mi is a hűtő tetején lévő képcsöves tévé híreit faljuk, akadozva, de nagyon akarva.

A szállásunk lemondásával mindezt el kellett engedni. Nem volt bennem hamis nosztalgia, az adrenalin egészségesen felülírta a lehetőségét is, hogy ezen lamentáljak, de azért csak átautóztunk Monte San Savinóba, hogy tiszteletünket tegyük a helyeinknél. S rá kellett jönnöm újfent: nincsenek véletlenek. A parkolóból felsietve, a római kori ciszterna tereiből érkezve egyszer csak feltűntek a változások. A Corso Sangallo csendjében és macskakövein már nem a Bar Cavour billegő asztalai, hanem kiépített terasz és azon étkező turisták vártak, a városkapu szájánál lévő Arte pizzéria helyén toszkán tájkosztot ígérő damasztabroszos hely sziesztázott és amikor – szinte kétségbe esve – átfutottunk a középkori erődvárosunk túlfelén található kávézóig, Mauro neve sem díszelgett már a cégéren. Valami elmúlt. Monte San Savino térképre került. Mint Cortona. Remélhetőleg soha nem úgy és soha nem annyira.

Sienát nem adtuk fel. Anna innen indult neki Brüsszelig tartó hazaútjának, így a pályaudvarra való érkezést megelőzően sikerrel parkoltunk, majd hamar a város magjában találtuk magunkat.

A spirális szerkezetű városban könnyű eltévedni, de szinte érdemes is, a tölcsér alján ott vár a Campo, a szélén pedig ott egyensúlyoz a valaha tervezett egyik leggrandiózusabb templom örök ígérete. Ittunk, a felnőtt gyerekek csodája, hogy az aperitivo már mindannyiunk érdeme, Yolán ismerkedett a helyi faunával, most is rápróbált a Campo csodás akusztikájára, majd Anna aláereszkedett a pályaudvarnak, mi pedig sorra vettük a legkedvesebb olasz márkaboltjainkat, kezdve a Bialettivel.

Csendes napjaink közepén néha úgy éreztük, hogy kéne egy kis élet, valamerre mozdulni. Róma sokáig terv volt, aztán győzött a közepes józanság és Firenze lett a befutó. Firenzében sokszor és sokféleképp jártunk, nekem három éve lett befogadó otthonom, egy nagy kaland közepe, ahol egy komoly önismereti út elején kellett egy hely, ahol kipróbálhattam magam egy új minőségben és ehhez Firenze csodálatosan asszisztált. Napokig jártam a tereit, belaktam jó párat, olyan viszonyba keveredve a várossal, ami most nehezen bírta el a tömeget, a negyven fokot és az emiatt jogosan protestáló családtagjaimat.

De azért adott, bőven. Nagyjából két óra alatt átsétáltuk a nagyját, a Santa Croce most kimaradt, nem intettem Danténak, pedig lett volna miért, sőt a kertek is, mivel se a Bardini, se a Boboli nem látja szívesen a kutyákat. Ami számomra döbbenet egy olyan országban, ahol a misén ott ülnek a túltáplált, agyonszeretett házikedvencek a nénik mellett a főhajók padjainak oldalában. A belvárosi nyüzsgés, a forróságot lehelő kövek mellett a Piazza Santo Spirito pedig pont annyira kívül esett a vonzáson, hogy megteremtse azt, amire vágytam. Egyrészt jót ettünk, hosszan pihentünk egy hamisítatlan környezetben, másrészt Sarah Winman Csendélet című Itália-himnusza is itt játszódik, ezen a téren, azaz csak várni kellett, hogy mikor siklanak el felettem a papagájok.

Végül az olasz luxus előtt is tiszteletünket tettük, a saldi hamis illúziójának engedve vetetettük be magunkat jól temperált üzletekbe, ahol a legnagyobb nyereségünk – a meg nem vett tárgyak mellett – a lehűlés lehetősége volt.

Toszkána megint a legjobbat adta. Mást, mint amit vártam, mint amire befizettem, amit elterveztem. Tulajdonképp mindent felülírt, fittyet hányva az én akaratomra. Ha őszinte akarok lenni, jobbat nem is tehetett volna velünk.

Epilógus

Ha a férjemet kérdezik, Itália útjai rettenetesek, az olaszok vezetési stílusa, kreszre vonatkozó nagyvonalúsága bírhatatlan, de mégis, Itália tájain autózni csodálatos. Persze, érkezhetünk repülővel, városlátogatások esetén teljesen indokolt, de ha szeretnénk felfedezni, jobban bejárni a tereit és megélni magát az utat is élményként, akkor egy jó autóval érdemes nekivágni a talján világnak.

Hosszú évek óta Suzukival indulunk útnak, az S-Cross felszereltségében, méretében tökéletes bárkája a kis négyesünknek (nem számítva a kutyát). Lemondások nélkül csomagolhatunk, a hatalmas csomagtér mindent kényelmesen elnyel, a kialakítása profi, a nemkellő megy alulra, a gyorsankellő oldalra, a többi pedig patent módon kitölti a számára rendelt teret. Az összkerékmeghajtás nem hátrány sem odafele, a Júliai-Alpok terelt útjain, sem ott, ahol Lucignano mögött olyan meredek utakon várakozhat az ember a piros lámpánál, ahonnan fel sem látni a keresztútra.

A sávtartás hálás apróság a szerpentineken (Yolánnak így is bajos ez a menet), a távolságtartás ugyancsak nem árt, főleg, ha olaszokkal együtt dönget az ember autópályákon át (a felszabadult svájciak a legrosszabbak, csak szólok). Nekem mondjuk az azért még mindig utópisztikus, hogy az autó rászól a férjemre, ha álmosnak tűnik, hogy irány az első Autogrill és kávé-pihenés, hogy nem engedi macerálni a képernyőt, szól, ha kalandozik a figyelme és Zsófi is nehezen élte meg, hogy minden alkalommal lebukott, ha úgy érezte, a sötétített üveg mögött megbújva rá nem vonatkozik a „kösd be magad fiam” örök szabálya.

Ügyes, hogy az Android és az iOS is perfekt mód összecsattan a Suzuki saját oprendszerével, még egyszerre is bírja kezelni azt, hogy a férjem android eszközéről megy a navigáció, míg én a saját telefonomról játszom a DJ-t. Ebben a felosztásban beletartozik a légkondi kérdésköre is, amíg ő gyorsfagyasztva élvezi a tempomat előnyeit, nekem 22,5 fokon ketyeg a hűs.

Mivel családilag nem hiszünk a leírások, használati útmutatók igénybevételében, így azért a gyakorlati megismerés némileg lassította az összeszokást, de a rutin hamar kialakult, köszönhetően adaptív képességeinknek és az autó logikájának.

Még egy: Itáliában a leghasznosabb a kamerarendszer és a parkolás segítése, amiben a Suzuki ugyancsak profi. Itt egy gyufás skatulyában képesek négy Piaggoval és két terepjáróval megállni, szóval az elvárás magas, de a kocsi kameráinak segítségével könnyen és biztonságosan megugorható.