MIRELLE Atelier

Gyerekkorom autodaféval felérő komolyzenei estéibe az Opera cselédlépcsőin való szüneti rohangászás mellett az olasz operák csentek élvezetet. Egyszer csak lett dallam, lett sztori és olyan dráma, aminek a cselekménye túlmutatott az egymással szemben álló felek felvonásokon át ívelő recitatívóján. Idővel pedig megérkeztek a 20. század végének azon alkotói is, akik képesek voltak felmérni a vendégigény és a termék viszonyát, azaz olyan módon tették fogyaszthatóvá számomra is az operát, amiért valószínűleg a bayreuthi műhelyben valakinek még mindig ráng a szemöldöke.

Itt született meg az én operaszeretetem. Ahogy Zubin Mehta összeterelte a kor legnagyobbjait, akik nem csak hibátlanul énekeltek, hanem emberileg, a saját kötődésükkel, a másik iránti tiszteletükkel és szeretetükkel is példát mutattak, új szintre emelték számomra az operát, leporolták és élő nyelvként kezdték el beszélni. Az opera feloldotta magát saját átka alól, megszűnt mumusnak lenni. A Caracalla termáiban felcsendülő hanganyag időről-időre betöltötte az Ág utca tereit és varázsolt, én meg a legutolsó rekeszizom megtámasztást is kihallottam már a Deccán tárolt sűrű szövetből.

Ahogy meghozta az élvezetet és a feloldozást az albumok sora, úgy hozta el a kérlelhetetlen elvárást is az olasz operák felé. Hiszen nemzedékek ültek az operaelőadásokon az agyukba kódolt tökéletességgel, amelynek a megugrása elképesztő terhet rótt az előadókra, minden Pavarottihoz és Domingóhoz vagy épp Carrerashoz mérten lett kevés vagy megközelítő. Az olasz opera népszerűsége önmaga csapdájává vált, nem cseréltem volna senkivel, aki akkortájt vállalkozott Verdi, Rossini vagy épp Puccini darabjainak színre vitelével.

Az elmúlt éveim zenehallgatásában az opera újfent megtalálta a maga helyét. Soha nem szűnt meg létezni, a legvadabb, progresszív metálra épülő zenei korszakomban is megvoltak a közös családi operaestek. Aztán egy idő után elkezdett izgatni, hogy mit és hogyan szeretek az operában és az élményeimet már az igényeim szabták meg. Így került a nyári, alapvetően könnyűzenei és fesztiválélményre épülő zenei kalandozásaim homlokterébe a szentmargitbányai nyári opera és annak előadásai.

Az egykori kőfejtőben kialakított szabadtéri játszóhely vezetése ugyanis bölcsen – és sokkal hamarabb – eljutott az én felismeréseimig, megalkotva azt a képi és zenei miliőt, ami nemcsak a magaskultúra szikár megélésre teremt lehetőséget, hanem megengedi magának azt a luxust, hogy a hozzá érkező vendégek számára teljes körű élményt nyújtson. Évről évre.

Két éve az Aida színre állításával indult a mi közös történetünk, itt találkoztam a látvány és a zeneiség e kőfalak közé álmodott egyedi kettősével, amely burjánzik, bevonz és a végén úgy enged el a csillagos ég alatt, mintha a legnagyobb rocksztárok koncertjéről igyekeznék haza. Ennek köszönhetően lett tavaly sokunknak pozitív élménye végre valahára Wagner (Bayreuthban újra felsóhajtanak). A bolygó hollandi kísértethistóriája élőbben nem is ragadhatta volna meg a képzeletünket, a wagneri látásmód és zeneiség végre úgy tudott megmutatkozni, ahogy az egy 21. századi zenehallgató számára befogadható, sőt természetes.

Majd érkezett a bejelentés, a kőfejtő csodapárosa 2026-ra Puccini Toscáját álmodta színpadra. Már a hír is boldogsággal töltött el, a Tosca Mehta feledhetetlen élő közvetítéses római felvételével örök helyet nyert az operaranglistám élén. A várakozásomat aztán tovább fokozta, amikor november elején bemutatták Giuseppe Palella jelmezterveit, és díszletmakettjén megelevenedett az látomás, amihez Sorrentino is boldogan adná a nevét, akár egymás után többször is.

A perzselő nyári kánikula egyetlen, esővel fenyegető napján indultunk Sopronnak, hogy onnan finoman átbillenjünk Szentmargitbányára, esőponcsókkal és ülőpárnákkal felszerelkezve, igazolva a közönségben pro-státuszunk létjogosultságát.

Míg a magyar oldalon még megpróbálkozott a szemerkéléssel, a köbányába érve felhőtlen ég és a srégen beeső napsütésben fürdő grandiózus díszlet fogadott. Rutinosan lefutottuk az Almdudler-hűtőmágnes köreinket (igen, mindig van merch és nem is akármilyen), majd elhelyezkedtünk, hogy a lemenő nap utolsó sugarai már Rómában találjanak ránk.

Az, amitől a Mehta-féle előadás annak idején különlegessé vált, itt kivitelezhetetlen volt: egyetlen díszlet szolgáltatta színpadképpel kellett a három jól ismert helyszínt megjeleníteni. Részletgazdag, a megszokott és elvárt technikai eszközök használatával kitágított terében hittük és láttuk a Sant’Andrea della Valle templom kápolnáit, a Farnese palota termeit és az Angyalvár magasából tekintettünk le a Tiberisre.

A díszletekhez méltó, azokkal élő jelmezekben pedig ott tükröződött az a pompa és csillogás, amit a barokk Rómától elvárunk, mindez a napóleoni kor stílusjegyeire adaptálva. A nemzetközi szereplőgárda tökéletesen belakta a teret, egyáltalán nem érződött, hogy még csak két nap választja el őket a premiertől, otthonos rutinnal rótták a rájuk szabott tereket, amelyekben megannyi játékosság, apró részlet kapott helyet. Ezek a finomságok nem elaprózták, hanem kiteljesítették az élményt, a billiárdozó Scarpia képe egyszerűen zseniálisan árnyalta a palotában zajló jelenetet.

A képiség kiforrottsága azonban mit sem ért volna az énekesen hibátlan játéka nélkül. Yongzhao Yu Cavaradossi-áriái a legnagyobbakhoz nőttek fel, a fegyelmezett közönség nem robbant utánuk, de bőven lett volna miért. Hansung Yoo Scarpiájának baritonjából csak úgy csöpögött a malícia, míg Joyce El-Khoury Toscájában a szerelem, a féltékenység és a mindent legyőző női akarat szintén csodásan elevenedett meg.

A történetnek nemcsak keretet adó, hanem azt uraló színpadképnek elengedhetetlen részét képezte a kórus, amely plasztikusan és dinamikusan jelenített meg a díszletet is jegyző rendező, Thaddeus Strassberger.

A kétfelvonásossá tett darab felépítése, szerkezete nem sérült az összevonással, annak ellenére, hogy az első felvonást követően a Farnese palota és az Angyalvár történései egyetlen nagy levegővétellel kerültek elénk. Képileg szépen elkülönült egymásról a két tér, megteremtve az időbeli és fizikai távolságot is. Az Angyalvár pallost tartó Szent Mihály arkangyalának figyelő tekintete mellett teljesedett be a dráma, amit Strassberger Bernini-parafrázis mennyországával nagyon szépen oldott, megkímélve szereplőit a mélybe való vetődéstől és megmentve a páratlan színpadi teret a tartalmi ürességtől.

Hittem, hogy ilyen lesz, de csak félve reméltem. Grandiózus, részleteiben is hibátlan előadással lettem gazdagabb.

Bár az ikres lét eleje több volt mint leterhelő és ez a memóriámra is kihatott, élénken él bennem a Nőkkel közös első kiruccanások emléke, ahol vagy vittük a fél háztartást vagy a laissez-faire, laissez-passer gondolatiságát ötvöztük az alakuló szülői rutinnal, és kiságytól pelenkázón át biliig bármiből varázsoltunk mindent. Kalandos időszak volt.

Szerencsére ezeket a terheket magunk mögött hagytuk és most, mikor a Nők az önállóság csodás ösvényén törik fel épp pipe talpukat, én egy jacuzzi mélyén, a páratlan, fényszennyezéstől mentes tolnai ég alatt gondoltam végig, hogy milyen jó volt akkor és hogy itt aztán meg még jobb lehet.

Kamillás nyugalom a részem

Első fecskeként érkeztünk, a pilot csapat, a gyerekbarát szálló első felnőtt élvezői, exgyerekként, gyerekesként szemlélve mindazt, ami másnaptól már mások valósága. A Zichy Élménybirtok Bikácson nem kínál mást, mint családi kikapcsolódást. Ehhez teremti meg a környezetet, a gondoskodást, ad programokat, szemléletet, mutatja meg, hogyan lehet tudatosan is felhőtlenül pihenni. Tereiben minden életkorú vendég otthon érezheti magát, a színek, textúrák összessége nullikóméretes kora ellenére összeérett, egymásra csiszolt, szépen reflektálnak a részletek, kibomlik belőle az egészet létrehozó mögöttes akarat.

Mókutya a legjobb helyen

Az élménypark Bori bari otthona, ő az az állat – ahogy apám mondaná –, aki humanizálja az embert.

Barátságos pajtás

Ő tanít környezettudatosságra nagyobbat és kisebbet, mutatja be az őshonos állatokat, vele kézen fogva ismerhető meg a tolnai fauna, a park megannyi szegletében ő integet, hogy lépjünk közelebb, ismerkedjünk meg valamivel, ami a hétköznapokban kívül esik a fókuszunkon. Bori bari segít lassulni, átvenni a birtok ritmusát, felismerni a hely saját nyelvét és megtanulni azt.

Kiskamasz csacsi

A tulajdonosok alapvetően a kisebb gyerekesekre építették a koncepciót és ez jól látszik a kialakításon, nagyjából a kiskamasz korig minden adott, hogy a gyerekünk élményekkel, ismeretekkel gazdagodjon, új kapcsolatokra tegyen szert, miközben mi – az egyetemleges, örökké fáradt, de rendíthetetlen szülők – a magunk élvezetét is megtalálhatjuk, mind a gasztronómiában, mind a szobaszámhoz mérten grandiózus wellnessrészleg szolgáltatásaiban.

Bájos környezet

A csend és a csobogás egyensúlya

A 650 négyzetméteres Harmatliget Wellness közös tere a valódi, közös élményekről szól.

Valóban élmény

Miközben a legkisebbek a biztonságos, csobogó Bori Bari Vízi Világában teszik meg első, bátortalan lépéseiket a habok közt, addig tőlük karnyújtásnyira, de mégis a nyugalom buborékában a felnőttek a Herba Szaunavilág gőzében, sószobájában vagy a jakuzziban engedhetik el a szögreakaszthatatlannak tűnő fáradtságot. Nincs elszigeteltség, csak finomra hangolt együttlét, ahol a generációk kiegészítik egymást.

Ízek a családi asztal mellől

A szülői tehermentesítés másik letéteményese a konyha, igazi, megnyugtató szövetséges. Juhász Dániel séf nem akarja újradefiniálni a világot, helyette a magyar vidék tiszta, szerethető ízeit teszi asztalra.

Harcsapaprikás, jól

Az a fajta konyha ez, ami egyszerre tud szólni a felnőttekhez, de nem ijeszti el még a válogatós gyereket sem, a hét év alattiak all inclusive ellátás pedig az a fajta szülői luxus megélését teszi lehetővé, ami után már tényleg nem kell azon szorongani, hogy vajon mi kerül a tányérra, és ki hányszor kér még egy falatot.

Cigánypecsenye, ízléssel, klasszikusan

Mögöttes akarat és helyi gyökerek

Bori bari álma egy hatalmas, kétmilliárd forintos, saját forrásból létrejött teljes koncepcióváltás. A korábbi Zichy Park Hotel alapjain újjászülető, 12 hektáros birtok nemcsak a mi pihenésünket szolgálja, hanem a tolnai táj és a helyi közösség része is kíván lenni. Egy olyan apró, alig néhány száz lelkes településnek, mint Bikács, így teremt stabil megélhetést, a helyi beszállítóknak pedig állandó partnerséget. Ettől válik igazán organikussá az egész.

Ahogy ott ültem, lassan úszóhártyákat növesztve, a jacuzziban és figyeltem, ahogy Musk műholdjai átmasíroznak a csillagokkal telihintett égbolton, hirtelen nagyon távolinak tűnt az a régi, bőröndökkel és improvizált megoldásokkal teli lét, itt a Zichy Családi Élménybirtokon már elérkezett az az idő, amikor a kisgyerekes pihenés nem egy logisztikai hadművelet, csupán valós megélés.

Ha belegondolok, hogy mi vár rám Itáliában, nem a Sixtus-kápolna zsivaja vagy épp Firenze óvárosa villan elém, nem gondolában ringok és a Frarit járom, hanem egy instabil asztalka mellett billegek, márványon vagy macskakövön, ölemben Yolán, mellettem egy izzadó pohárba csomagolt színes ital és vagy ebben a szűk, de megnyugtató társaságban vagy 1-2 emberrel nagyobb tömegben élvezem a létezést. Apró falvak főterén, templom vagy loggia adta horizontra függesztve tekintetem.

Van abban valami magyarázhatatlanul megnyugtató, ahogy a késő délutánban Itália terein megáll az idő, ahogy az aperitivo hívó szavára ezt napról-napra meg is élhetjük. Az aperitivo nem egyszerűen egy ital a vacsora előtt, hanem a létezés joga. Egy lassú, sallangmentes rituálé, amely valójában nem az alkoholról vagy kulináris magasságok megéléséről szól, sokkal inkább önmagunk megajándékozásáról: a másik ember figyelmével, mások figyelésével, a látvány befogadásával, az egymásra hangoltság kegyelmi állapotával. Hogyan érhető el ez az állapot? Pontosan úgy, ahogy a nyüzsgő teraszokon ülő olaszok csinálják, magától értetődő természetességgel, kutyákkal kiegészülve, együtt léteznek a lemenő nap fényében fürdő várossal.

Ezt az erőlködésmentes életérzést mutatja be az Aperitivo, amely esztétikájával, mondanivalójával rögvest rokonítható a How to Be Italian vagy épp a Dolce Far Niente Italománoknak szánt identitásvadász könyvekkel. A kötet azonban nem csupán mutatós gondolatébresztő, hanem meglepően jól használható receptkönyv azoknak, akik értik ezt a műfajt.

A lapokon megelevenedő italok hűen visszhangozzák az olasz bárkultúrát, a klasszikus keserű-édes spritzek és vermutok világát. A melléjük kínált fogások a megnyugtatóan egyszerűtől a kicsit flikk-flakkosabb kreációkig terjednek, de mindenütt egy a lényeg: az ízek, a savak és a textúrák finom játéka.

Ha úgy vesszük, az aperitivo nem más, mint az ötórai tea intézményének szerethető, mediterrán alternatívája, srégen tűző fényekkel és azzal a magától értetődő könnyedséggel, ami miatt sosem szabad túlzásokba esni.

A Kieselbach talán a negyedik vagy ötödik galéria volt a Falk Miksában, akikkel apám dolgozni kezdett. Akkor születtek, a tökéletes üzlethelyiség és a legjobb tanácsadó mellett az igényes önálló hang is viszonylag hamar megérkezett. A Kieselbach egyediségét azóta is ez, meg a Szent István körúti nyüzsgésre nyíló pazar terei adják.

Apám, a Csontváry Galéria vezetőjeként, 70-es évek

Az utóbbi néhány évben örömmel figyelem, ahogy az Artex és a Báv köpenyéből a rendszerváltással kiözönlő galériák a padlásokról előkerülő kincsek begyűjtése és a gyors ütemben beszerzett „családi” ereklyéket felvonultatni kívánó hirtelen gazdagok kiszolgálása mellett megtalálták valódi küldetésüket, ami túlmutat a mindennapi pénzforgalmon és össztársadalmi értékkel bír: a magyar kultúra értő képviseletét. Miközben láttuk, hogyan devalválódik el a rendszerben a kánonon kívül eső, el nem mozdítható, nem rekvirálható (bocsánat, tartós bérletben magánosítható) kulturális örökségünk, a galériák szépen lassan megértették, hogy ebben a megállíthatatlannak tűnő lecsúszásban az ő apró tereik, műhelyeik azok, amelyek őrzik a lángot. Olyan tematikájú kiállításokkal, hiánypótló művészeti albumokkal lepték meg a nagyérdeműt, amelyek minden esetben emelték a lelket és picit a hitünkből is visszacsepegtettek. 

Az elmúlt években már szinte versengtek a Falk Miksa utcai galériák, és ezen a versenyen mi igen sokat nyertünk. Például olyan elképesztően igényes és ötletesen megvalósított kiállításokkal és a kiállításokhoz kapcsolódó, páratlanul gazdag anyagot feldolgozó albumnak rég sok, szakkönyvnek túl szórakoztató kutatásokkal, amelyek nemcsak új ismeretanyaggal gazdagították az életünket, hanem megteremtették azt a kulturális párbeszédet, amely állami szinten lassan hümmögéssé silányult.

Ezt a hagyományt, szellemi örökséget viszi tovább idén is a Kieselbach Galéria, a Budapest a festők szemével című monumentális kiadványával és a hozzá kapcsolódó, tárlattal.

A festők vakfoltja vagy titkos szerelme

Van abban valami egészen furcsa, évszázadokon átívelő irónia, ahogyan mi, magyarok a fővárosunkhoz viszonyulunk. Az Esti Ujság tudósítója 1913 decemberében egy Budapest-kiállítás kapcsán így kesergett: „A magyar fővárost a külföldiek elragadtatással dicsérik, a budapestiek állhatatosan szidják. A Duna mellett nincs még egy olyan város, amely fekvés és más szépség dolgában Budapesttel vetekedhetne. Ezt a szépséget azonban mi nem látjuk.”

A szociológiai és művészettörténeti diagnózis több mint egy évszázad elteltével is húsbavágóan pontos. A hazai kánonban évtizedekig dogmaként tartotta magát a nézet, hogy mestereink saját fővárosukra szinte arisztokratikus távolságtartással, mi több, gyanakvással tekintettek. Az új, reprezentatív Kieselbach-kötet pontosan ezt a makacsul rögzült kulturális érzékcsalódást veszi górcső alá, és tépi miszlikbe módszeres alapossággal.

A kötet szerkesztője, Molnos Péter művészettörténész egy olyan nyomozásra invitálja az olvasóit, amely a kiegyezést követő bámulatos aranykortól a századforduló lázas esztendőin, a Tanácsköztársaság dühén és a két világháború közötti feszült eszméléseken át egészen a második világháború okozta sebeken keresztül a Kádár-korszakig tart.

550 festmény és grafika, valamint közel 220 archív fotográfia alkotja azt a páratlanul sűrű szövetet, amely kirajzolja, mit látott meg a magára találó metropoliszból Rudolf von Alt, miként rögzítette a változó polgári léptéket Barabás Miklós, mit keresett a peremvidékek ködös angyalföldi hajnalain Mednyánszky László, és hogyan robbantotta szét a tereket Tihanyi Lajos vagy Vaszary János avantgárd, lüktető energiája.

Össztársadalmi terápia

A Budapest a festők szemével jóval több egy esztétikus presztízsterméknél, ez rehabilitáció. Egy vizuális bizonyítéka annak, hogy Budapest igenis múzsája tudott lenni azoknak, akik hajlandóak voltak a felszíne alá nézni.

Amikor ma, identitáskrízisekkel terhelt jelenünkben felütjük a kötet lapjait, önismereti terápiánk egy izgalmas fejezetével szembesülünk, imposztor-szindrómánk városunkra való kivetülésének feldolgozása vár ránk. A Kieselbach anyagának segítségével újra megpillanthatjuk a saját otthonunkat, önmagunk környezetét.