MIRELLE Atelier

Elképesztően izgalmas újdonságokkal rukkolt elő ezen a nyáron is a magyar könyvpiac, szinte minden kérdésünkre ott lapul valahol a válasz, csak időt kell adnunk magunknak,  meg persze a könyveknek, hogy hassanak, többé tegyenek minket, a lehető legjobb módon vonjanak ki a felesleges zajjal mérgező mindennapokból és adják azt a teljességet, amit megélni érdemes.

Robert Jackman: A belső gyermeked gyógyítása

Az utóbbi időben egyre többen beszélünk, beszélnek a belső gyermekkel való kapcsolat fontosságáról. Ennek a harmóniának, a szerepek jó felosztásának, az együttélésnek megvannak a maga szabályai, útjai, amelyekhez kellenek a szakemberek, szakkönyvek. A legtöbb ember nem is sejti, mennyi feldolgozatlan érzelmi fájdalmat hordoz magában. Nem értik, miért depressziósak, csalódottak, miért szoronganak vagy érzik magukat áldozatnak, és hogy miért hozzák újra és újra ugyanazokat az önsorsrontó, impulzív döntéseket a kapcsolataikban, a munkahelyükön, a mindennapi élethelyzetekben. Ezek az érzések és döntések gyakran az elveszett belső gyermekből fakadnak, aki megrekedt az időben, és aki stresszhelyzetben átveszi az irányítást, és úgy reagál, ahogyan egy kiszolgáltatott gyermek tenné. Az életünk korai szakaszaiban elszenvedett traumák – legyenek azok ártatlannak tűnő események, vagy drámai elhanyagolás vagy bántalmazás – érzelmi sebzést okoznak, amely felnőttkorban aztán robbanékony harag, elszigetelődés, rossz párválasztás, negatív belső párbeszéd, túlzott megfelelési kényszer vagy más egészségtelen viselkedési minta formájában nyilvánul meg. A belső gyermek gyógyítása című könyvben Robert Jackman pszichoterapeuta és Reiki-mester segítő kezet nyújt, hogy feltárhassuk és gyógyíthassuk a gyermekkorunk feldolgozatlan sebeit. Mások történetei és a könnyen elvégezhető gyakorlatok segítenek felismerni, tudatosítani, hogy később már ne adjuk át magunkat a sebzett belső gyermek érzelmi fájdalmának.

(fordító: Andó Nóra)

Charles Frazier: Éjjeli erdő

Frazier előző magyar megjelent A nyomkeresők regénye a tavalyi év egyik legkedvesebb olvasásélménye lett, nagyon szép próza, elképesztően jó ritmus jellemezte, ezért is szavaztam bizalmat az Éjjeli erdőnek, amely egy feszültséggel teli szerelmi történet a korai 1960-as évek Észak-Karolinájából. Luce az Appalache-hegység buja, vad vidékén, egy elhagyatott vidéki fogadóban él, távol a kisvárosi közösségtől, amelyben felnőtt. Önként vállalt magányát azonban kénytelen megszakítani, amikor magához kell vennie nővére két vad természetű kisgyermekét. A gyerekek egyetlen szót sem szóltak azóta, hogy végignézték anyjuk brutális meggyilkolását, és különös vonzalom alakult ki bennük ki a tárgyak összetörése és a gyújtogatás iránt. Amikor semmirekellő apjukat a bíróság felmenti és szabadon engedi, az események fellángolnak, nehézségeket, reményt és halálos fenyegetést hozva a fiatal nő otthonába. Charles Fraziert transzcendens prózája, virtuóz történetmondása és az emberi természetről tett érzékeny megfigyelései emelték világszerte közkedvelt és elismert íróvá. Mindezek a Nightwoods lapjain váratlan humorral, éles párbeszédekkel és húsba vágó realizmussal társulnak, megalkotva a szerző talán legizgalmasabb és legemlékezetesebb főszereplőit.

(fordító: Révész Tamás)

S.A. Cosby: A hamvak királya

A kortárs déli noir ünnepelt amerikai mestere, S. A. Cosby nem a levegőből kapja nyers és húsba vágó témáit: az amerikai Dél fojtogató, kilátástalansággal terhelt valóságát saját virginiai gyökereiből és a peremvidéken élők mindennapjaiból meríti. A történet főhőse, Roman Carruthers maga mögött hagyta a kisvárosi életet családja krematóriumának füstjével és lángjaival együtt. Atlantában, pénzügyi tanácsadóként éli felszínes, luxusban tobzódó életét, ám egy nap húga, Neveah azzal hívja, hogy édesapjuk kómába esett egy cserbenhagyásos gázolás után. Hazatérve Roman rájön, hogy a baleset nem a véletlen műve. Az öccse, Dante veszélyes és könyörtelen bűnözőknek tartozik. A pénzügyi zseni Roman, aki páratlanul bánik a számokkal és mesteri ügyességgel teszi gazdaggá az ügyfeleit, rendelkezik némi félretett pénzzel, amivel kisegíthetné öccsét a bajból. Csakhogy már elfelejtette, milyen az, amikor az ember valódi gengszterekkel találja szemben magát. Hamarosan ráébred, hogy csak egyetlen dolgot ajánlhat fel a testvére megmentéséért: önmagát és sajátos szaktudását. Miközben a sorscsapások, a véletlenek és a szívfájdalom lángba borítja az életüket, a Carruthers családnak össze kell fognia a túlélésért, máskülönben a világukból csak por és hamu marad. Mert ahogy az apjuk már gyerekkorukban megtanította nekik, semmi sem tart örökké. Egyszer minden el fog égni. S. A. Cosby új regénye ismét egy letehetetlen déli noir, amelyet ezúttal A keresztapa ihletett.

(fordító: Sepsi László)

Sonsoles Ónega: Don Gustavo lányai

A spanyol újságíróból lett ünnepelt regényíró, Sonsoles Ónega pontosan ismeri a múlt árnyékában megbúvó titkok és a bonyolult emberi sorsok lélektanát. Történetmesélése egyszerre hordozza magában a megfigyelő éleslátását és a klasszikus, nagyívű történetek sodró lendületű, atmoszférikus eleganciáját és vannak olyan családi titkok, amelyeket érdemes elmesélni. Ez egy ilyen történet.
1900 februárjának egyik viharos éjszakáján a galiciai Valdés család vidéki kúriájában két kislány születik, Catalina és Clara. Az egyikük Dona Inés és Don Gustavo gyermekeként, a másikuk pedig Renata, a cseléd gyermekeként, akivel Don Gustavo titkos viszonyt folytatott. De másnap, amikor Don Gustavo elutasítja a bűnös kapcsolatból származó gyermeket, Renata reményei szertefoszlanak, és végzetes cselekedetre szánja el magát: kicseréli a két kislányt. Kétségbeesésből? Bosszúból? Szeretetből? Renata nem is sejti, hogy tettével megpecsételte az összes Valdés nő sorsát: Dona Inésnek egyedül kell lábra állítania a családi birodalmat, miután férje a kubai gyarmatot választotta Spanyolország helyett. Renata kislánya ugyan kényelmes körülmények között nő fel Catalinaként, de végzetesen elhatalmasodik rajta a féltékenység. A nyomorban nevelkedő Clara pedig, miután Dona Inés maga mellé veszi segítőnek, észrevétlenül levetkőzi félénkségét, és kitartóan küzd a sikerért és a szeretetért. A 2023-ban Planeta-díjjal elismert családi saga nagyszerű betekintést nyújt a nők emancipációjába a 20. századi Spanyolországban és Kubában.

(fordító: Vajdics Anikó)

Bohumil Hrabal: Hóvirágünnep

Ennek a novelláskötetnek az adja a különös értékét, érdekességét, hogy nyolc olyan írás is olvasható benne, amely most először jelenik meg magyar fordításban. A Prágához közeli falucska, Kersko nem idegen a Hrabal-rajongók számára. Sokszor, sok alkalomból jártunk már itt, tudjuk, hol a bolt, a kocsma, nem tévedünk el az erdős tájban, a hol saras, hol poros utakon, ösvényeken, a mezőkön és a szántóföldeken, ismerjük az évszakok illatát. 1965-től haláláig ez volt Hrabal második otthona, ez az a hely, ahova nemcsak a valóságban, de a műveiben is mindig visszatért, amelyre újra és újra rácsodálkozott, amelyet a rá jellemző hol harsány, hol csendes színekkel, hol elérzékenyülve, hol hangosan röhögve, újból és újból elmesélt, és amelyet az ő ihletetten áradó prózája tartott és tart azóta is életben. A kerskói ciklus darabjai nem csupán a szerző legszemélyesebb, legszelídebb írásai, de ráébresztenek arra is, hogy e hömpölyögve áradó próza titka, nem múló varázsa éppen az, hogy a Hrabal által teremtett világ és annak valamennyi lakója nem egyszerűen ismerős és érthető, hanem megnyugtatóan otthonos a magyar olvasók számára.

(fordító: Detre Zsuzsa)

Taiki Raito Pym: Cundoku, a könyvgyűjtés japán művészete

A cundoku – vagyis az el nem olvasott könyvek halmozásának – lélektanát nem is boncolgathatná értőbben más, mint a torinói Scuola Holden íróiskolájában végzett négy fiatal olasz író, akik a La Stampa napilap hasábjain már sokszor bizonyították irodalmi érzékenységüket. Lorenzo Dell’Acqua, Beatrice Moja, Anna Zuccaro és Silvia Rissone a pszichológiai mélységet épp azzal a játékos könnyedséggel ötvözik, ami a mediterrán történetmesélés sajátja. Mindenki ismer olyan irodalomkedvelőt, akinek olvasatlan könyvek is vannak a polcán. Elítélendő a könyvhalmozás? Ugyan, dehogy! Hiszen az a könyv is hozzátesz a műveltségünkhöz, érzékenységünkhöz és stílusunkhoz, amelyiket már elolvastuk, és az is, amelyiket még csak tervezzük elolvasni, de már ott van karnyújtásnyira tőlünk. “Végül is a könyvgyűjtés olyan, mintha azt mondanánk, hogy nem tudjuk nem szeretni azt, amit még nem ismerünk. Mi a baj ezzel?” Semmi, mondják a japánok, akiknek külön szavuk is van a könyvgyűjtésre: cundoku. A négy olasz könyvimádó egy közösen választott japán álnéven (Taiki Raito Pym) szociológiai és pszichológiai szempontok alapján elemzi, hogy min alapszik a gyűjtési vágy, de azt ők is tudják, hogy könyvet gyűjteni maga a gyönyörűség. Ne érezzen emiatt senki lelkiismeret-furdalást!

(fordító: Barna Margit)

Geri Ádám: Gasztrorégész – A gulyáskommunizmus konyhája

Ahogy annak idején engem, úgy Geri Ádámot is elvarázsolta az ételek mögötti történelem, a titkok és történetek, amelyek a véges számú alapanyagot felvonultató magyar konyha fogásait egészen más minőségben mutatják. A régészeti ásatások, kutatások eredményeként most megszületett Ádám a Kádár-korszak konyháját felölelő anyaga. A gulyáskommunizmus idején a magyar gasztronómia jelentős átalakuláson ment keresztül, a monarchia konyháját felváltotta egy egyszerűbb alapanyagokra és sokszor végletekig lebutított konyhatechnológiára épülő közétkeztetés, amely mégis kitermelte a maga igencsak hagyományosnak tűnő echte hungarise fogásait, amelyek hamar beépültek a köztudatba és nem csak a menzákon és kockásterítős éttermekben, hanem a panelkonyhák viaszosvásznain is visszaköszöntek. Ádám most kísérletet tett ennek az időszaknak a vendéglátóhelyeinek, fogásainak, márkáinak és termékeinek emlékezetét a valósághoz lehető leghűbb módon ábrázolni, mielőtt az emberi emlékezet finom mozgásaival ezek az éles kontúrok is idővel elhomályosulnak. Közelmúlt, mégis majdnem régmúlt már ez az időszak, amelyet hajlamosak vagyunk nagyfokú megvetéssel keretezni, de mégis sokunk gyerekkorának és otthoni gasztronómiájának alapját adták.

Michael Pollan: Hogyan változtad meg az elméd

Mi történik, ha a tudomány és a spiritualitás találkozik? Michael Pollan, a neves tényfeltáró újságíró kultikus és hiánypótló könyve a pszichedelikus szerek körül zajló orvosi és tudományos forradalomról. Amikor Pollan kutatni kezdte, miként nyújthat az LSD és a pszilocibin (a varázsgombák hatóanyaga) enyhülést az olyan nehezen kezelhető betegségekben, mint a depresszió, a függőség vagy a szorongás, még nem sejtette, hogy élete legszemélyesebb könyvét fogja megírni. Felfedezve, hogy ezek a különleges vegyületek nemcsak a mentális betegségekkel küzdőknek, hanem az élet mindennapi kihívásaival viaskodó egészséges embereknek is segíthetnek, Pollan úgy döntött: saját elméjén is teszteli a hatásukat. Így vette kezdetét egy páratlan kaland az emberi tudat módosult állapotaiba. A szerző mélyre ás a legfrissebb agykutatási eredményekben, bevezeti az olvasót a pszichedelikus terapeuták virágzó underground világába, valamint gondosan különválasztja a történelmi tényeket a hatvanas évek óta keringő negatív mítoszoktól. A könyv egyszerre tudományos értekezés, önéletrajz, történelmi áttekintés és pszichológiai ismeretterjesztő mű. Káprázatos és tanulságos beszámoló egy izgalmas, váratlan utazásról az orvostudomány határvidékére, amely új megvilágításba helyezi, mit tudunk az elméről, az énről és a helyünkről a világban.

(fordító: Mersdorf Anna)

Dr. Sam Akbar: Az Odüsszeusz-kód (Hét időtlen lecke az életről)

Ki vagy? Hogyan válhatsz azzá, aki lenni szeretnél? Hogyan bánsz másokkal? Mit tehetsz, hogy elérd a céljaidat?

Időtlen kérdések, amelyekre meglepően hasznos válaszokat találhatunk ma is az emberiséget évszázadokon át inspiráló klasszikus eposzban, az Odüsszeiában. Dr. Sam Akbar oxfordi klasszika-filológus, ókorkutató és egyben praktizáló klinikai szakpszichológus az egyik első mai értelemben vett személyiség, Odüsszeusz történetének segítségével hasznos gyakorlati eszközöket ad a kezünkbe, hogy megküzdjünk a jelen kihívásaival a párkapcsolati nehézségektől a munkahelyi stresszen át a gyászig. A könyv Homérosz Odüsszeiáját egyfajta „lelki állóképességi kézikönyvként” értelmezi és Odüsszeusz fizikai útját (esendőségét, hibáit, vágyait) párhuzamba állítja a modern ember pszichológiai küzdelmeivel, rávilágítva, hogy háromezer év elteltével is pontosan ugyanazokat a kérdéseket tesszük fel magunknak. A kríziseket hat stádiumra bontja a könyv: felfordulás, dezorientáció, ellenállás, elfogadás, adaptáció és integráció. A könyv megtanít, hogyan fogadjuk el, amit nem tudunk irányítani, és miként kezdjünk cselekedni ott, ahol van mozgásterünk. Elsajátíthatjuk, hogyan hallgassunk a belső hangunkra, és mikor lépjünk ki a komfortzónánkból. A szerző, miközben végigvezet Odüsszeusz váratlan kihívásokkal, testi és lelki megpróbáltatásokkal teli útján, beavat Homérosz művének időtlen bölcsességébe, és önismereti utazásra hív, mely során ősi, ám ma is érvényes tanulságok segítenek meglátni, mi számít igazán.

(fordító: Melhardt Gergő)

Van, amit nem lehet tanulni, csak hozni. Zsigerekben cipelni, generációkon át érlelni, családon belül egymásra bízni, hagyományozni. Ültem az Augusztban – persze, hogy a Fény utcaiban, hol másutt?! – és azon morfondíroztam a barátaim fénykörében, hogy mitől más ez az omlett, mitől több ez a sajttál, mint a város megannyi felkapott, friss, bejáratott vagy épp nemzetközi ősökkel rendelkező brunchozójában, reggelizőhelyén. Az alapanyagok, a menü struktúrája, a beszállítók csokra mellett egyszerűen a hozott vendéglátás alázata, a harsány pimpelés helyett a premizálás finom nüanszai jelentették azt, amivel a damasztra kerülő tálaink tartalma messze többet adott, mintha máshova tértünk volna be, valami egészen hasonlót vételezni.

Az Auguszt mindig is tökéletes napindító volt, no, nem az első fecskéké, hanem a brunchidő híveié, egy pezsgő, egy kávé, mellé friss péksütemény, desszert, sós apró, egy falatnyi keksz, kis kalács. Ezt a már bejáratott és igencsak népszerű létezési formát terjesztették most ki, megjelenítve a gazdag kínálatban a tojásételeket, a különféle sós hidegtálakat és azokat a kanapékat, amelyek már túlmutatnak a spenótos kosárka örök dobogós mivoltán.

A fél 9-től 11 óráig ránk váró Kánaán méltó módot teremt a reggeli intézményének és a kompániánknak a felmagasztalására, egyszerűen olyan, mintha egymást látnánk vendégül, csak itt senki nem lohol a házi porcelánnal a konyha és a nappali között, hanem finom szervizzel bélelt térben élvezhetjük a létezést.

Török áfium, porcelánba csomagolva

A Fény utcai Auguszt egyediségét nem csak a generációkon át ívelő tudatosság, a minőségre való törekvés kérlelhetetlensége emeli ki a város hasonlónak tűnő helyei közül, hanem a kelet rózsaillatú érintése, amely a hagyományos finomságok mellé társuló gazdag választékban észrevehetően, de soha nem zavaróan jelenik meg. A villásreggelit is ez a dinamika teszi egyedivé, nem másol arab konyhát, nem a török mezzék sorát vonultatja fel, hanem átereszti ezen a finom szűrőn mindazt, ami egy budai polgár asztalára került és kerülhet, majd a legkoherensebb kompozíciókat tálalja.

Négyesünk a pezsgő mellé Eggs Benedictet, omletteket, májas pirítóst és egy ígéretesnek tűnő sajttálat választott. Minden frissen, szemet gyönyörködtetően, ideális adagban érkezett, igényesen megkomponálva, mind ízben, mind az esztétika jegyében. A sajttál választékát friss lekvárok tették teljessé, a pirítós erősen játszott a műalkotássá válás gondolatával.

A keleti hangulatba szép ívet írt a monarchia hagyatéka: a lekvár legszebb premierje, egy tálnyi friss császármorzsa a jutalma volt annak, aki még bírta, és aki ilyennel élhetett, illetve gyümölcskehelybe fogalmazott sárgabarack fagylalttal is le lehetett kerekíteni a felhalmozott élvezeteket.

Az Auguszt megalkotta a villásreggeli valódi fogalmát, a bruncholó világnak tükröt tartva olyat kínál, amire kevesen képesek. Menjetek és élvezzétek.

25 éve, munka után szépen betettem a kiskosztümömet a szekrénybe, kényelmesbe, túraszandálba csúsztam és elindultam, ki a Szigetre. Nem tudom, hogy a barátaimon kívül volt-e zenei oka az első alkalommal való Szigetre lépésemnek, eséllyel nem sok, de ahogy elindultam a K-hídon, valami megütött, elvarázsolt, és én ezért a varázslatért a mai napig és minden nyáron hálás vagyok.

A Sziget az én Narniám, az a valóságom, amit nem terhelnek a hétköznapok, ahol azzal és úgy kapcsolódom, abból és annyit merítek, ami számomra a legjobb. Nincs erőlködés, nincs túltolás, az élmény van, meg én. Ezért is érintett mélyen a tavaly év végi cirkusz, amikor a főváros az utolsó pillanatig nem volt képes döntést hozni, hogy megmentse-e ezt a ’93 óta elképesztő pályát befutott fesztivált, és ezért voltam nagyon boldog, mikor kiderült, hogy lettek olyan befektetői ennek a projektnek, akik Gerendai Károly mögé állva tovább viszik a brandet, sőt egy kicsit vissza is terelik abba a mederbe, ahonnan a globalizált világ kibillentette.

Ezzel indultunk az idei évnek, meg azzal a sikoltozással is terhes FaceTime-üzenettel, ami a Twenty One Pilots Szigetre való érkeztének bejelentését követte. Meglett az origó, a várás, amire ráépíthettük a nyarunk egy jelentős szeletét. A Sziget aztán április elejétől folyamatosan ontotta a híreket, alakult a line-up, és a Bródy Dalok Napjának bejelentésével kapott egy nagyon szép ívet, extra fényt is az egész rendezvény. Lett mínusz egyedik nap, lett nulladik és épült a szokott is, egyre feszesebb programajánlattal.

Ezt követően jöhettünk mi, sajtómunkások, hogy hírét vigyük. S hirtelen kitágult az univerzum, a megszokott szigetes társaság generációk sorával bővült, akik most megtapasztalhatták a Sziget-élményt, megérthették, hogy a gyerekeik, unokáik mit látnak ebben a helyben, mit ad nekik egy hétig ez a falatnyi, az épp apadó Duna ágai közé ékelt sziget. S azt hiszem, hogy a Bródy-koncert után egy nagyon más megéléssel indultak haza, amiben nemcsak az elhangzott dalok és azok előadói dolgoztak, hanem maga a hely.

Sziget -1. nap

A Bródy Napot egyedül éltem meg és így volt tökéletes. Hol itt, hol ott álltam a tömegben, együtt érkeztem velük, hallgattam a beszélgetéseiket, a felismeréseiket. Bevallom, a dühöngőben kempingező emberek látványát még szoknom kell, de a szervezők nagyon ügyesen és bölcsen határozták meg ennek a napnak a kereteit, így egy idősebb korosztály számára is megteremtődhetett a felhőtlen Sziget-élmény. A fellépők sora egészen grandiózus volt, az öttől tizenegyig tartó monstre koncert nem csak dalok sorát jelentette, hanem megannyi főhajtásét. Mindenki máshogy és máshonnan hozta a maga Bródy-dalát, érezhető volt, hogy a választás mögött van-e valódi együttélés a dallal. Ezért lett számomra az est egyik kedvence az, ahogy Dzsúdló énekelte a Filléres emlékeimet, ott a mögöttes nagyon kézenfoghatóvá vált.

A legszebb pillanatok közé sorolnám az Örkény Színház kórusának elképesztően bravúros és a belefektetett energiát és szeretetet jól mutató „Ó, kisleány” interpretációfüzérét, és bevallom, Tolcsvay László első villamosa volt az, ami úgy szíven ütött, hogy lépni se tudtam. Meg az, ahogy ez a halk vallomás, ez a hajnali állapotjelentésbe csomagolt sóhaj áthullámzott a tömegen. Aki tudta, hogyan kell létezni.

Az elején volt egy kis távolságtartás, felmérése annak, hogy ez nem a Margitszigeti Nagyszínpad, itt az élményt nem csomagolják, kicsit tenni kell érte, bele kell lépni a térbe, ebbe a közös aurába, hogy működjön. Jöttek a fellépők, erősödött a varázs, az alkonnyal le is szállt a nagyszínpad elé, hogy aztán egészen a végéig kitartson.

Sziget 0. nap

A nulladik napon a múltunk egy másik aspektusa várt ránk a Szigeten, szépen átvezetve az egykor és a most között. Már nem az identitásunkhoz oly szervesen kapcsolódó dalokban éltünk, hanem a szigetes élményeinkből kaptunk vissza, flashback volt a javából, a legjobbféle.

Goran Bregoviccsal indult a délután, 25 éve feledett (na jó, 22) rutinok kúsztak vissza az idegpályáimba, született meg újra az a felszabadult, a zenével lüktető létezés, amelyet számomra akkor ez a fesztivál jelentett. Ott vibráltak a délszláv dallamokba csomagolt, rézfúvósokkal kihangosított érzések és most egyszerre minden, egyben, mintha erre várt volna, úgy söpört át rajtam és segített túllépni a rossz hajfestéseken, az öregedő zenészeken és az elmúlás megannyi látható jelén. A Morcheeba már erre a megérkezett állapotra tolta rá a maga hibátlan jelenlétét. Az érkeztetéshez tökéletes volt az a finom elegancia, ahol Skye Edwards kézen fogott minket.

Az első nap sellős hangulatát Zsófi érezte magáénak, Zara Larsson delfinként való feltámadása az ő zenei világában nyert értelmet. Mi ezen az estén már jóféle buborékosokkal és – a másnapi koncertekhez hangolódva – fix setlistek, esélyesen felmerülő közönségkedvencek és friss megjelenések hallgatásával töltöttük az időt. Utána persze elzarándokoltunk a karszalagjainkért. A hűs óbudai éjszakában átsétálni a K-hídon egy erősen addiktív pillanata minden nyárnak.

Sziget 2. nap

Mikor érkezzünk a Szigetre? Örök kérdés, koncertre menjünk, belemerüljünk a fesztiválba, mit vegyünk ki belőle? Első nap szinte mindig a hosszú létezés mellett döntünk, legyen útlevelünk, legyenek benne pecsétek, fedezzük fel a helyszíneket, élvezzük a választékot, próbáljunk ki minden játékot, nyerjünk viccesen felesleges merchöket, együnk egy jót.

Persze, hogy így haladtunk most is, lett újabb útlevél, születtek a pecsétek, miközben beszélgetve róttuk a köreinket, összefutottunk azokkal, akikkel kellett, majd ebédeltünk egy nagyon jót a Tibidabóban, amiért én külön hálás vagyok. Igen, gluténmentesen étkezve a fesztiválozásnak is megvannak a maga kihívásai, a cukros kóla sokáig menti a létezést és hajtja a motort, de néha azért jó lenne biztonságosan enni, tudván, hogy nem valamit, hanem számomra jót eszem.

Kellett az energia, hogy utána megverekedjünk (képletesen, persze) a dühöngőben már tábort vert Twenty One Pilots fanok seregeivel, és a tinédzserek sorfala mögött helyet találjunk magunknak a szerdai nap beugróihoz, a Carson Comához. Nagyjából két hete derült ki, hogy ők mentik a szerda délutánt, profin le is hozták a fiúk, nagyon kellemes, jó ritmusú nagyszínpados koncertet adtak. Bár sokan már az estére bérelték a talpalatnyi helyüket a dühöngőben, mégsem fulladt bele ebbe a délutáni várakozásba az előadás, zúgtak a dalok, mindenki önfeledten énekelte bele a múló nyárba a Feldobom a követ, az Osztálytalálkozót, a Libikókát vagy épp piti bosszúvágytól hajtva forgatta meg a kést – Giorgióval közösen – Gabiban. 

A tapsrend alatt már léptünk is, na, nem messze, a Budapest Park csodálatos helyre telepített színpadához igyekeztünk, hogy a Kérdőjelek és válaszok második felét már a dühöngő felé sétálva énekeljük Ivánnal (ha rajtam múlik, akkor a setlist vége ez a dal, és megvárom, amíg Giorgio átér a backstage-ből).

Az Ivan & The Parazol Budai Pop albuma ezen a nyáron egy hónapnyi munkámat keretezte, nem véletlenül. Az együttes most is a legtermészetesebb módon adta, amit a glamrockban szeretek, Iván színpadi jelenléte egészen lenyűgöző, már a Bródy Dalok Napján azt figyeltem, hogy mikor minden fellépő finoman befeszülve létezett a megtiszteltetéstől, Iván szépen, komótosan besétált a nagyszínpad kifutóján a dühöngőbe, körbekémlelt, majd egy kedélyes hellóval nyugtázta, hogy mind megvagyunk. Na, így szeretnék én is létezni a térben. Miután az Autopilot megadta a nap alapélményét, a Belle Époque hozta, amiért szeretjük, és a Mocskos időkkel feltettük az előadásra a koronát, döntésre jutottunk.

Eredetileg, ahogy anno itt a Szigeten és Bolognában is, a tömegből akartunk Twenty One Pilots élményhez jutni, de délután megtapasztaltuk, hogy milyen vehemencia lakozik a hard core rajongókban és nem kívántuk ezzel felülírni, így visszavonultunk a VIP részre és a terasz első sorában ütöttünk tábort.

Tyler és Josh a Clancy Tour alapjaira ültetett koncerttel készült, az amerikai és az európai turné állomásai alapján már tudtuk, mire számítsunk, megvolt a setlist, ahol a régi kedvencek (Stressed Out, Trees, Next Semester, Heathens) az új album dalaira épülő ívben jelentek meg. A Clancy Tour után szinte azonnal, tavaly ősszel debütált Breach szépen tovább építette a Tyler-féle univerzum narratíváját és zeneileg is tovább szélesítette azt a kínálatot, amiből az együttes olyan ösztönösen és jól válogat. Besorolhatatlanságuk nem hiba, hanem az önálló szerzői hang mindent felülíró nagysága, nem stílusban, hanem tartalomban és formában gondolkoznak, és minden daluk hozzátesz ehhez a végtelenített puzzle-hoz (remélhetőleg még jó sokáig).

Dema, a püspökök és a banditák mitológiáját most új köntösben hallhattuk, a Breach elhozta a The Contract, a Drum Show, Center Mass, One Way és a Drag Path dallamait, amelyek organikusan alakultak az ívhez, amely most is az Overcompensate és a Trees között feszült. 2019-ben a Szigeten még a hangtorony tetején egyensúlyozott Tyler és tudtuk, hogy most is mászni fog, de azzal senki nem számolt, hogy az általában a közönség fölé emelt dobszerkó egy nem túl alacsony állványzat tetején kap majd helyet, a nagyszínpad oldalában, hogy Josh ott is játszhasson egy kicsit nekünk.

A koncert dinamikája töretlen volt, jól látszott a rutin és a duó maximalizmusa, ahogy ezek az előadások a végletekig vannak csiszolva. De a rutin nem jelentett fásultságot, nagyon is jelen voltak, a Sziget közönségének szólt minden egyes dal, mi kereshettük benne a saját megváltásunkat, kapcsolódhattunk és oldódhattunk fel abban a tudatban, hogy mindig van valaki, akinek fontosak lehetünk.

A Lavish levezető dallamaival léptünk vissza a Budapest Park színpadához, Annának szerettem volna megmutatni a mai magyar alter zenekaroknak is megágyazó Kispál és a Borz zenei világát, amely 16 éve a Nagyszínpadon vett búcsút a Szigettől, és most visszatért. Lovasi érdesen keserűen-bús hangjával a fülünkben indultunk neki az éjszakának, hogy aztán hazáig a Drag Path-t dúdoljuk a csillaghullásnak.

Sziget 3. nap

A következő napra fantasztikus meghívást kaptunk, a Finlandia csapata azzal keresett meg, hogy idén is szeretne minket vendégül látni a saját háza táján. A Nagyszínpadot körülölelő helyek között előkelően pihenő Finlandia pavilon igazi kis mikrovilág, saját teraszokkal, egyedi dekorációval, még egyedibb italkínálattal és persze páratlan rálátással a Nagyszínpadra. Örömmel el is fogadtuk a meghívást, így a napunkat ennek fényében alakítottuk.

Megjártuk a Luminárium csodatereit, hagytuk, hogy a pszichedelikus környezet ránk is hasson, a térérzékelésem el is illant, kivonódtam az időből, a fények kontrasztjában megjelenő lekerekített helyiségek végtelen során át bolyongtam egy darabig. Barangoltunk a Szigeten, homokkal írt üzenetek múlandóságán merengtünk, részeseivé váltunk egy nyomozásnak, amelyben épp angol bobbyk igazoltattak egy amerikai lovat, fotóztunk, ettünk egy kötelező és mindig zseniális Simon’s-t, majd mire Lewis Capaldi színre lépett, visszatértünk a Finlandiához, poharainkban egy-egy áfonyás vodka-alapú koktéllal.*

Capaldit Anna hozta az életünkbe. A rendszergazda kinézetű srác 2020-ban költözött be a nappalinkba, nagyjából alsógatyában, egy kissé viseletes kanapén ücsörögve, pár fontért cserébe tolt fotelkoncertet minden, a covidátokba merevedett rajongójának. Érzelmes, bús dalaival elérte, hogy pillanatok alatt megsajnáljuk és meg is szeressük. Ez az óvó vigyázás volt bennünk a 2022-es szigetes koncertjénél is, ahol látszott, hogy valami nagyon félrement, Tourette-szindrómáját idegösszeroppanás tetézte. Évekre el is tűnt. Most viszont egy boldog, kuncogó, egyben lévő, kényszeres mozdulatoktól mentes jelenléttel ajándékozott meg minket, amiben sok önreflexió és még annál is több sláger kapott helyet.

Capaldi dalait, az azokba szőtt sebezhetőségét csak szeretni lehet, az meg, ahogy gyermeki boldogsággal fedezte fel a Nagyszínpaddal szemközt bungee jumpingoló szitizeneket, és ahogy minden egyes bátor vállalkozónál külön megállt és megcsodálta, az olyan szinten tette jelenvalóvá, amihez kevés művészire fejlesztett színpadi perszóna ér fel.

Jó, akadnak ilyenek, az est hátralevő részében azt is megtapasztalhattuk, milyen, ha a hatása alá kerülünk. Szégyen és gyalázat, az elmúlt 25 évben egyszer sem sikerült Florence + The Machine koncerten részt vennem a Szigeten, pedig akadt belőle néhány, az együttes szabályosan hazajár a fesztiválra. Idén ezt is meg szerettem volna élni. Lássuk be, ezt az energiát nem láttam érkezni, egy druida papnő jelent meg a színen és varázsolt el. Florence Welch színpadi jelenléte, törékenysége és elemi ereje teljesen letaglózó volt, bűvkörbe vonta, majd magával emelte és a mélybe taszította a közönséget, dalai az általa teremtett szakrális teret szolgálták, egyediségüket felülírta feladatuk: megtartani minket ebben a teljességben.

Sziget 4. nap

Másnap kora délután vágtam neki a Szigetnek, úgy, ahogy egyébként szeretem járni a tereit, egyedül. Kicsit elméláztam a cirkuszosok környékén, a Race Horse Company listás volt és végre meg is tudtam nézni a produkciójukat.

Ahogy egy másik anyagban már írtam, a régi szigetélmény, a közös megtartóerő és a fesztiválfeelingből koncertmaratonná alakuló világigény kapcsán, mindez most az összművészeti térben talált otthonra. Itt tudott kiteljesedni a kapcsolódás régi szigetes formája, és ez a kicsatornázás a Sziget nem zenei felhozatalának nagyon jót tett. A színházi, cirkuszi produkcióknak otthont adó közeg elképesztően gazdag választékban hozza az emberi teljesítmény legjavát, a kreativitás diadala minden apró színpadi produkció, amelyekből boldogan fogyasztok. Ezért is örültem nagyon, hogy a Magyarország Kedvenc Műsora első élőközönséges, kvázi színházi keretek között zajló eseményét is elcsíptem még, ahol Molnár Áron és a Rainer-Micsinyei Nóra Tapasztó Orsival kiegészülve tartott egy bő órás hírértelmezést a lelkes magyar közönségnek.

Jártamban-keltemben belehallgattam Sigrid koncertjébe is. A norvég énekesnő csillaga szépen ível felfelé, nem véletlen, hogy Ed Sheeran amerikai koncertturnéjához őt kérte fel előzenekarnak, van benne lendület, karakter, líraiság, igazán szerethető hangon szól.

Az est főszereplője a Bring me the Horizon volt. Az együttes komplex vizuális élménybe csomagolta a koncertjét, világépítése, a lenyűgöző, futurisztikus, cyberpunk látványvilág kitűnő alapot nyújtott ahhoz a zenei sokszínűséghez, amely a BMTH-ra jellemző. A sokrétű hangzásvilág, a tartalom és a hozzá választott forma rendkívül gondosan tervezett, annak ellenére, hogy a nyilatkozatok alapján most már az örömzene irányába nyit az együttes.

A közönséggel együtt mozduló, azt a saját képére formáló koncertélmény után szinte átszédelegtem a Budapest Park színpadához, mert már egy ideje tervben volt, hogy Beton.Hofit hallgassak, egyhuzamban, sokat. Amit a BMTH beígért a nyilatkozataiban, azt Ádám valóra váltotta, örömzene volt a javából ez a másnapba csúszó előadás, a nagy kedvencek sorával, lelkes és elkötelezett rajongókkal és az éjszaka is fejünk felett sikló szitizenekkel, akiknek a zenei felhozatal mellé még kellett egy kis plusz adrenalinfröccs.

A Be vagyok zárva, az Interregnum és az Angyalok között helyet kapott például a LUCYD is. Számomra a szövegek komplexitása, a köznyelvi megfogalmazásba rejtett gondolatok borzasztóan ügyes szövése teszi igazán izgalmassá ezt a lírát, a verseket szépen dinamizálja, ritmizálja az előadás, lehet, ezért van, hogy a rapben jobban megélem sokszor a költőiséget, mint a dalokban, itt nincs, ami félrevigyen.

Sziget 5. nap

Az utolsó nap mindig ambivalens érzéseket hordoz. Nincs ember, aki eddigre meg nem fáradna, de olyan jó az az adrenalin, amit a zene és ez a valószínűtlen létezés ad, hogy a letaglózó fáradtság és a ma már FOMO-ként aposztrofált érzés bizarr koktélját szürcsölgeti az ember már éjszakától, mérlegelve a másnapot, a másnaposságot, az állóképességét és a Sziget app nyújtotta kínálatot. Aztán persze győz a „menni kell, mert nem múlhat nélkülünk”.

Idén teljesen banális módon kerültem ki az utolsó napra, Zsófinak lett volna egy divatbemutatója, aztán valahogy mégsem úgy alakult, én meg ott álltam és már láttam magam előtt, hogy ez az este lesz akkor az én búcsúm az idei Szigettől. Programban nem volt hiány, Anna javaslatára a Zimmer90-nel terveztem kezdeni, de előtte azért még elbóklásztam Pál Utcai Fiúkat hallgatni a Budapest Park színpadához (mondtam már, hogy a legmenőbb hely lett?), majd jöhetett a német duó. Anna térképére is csavaros úton kerültek fel. Tavaly a Twenty One Pilots európai turnéjának előzenekara az indie rockot játszó új-zélandi Balu Brigada volt. Kicsit tartottunk tőlük, előzenekarokban azért nagy a szórás, de pillanatok alatt magukkal rántották a feszülten várakozó tömeget. A csapat aztán nyáron a Szigeten is fellépett és most ugyanazokon a deszkákon kapott lehetőséget a Zimmer90, akiket pedig pont a Balu Brigadával közös számuk tett térképre a lánynál. Így kötöttem ki az első sorban. Bájos kis könnyed koncertet adtak, jól szólt minden, öt éve kezdték, van még bőven hova kifutniuk.

Egy szabad függőágyban töltött szünetet követően pedig egy utolsó nagy adósság törlesztése várt rám. A Quimby. Igen, az én korosztályom volt a célcsoport, és emlékszem milyen hatalmasakat mentek, amiből én nem egészen tudatosan, de kimaradtam. A dalok megvoltak, Kiss Tibi engem is andalított a minden csatornán áradó számok fantasyket idéző képiségével, ott dúdolta az agyam a refréneket, és mégsem hallgattam Quimbyt. Aztán az utóbbi években utolért az igény, kezdtem látni, hallani a magyar könnyűzenei generációk DNS-ében ezeket az agykérgemre örökre feltapadt dallamokat, és izgatni kezdett az eredete.

Így zártam egy kompakt első soros koncertízelítővel az estém. Ha követném a bulvárt, akkor tudnám, hogy most kinek mióta és hogy szolgál az egészsége, de igazából a dinamika működött, a dalok szépen gomolyogtak le a színpadról, ölelték körül a lelkes közönséget, amelynek soraiban bőven akadtak hasonló elveszett lelkek, akiknek ez a kapcsolódás most érkezett el és persze az első sor javát bérelték a lélegzetvételnyi szünetekben is otthonosan mozgók. Megfértünk egymás mellett, engem sodortak a nóták és boldoggá tett a felismerés, hogy a szűk, egy órás időkeretben elhangzó dalok jelentős részét jól ismerem.

A koncert alatt a nyár végi este betakarta a Szigetet. Mire az Elefánt koncertjének taktusaira búcsúzni kezdtem, már be is sötétedett, a mélykék égboltra komponált tűzijáték zárta az estém, meg persze a szivárvány színeiben úszó K-híd.

*: #reklám

A nyárutóban több van, mint gondolnánk, a budapesti kulturális élet ekkor kapcsol a legmagasabb fokozatra és ennek az egyik legbiztosabb jele, hogy augusztus 30. és szeptember 10. között ismét felpörög a Zsidó Kulturális Fesztivál. Az eseménysorozat a főváros egyik legizgalmasabb összművészeti kavalkádja, ahol az irodalom, a hagyományos és a könnyűzenei programok és a filmek nagyon organikusan épülnek egymásra.

Hat helyszínen mintegy harminc programmal és több mint 300 fellépő közreműködésével rendezik meg augusztus 30. és szeptember 10. között a 28. Zsidó Kulturális Fesztivált. Mester Tamás, a Budapesti Zsidó Hitközség elnöke szerint a fesztivál évek óta nem csupán kulturális esemény, hanem a közösségek és értékek találkozási pontja, amely hidat teremt a hagyomány és a modernitás, valamint a zsidó közösség és a főváros kulturális élete között.

Az idei fesztivált a Hagyomány. Jelenlét. Ünnep. mottóval hirdették meg, a közönséget pedig világhírű előadók, különleges művészeti találkozások, ősbemutatók, koncertek, irodalmi estek és filmvetítések várják, amelyek mind a zsidó kultúra gazdagságát, sokszínűségét és ma is eleven erejét idézik meg. A fesztivál célja emellett, hogy párbeszédet kezdeményezzen a kultúra nyelvén, közelebb hozza egymáshoz az embereket, valamint erősítse a kölcsönös tiszteletet és lebontsa az előítéleteket. A fesztivál minden évben a zsidó újévet megelőző időszakban ad lehetőséget a számvetésre és a reményre, így egyszerre idézi fel a lezáruló év tapasztalatait és készít fel az új évre.

A teljes lista már fent is van a fesztivál oldalán, én most a saját merítésemet hozom a fesztivál programjából:

Anima Sound System: A legintimebb koncert (Szeptember 3., 19:00, Rumbach utcai zsinagóga) Prieger Zsolték zenéje eleve egy ezer színben pompázó szövet, de amit a Rumbach lenyűgöző terébe álmodtak, az minden eddiginél különlegesebb lesz. Felejtsük el a lüktető fesztiválszínpadokat: ez az este az akusztikus finomságoké. A zenekart egy vonósnégyes kíséri, így a hangzás teljesen belesimul az épület egyszerre patinás és modern atmoszférájába. Egyszerre lesz elmélyült és nagyon is mai.

Mézga, Dr. Bubó és a rímhányó (Szeptember 6., 19:00, Hegedűs Gyula utcai zsinagóga) Kevés olyan ember van, akinek a zsigereibe ne égett volna be Romhányi József zseniális szójátékaiból legalább egy tucat. A 105 éve született alkotó előtt egy csodás, sztorizós esttel tisztelegnek. Várkonyi Judit és Spilák Klára mesélnek, miközben a Romhányi-session – és itt jön a csavar – dzsesszre hangolva játssza el a legendás rajzfilmes főcímzenéket. Képzeljük el Dr. Bubót egy finom, füstös dzsesszklub hangulatában!

Lédermannék nyomában – A FILM (Szeptember 8., 18:00, Goldmark terem) Egy apró finomítás: a köztudatban talán „Lédererék”-ként keringő projekt valójában a Lédermannék nyomában című dokumentumfilmet takarja. Szabó Gál András (Villám Géza) hihetetlen nyomozásba kezdett, miután kiderült, hogy a családjában őrzött antik bútorok és könyvek eredetileg egy háború előtt élt pesti textilkereskedő, Lédermann Pál tulajdonai voltak. Ezen az estén láthatunk először részleteket a kontinenseken átívelő, jövőre a Netflixre érkező roadmovie-ból, a vetítés után pedig maga a rendező avat be minket a kutatás morális dilemmáiba és rejtélyeibe.

A holdvilág utasai – Szerb Antal est (Szeptember 9., 19:00, Hegedűs Gyula utcai zsinagóga) A 125 éve született Szerb Antal kultusza talán sosem volt ennyire élő. Ha valaha is elindultál már Olaszországba – mondjuk egy csendes, befelé figyelős elvonulásra Toszkánába, esetleg Arezzo szűk utcáira –, hogy végre magad legyél és megtaláld a saját válaszaidat, akkor Mihály története neked szól. Az est során Mácsai Pál, Medveczky Balázs és Tasnádi Bence felolvasószínháza, Juhász Anna értő moderálása és a Bermuda Zenekar regény inspirálta dallamai hozzák el nekünk az Utas és holdvilág utánozhatatlanul melankolikus hangulatát.

Érdemes minél hamarabb lépni és lecsapni a jegyekre, mert ezekre az estékre hihetetlenül gyorsan el szoktak fogyni a helyek. Kultúrára fel, találkozunk a pesti őszben!