MIRELLE Atelier

Szeptember közepén a város a nyári zsibongás után lassan magára ölti melankolikusabb arcát. Már máshogy folyik le a fény a pesti bérházak falán, eljön az idő, amikor természetes igénnyé válik a befelé fordulás, a történetekbe való belefeledkezés, legyen szó zenáről, könyvről vagy filmről. A Budapesti Klasszikus Film Maraton éppen ebbe a kora őszi hangulatba simul bele, elhozva azokat a pillanatokat, amikor az idő – egy sötét moziteremben, vagy éppen a csillagos ég alatt – megáll.

Idén a múlt elevenedik meg, új ruhát ölt, leporolja magát, újra megmutatva miért is szeretett bele anno a világ, mitől lett kult, sokak imádott vagy épp viselhetetlen alkotása. A kultfilmek afféle időkapszulák, sűrítve őrzik a kort, a mi érzéseinket, a kollektív emlékezetet hordozzák magukban. Legyen szó a megkerülhetetlen magyar klasszikusokról, az ötvenhatos forradalom árnyékában született Eltüsszentett birodalomról vagy a Tízezer napról, esetleg olyan ritkaságokról, mint a Két emelet boldogság, esetleg a Queen Budapest koncertfilm, a vásznon peregő történetek láthatatlan szálakkal kötik össze a múltat a jelennel. A felújított kópiák visszaadják a régi korok ragyogását, letisztítva az idő porát a celluloidról, mintha csak most gördültek volna le a vágóasztalról.

A moziélmény ezen az őszön sem maradt a falak között. A Városháza Kertmoziban, a csillagok alatt figyelni Marilyn Monroe fojtogatóan izgalmas jelenlétét a Niagarában, vagy hagyni, hogy a párizsi Montmartre édes-bús romantikája, Amélie csodálatos élete rátelepedjen a hűvösödő estére, ez a fajta jelenlét a nagyvárosi őszben az egyik legszebb. A szabadtéri vásznon egymást váltják a hangulatok: a hazai múltat idéző, keserédes Szamárköhögés, a nyers és formabontó Kutya éji dala, a Solo Sunny elementáris drámája, végül pedig a végtelen szabadságvágy és az öntudat hollywoodi manifesztuma, a Thelma és Louise.

Európa egyik legjelentősebb filmörökség-ünnepe ez a bolognai és a lyoni fesztiválok mellett, ahol a gondosan megválasztott alkotások, a megmentett képkockák és a közös filmnézés varázsa adja meg azt az élményt, amire ebben az évszakban a leginkább szükség van.

Az ecet mértékkel csodákra képes. Megváltoztatja, kiteljesíti bizonyos ételek ízét, olyan erőt ad hozzá, ami semmilyen más módon nem érhető el. 

A téli ételek mellett, a nyarat is végigkíséri az ecet, hiszen a legegyszerűbb salátaöntetektől a bonyolultabbakig a legtöbben helyt kap. Igaz itt gyakorta a balzsamecet uralja a terepet, de a jó magyar fejes salátához és a tejfeles uborkasalátához azért mégis csak a borecet illik jobban.

A közelgő, lassan kibontakozó nyárnak köszönhetően valami könnyű, salátás ételben gondolkodtam, amihez lassan összeértek a fejemben az ízek. Így született a pezsgős ecetkrémmel bolondított saláta, amin az ecetben is jelen lévő kakukkfüves íz tért vissza a húst gazdagító fűszer formájában.

 Pezsgős csirkesaláta

1 csésze szűz olíva olaj

1/4 csésze kakukkfüves borecet

1/2 csésze száraz pezsgő

csipetnyi só

frissen őrölt feketebors

kevés porcukor, ízlés szerint

2 tojás sárgája (opcionális)

További hozzávalók:

1 marék mandulaforgács vagy lap

2 csirke melle

só

frissen őrölt feketebors

1 tk kakukkfű

vegyes friss saláta

Az öntet hozzávalóiból egy kézimixer segítségével emulziót készítek, amit utána apránként – továbbra is használva a kézimixert – hozzáadok 2 tojás sárgájához. Amikor már kellően krémes, akkor hűtőbe teszem.

A húst lapokra vágom, sózom, borsozom, kakukkfűvel megszórom, majd olajon kisütöm. A salátát a tálra készítem, a pezsgős szósszal meglocsolom, majd a felszeletelt csirkét ráültetem, friss fűszerrel megszórom és egy kevés pirított mandulával díszítem.

A Nőkkel közös első koncertélményem 2012-ből való és a Budapest Parkhoz kötődik, akkor jöttek velünk először Boban koncertre (a terhesség alatt átugrált koncerteket nem számolom). Így lett ez az este a közös zenei élményeink origója, itt élték meg először a dühöngő hangulatát, hogy hogyan kell és lehet létezni ebben az érzelmileg is felhangolt közegben, mit jelent a szabadság a zenében.

Amikor ugyanis a Soroksári úton kigyúlnak a fények, a Budapest Park átváltozik, minden nap egy teljesen új világ születik az ölén, más dallamok lüktetnek a hangfalakból, más társaságok verődnek össze, és ami a legfontosabb: estéről estére vadonatúj, megismételhetetlen emlékek íródnak itt.

Az elmúlt évek – különösen a mindannyiunkat próbára tevő időszakok – megmutatták, mennyire nem magától értetődő, de annál létfontosságúbb a közösség és az ahhoz való tartozás. Az, hogy jó együtt lenni, együtt énekelni, és együtt megélni azt a fajta tiszta, sallangmentes eufóriát, amit csak az élő zene adhat. A Park rég nem csupán egy koncerthelyszín. Sokkal inkább egy olyan szabad, biztonságos és elfogadó tér, ahol a leghétköznapibb pillanatokból is életre szóló sztorik kerekedhetnek.

És ki más tudná ezeket a sztorikat a leghitelesebben elmesélni, mint maguk a vendégek?

A Park és az Abstract ügynökség közös, “A ti sztoritok a mi sztorink” kampánya épp ezért rendhagyó. Ezúttal nem a sztárok, a frontemberek vagy a gitárosok mosolyognak ránk a plakátokról, hanem hús-vér emberek. Mi. Azok, akik estéről estére megtöltik élettel a küzdőteret.

A felhívásra több mint kétszáz mély, vicces, megható vagy épp sorsfordító személyes történet érkezett, amelyekből végül hatot választottak ki. A főszereplőket aztán visszahívták a tetthelyre egy profi fotózásra, hogy a portréik és a hozzájuk kapcsolódó élmények a budapesti utcákon és az online térben is mesélni tudjanak rólunk, emberekről.

És hogy mik is ezek a történetek? Pont olyanok, mint az enyém. Maradandóak, meghatározóak. Ott van például Robi, akinek a Park nemcsak egy buli, hanem egy hatalmas, közös mérföldkő: az első együtt megélt, zúzós metálkoncert emléke az édesapjával. Kata és a párja számára az Elefánt zenéje jelentette a hidat. Ők egy itteni koncerten találtak újra egymásra, bizonyítva, hogy a zene tényleg képes sebeket gyógyítani.

Orsi és az édesanyja története megmutatja, hogy nincsenek generációs szakadékok, ha a vibe a helyén van, ők egy Dzsúdló-koncertnek köszönhetően találtak egy teljesen új közös kapcsolódási pontot. Annának és párjának a távolság sem akadály, Erdélyből utaztak 10-12 órát egyhuzamban, csak hogy együtt élhessék át a kedvenceik koncertjét, pont itt, pont ebben a közegben. Betti sztorija maga a valóra vált rajongói álom, azt a pillanatot, amikor Yungblud felhívta őt maga mellé a színpadra gitározni, valószínűleg soha, de soha nem fogja elfelejteni. S ott van Palkó, akinek a történetében minden benne van, amit a Park-közösségről tudni érdemes, egy Bagossy Brothers Company-koncerten a tömeg – a szó szoros és átvitt értelmében is – a tenyerén hordozta, és a kerekesszékével együtt emelte a magasba.

Egy koncert ugyanis soha nem arról a másfél óráról szól, amíg dübörög a zene. Arról is szól, kivel voltál, hogyan néztetek egymásra, amikor felcsendült a kedvenc dalotok, és mit éltetek át együtt abban a tömegben. Talán pont ezért olyan varázslatos a Budapest Park, hiába vagyunk ott tízezren ugyanazon az estén, a kapun kilépve mindenki a saját csodálatos történetét írja tovább, egyedi emlékekkel gyarapítva a létezését.

A breton szilvatorta meglepően egyszerű, s rendkívül mutatós. A szilvát szinte bármivel tölthetjük, a fahéjas cukortól, a darált csonthéjasokon át egészen – a receptben is szereplő – mákig.

Tészta:

30 dkg finomliszt

15 dkg cukor

2 tojás sárgája

25 dkg vaj

csipet só

Töltelék:

1 kg szilva

8 dkg darált mák

6 dkg cukor

1 ek rum

A vajat elmorzsolom a cukros, sós liszttel. Amikor szép homogénné válik, akkor összedolgozom a tojások sárgájával. A kész tésztát egy órára a hűtőbe teszem.A szilvákat óvatosan kimagozom, úgy, hogy egyben maradjanak. A mákot  elkeverem a rummal és a cukorral.

A tésztát megfelezem, az egyik felét pitetálnyira nyújtom, és a tálba ügyeskedem. Fogom a szilváimat és megtöltöm őket, majd szép sűrűn leteszem a tésztára. Amikor már az összes szilva ott pihen a tálban, akkor kinyújtom a tészta másik felét és szépen betakarom vele a szilváimat. Elhabart tojással megkenem, villával megszurkálom, majd 190 fokos sütőbe dugom, úgy egy órára. Mikor szép barnára sülnek a szilvahalmok: késznek ítélem és megpróbálom kivárni, amíg ehetővé hűl.