MIRELLE Atelier

A belvárosi Erzsébet királyné szállóra kamaszkorom óta úgy tekintettem, mint egy kihagyott lehetőségre. Ahogy a Ferenciekről baktattam a Szerb utca felé, hogy az Egyetem teret ölelő aprócska utcák pókhálóján át lecsorogjak a VPG-ig, sokszor elvitt az utam a szálló mellett. Tegnap végre örömmel láttam, a hosszú gubólét után az Erzsébet színpompás pillangóvá érett és a Radisson Individuals lánc égisze alatt a Danubius egy olyan hotellel gazdagította a városi kínálatot. Egy olyan hotellel, amely érti Budapestet és az azt felfedezni kívánó turistákat, végre látja, hogy mi a szerepe ebben a nagy össznépi játékban és felismerte, milyen páratlan lokáció az, amit birtokol.

Az Erzsébet királynét foglyul ejtette a múltja, a tény, hogy 1872-ben az akkori városfalon belül, de attól nem messze 50 szobás szállóként már az utazók rendelkezésére állt egy olyan név alatt, amelynek használatához magától, Sissitől kértek engedélyt a tulajdonosok. És ez a múlt, az a szépséges, őrizni való történelem most, a felújítás után is ott vibrál a falakban, de jóféle anekdotává vált és nem a hotelt meghatározó attributummá.

A Hotel Erzsébet City Center Budapest falain belül 126 szoba várja azokat, akik a pesti lüktetés kellős közepén szeretnének ébredni.

A belső terek letisztult, modern eleganciája finom kontrasztban áll a környék patinás homlokzataival. A tervezők jó érzékkel nyúltak a részletekhez: a megújult enteriőr fiatalos, mégsem tolakodó, hagyja, hogy a lokáció, a város dolgozzon a vendégekben. A valódi attrakció ugyanis az ajtón túl kezdődik. A Károlyi-kert zöld oázisa, az Egyetem tér nyüzsgése, a Váci utca vagy a Duna-part esti fényei mind csupán néhány kényelmes lépésre vannak. Az új Erzsébet nem akarja mesterséges burokba zárni az érkezőket, ellenkezőleg: a pesti bolyongások tökéletes origója kíván lenni, még a négylábú útitársakkal utazók számára is, hiszen a ház kutyabarát.

Jelenleg a frissen kialakított terek – és a bennük rejlő, utcazajtól elzárt nyugalom – még a szállóvendégek privilégiumát jelentik. A Károlyi-palota elegáns sziluettjével szemező tágas reggeliző azonban a tervek szerint hamarosan ledönti a láthatatlan falakat a hotel és a városlakók között. A közeljövőben az utcáról betérők előtt is megnyílik a lehetőség, hogy helyet foglaljanak a megújult terekben, így a környék gasztronómiai kínálata egy igazán minőségi, bőséges svédasztalos opcióval gazdagodik. Egy ráérős napindító kávé vagy egy fejedelmi reggeli erejéig nemsokára bárki részese lehet ennek a belvárosi újjászületésnek.

Járom az utam, a keramitkövek, mint a tetris, épülnek a talpam alá. Persze jobban figyelem, bevonzom, rááll a szemem, de bárhogy is nézem, az univerzum folyamatosan dobja az énmunkám eszköztárát, ráadásul olyan tempóban, hogy feldolgozni is alig marad időm. Pedig mindenre szánnék, főleg magamra, ha már így könyékig vájkálok magamban, hiszen a hirtelen jött csendben megszólaltam.

A rendszerek egy részének megszűnésével és a napi nyomás múltával felszabadult énben lassan hallani kezdtem magam. Megszólalt az alkotó énem. Az, amelyik szépirodalmi minőségben szeretne megmutatkozni, nem a napi esszék, a boldog és pimasz, javarészt cinikus megmondások hangja, nem a közlemények, sajtóválaszok orgánuma, hanem valami más, ahol a napi rutin adta magabiztosság helyett a látszani vágyással kézen fogva jön az imposztorszindróma. Igen, a nyaram erről a visszatalálásról szólt és fog szólni még egy darabig, hiszen a feltárásba csak belekezdeni nehéz, utána jön a miről és hogyan, szinte kéretlenül is.

Milyen módon találhat rá, hogyan találhat vissza az ember az alkotó énjéhez? Hogyan szeresse, táplálja, trenírozza jól magát, hogy megnyíljon az, amit a konvenciók, a megfelelési vágy oly formásan gúzsba kötött? Ahogy a könyvbemutatón Beck Zoli fogalmazott: ez a fajta tudatos edzés messze áll a kelet-európai alkotótól, aki, ha elveszti a kreativitását, akkor lemegy a kocsmába. Ellenben az amerikaiak pragmatikusak, megoldásokban gondolkodnak, rendszerben, hisznek a rutinban, és A művész útja a letéteményese annak, hogy innen, ebből az irányból is elérhető, táplálható a kreativitás.

A mítosztalanított kreativitás: Mit tud A művész útja?

Julia Cameron A művész útja (The Artist’s Way) című, több mint harminc éve megjelent alapműve nem egy elvont, ezoterikus manifesztum, hanem egy kíméletlenül strukturált, tizenkét hetes munkaterv. A könyv zsenialitása abban áll, hogy mítosztalanítja az alkotást. Nem isteni szikrákra és a múzsa csókjára vár, hanem egy edzéstervet ad a kreatív izomzat újraépítésére. Cameron rendszere két, kőbe vésett alappillérre épül, amelyek megkerülhetetlenek a tizenkét hetes folyamat során:

• A Reggeli Oldalak (Morning Pages): Szigorúan napi három oldalnyi szabad írásfolyam, közvetlenül ébredés után. Nincs téma, nincs szerkesztés, nincs helyesírás, és ami a legfontosabb: nincs közönség. Ez az angolszász pragmatizmus csúcsa: egy „agyi lefolyó” (brain drain), amelynek egyetlen célja, hogy kifárassza és túlharsogja a belső cenzort, a megfelelési kényszert és az imposztorszindrómát, mielőtt a nap egyáltalán elkezdődne.

• A Művészrandi (Artist Date): Heti két óra dedikált idő, amit az alkotó kizárólag magára és a belső világára szán, egyedül. Ez a töltekezés ideje, a „kút feltöltése”, ami fizikai formába önti Virginia Woolf „saját szoba” koncepcióját. Kiszakadás a rutinból, hogy új ingerek érjék az alkotót.

A könyv hétről hétre módszeresen szedi darabokra a toxikus, versengő közegek által ránk rakódott rétegeket, feloldja a blokkokat, és ráveszi az olvasót, hogy szembenézzen a saját kifogásaival. Azt sulykolja, hogy a kreativitás nem a kiváltságosok luxusa, hanem az emberi alapműködés része, amit csak vissza kell követelni.

A könyv bemutatójának közel kétórás beszélgetésfolyamában inspiráló és elmélyült vizsgálatra érdemes gondolatok hangzottak el. Ahogy például Beck Zoli megragadta, miben más a saját hang és az alkotói hang. A saját hang szerinte sokszor valaminek az ellenében, ellentartásként születik meg, az alkotói hang viszont akkor mutatkozik meg, amikor képessé válunk valami érdemlegeset megfogalmazni úgy, hogy annak az egzisztenciája nem valaminek az ellenében kap létjogosultságot. Oltai Kata hasonlóan gondolja: a saját hang valamilyen trigger-élményhez köthető. Vitáris Iván szerint az alkotói folyamat, az alkotói lét születése a beleszeretés. Az univerzum rendezetlenségének nála ez a beleszeretés adott értelmet, irányt, utat, küldetést.

De mi van akkor, ha a magányos tizenkét hetes harc túl nagy falat? Aki nem tud, vagy egyszerűen nem akar egyedül belevágni ebbe a kíméletlen, de annál felszabadítóbb énmunkába, annak van egy alternatív útja.

Tapasztó Orsi, aki maga is a könyv nagy híve, és élete számos sorsfordító pillanatát, felélesztett kreativitását A művész útja számlájára írja, most közös munkára hív. Szeptember közepétől három hónapon át egy virtuális közösség keretein belül lehet vele tartani. Orsi segítségével, egy vezetett és biztonságos térben dolgozhatunk magunkon, hogy a könyv ne csak egy kipipálandó olvasmány maradjon, hanem valóban megnyissa az utat ahhoz az alkotói hanghoz, ami a napi nyomás alatt eddig némán várakozott.

Az ősz beköszöntével a hazai kulturális élet egyik legnemesebb eseménye, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál is vár ránk. Október 1. és 4. között a Hungexpo C Kongresszusi Központja valóságos irodalmi oázissá változik, ahol a kortárs világirodalom legkiválóbb alkotói adnak nekünk találkozót, hogy meséljenek történelemről, identitásról és sorsokról.

A 31. fesztivál díszvendége és a Budapest Nagydíj idei kitüntetettje az ír irodalom mestere, Colm Tóibín. Az esszéistaként és egyetemi oktatóként is lenyűgöző pályát bejáró alkotó műveit eddig több mint harminc nyelvre fordították le, fókuszukban az európai történelem, a kulturális örökség és a családi dinamikák állnak. A hazai közönség a Park Kiadó jóvoltából olyan felejthetetlen regényeit ismerheti, mint a Brooklyn, a Nora Webster vagy a frissen megjelent Long Island. A fesztiválra egy igazi irodalomtörténeti utazás, A varázsló című regénye is a boltokba kerül (Kada Júlia fordításában), amely Thomas Mann életének legfinomabb rezdüléseit tárja az olvasó elé. Tóibín budapesti részvétele már csak azért is különleges, mert idén ünnepeljük az ír–magyar diplomáciai kapcsolatok ötvenedik évfordulóját, így az ír irodalom kiemelt figyelmet kap.

A rendezvény másik markáns pillérét a német nyelvű irodalom adja: a díszvendégországok Németország, Ausztria és Svájc. A meghívott szerzők művei olyan fajsúlyos témákat boncolgatnak a legkülönfélébb műfaji keretek között, mint a történelmi emlékezet, a migráció vagy a társadalmi egyenlőtlenségek. A svájci Christian Kracht Eurotrash című fekete humorú, tragikomikus családregényével érkezik, míg a bolgár származású osztrák író, Dimitré Dinev Bátrak kora című művével az újrakezdéshez szükséges erőről és a huszadik század határokat átívelő traumáiról mesél.

Külön izgalmat tartogatnak a magyar gyökerekkel rendelkező alkotók: Nelio Biedermann Lázár című könyvében egy hazai arisztokrata család több nemzedékén ível át a történet. Velük együtt olyan elismert nevekkel is találkozhat a közönség, mint a Német Könyvdíjas Eugen Ruge, Natalka Sznyadanko, Johanna Sebauer, Martina Hefter vagy Tonio Schachinger.

A könyvfesztivál idén is egy csodákban gazdag őszi hétvégét kínál, ahol a könyvek lapjain az európai kultúra élő párbeszéddé válik.

A francia fény két évszázada című grandiózus, egy egész éven átívelő jubileumi évaddal ünnepli a fotográfia bicentenáriumát a hazai kulturális szcéna, amelynek origója a budapesti Mai Manó Ház. 

A fotográfia története azonban sosem volt egy statikus, kizárólag a francia határokon belül értelmezhető narratíva, inkább folyamatos, határokon átívelő áramlás, egy közös európai történet. A most induló eseménysorozat ezt a mozgást követi le, miközben rendkívül szép megvilágításba helyezi a francia-magyar kulturális és művészeti kapcsolatokat is. Büszkeségre ad okot, hogy a francia és frankofón területeken kívül Magyarország egészen egyedülálló módon, nagyon széles merítéssel és izgalmasabb koncepció mentén emel kalapot a francia fotográfia előtt.

A páratlanul gazdag, összesen huszonhat projektből álló ünnepi eseménysorozat fele a budapesti Mai Manó Házban valósul meg, de a programok jócskán túlmutatnak a főváros határain: Veszprémben és Fehérvárcsurgón is rangos események kísérik a bicentenáriumot. Bár a rendezvények gerincét és legfőbb vonzerejét a kiállítások adják, a vizuális élményeket szakmai konferenciák, szimpóziumok és hiánypótló kiadványok is kísérik. Ezen az elméleti vonalon kiemelt hangsúlyt kap a fotográfiai kutatás, a vizuális oktatás, valamint a kortárs fényképészet elméleti és gyakorlati kérdésköre. Az ünnepi évad végére az idővonalon szép ívben eljutunk a kortárs művészetig: René Magritte és André Kertész halhatatlan munkássága mellett a Hexagon című átfogó csoportos tárlat keretében kortárs francia alkotók mutatkoznak be, és a ProjectLab galériában is nyílnak egészen friss, mai kiállítások. A nagyszabású rendezvénysorozathoz egy elegáns, átfogó katalógus is készült; a gondos szerkesztői koncepció szerint a vizuális képanyagok java helyet kapott benne, kiállításonként átlagosan öt-tizenkét reprezentatív felvétellel.

Ezt az egy éven át tartó kulturális utazást két kiállítás nyitja meg, amelyek a múlt eddig rejtett rétegeit tárják fel. Émile Zola nevét a világirodalom óriásaként ismeri mindenki, ám Zola, a fényíró című tárlat egy egészen más, vizuálisan kísérletező alkotót mutat meg. Az író 1894-ben fordult a fotográfia felé, és saját laboratóriumot is berendezett, ahol maga hívta elő több mint kétezer üveglemez-negatívját.

Képein, amelyekből most mintegy száz, az eredeti negatívokról készült modern nyomat látható, a századfordulós magánélet, a család és az utazások intim valósága bontakozik ki.

A másik nyitókiállítás egy valóságos újra-felfedezés: a Budapesten Telkes Nóra néven született Nora Dumas életműve. A fotográfus a két világháború közötti Párizsban dolgozott, majd miután a Párizs melletti Moissonban telepedett le, képeinek fő témájává a vidéki lét vált.

Dumas felvételeit szemlélve talán a rurális vagy pasztorális kifejezés írja le a legpontosabban azt a letisztult szépséget, ahogyan a vízhordó asszonyokat, az állatokat és a dolgozó embereket megörökítette. Munkásságának megítélését sokáig nehezítette a férjével, Adrien Satigny-vel való névazonosságból fakadó egybemosódás, de ma már feltételezhető, hogy a hagyatékban szereplő csendéleteket valójában a férje készítette. A dallasi garázsból és floridai bolhapiacról előkerült, megmentett gyűjtemény a gondos kutatásoknak köszönhetően kerülhetett vissza a fotográfia egyetemes emlékezetébe.