MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

49 éves vagyok, nem az én korosztályom az, amelyik kifejezetten Bródy-dalokon nőtt fel, nem csápoltam a Ifiparkban, de szép pillanatok kötődnek hozzá, felnőttként megvan a gerince, a hangja, a kiállása.

Naná, hogy megyek a Bródy-napra, ott lesznek a régóta és a most szereplői, ki nem hagynám, hangok, arcok, habitusok, amikkel szeretek együtt létezni, erre az egyedülálló közös nevezőre hozva. Naná, hogy megyek.

Aztán csak kijön az első setlist-töredék, összeállítom a magam listáját, lássuk, készüljünk, be ne égjünk már egy nem tudott refrénnel – alaktalan belső aggodalmam csúnya pillanatokat vizionál.

Szombati hőségben rekedt hűtött otthonunk ráérésében indul a lejátszás és máris az Ág utcában eszmélek, a nappali lépcsőkanyarulatában, négy éves vagyok, Halász Juditra bízott anyám, ügyesen pakolom a tűt a bakelitre, Bródy szól, az 50 négyzetméteres nappali erősítője segít elveszni, már a fantáziám tájain utazom.

Aztán váltás, taktusra szorul a szívem, a domború üvegre feszülve ég a máglya, a királydombi előadás idején hat éves vagyok, élőben nézzük, talán az ellenállás okozta sokk szögezte oda a szüleimet, anyám önszántából csak klasszikust hallgatott. Mégis ott vibrál a képernyőn a történelem, hangonként égetve belém a döntés felelősségét. Majd váltás, a nappali otthonos nyugalmát töröm fel a dupla bakelittel, kronológiában haladok, sokszor keltve életre a múltat.

Aztán az általános végi szerenádon állok, szívemből tépi fel a dalt kamaszhevületű hitem, hetekkel később egymás izzadt vállán csüngve búcsúzunk a Koscitól, Bródy dallamaiban találva meg a lelkiállapotunknak megfelelő szavakat. Újabb váltás, Győrben ülök, keresztanyám nyármeleg konyhájában, a nyaralás két hetében folyvást egy Koncz-albumot hallgatok, minden dalban benne lakom, minden lendületemet beleengedem a Szabadság, szerelem rigmusaiba. Feledett emlék, harminc év után gond és hiba nélkül peregnek ajkamról a szavak. Elképesztő az emberi elme.

Jankuci 18, Ági barátnőmmel az ezernyi meglepetés mellé a Mit tehetnék érted líráját adjuk ajándékba, altunk meg-meg feszül benne, de legalább szívből jön.

Újabb váltás, már a Nőkkel ülünk a sötéttel bélelt gyerekszoba rejtekén, szól a Micimackó, mi vokálozunk, járjuk a Pagonyt, Halász Jutka az ő univerzumuknak is szerves része, azóta is óvatos szeretettel emlegetik. Közben eszembe villannak azok a születésnapok, ahol szintén hamisan interpretált Bródy-dalba fojtjuk meghatódottságunkat, még Yolán is minden évben megilletődik, mikor körbeálljuk és a legnagyobb komolysággal citáljuk négylábú barátunk ünneplésére ezt a nótát.

Nem, nem kell Bródy-rajongónak lennie ahhoz, hogy a Bródy-dalok Napja a miénk legyen. Bőven elég hozzá, ha ebben az országban éltünk az elmúlt évtizedeink során.

Screenshot

Hogy milyen út vezet a gödi Samsungból a Május 1. moziba? Meglepően rövid és egyenes. A zenefogyasztásomat hosszú évek óta organikusnak nevezhetjük, impulzusokra építek, nem a népszerű vagy a mainstream határozza meg, hogy milyen zenéket lakom be, hanem hogy hol és hogyan kapcsolódom hozzá. Az év eleji felfokozott létezésbe így pottyant be egy tiktok, magyar előadó egy szál gitárral egy mélykék konténer előtt megénekelte az aznapi legfelháborítóbb botrányok egyikét. Volt valami abban a septében született előadásban, talán az őszinte felháborodás okozta sokkból kifutott keresetlenség, ami megfogott. Így költöztek be a mindennapjaimba a Carson Coma dalai és kísértek tavaszig.

Létezésük addig is elérte az ingerküszöböt, de mindig volt más és máshogy, ami szólt, így egy teljes diszkográfia várta, hogy felfedezzem, benne a legújabb albummal. A sötét és kilátástalan örök tél ellen jó volt ezekkel a nótákkal menetelni, leválni a város szövetéről vagy épp úgy megélni a Moszkva milyenségét, ahogy azt legutóbb Török Ferivel sikerült.

Odáig fokoztam ezt a jelenlétet, hogy a március vége már az MTK stadionban talált. Önironikus félmosollyal törtem Budáról Pestre, felkészültem az elkerülhetetlen túlkorosságra, majd meglepődve szembesültem az örök igazsággal, hogy a kor és a zene függetlenek egymástól. Kiskamasztól a hetvenes évüket taposókig mindannyian ugyanott, ugyanabba kapaszkodva adtunk utat a frusztrációnknak, engedtük el a bennünk gyűlő szorítást, töltődtünk fel az elkövetkezendő hetekre, ahová már szinte semmi mást nem engedtem be, az album biztonságos és egyre jobban ismert ösvényein haladtam, ide menekültem a nyomás elől és várva a japáncseresznye virágait.

Tavasz végére, mint a mór, megcselekedte a Purgatórium, amire hivatott, én pedig úgy éreztem, hogy más irányból tovább közelítenék ehhez az intellektushoz és stílushoz, egy olyan közegben és műhelymunkában, amit nem itatnak át ennyire a mindennapok. Erre kínált csodás lehetőséget Giorgio önálló unplugged estje, amely teret teremtett az idealizált múlttal való önkifejezésre. A színházterem intim, az ültetett hallgatóság adta, finoman eltartó terében a talján rigmusokkal hamar megszületett az a kivételes kohézió, amelyben közönség és előadó partnerré vált: elillant a kezdeti feszültség, és a tér a közös megélés boldogságában oldódott fel.

A másfél órás klubkoncert hibátlan volt. A hol zongora, hol trombita, hol tangóharmonika kísérte slágerek jelentős része az olasz táncdalkincs jól ismert darabja, Giorgio mégis képes volt olyan egyéni ívet húzni belőlük, amelyben valódi mozaikjaivá váltak olasz magyarságának és magyar olaszságának. Cseh-Bereményi és Vámosi számok súlyozták a könnyedebb hangulatú dalokat, amelyeket a személyes teret kerülő, mégis azt építő magyarázatok, zenésztársak érkezte és távozta egészített ki, valamint az a közvetlen dinamika, ami ezt a kis, alkalmi formációt pontosan ott tartotta, a reflektor fényében, az est közepén.

A koncert utáni nyáréjszakában andalogva már csak azon méláztam, hogy miként jelenik meg a zenében és a mindennapjaimban a pillangóhatás: hogyan vezethet el a protestálástól, az Átriumban megélt közös pillanatokig. Úgy tűnik, néha elég egyetlen gitár, hogy a feszültség végre felengedjen.

Furcsa életet kaptunk mi erre a 21. századra, hajszoljuk a munkát (vagy az minket) és a közben folyamatosan vágyjuk a minőséget. Találkáinkat ez a keret és a város szabja meg, ennek metszetében azonban csak ritkán bukkanunk rá azokra a találkozási pontokra, amely minden igényünket kielégítik: könnyen elérhető, az útvonalaink mentén található, magas minőségű szolgáltatást kínál és reggeltől estig elérhető. Elődeink a kávéházak égbe törő tereit lakták be, nevezték ki kiterjesztett nappalijuknak, mi pedig a szállodák lobbijait kanyaríthatjuk magunk köré, ha nyugodt, prémium teret, elvonulásra való lehetőséget keresünk, kávéval, kiadós reggelivel, könnyű ebéddel vagy akár egy a la carte vacsorával.

A klasszikus szállodai lobbik szerepe az elmúlt években teljesen átalakult: az egyszerű érkezési és távozási pontokból nyüzsgő, élettel teli közösségi terek lettek. Ezt a modern szemléletet vitte tovább a Danubius Hotels, amikor útjára indította a Today Bistro & Bar koncepciót. Az egységes arculatot és gasztronómiai irányvonalat kapott vendéglátóhelyek immár négy helyszínen – a budapesti Danubius Hotel Arenában, a Hungariában és a Heliában, valamint a balatonfüredi Danubius Hotel Annabellában – kaptak helyet, friss, modern lendületet adva a megújult tereknek.

A gasztronómiai vonal legfőbb hívószava a fesztelenség és az ismerős ízvilág. A koncepció tudatosan szakít a hagyományos szállodai éttermek sokszor túlságosan is formális kereteivel, és egy olyan nyitott, barátságos miliőt teremt, amely a nap bármely szakában megállja a helyét. A letisztult, egész nap elérhető étlapon a népszerű hazai kedvencek és a nemzetközi comfort food fogások találkoznak. Ennek köszönhetően a kínálat egy napindító kávéhoz, egy pörgős üzleti ebédhez vagy egy laza esti beszélgetéshez egyaránt ideális alternatívát nyújt, ráadásul az ételek és italok elvitelre is kérhetőek.

A Today Bistro & Bar talán legszimpatikusabb vonása, hogy határozottan nyit a város és a helyi lakosok felé. A könnyen megközelíthető, modern dizájnnal kialakított terek nem csupán a szállóvendégek kiváltságai: kifejezetten hívogatóak a környéken élők, a dolgozók vagy az éppen arra sétálók számára is. Legyen szó fókuszált munkáról egy laptop mögött, vagy egy baráti találkozóról, a helyszínek megadják a tökéletes hátteret, a kutyabarát szemléletnek köszönhetően pedig a négylábú kedvenceket sem kell otthon hagyni. A koncepció így organikusan képes beépülni a hétköznapokba, stílusos, mégis otthonos megállót kínálva a mindennapi rohanásban.

Forró aszfalt a lüktető metropoliszokban, sós szél a vízpartokon, hajnalba nyúló fesztiválok sodrása – a nyár maga a tiszta, sallangmentes jelenlét. Egy olyan időszak ez, amikor a világlátás kalandvágya és a pillanatnyi, helyben megélt örömök észrevétlenül simulnak egymásba. Ebben a felszabadult, intenzív térben az ember a saját élete ikonjává válik, stílusát pedig azok a kiválasztott tárgyak definiálják, amelyekben ez a mindennapi, performatív létezés a legkifejezőbben ölt testet. Egy tökéletes napszemüveg ma már messze túlmutat a puszta praktikumnak szánt, fizikai funkciókon: egyszerre karakter, kinyilatkoztatás és az önkifejezés legtisztább eszköze. Amikor pedig a divatvilág legmeghatározóbb márkái szövetkeznek, hogy újraalkossák a klasszikusokat, pontosan ezt a megfoghatatlan életérzést emelik át egy egészen új, kompromisszumok nélküli minőségbe.