MIRELLE Atelier

Carl Linné megfogta a lényeget, a kakaó valóban az istenek eledele. Ezzel a magyar piac is tisztában van, s bár a kakaópiac hetven éve nem látott válságból lábal ki épp, a stagnáló édességpiacon nagy hódítást vitt véghez a csokoládé és a csokoládés édességek. Mert a magyarok minőség iránti igénye szerencsére töretlen és a magyar csokoládépiac pedig képes világszínvonalat alkotni.

A Magyar Édességgyártók Szövetségének sajtóeseményén Dr. Török Róbert, a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum igazgatója csodás ívet húzott a csokoládé történetében.

Kolumbusz még csak kóstolta a fűszeres, chilis italt, amit a spanyol hölgyek tettek divattá, forró vízzel, cukorral, vaníliával kínálva népszerűsítették az egyház heves tiltakozása ellenére. Mire Mária Terézia asztalára került a csokoládé már rég megjárta az afrodiziákum-, szellemi- és fizikai erőnlétet támogató újvilági csodaszer marketingkampányát, amiből minden kor, minden társadalom és idővel minden társadalmi osztály azt tett magáévá, ami számára a legszimpatikusabb volt. A katonaságnak jelentős szerep jutott a csokoládé hírének vitelében, a napoleoni háborúk a csokoládé nimbuszának növekedését eredményezték, legalább. A matéria felhasználásának fejlődésében fontos szerepet játszott a csokoládé életébe viszonylag későn bekapcsolódó Svájc, a mai közforgalomban elérhető tételek, a tömeggyártás csokoládéi itt, a hatalmas hegyek között, Nestlé laboratóriumában születtek meg, hogy utána egy életre tematizálják nem csak a csokoládépiac beltartalmi értékeit, hanem a külcsínt is. Az igazi tejcsokoládén ugyanis – mindenki tudja – csak és kizárólag A muzsika hangjainak díszlete vált hitelessé néhány jól irányzott tehénnel megszórva.

A magyar csokoládégyártás még Svájcnál is később ébredt, de legalább jó alapokon indult, rögvest a nyugatról importált mesterek tudásanyagából dolgozhattak, persze a már tárgyalt ikonográfia tárgykörét szigorúan magukra véve. Így született meg a szerencsi gyár 602-es minőségi tejcsokoládéja. Magát a „Boci” nevet azonban a közönség adta a terméknek, a hivatalos csomagoláson csak jóval később, a hatvanas években jelent meg ez a szó.

Most pedig a Boci hazatért. A Nestlétől a Cerbonához, majd idén egy teljesen önálló vállalathoz, a Boci Csokoládé Kft.-hez került a márka, megőrizve a korábbi beszállítói kört, továbbvíve a hagyományokat. De szerencsére az új tulajdonosi kör érti, hogy a százéves tradíciót a jelenhez, a ma fogyasztóihoz kell igazítani. Ennek egyik első lépéseként visszatér a közönségkedvenc sárgabarackos-kekszes tábla, miközben a portfólióbővítés jegyében érkezik a sós-mogyorós karamellás, de a merészebb vonalat képviselve jön a matcha-lattés, a banánpudingos, a sztracsatellás és egy egészen izgalmas, sós-kukoricás változat is. A századik évfordulóra pedig egy limitált, egy az egyben a régi, klasszikus dizájnt idéző csomagolással és a márka történetét bemutató leírással is készülnek.

A hazai piac másik, nemzetközi szinten is kiemelkedő végpontja a chocoMe. Gáborék tizenhat éve robbantak be a jellegzetes, nagy ablakos csomagolásban kínál, földi jókkal megszórt tábláikkal, ma pedig már több mint húsz országba exportálnak. Mészáros Gábor közgazdászból lett chocolatier (róla és a márkáról legutóbb itt írtam), aki nem érte be a csokoládékészítők számára kínált, kényelmi terméknek is tekinthető kész csokoládépasztillák felolvasztásával. A chocoMe rálépett a bean-to-bar (babból a tábláig) szépséges, költséges, rögös és időigényes útjára, amely mostanra már termőre fordult, sorra nyerik Gábor termékei a nemzetközi díjakat és a fine dining is rálelt az alapanyagaira.

A bean to bar filozófia a teljes kontrollról és a fenntarthatóságról szól. Gábor a brazil nádcukorral készülő csokoládéikhoz a különleges genetikájú, venezuelai és madagaszkári kakaóbabokat használja, amelyek sok esetben – a valódi fenntarthatóság jegyében – vitorlás hajóval érkeznek a kikötőkbe. A chocoMe által képviselt szemlélet és minőség nagyon ritka, világszinten is mindössze néhány száz manufaktúra képes ezen a szinten, saját pörkölésű babból csokoládét készíteni.

Akár egy gyermekkort idéző, játékos ízvilágú Bocit választjuk, akár a szemenként válogatott kakaóbabból készített chocoMe táblát kóstoljuk, egy biztos: a magyar csokoládé ma is olyan történeteket mesél, amiket érdemes meghallgatni.

Húsz éve ismerkedem a borokkal. Előtte is fogyasztottam, apám mindig nagy, szakértelemnek tűnő felhajtással dekantálta a háztartásunkba kerülő borokat, annak figyelembevételét teljesen mellőzve, hogy a bor igényli-e ezt a fajta törődést vagy sem. Az ő óvó szeretete a levegőztetésben testesült meg, majd a társaság előtti felmagasztalásában bármilyen nedűnek, lévén az ő közegében minden nemessé lett.

Húsz éve azonban már más szemmel tanulom a borokat. Szakértőjük nem lettem, boldog és viszonylag edukált fogyasztójuk annál inkább. Olyan, aki nem versenyzik a fellelt ízjegyek egy levegővétellel történő elhadarásával más, vájt ízlelőbimbókkal rendelkező gasztrománok társaságában, viszont meg tudja fogalmazni, mit szeret, mit keres egy borban; vannak kedvenc karakterei, kedvelt borászatai és olyan borrégiói, ahol szívesebben hajlik az új megismerésére.

Szekszárd pont ilyen. Jókor, jó emberek mutatták meg ezt a borvidéket, olyanoktól láttam a szekszárdi borok szeretetét, akiknek feltétlenül hiszek, és akiktől mindig tanulok. Éppen ezért örültem meg annyira a mostani lehetőségnek is: Szekszárd megmutatja magát, új irányból enged közelíteni, és kincseit más megvilágításba helyezve hozza közel hozzánk.

Ez a más megvilágítás pedig szó szerint és átvitt értelemben is igaz az október 16. és 18. között debütáló SPOT – Egy este, több világ elnevezésű rendezvényre. Amely nem hagyományos sétálókóstoló lesz, ahol a poharunkat szorongatva, monoton módon sodródunk a tömeggel. Ez a hétvége a város egy olyan arcát fordítja felénk, amit még a leggyakoribb látogatók is ritkán látnak, a fókuszba pedig a helyi világfajták kerülnek.

A szombati fő eseményen (október 17., Szekszárdi Tudásközpont) 24 helyi borászat 71 gondosan szelektált, kizárólag világfajtákból született tétele vár majd ránk. A szervezők azonban csavartak egyet a történeten: a borokat nem pincészetek vagy évjáratok szerint rendezik standokhoz, hanem hat különálló élményvilágot építenek mind köré.

A Szárnyalás, az Ébredés, a Selyem, a Parázs, a Mélység és a Mindenség önálló installációkként jelennek meg. Képzeljünk el olyan tereket, ahol a kortyot színek, textúrák, fények, sőt, illatok és hangok egészítik ki, ahol a bor és a környezet rezonálnak egymásra és hatnak az érzékeinkre.

Akik – hozzám hasonlóan – a történeteket keresik, a személyes kapcsolódásokban hisznek, azoknak a SPOT Pillanatokban élhetik meg a szekszárdi borok teljességét, hiszen ezeken az intim, kis létszámú találkozásokon olyan tételeket hoznak elő a pincék mélyéről, amelyek már nincsenek kereskedelmi forgalomban. Hogy mást ne mondjak, bontanak egy 2007-es Szent Grál Kadarkát, egy 2009-es Grand Antiqua Cuvée-t, és olyan, alig száz palackot számláló kincseket (például egy 2022-es Tabu Magnumot), amikről maguk az alkotók mesélnek majd. Borok, amelyekből talán ez az utolsó korty, és történetek, amiket csak azok ismerhetnek, akik a tőkétől a palackig kísérték a borokat, a boraikat.

Merész és jó gesztusnak érzem, hogy a rendezvény bátran kilép a klasszikus kóstolótermek falai közül. Szombat délután az URBEX bejárásán Dr. Fuksz Márta vezeti végig az érdeklődőket a Szekszárdi Állami Gazdaság egykori, mára indusztriális mementóvá vált borkombinátjának területén. Mivel a helyszín értékesítés alatt áll, könnyen lehet, hogy ez az utolsó esély, hogy eredeti valójában, ráadásul pohárral a kézben, és szelfipontokat érintve barangoljuk be Szekszárd múltjának ezt a sokat látott darabját.

Egy ilyen estéhez persze kompromisszummentes gasztronómia is dukál: Sipos Norbi fogásai, Unyi Marcsi borokra hangolt bonbonválogatása és a helyi kistermelők sajtjai teszik teljessé az ízélményt. A szervezők ráadásul arra is gondoltak, hogy a távolabbról érkezők dolgát megkönnyítsék: október 17-én külön busz indul Budapestről, így a fővárosból is kényelmesen, a vezetés terhe nélkül élvezhetjük végig a szombatot.

A pénteki pincelátogatásoktól kezdve a szombati kóstolókon és dűlőtúrákon át egészen a vasárnapi Garay ÉlményPincében tartott levezető brunchig, ez a hétvége egy remekül felépített ív. Szekszárd egy új, merészebben megfogalmazott arcát mutatja, miközben hű marad ahhoz a mélységhez és minőséghez, amiért olyan nagyon szeretünk ide visszajárni.

A szombat esti SPOT kóstolójegy 26 900 Ft, amely magában foglalja a korlátlan borkóstolást, a vizet, egy választott ételt, valamint a bonbon- és sajtválogatást. Az URBEX és a SPOT Pillanatok extra élményeihez külön kiegészítő jegyek válthatóak. A folyamatosan bővülő hétvégi programokat érdemes a rendezvény közösségi felületein követni.

A The Social Reckoning Aaron Sorkin legújabb, a 2021-es Facebook-szivárogtatási botrányt feldolgozó rendezése nem csupán egy kíméletlen korlelet, súlyát a benne megfogalmazott társadalmi válság adja. A film kimondja, aláhúzza azt, amit a társadalom kritikus kisebbsége tud, de még magának sem szívesen vall be, ha nem épp egy heves, intellektuális párharc részeként lehet fitogtatni pengeélesen megfogalmazott félelmeit. Mert a mindannyiunk bentlakásos napközijévé vált Meta a puszta kapcsolatteremtés lehetőségével szédítő felületből jó ideje a vállalati profit túszává vált, amihez kiépítette a világ idősödő felét manipuláló gépezetét.

Valahogy végig az az érzés kísérti a nézőt, hogy a net egyszerűen nem tud lépést tartani az emberekkel, és ami még ijesztőbb: az emberek sem a nettel. Csendben leszoktunk a tényellenőrzésről, sőt, felnőttek már olyan generációk is, amelyek rá sem szoktak. A közösségi média egy olyan torz ökoszisztémává vált, ahol egyszerűen maga a felület validálja azt, amit feltöltünk. Ha valami megjelenik az idővonalon, az a puszta jelenlétével, mindenféle forráskritika nélkül válik igazsággá.

A film igazi ereje abban rejlik, ahogy a felelősség kérdését boncolgatja, rámutatva arra, hogy a tech-óriások vezetőinek és döntéseinek következményei felett egyszerűen átsiklik a rendszer. Az egyéni felelősséget könnyű számon kérni a mindennapi felhasználókon, de a céges felelősség már sokkal nehezebben tetten érhető. A The Social Reckoning rávilágít arra az abszurditásra, ami a Meta esetében tökéletesen megfigyelhető: a platform nem csupán passzívan kiszolgálja az információt, hanem az algoritmusokon keresztül maga diktálja a tempót, tereli a tömegeket és adott esetben fűti a radikalizációt.

Ennek a manipulációs gépezetnek része a felhasználók tudatos Csoportok (Groups) felé való terelése. Ezeknek a csoportoknak azonban csak a töredéke épül valódi kötődésekre. A zöme laza, felszínes érdekközösség, amely éppen a személytelensége miatt tökéletes melegágya a sztereotipizálásnak és a polarizációnak. A kezdeti jószándékú eszmecserékből azért válnak gyorsan toxikus viták, mert az algoritmus hamar megtanulta: a csendes egyetértés nem termel adatot. A radikalizálódó, hangos és megosztó vélemények azok, amik garantálják az azonnali és folyamatos reakciót. A platform számára az elköteleződés nem hűséget vagy valós közösségi élményt jelent, hanem pusztán képernyőidőt. A legmagasabb képernyőidőt pedig a konfliktus és a felháborodás generálja.

A világ felnőtt lakosságának jelentős része ma a Facebookról tájékozódik. Azzal, hogy az információs monopólium ekkorára duzzadt, a hálózat nem egy kommunikációs eszköz csupán, hanem ellenőrizhetetlen fegyverré vált.

Kerozinnal és gyufával játszadozunk.

Tavaly, amikor Krasznahorkai László végre megkapta a Nobel-díjat az egyszeri olvasó az öröm mellett leginkább a tüdejét szívta tele levegővel. Mert Krasznahorkait olvasni zseniális, de egy-egy gigászi mondata közben az ember nemhogy egy pisiszünetet nem tud beiktatni, de még egy gyors pislogást is kockázatosnak érez, nehogy elvesszen a hömpölygő, apokaliptikus sárban. Nos, idén fellélegezhetünk, a 2026-os irodalmi Nobel-díjas az október 8-i bejelentés szerint a kanadai Anne Carson költőnő lett, jól körülhatárolható, de cseppet sem könnyű prózája, lírája egy szuszra olvasható.

Bár Carson nem ír kilométeres, levegővételt nem engedő körmondatokat, senki se gondoljon holmi könnyed strandkönyvre. A Svéd Akadémia ma reggeli indoklásában a „bátor és invenciózus életművet” emelte ki. Carson ugyanis úgy nyúl a nyelvhez és a szövegi struktúrákhoz, ahogy egy megszállott barista a specialty kávéhoz: bátran kísérletezik a textúrákkal és a savassággal, de sosem felejti el a kőkemény alapokat. Számára pedig ez az alap – többek között – az ókori görög kultúra.

Klasszika-filológusként eredetileg ógörögöt tanított, Sapphót és Euripidészt fordított. Ami pedig igazán zseniálissá teszi a prózáját és a líráját, az a műfajok totális, anarchikus, mégis elegáns összemosása. Nála a görög mitológia úgy csap át a kortárs avantgárdba, hogy fel sem tűnik a vágás. Lényegében nincsenek műfaji határai, verses regények, lírai esszék, izgalmas könyvtárgyak kerülnek ki a kezei közül, miközben folyamatosan a csenddel, a tördeléssel és a szavakon túli jelentéssel játszik.

Szerencsére ez a páratlan életmű nem teljesen ismeretlen itthon. A magyar olvasók a kulturális folyóiratokban már találkozhattak elvétve a verseivel, esszéivel, de az igazi, robbanásszerű hazai megjelenése a Vörös önéletrajza (Autobiography of Red) volt, amelyet a Magvető Kiadó hozott el 2017-ben. A magyarítás az egészen kiváló Fenyvesi Orsolya munkáját dicséri, óriási fegyvertény, mert Carson költői, sűrű sorait átültetni pokolian nehéz feladat lehetett. Ez a kötet ráadásul egy verses regény, melynek főszereplője Gérüón, az ókori görög mitológia vörös, szárnyas szörnyetege. Carson fogja ezt a mitikus lényt, és egyszerűen áthelyezi a modern világba: egy érzékeny, fotózásért rajongó, kamaszkori szorongásokkal küzdő srácként látjuk viszont, aki történetesen egy toxikus, Héraklész nevű fiúba szeret bele. Kicsit olyan az egész, mintha Tyler Joseph (Twenty One Pilots) szorongásait összegyúrták volna Homérosszal.

Carson munkássága természetesen nem áll meg itt. Átfogó életművében ott van a The Beauty of the Husband (A szépség férje) egy házasság fájdalmas felbomlásának lenyomata huszonkilenc tangóban elbeszélve, vagy a Nox, egy egészen elképesztő, harmonikaszerűen kinyitható vizuális alkotás (úgynevezett accordion book), amelyet elhunyt bátyja emlékének szentelt, és ami tele van fotókkal, régi levelekkel, cetlikkel és szinte tapintható gyásszal.

Amikor az Akadémia ma utolérte Izlandon (ahol a híradások szerint a kanadai alkotó épp „csak hallgatta a szelet”), egy olyan művészt tárcsáztak, aki nem a végtelen szófolyammal, hanem a szavak közötti űrrel operál. Ha ma este nekiülünk, hogy kellően intellektuálisnak érezhessük magunkat és felütünk egy Anne Carson-kötetet: a mondatai között szünetet tartani egyenesen kötelező. Mert a legfontosabb dolgok nála pont ott, a kimondatlan szünetekben vannak.