A fojtogató kétségbe zárt humor – Picasso-Bacon kiállítás, Albertina, Bécs

Francis Bacon nem egyszerűen idézte Picassót, hanem élve boncolta fel a formáit. Amikor a kilencszázhúszas évek végi, deformált, biomorf Picasso-alakokkal találkozott, azonnal megtalálta bennük a saját testtapasztalatának vizuális nyelvét. A huszadik század közepének prűd, a homoszexualitást törvényileg is üldöző brit társadalmi közegében Bacon számára a vágy elválaszthatatlan volt a bűntudattól, a kiszolgáltatottságtól és a folyamatos fenyegetettségtől. Ez a fojtogató frusztráció szivárgott át nyers vásznaira, a meztelen hús cafatjaiban, a láthatatlan üvegkalitkákba zárt figurákban és a néma sikolyra nyíló szájakban egy olyan világ lenyomata feszül, amelyben már a létezés is gyanús.

picc2_v

A bécsi Albertinában január végéig megtekinthető Picasso – Bacon kiállítás egyik legizgalmasabb bravúrja az a kényes egyensúly, amellyel ezt a két, látszólag összeegyeztethetetlen hőfokot egymás mellé helyezi.

pic1_v

Bacon súlyos, zsigeri, szinte elviselhetetlenül direkt állításai mellett Picasso első pillantásra végtelenül kedvesnek, könnyednek, sőt frivolnak tűnik. Ahol Bacon a psziché vágóhídjára rángatja a nézőt, ott Picasso mediterrán sármmal, szellemes eleganciával játszik a vonalakkal és színekkel, mintha az emberi arc és test szétszerelése csupán egy könnyed játék volna, amelynek tétje a puszta vizuális gyönyörködtetés.

picc5_v

Ám ha az ember megáll a kiállításon szereplő Guernica-részlet előtt, azonnal láthatóvá válik, milyen feszültségekből táplálkozik ez a látszólagos könnyedség. Abban a töredékben tetten érhető az a nyers művészi energia, amelynek felkorbácsolásához oly sokszor éppen a negatív töltések kisülése kell. A képen maga az alkotás folyamata is csodálatosan lekövethető: miközben a jobb felén Picasso csupán felhelyezi az értékeket, a bal oldalon kibontakozó drámát gondosan kidolgozza. Ez a pillanat mutatja meg azt, hogyan feszül egymásnak ugyanabban a mozdulatban a hűvös szerkesztés és a pusztító indulat.

picc6_v

Éppen ezért trójai faló Picasso minden bája. Mire eljut a Dora Maar-portrékig, már rég túllépett a klasszikus kubizmus fegyelmezett, síkban eltolt nézőpontjain. Ezeken a képeken olyan szédítő dimenziókkal kezd játszani, amelyek szó szerint térdre kényszerítik a befogadó agyát: a profil és a szembőlnézet egyszerre feszül egymásnak úgy, hogy a néző beleszédül a perspektíva töréseibe.

És itt, a felszíni játékosság mélyén nyílik meg a valódi, hátborzongató párbeszéd Baconnel. Picasso ugyanis művészileg is kegyetlen Dora Maarral, miközben Bacon erőszakossága hangos, nyers és demokratikus – hiszen önmagát is ugyanúgy marcangolja, mint a modelljeit –, Picasso bársonnyal bélelt csapdát épít. Nem engedi meg Maarnak még azt sem, hogy az absztraktban legalább a harmonikus, megnyugtató szépséget élhesse meg; az őt ábrázoló képeken nincs meg a korábbi korszakok békésnek ható egyensúlya, csak a zavar marad. Ahogy a két életmű egymásra néz az Albertina mattkék tereiben, a fojtogató kétség mögül előbújik a sötét, abszurd humor? Bacon azért üvölt, mert nincs kiút a hús börtönéből, míg Picasso elbűvölően mosolyogva fordítja rá a kulcsot erre a sötétkék szobára.

picc3_v

Tags: , , , , ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Az opera nem vitrinbe való – Rigoletto a kőfejtőben

Van valami egészen groteszk abban, ahogyan a kultúra nagy klasszikusait kezelni szeretjük. Előbb-utóbb piedesztálra emeljük őket, aztán szépen elkerítjük a közönségtől, vörös zsinórt húzunk eléjük, teremőrt állítunk melléjük, és lehetőleg arra is ügyelünk, hogy senkinek eszébe ne jusson túl közel hajolni hozzájuk. Megőrizzük, tiszteljük, csodáljuk őket, csak éppen használni felejtjük el. Pedig a művészetet éppen az tartja életben, ha lakjuk a tereit, ha újra és újra felfedezzük, ha merünk kapcsolódni hozzá.

Az opera különösen hálás terep lenne ehhez. Valaha a maga korának szórakoztatóipara volt: történetekkel, nagy érzelmekkel, szenvedéllyel, látvánnyal és persze fülbemászó dallamokkal szólította meg a közönségét. Miért is ne tehetné ugyanezt ma? A Szentmargitbányai Kőfejtő jövő évi produkciója, Giuseppe Verdi Rigolettoja éppen erre kínál lehetőséget. A 2027. július 14. és augusztus 22. között látható előadás nemcsak az operairodalom egyik legnépszerűbb darabját hozza vissza a hatalmas szabadtéri színpadra, hanem a műfaj mai lehetőségeit is megmutatja.

rigoletto4_v

A 2017-es, nagy szeretettel fogadott Rigoletto után tíz évvel új rendezésben találkozhatunk ismét a történettel. Daniel Serafin intendáns ezúttal is a jól bevált alkotócsapattal dolgozik: Thaddeus Strassberger rendező és színpadképtervező, Giuseppe Palella jelmeztervező és Valerio Galli karmester állítja össze az új produkciót. Strassberger számára különösen izgalmas vállalás ez, hiszen már harmadszor rendezi meg Verdi művét, ám a kőfejtő szabadtéri színpadán most először dolgozhat vele. Egy ilyen tapasztalt csapatnál a legnagyobb kérdés nem is feltétlenül az, hogyan lehet jól megcsinálni a Rigoletto-t, hanem hogy miként lehet valami újat, a korábbiaknál is izgalmasabbat létrehozni egy olyan műből, amelynek már számos rétegét ismerik.

A válaszhoz Strassberger a térből indul ki. A rendező Lombardia és Veneto vidékeinek visszatérő látogatójaként sokszor megfordult Mantovában, ahol a hercegi palota egyik labirintust idéző mennyezeti kompozíciója különösen megragadta a képzeletét. Innen indult az ötlet, amely aztán az egész színpadképet meghatározó gondolattá nőtte ki magát. A labirintus egyszerre tér, játék és metafora: a hatalmi játszmák, a megtévesztések, a bizonytalanság és az elkerülhetetlen végzet útvesztője.

A látványvilág megalkotásában Giovanni Battista Piranesi végtelenbe futó, egymásba fonódó terei, M. C. Escher optikai illúziói és a mantovai reneszánsz palotaépítészet egyaránt inspirációként szolgáltak. A perspektívák folyamatosan változnak, a terek átalakulnak, és a néző sem lehet biztos abban, hogy amit lát, valóban az, aminek első pillantásra tűnik. A színpadot egy hatalmas, mozgatható álarc uralja majd, amely nemcsak a hatalom és az intrika jelképe, hanem Rigoletto személyes történetének is fontos motívuma.

rigoletto2_v

Bár az opera cselekménye Mantovában játszódik, a vizuális világban hangsúlyosan jelen lesz Velence is. A csatornák, a hidak, a víz, a muranói üvegművészet törékenysége mind része annak a különös atmoszférának, amelyben a fényűzés és a hanyatlás egyszerre van jelen. A velencei áradások által koptatott kövek inspirációul szolgáltak a kőfejtő sziklafalainak megidézéséhez is: az építőkövek, a víz által formált felületek és a város lassú pusztulásának képei kerülnek egymás mellé. A kőfejtő természetes sziklafala önmagában is olyan látvány, amelyhez nehéz volna hagyományos színházi díszletként közelíteni. Strassberger inkább partnerként tekint rá, amelyet nem eltakarni, hanem a produkció szerves részévé kell tenni. A vízfelületek tükröződései megsokszorozzák a látványt, a fények, a köd, a videóvetítések és a mozgatható elemek pedig újabb és újabb rétegekkel gazdagítják. A LED-falak használata sem öncélú technikai mutatvány, a legmodernebb színpadtechnika úgy épül be a hagyományos díszletvilágba, hogy közben a kőfejtő monumentális természetes kulisszája is érvényesüljön.

A helyszín adottságai ráadásul komoly kreatív feladatot jelentenek. Egy hagyományos színházi háttérterülettel nem rendelkező szabadtéri színpadon a díszletek gyors cseréje nem egyszerű lehetőség. Az eltérő színpadi világokat ezért úgy kell megteremteni, hogy a váltások a történet szerves részévé váljanak. A víz és a tűz látványa, amelynek a kőfejtő produkcióiban már hagyománya van, ezúttal is fontos szerepet kap, ahogyan az akrobatikus akciójelenetek és a különleges színpadi effektusok is. A cél nem egyszerűen a néző elkápráztatása, hanem egy olyan világ felépítése, amelybe a közönség szinte belekerül.

Konspirátorok

Konspirátorok

Ehhez a vizuális történetmeséléshez elengedhetetlen Giuseppe Palella munkája is. A jelmeztervező számára a díszlet és a kosztümök nem egymástól független látványelemek, a színpadkép megnyitja a teret, a ruhák pedig megtöltik tartalommal. Az anyagok, a felületek, a színek és a fények visszaverődése mind dramaturgiai eszközökké válnak. A reneszánsz hercegi udvar pompáját idéző arany, ezüst és rozsdabarna árnyalatok egyszerre beszélnek a gazdagságról és annak múlandóságáról. A csillogás mögött ott húzódik a romlás, a töredezés, a megkopás.

Palella különösen izgalmasan nyúl Rigoletto figurájához. Az udvari bolond külső megjelenése pompázatos, álarca a város és az udvar romlottságát is tükrözi, ám a maszk mögött egészen más ember rejtőzik. Egy apa, aki rajongva szereti a lányát, és akinek a személyes tragédiája éppen abból fakad, hogy nem képes megmutatni, mi van a saját álarca alatt. Rigoletto maga sem látja igazán, mi rejtőzik a maszk mögött, sem a sajátjában, sem az őt körülvevő világéban.

rigoletto1_v

A jelmezek másik fontos rétege a vízhez kapcsolódik. A visszatükröződő felületek, a fényesebb, olykor szinte tükrökként viselkedő anyagok a színpadon megjelenő víz látványát folytatják. Minden mozgásban van, minden változik, a ruhák is reagálnak a fényekre és a környezetre. Ezzel szemben Gilda, Rigoletto lánya egészen más vizuális világot képvisel, letisztult, világos, többnyire halvány, szinte a meztelenség törékenységét idéző jelmezekben jelenik meg. A hercegi udvar harsány pompájához képest ez a visszafogottság még erősebben emeli ki kiszolgáltatottságát és ártatlanságát.

A jelmeztervezésnek azonban a színpadi működést is szolgálnia kell. A szereplőknek nemcsak jól kell mutatniuk ezekben a ruhákban, hanem akadálytalanul kell mozogniuk, énekelniük, az akrobatikus jelenetekben részt venniük. A kőfejtőben különösen fontos a praktikum, a víz az előadás meghatározó látványeleme lesz, ezért a jelmezeknél olyan szintetikus anyagokat is alkalmaznak, amelyek gyorsabban száradnak, és másnapra is megfelelő állapotban maradnak. Palella számára tehát a látvány és a funkcionalitás nem egymás ellen dolgozó szempontok, hanem ugyanannak az alkotói feladatnak a részei.

És persze ott van maga a történet, amelynek eredeti címe Verdi elképzelése szerint La Maledizione, vagyis Az átok lett volna. Nem véletlenül, Monterone gróf átka indítja el azt a tragikus eseménysort, amelyben a hatalommal való visszaélés, a megtévesztés és a személyes kiszolgáltatottság végül egy apa és a lánya kapcsolatának drámájában sűrűsödik össze. A Rigoletto név a francia rigoler, vagyis nevetni, tréfálkozni igével is kapcsolatba hozható, különös ellenpontja ez a komédiás figurának, akinek történetében a nevetés mögött végül a legmélyebb fájdalom húzódik meg.

A rendezőnek a zenei dramaturgiával is meg kell teremtenie az egyensúlyt. A Rigoletto tele van olyan dallamokkal, amelyek önálló életre keltek, gondoljunk csak a La donna è mobile közismert motívumára. Csakhogy az opera nem lehet jól sikerült Spotify-lejátszási lista, amelyben egymás után következnek a népszerű áriák. A történetnek is fel kell épülnie, az érzelmeknek ki kell bontakozniuk, az akcióknak el kell jutniuk a maguk csúcspontjaihoz. A tempót úgy kell fenntartani, hogy közben a nézőnek legyen ideje megérkezni a szereplők világába, és átélni azt, ami velük történik.

Ebben rejlik a Rigoletto egyik legnagyobb ereje is. Nem egy távoli, ünnepélyes világ problémáiról beszél, hanem nagyon is ismerős emberi érzésekről, szeretetről, féltésről, hatalomvágyról, hiúságról, kiszolgáltatottságról és a rossz döntések visszafordíthatatlan következményeiről. A monumentális látvány mögött ott van egy apa, aki mindent megtenne a lányáért, és egy lány, aki szeretne saját életet élni. A sziklafalak, a labirintusok, a víz és a fények ezt a nagyon is emberi történetet emelik hatalmas méretűvé.

Talán éppen ez az, amiért érdemes újra és újra elővenni a klasszikusokat. Nem azért, hogy még távolabbról csodáljuk őket, hanem hogy megtaláljuk bennük azt, ami ma is képes megszólítani. A Szentmargitbányai Kőfejtő operája pedig éppen ebben szeretne többet nyújtani, a nemzetközi operajátszás fontos helyszínévé tenni Burgenlandot, miközben olyan élményt kínál, amely a műfajjal most ismerkedőket ugyanúgy közel engedi a történethez, mint a régi operarajongókat.

A Rigoletto tehát jövő nyáron ismét beköltözik a kőfejtőbe, és nekünk, nézőknek is érdemes lesz beköltöznünk egy kicsit az ő világába. Nem a vörös zsinór túloldaláról szemlélve, hanem közelről, kíváncsian, nyitottan. Mert a művészetet nem a távolságtartás őrzi meg, hanem az, ha szeretjük annyira, hogy újra és újra közel menjünk hozzá.

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

A Bohócautó nyelvi karosszériája

A Carson Coma új dalának megértéséhez a celebbingó csak a belépő. A Bohócautó igazi izgalma a nyelvi leleményekben, a különböző szlengrétegek ütköztetésében és azokban az apró, pontosan célzott szóalkotásokban rejlik, amelyek mögött egy meglehetősen dühös társadalomkritika húzódik.

A Carson Coma Bohócautója első hallásra könnyen megfejthető feladványnak tűnik. A dalszövegben sorra bukkannak fel a magyar könnyűzenei élet szereplőire, a mainstream rapre, a celebkultúrára és a televíziós tehetségkutatók világára tett utalások. Aki követi a hazai popkulturális történéseket, hamar elkezdheti kitölteni a képzeletbeli celebbingót. A mosópor, a bohócorr, a bérelt luxusautó, az X-Faktor mentorszéke és a nőgyűlölő dalszövegek mind kínálnak egy-egy megfejtési lehetőséget.

A névfelismerés azonban nem más, mint a legkönnyebben fogyasztható réteg. A dal ennél jóval rétegzettebb. A szerző nem egyszerűen neveket és botrányokat rendez egymás mellé, hanem különböző korszakokból, társadalmi közegekből és kulturális regiszterekből származó nyelvi elemeket mozgósít. A szleng, a börtönargó, a netes angol, a popkulturális márkanevek és az alkalmi szóalkotások egymás mellett dolgoznak. A szöveg legjobb pillanataiban nem a beszólás a poén, hanem az a nyelvi művelet, amiből megszületik.

A siker receptje

A dal refrénje kvázi receptleírás: végy egy ellopott beatet, néhány pronyó rímet, némi nőgyűlöletet, bőven adagolt hunglish szöveget, készíts hozzá alpári klipet, bérelj egy luxusautót, és máris megvan a sikerhez szükséges kelléktár. A főzés metaforájával az alkotást egy könnyen reprodukálható konyhai műveletté fokozza le, valami olyan kotyvalékká, amihez sem eredeti gondolat, sem zenei teljesítmény, sem különösebb szövegírói munka kell, csupán a megfelelő hozzávalók összeöntése. A slágergyártás itt szinte ipari folyamatként jelenik meg.

A refrén háromszori visszatérése ezt a reprodukálhatóságot erősíti. Mindig ugyanaz a recept, ugyanazok az alapanyagok, ugyanaz a bohócmutatvány. A végső ismétlés azonban kibővül, a luxusmárkák, a pornóipar és a nemzetközi popkultúra nevei után egyszer csak megjelenik a Cini Mini, a Puszi Puszi, a Huba Buba és a Csupa Csupsz. A hangzásvilág a felnőtt fogyasztói státuszszimbólumoktól a gyerekes gügyögésig jut el. A márkanevek és a játékos, szinte óvodás szavak egyetlen hosszú felsorolásba kerülnek, mintha az egész világ ugyanannak a fogyasztói kirakodóvásárnak a része volna. A szerkezeti megoldásnak ugyanakkor van ára. A három refrén és a két verze arányában a refrén jelentős teret foglal el, miközben a köztes részek sokkal változatosabb nyelvi és gondolati anyagot kínálnak. A refrén a vádirat, a verzékben születnek meg azok az apró fordulatok, amelyek a dalszöveget egyszerű celebkarikatúránál jóval ütősebbé teszik.

Régi szavak, új helyzetek

A dalszöveg egyik különösen izgalmas rétege, hogy nem kizárólag a mai, általános nyelvi környezetben használt szlenggel dolgozik. Az ortó abszolút ilyen, minden szempontból kitűnő választás. Nem kézenfekvő, nem elcsépelt, nem ez jutna elsőként eszünkbe egy ízléstelen produkcióról. Van benne valami régies, kopott nyelvi íz. A jelentése a ciki, a gáz és a vállalhatatlan környékén mozog, de nem teljesen azonos ezekkel. Az „alpári és ortó” párosításban az alpári maga is dolgozik az ortó jelentésének finomhangolásán, így végül az ortó a rossz ízlés, a közönségesség jelentésárnyalatát kapja a szövegben. Azaz nem válik a pornó üres töltelékrímévé, mielőtt rákanyarodna a szöveg a két vizuális világot ütköztető „félig Peaky Blinders, félig simán pornó” sorra. Az egyik a gondosan megkomponált gengszteres férfiasság, a másik a közvetlen szexuális provokáció. A kettő összekeverése pontosan azt a látványvilágot idézi meg, amelyben a szereplő egyszerre akar veszélyesnek, gazdagnak és szexuálisan korlátlannak látszani. A pronyó hasonlóan működő, de élőnyelvi jelző. Nem egyszerűen rossz rímet jelent, hanem már magában hordozza a faragatlanság, a kulturálatlanság és az igénytelenség minősítését. A „pronyó rím” így nem pusztán technikai kifogás, hanem minősítés. A hunglish különösen szép, önreflexív elem. A szó a magyar és az angol nyelv keveredését nevezi meg, miközben maga a dalszöveg alkalmazza ezt a metódust. A „lipsyncel” az angol lip-sync magyar igésített alakja. A nyelvhasználat tehát nemcsak leírja, hanem elő is állítja azt a jelenséget, amelyet kritizál.

A nyelvi poén mint társadalomkritika

A Bohócautó legerősebb szóalkotásai azok, amelyekben egyetlen kifejezés több jelentésréteget sűrít össze. Ilyen a „proliészter”, a proli és a poliészter összeolvasztásából születő szó egyetlen anyaggá sűrűsödő hangalakban mond társadalmi ítéletet. Hasonlóan sűrű az alfa–béta–analfabéta hármas. Az internetes hierarchia szókészletéből az analfabéta a szellemi képességek területére helyezi át a versenyt, a hangzás vezeti át a gondolatot az egyik jelentéskörből a másikba – miközben a sorpár lüktetése és „míg én…” szerkezete egy az egyben a régi Marokkó turista–nudista rímpárját idézi meg, finoman jelezve a „régi CC-t” visszasíró fanyalgóknak is, hogy ugyanaz a dalszerzői kéz dolgozik.

Az argó visszahozása

A dal egyik legérdekesebb, de nem azonnal megfejthető fordulata a „lerodalindázod” szó. Az adott popkulturális utaláson túli jelentéstöbblete teszi ugyanis súlyossá. A kifejezés a rodázik, illetve rodáztat régi, börtön- és alvilági argóban használt szócsaládját idézi meg. A rodázás a prostituáltként történő ügyfélkereséshez, a rodáztatás pedig más prostitúciós tevékenységének szervezéséhez, futtatásához kötődik. A „lerodalindázod” nem szótári alak, és nem is egyszerűen egy létező szlengszó átvétele. A szöveg egy ismert argóréteget alakít át, szándékosan furcsa, groteszk igealakot hozva létre. A jelentésirány és a feltett kérdés azonban világos, a sor retorikai ereje abban rejlik, hogy az addigi általános társadalomkritikát személyes erkölcsi kérdéssé alakítja át.

A Bohócautó tehát nem csupán a színpadra kiguruló szereplők járműve, hanem a dalszöveg nyelvi karosszériája: harsány és túlzsúfolt, látszatra talán kicsit lötyögnek az elemei, de a felszín alatt meglepő alkatrészekből fabrikált egyedi szerkezet tartja össze.

bohocautó_v

 

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Ez elég borzasztóan volt jó – Ilyen lett az új Éhezők viadala, Az aratás hajnala

Zsófi ezzel a mondattal zárta a két és fél órás élményt, az Éhezők viadalának történetét kerekre záró előzménytörténet filmes változatát.

Suzanne Collins disztópiájára sokan még mindig ifjúsági történetként tekintenek, holott mély társadalmi és politikai rétegei az idősebb korosztály számára is bőséggel kínálnak gondolkodnivalót. A regényből készült új film, Az aratás hajnala huszonnégy évvel az eredeti trilógia eseményei előtt játszódik, a második Nagy Mészárlás idején, amikor a szokásos létszám dupláját, negyvennyolc kiválasztottat küldenek élet-halál harcra a Kapitólium szórakoztatására. Katniss után, időben meg jóval előtte a tizenhat éves Haymitch Abernathy szemszögéből látjuk, hogyan formálja át a túlélésért folytatott küzdelem és a rendszer kegyetlensége az abban élőket, hogy miként működik a hatalom propagandagépezete és a média általi valóságtorzítás. A könyv sötét tónusa és a gyermekek elleni erőszak plasztikus ábrázolása a vásznon sem szelídül, az élményt pedig talán egyetlen mondattal lehet valóban a legpontosabban összefoglalni: ez elég borzasztóan volt jó.

Snow új karaktert kapott, Plutarchnál a tökéletesre törekedtek

A trilógia két kulcsfiguráját nagyon ügyesen és egészen eltérő gondolatiság mentén emelik vissza az alkotók, a megformálásuknál két teljesen eltérő alkotói döntés érvényesült. Donald Sutherland halála után szerencsére nincs meg a kényszer az ifjabb Snow klónozással való előállítására, Snow nem csak új arcot, hanem az arcra és színészre szabott karaktert kapott, egy olyan visszafogott, már-már joviális figurát, ami messze puhább a felszínen, mint a régi Snow. A rendezői koncepció működik, Ralph Fiennes alakította Snow-t sem szívesen látnánk vendégségbe és nem innánk vele pertut vagy teát. A Fiennes által megformált figura ugyanabból a gyökérből táplálkozik, mégis önálló entitásként jut szerephez anélkül, hogy túlerőltetnék a párhuzamokat. Fiennes visszafogottságában az is fenyegető, hogy a felnőtt nézők pontosan tudják, mi lakozik benne, gondoljunk csak a Schindler listájában nyújtott alakítására.

Plutarch Heavensbee esetében ezzel szemben épp a kísérteties hasonlóságra ment a casting, amit nem tudok nem Hoffmann előtti főhajtásként értelmezni. Philip Seymour Hoffman 2014-es halála óta felnövekedett színészgenerációban ugyanis megtalálták azt az arcot és jellemet, jelleget, amelyben az általa megformált, belakott Plutarch életre kel. Jesse Plemons esetében sincs klónozás, csak valami jóféle sejlés, minden mozdulatban sóvár nézésben kicsit ott van Hoffman is.

Jó a Culkin, jó a Young Sheldonos lány, na meg a Stranger Things és a Nagy Katalin sztárjai is

A mellékvágányon szépen bepöfögnek az utóbbi tíz év kasszasiker mainstream és alterebb sorozatainak sztárjai és milyen jól teszik. Jól áll ez a vérfrissítés a vászonnak, hogy végre nem ugyanazokat az arcokat látni, mint a BBC-s sorozatoknál, hanem az agyunk azért kapar egy jó pár percig mire kiköpi a megfejtést, hogy hol láttuk már ezt az idegesítő kamaszt, vagy hol és minden is volt a másik kissrác. A nagyobb szerepekben is parádés belenyúlások vannak, ilyen Caesar Flickerman szerepében Kieran Culkin remek választás, a kisebbik Culkin fiú méltó előképe az eredeti filmek sztárjának, Stanley Tuccinak. A casting szerencsére itt is megelégedett azzal, hogy a harsány műsorvezető-karakter főbb vonásait ragadja meg és a dolog működik, Culkinra remekül illik a szerep. A Young Sheldonból ismert Mckenna Grace nagyszerű, Maya Hawke és Elle Fanning parádés Effie, a főszereplő ausztrál színész, Joseph Zada pedig szinte a semmiből bukkan fel és szépen elviszi a hátán a könyvadaptációt (ha valakinek ismerős lenne, az Édentől keletre minisorozat két részében is felbukkan).

A film főszereplői a már bejáratott sémák mentén haladnak, mégsem ugyanabban a keréknyomban mozognak, az aréna pedig pontosan olyan nyomasztó és félelmetes, ahogy annak lennie kell. A regény szerteágazó történetszálait jó arányérzékkel igazították a film ritmusához, ott tömörítve, ahol a vászon megkívánja. Ahogy a könyvben, úgy itt is visszamenőlegesen épül tovább a karakterek íve: a történet utólag is értelmezi és kontextusba helyezi nemcsak Haymitch későbbi döntéseit és megtörtségét, hanem a második rész nagy nyerteseit – Mags, Wiress és Beetee figuráját –, sőt még Effie-t is.

ehezok_kep

Disztópiákat nem jó nézni diktatúrákban, a zene most máshogy szól

A filmzene terén az alkotók mertek visszafogottak maradni, nem hozzák vissza azokat a nagy, azonnal felismerhető, himnikus dallamokat, amelyek az eredeti szériát meghatározták. Ez egyáltalán nem baj, különösen úgy, hogy ezeknek a dallamoknak egy része mára a mozivásznon túl önálló életre kelt, és konkrétan köthető az elmúlt évek ukrajnai, szerb történéseihez, de a magyar választások aláfestő-zenéjeként a világ tartalomgyártói éltek vele. Amiben azért van egy különös, finoman fojtogató áthallás.

Disztópiákat nem jó olvasni vagy nézni diktatúrákban, amikor a valóságtorzítás, a médián keresztüli manipuláció és az implicit engedelmesség nem távoli sci-fi díszlet, hanem a mindennapok része, de ezt a záróepizódot épp idén beengedni az életünkbe, azért talán mégis kicsit szimbolikus.

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS