MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Located at one of Budapest’s most iconic intersections, between the Párisi Udvar and the National Museum, the Astoria Hotel offers a peaceful haven amidst the 21st-century hustle of the city center. Behind the grand glass windows of the hotel, time seems to slow down. The interior and a sophisticated, historic atmosphere, provides the perfect backdrop for a refined morning.

The hotel’s breakfast concept is simple yet captivating, offering guests a culinary journey through four iconic European capitals. Each menu is carefully curated to represent the best of its respective gastronomy and includes a selection of pastries, coffee, and juices.

Breakfast Highlights:

• London: A classic, hearty English breakfast for those who prefer a substantial start to their day.

• Vienna: An elegant choice for fans of Austrian tradition, served with a signature Melange coffee.

• Budapest & Paris: Further options representing local and French morning delicacies.

• Dietary Flexibility: The staff is exceptionally well-prepared for various dietary needs. High-quality lactose-free and gluten-free options are available, including specialty items like their standout gluten-free carrot bun.

Whether you are looking for a venue for a professional business breakfast, a quiet family gathering, or simply a place to enjoy the city’s “pantomime” from a distance, the Astoria is a top-tier choice for travelers and locals alike.

Mirelle’s tip: Try to secure a table right by the massive windows overlooking Kossuth Lajos Street. There is nothing quite like sipping a hot coffee in the quiet, patina-filled hall while watching the silent, frantic pace of the world outside.

Edömér barátnőmmel hat vagy inkább hét éves korunk óta együtt mérjük az idő múlását. Kezdetekben érthető okai voltak, hiszen így lett a két elsős korából tiszteletreméltó nyolcadikos létezés, még az együtt 20 és együtt 40 is viccesnek tűnt. De aztán komolyabb számokat dobott a gép és mi éreztük, ehhez méltó ünneplés dukál. Így szoktunk rá a közös szülinapozásokra, amely önmagunk kényeztetéséről és egymás iránti elkötelezettségünkről szól, kicsit olyan, mint egy házassági évforduló, ezekben a megemlékezésekben benne van a múltunk, a jelenünk és a jövőnk is.

A dolog komolyságára való tekintettel évek óta gondos mérlegelés tárgya, hogy hol érezzük magunkat a lehető legjobban, aminek a felkutatása alapvetően az én feladatom. Idén valami méltóságteljes, de nem túlkomolykodó, a centenáriumunkat előrevetítő történetben gondolkodtam, a belvárosban, amely gyerekkorunk és felnőtt létezésünk egyik kedvenc színtere. Így találtam rá az Astoria Hotel csodálatos reggelijére, amely minden utazó és városlakó rendelkezésére áll.

A városi forgatagban a belváros egyik legkevésbé becsült kereszteződését figyelő, a Párisi Udvar és a Nemzeti Múzeum keresztútjában található szálloda patinás, barátságos és igényes környezettel várja vendégeit. Szinte hihetetlen, hogy itt csak úgy lehet lenni, pedig igaz, részesei lehetünk az Astoria-élménynek, kiszakadhatunk a mindennapokból és a Kossuth Lajos utcára nyíló hatalmas üvegtáblák mögül, mint egy pantomim-előadást szemlélhetjük a 21. század fejvesztett tempóját, miközben bent, a kávéházi asztalok mellett finoman megáll az idő.

A közönség lassan és körültekintően reggelizik, a vendégtér hátsó traktusaiból a jól ismert vendéglői kakofónia adja a fehér zajt, nevetés, beszélgetés, edények és evőeszközök ritmikus koccanásai, miközben a süteményes vitrin és a versenyzongora között húzódó térben csend és béke honol, egyfajta közös megegyezésen alapuló nyugalom, amit csak halk beszélgetés tör meg. Ebbe a térbe érkeztünk a hétvégén, hogy mi magunk is részesei lehessünk az élménynek.

Az Astoria egyszerű, de nagyon szerethető modellel dolgozik, négy nagyváros közül választhat az, ki itt kívánja a napot indítani, Párizs, Budapest, London és Bécs verseng a kegyeinkért, a saját gasztronómiájuk javát kínálva. A péksüteményt, kávét és gyümölcsleveit is tartalmazó menük közül Edömér Londont választotta egy angol reggelivel, én pedig Bécsbe utaztam, ahol melange is dukált a reggelim mellé.

Az érzékenységek szempontjából is könnyű dolgunk volt, a személyzet felkészülten tudott válaszolni minden kérdésünkre, így Edömér laktózmentes kávéja és az én gluténmentes répás bucim is hibátlanul terítékre került a kiadós reggelink részeként.

Nem siettünk, ültünk a hatalmas ablakok előtt, lassan, kényelmesen, minden falatot, egymás társaságát és a helyszínt kiélvezve töltöttük a délelőttünket. Az Astoria nem csak minket vár. Ha a városban jártok és jólesne egy igényes környezetben tölteni az időtöket, kellene egy hely üzleti reggelire vagy épp családi találkozóhoz, akkor irány az Astoria.

Huszonöt évvel ezelőtt, 2001. április 25-én a francia mozikba került egy alkotás, amely nemcsak Jean-Pierre Jeunet pályafutását határozta meg végérvényesen, hanem újraírta a Párizs-mítoszt is a globális popkultúrában. Az Amélie csodálatos élete (Le Fabuleux Destin d’Amélie Poulain) negyedszázad távlatából már önálló esztétikai minőség, a modern mágikus realizmus egyik legfontosabb filmes alkotása.

A film sikere elképzelhetetlen lett volna Bruno Delbonnel operatőri munkája nélkül. Jeunet és Delbonnel olyan vizuális kódrendszert alkottak, amely szakított a korszakra jellemző videóklipes esztétika agressziójával. A digitális utómunka mesteri alkalmazásával a filmet egyfajta borostyánszínű nosztalgia lengi be, a vörösek, mélyzöldek és sárgák dominálnak.

Ennek a stilizálásnak köszönhetően a film helyszínei, a főszereplő Párizsa egy kollektív álom lenyomata, amely talán sosem létezett, mégis mindenki felismerni véli.

Amélie Poulain karaktere pedig Audrey Tautou zseniális játékának köszönhetően az ezredforduló egyik legikonikusabb figurájává vált. A történet alapvetése a szemlélődő, nem tragikus magány, amelyben az empatikus Amélie a környezetében élők életét apró, névtelen gesztusokkal mozdítja el a holtpontról.

Laurant és Jeunet nem lineáris drámát, hanem epizódokból, vizuális gegjeiből és belső monológokból építkező kollázst alkottak. A narráció hűvös, tárgyilagos stílusa remek ellenpontja a képi világ érzelmi telítettségének, ennek a kettősségnek köszönhetően nem csúszik át a film átcsússzon olcsó szentimentalizmusba.

Tegyük azt is hozzá, az Amelie-ről nem lehet beszélni Yann Tiersen zenéje nélkül. A filmzene, amely eredetileg nem is kifejezetten a filmhez íródott (Jeunet korábbi Tiersen-szerzeményeket válogatott össze, majd kért fel a zeneszerzőt újabb darabokra), önálló életre kelt. Tiersen dallamai nélkül az Amélie-jelenség elveszítené melankolikus felhangjait, a zene adja meg azt a ritmust, amelyre a film vizuális poénjai és érzelmi csúcspontjai támaszkodnak.

Húszonöt év után a film öröksége ott van a számtalan leképezésében, utánzatban és abban a szemléletmódban, amely a hétköznapi részletekben keresi a létezés értelmét. Az Amélie csodálatos élete megmaradt annak, aminek szánták: egy technikai értelemben bravúros, érzelmileg pedig mélyen humánus alkotásnak, amely huszonöt év után is képes emlékeztetni a megfigyelés és a csendes kedvesség erejére.

Vannak mondatok, amelyek annyira beépültek a közös emlékezetbe, hogy szinte már valódi népi bölcsességnek tűnnek, holott egyetlen elegáns, ironikus és végtelenül empatikus írói elme szüleményei. Janikovszky Éva születésének századik évfordulója tökéletes alkalom arra, hogy a magyar irodalom egyik legderűsebb életműve ismét a figyelem középpontjába kerüljön. A Móra Kiadó által szervezett centenáriumi emlékév programjai és kiadványai bebizonyítják: a janikovszkys látásmód ma is ugyanolyan érvényes, mint évtizedekkel ezelőtt.

A jubileumi eseménysorozat messze túlmutat a puszta nosztalgián, a kiadó célkitűzése, hogy az írónő alakját közelebb hozza a mai generációkhoz is, megmutatva azt a finom egyensúlyt, amellyel a gyermeki logikát és a felnőttek sokszor érthetetlen világát ötvözte. Az emlékév során kiállítások, rendhagyó irodalomórák és közösségi programok idézik meg az írónő szellemi örökségét, akinek neve elválaszthatatlanul összefonódott László Réber minimalista, mégis rendkívül kifejező alkotásaival.

Titkok a fiókból
Az ünnepi év legizgalmasabb irodalmi szenzációja kétségkívül az a kötet, amely eddig kiadatlan kéziratokat, naplórészleteket és korai zsengéket tár az olvasók elé. A könyv igazi irodalmi csemege, hiszen bepillantást enged abba az alkotói folyamatba, amely során a szegedi diáklányból az ország kedvenc írója vált.

A kötetben helyet kapó írások rávilágítanak Janikovszky Éva mély humanizmusára és arra a sajátos humorra, amely még a legnehezebb történelmi időkben sem hagyta el. A hagyatékból előkerült szövegek nem csupán kiegészítik a már ismert életművet, hanem árnyalják is azt: megjelenik bennük a fiatal nő szorongása, a világra rácsodálkozó értelmiségi frissessége és az a tűpontos megfigyelőképesség, amely később a gyerekkönyvek védjegyévé vált.

Ez az új, posztumusz válogatás nem csupán a gyűjtőknek okoz örömet. A szövegek stílusa meglepően modern, az írónő képes volt arra, hogy a hétköznapi apróságokban – egy elrontott ebédben, egy kényelmetlen cipőben vagy egy félreértett félmondatban – meglássa az emberi sors drámáját, fonákját.

A könyv legnagyobb erénye az az őszinteség, amellyel Janikovszky a saját és környezete endőségéhez viszonyult. Nem oktat ki, nem moralizál, csupán mesél, olyan természetességgel, mintha egy csésze kávé mellett ülnénk vele. Az eddig ismeretlen anyagok publikálása segít megérteni, hogy az a könnyedség, amit a Kire ütött ez a gyerek? vagy a Ha én felnőtt volnék soraiban érzünk, valójában egy nagyon tudatos és mély élettapasztalatból fakadó művészi döntés eredménye.

A Móra Kiadó gondozásában megjelent centenáriumi kötet méltó tisztelgés egy olyan alkotó előtt, aki megtanította a magyar családokat saját magukon nevetni. Ez az összeállítás emlékeztet arra, hogy Janikovszky Éva nemcsak a gyerekeké, hanem mindenkié, aki valaha volt gyerek (és képes volt megőrizni a gyermeki énjét), és aki hisz abban, hogy a humor a legjobb gyógyír az élet abszurditásaira. Az emlékév és a friss kiadvány egyaránt azt üzeni: élni jó, és néha nem árt, ha ezt egy bölcs és derűs idegenvezető társaságában tudatosítjuk önmagunkban.