szeretet vessző béke
Tudatlanságom történeteivel mostanában magamat és a környezetemet is szórakoztatom. Nem tudom, ki hogy van vele, de a valóság minden szegmensének feltérképezésére az én huszonnégy óráim egyszerűen szűkek. Rosszul gazdálkodhatok az idővel, hajtom is, meg nem, néha belekényelmesedem, máskor podcastre főzök, sorozatra tornázom, minden este anyával diskurálva sétáltatom a kutyát, hiszen a multitasking a nők privilégiuma és lám, milyen jól megy nekem, bármiben tudok anyával vitatkozni és még a kutyát se hagytam el.
Egyszóval a magam módján mindent megteszek, hogy a társadalom, azon belül a saját közösségeim, mikroközösségem és önmagam által vágyott, megrajzolt, elvárt ember legyek, aki olyan tájékozott, mint a nap, olyan szórakoztató, mint az apám és pont annyira reneszánsz ember is, ért a napkitörésekhez, nagyon ösztönösen hümmög politikai kérdések hallatán, mindenről van véleménye és azt magas színvonalon tudja a hallgatósága elé tárni. Ha meg nem, akkor egyszervolt Ottónál szofisztikáltabb és kevésbé feltűnő módon billenti el a fejét és jegyzi meg „Erről már hallottam.”
És nem, nem hallottam.
Mint kiderül az élet megannyi területén megannyi témában olyan járatlan vagyok, ami még számomra is meglepetéseket okoz és sok-sok örömöt, mert mostanában ezek felfedezésével töltöm a szabadidőm és már csak anyával beszélgetek paralel az esti kutyasétáltatás alatt, a párhuzamos cselekvéseim jelentős részét berekesztettem. Jó, kávét bármilyen tevékenység közben tudok inni és ennek a gyakorlatáról nem mondok le. Ebben az életben biztosan nem.
Szóval a tudatlanságom örömforrás lett, színtiszta boldogság, a kapcsolódás lehetősége, mint mikor az ember új papírboltot fedez fel.
Új emberek, régi zenék, ismeretlen látásmódok, lírák, prózák, a beléjük csomagolt útkeresések építőköveimmé váltak, olcsón adják, én meg egész stabil bástyát húzok épp belőlük, magam egészítve, rájuk figyelve, kölcsönhatás minden kölcsönösség nélkül, vagyis én hatás alatt állok, ők meg már jóval korábban elérték azt a kevésbé tudatlan állapotot, ami a majdnemrenenszánsz embereket jellemzi. Okosan szólnak, van látásmódjuk, gondolatiságuk, néhánynak a pózai mögött ott a valódi tartalom. Én meg megyek és veszem le a polcról.
Rengeteg értéket teremtett így rengeteg érték.
Miközben olvasom, hallgatom, analizálom, el- és befogadom a számomra újat, a megerősödő idegpályák kisüléseiben a sajátom is hangra talál. Ezen is boldogan meglepődöm, de mint láttuk, nincs ebben semmi meglepő, hisz tudatlan vagyok.
Épp a Beck-féle líra útjait tapostam, taposom, a sűrűséget, a repetitív refrén tartalommódosulásait, a fókusz eltolódását figyelve, a dalszerzőt szem előtt tartva menetelek ebbe az irányba és szedem fel mindazt, ami utamba kerül. Ebben olykor társakat is választok, bár a közösségben való megmártózás önmagamban való megélése szintén hasznos tapasztalat. Most azonban Ildi barátnőmmel közösen indultunk felfedezőútra, egészen Pestszentimréig, ami nekem már egy kirándulás, neki meg olyan, mintha tejért futna ki.
beck@grecsó – szeretet vessző béke
A közösségi ház deszkáira két cingár, egymás aurájában otthonosan mozgó ember telepedett be. Jöttek gitárral, bazedowos plüsstigrissel, keszekusza békét magára vett szívvel, színekkel, rajzokkal, hogy ebben a puhára rakott környezetben, az iskolás csoportok gáláinak nyomát magán viselő színpadot egy barátság terévé tegyék, életeket festve fel, érzéseket behozva, kedélyeket borzolva, kedélyeskedés nélkül.
Szép őszinteség ülte meg a termet.
A környező utcákból érkezők és – a hozzám hasonlóan – messziről kirándulók lelkét és a ritkán pihenő gitárokat akusztikus duóként szólaltatták meg, megannyi feledni kívánt élethelyzetet megidézve a megcsalatás árnyán át a demenciáig. Az egyszerűség látszatát keltő, sűrű líra teremtette domináns keretbe szépen helyükre kerültek a hol Beck, hol Grecsó jegyezte prózai részek, az önirónikus, önreflektív novellák. Az elbeszélések dinamikája hibátlan volt, az előadásuk nem különben. Kis kikacsintások, a megérkezés adta fegyelem oldódása, az improvizáció megérkezte afféle umami lett, az íz, amellyel még fokozható az élmény, de hiányában sem kérném vissza a vételárat.
Minek is tettem volna? Mikor egy színházi produkcióért cserébe egy őszinte barátság dinamikáját kaptam, amelynek súlya nemcsak a gesztusok, szövegek és húrok pengésében élt, hanem a hallgatásokban, a szünetekben és a levegővételekben mutatkozott meg leginkább.
