Utazásaink

Prágáról csak szép emlékeim vannak. Még a Nők előtt töltöttünk el ott jó pár napot és az otthonos, bájos város szép lenyomatot hagyott bennem, és valószínűleg a férjemben is, mivel egy prágai úttal lepett meg, amelyet jó sokáig halogattunk, de most, ebben a békés januári időben minden összeállt, hogy útnak indulhassunk.

p18

Az ottlét maximalizálásához éjszakai busszal mentünk, azaz amint a Népligetből kikanyarodott a busz, mi már aludtunk is, hogy reggel, a hajnal hasadása előtt jóval megérkezzünk a prágai főpályaudvarra, ahol rövid keresgélés után meg is találtuk a számunkra ideális, éjjel-nappal nyitva tartó automata csomagmegőrzőt, és a hátizsákjainkat hátrahagyva nekivágtunk a még bőven alvó városnak.

p21

Prága kihalt volt, de nem rideg, szerethető terei most teljes szépségükben mutatták meg magukat, az elképesztően tiszta utcák, az utolsó frízig, arany pitykéig felújított épületek között keringve, szinte vakon vitt a lábunk a főtérre, az Orloj elé, s mire hatot ütött az óra, mi már a Károly-híd lábánál fotóztuk a még az éjszakába takaródzó Kisoldalt.

p20

Prágára kevés időm volt felkészülni, de úgy éreztem, ha kicsit fordítunk a felálláson és nem akkor és ott vagyunk, ahol és amikor mindenki, akkor jó lesz nekünk.

p19

Ezt ezzel a hajnali indulással remekül meg is alapoztuk, mire keleten, a felhők örvén felkelt a nap, addigra mi már 5 kilométert megtettünk a városban, megtekintettük a friss péksüteményekből felszálló gőztől párás kirakatokon át az épp nyitó élelmiszerboltokat, majd szépen kávézni tértünk. A férjem rövidke listáján előkelő helyet foglalt el a Prágai Nemzeti Technikai Múzeum, ami több okból is remek programnak ígérkezett. Egyrészt a városnak ezen a részén még nem jártunk és az odaút közben pont be lehetett lépni Prága egyik legjobban dicsért gluténmentes pékségébe/cukrászdájába is, a Babiččina spíž-be, ahol kitűnő szendvicset reggeliztem; plusz pont az egyik olyan kávézó mellett található a múzeum, ami az én – terebélyesebbre sikeredett – gasztrolistámon is szerepelt.

p15

Így aztán hidakon sétáltunk át, hegyre mentünk, reggeli sétájukat folytató ebekkel barátkoztunk, majd beléptünk a szocreál építészet egy ékes példányába és néhány órán át a cseh rádió történetét, a cseh, csehszlovák utak egyszervolt autóit, motorjait és kerékpárjait tanulmányoztuk, meg persze a repülőket, amelyek egyikében sem tettem volna meg egyetlen rövidke sétautat önszántamból, de szép mementói voltak a kitartó emberi akaratnak.

p13

A múzeum ügyesen szervezett, a hátsó traktusban található, három emeletet is magába foglaló térben valóban hosszan lehet élvezni a technika egykorvolt vívmányait, az egyéb kiállítótereiben is izgalmas dolgokra lehet bukkanni, és nem utolsó sorban a városra is remek kilátás nyílik az épületből.

p14

Mire alaposan kinéztünk mindent, elérkezett a következő kávé ideje. Prága szereti és érti is a kávé művészetét, bár rengeteg klasszikus lánc található a városban, az egyetemisták jellemzően a kissé alter, speciality kávézókban tömörülnek, volt is, ahova egyszerűen képtelenek voltunk bejutni, mert az ablakmélyedésekben is mindenütt ültek, beszélgettek, tanultak, kávéztak.

A Cafe Letkában szerencsére beléptünkkor pont felszabadult egy asztal, így a terem végében, csodás rálátással az egész kávézóra, békésen élvezhettem a látványt, a nyelvek kavalkádját és a hibátlan cortadómat.

p12

A városba nem a korábbi útvonalat követve, hanem keletnek tartva ereszkedtünk vissza, egy olyan városrészen keresztül, ami egyszerre hozta Graz hangulatát, adta a küldő Mariahilfer Strasse fílinget, egy kis finom csehszlovák beütéssel. Lassan andalogtunk az út végén álló templom felé, miközben a Skoda-gyártmányú villamosok tömkelege húzott el mellettünk.

p11

Átkanyarodtunk a zsidó negyed felé, majd innen a belvárosba indultunk, a Tűztorony környékére, ami emlékeimben sokkal kevésbé rendezetten él. Most hatalmas tér fogadja az érkezőket, a minden irányból felújított épületek, a rendkívül tiszta, mozaikkal kirakott utcákon tényleg élmény Prágát felfedezni. Bár már hajnalban jártunk arra, most mégis a Vencel térhez indultunk, útba ejtve a Hamleys cseh egységét, emlékezvén a londoni élményekre. A hangulat azért nem volt ugyanolyan, de a gyerekkorunk csehszlovák mesehősei ott ültek a játékbolt polcain és én boldogan öleltem magamhoz Bobot és Bobeket is.

p10

Prágában ugyanazt játszottuk, amit szinte mindenütt, egy utcával arrébb jártunk, mint a tömeg. Meg is lettek az ajándékaink: számos bájos utcát, házat, apróbb teret, templomot, tornyot találtunk, majd egyszer csak utolért minket a buszos éjszakába kódolt fáradtság és ideje volt a szállásunkat felkutatni. A férjem egy igazán érdekes hotelre bukkant, Prágától délre, az agglomerációban. A Top Hotel egykoron kültelki konferenciaszálló lehetett, mára köré épült a város, a lakóparkok között álló, jobb napokat látott szocreál szálló kicsit szomorúan merengett a sorsán, mikor rátaláltunk. A nyugati turisták számára értelmezhetetlen, nekünk, a blokkba tartozóknak otthonosan kopott, csehszlovák logikával és a kilencvenes évek rézben úszó nagyzolási hóbortjával megáldott szállásunk pont azt tudta, amire vágytunk: tiszta volt, az ágy pedig kényelmesnek tűnt. Odajutni ugyan kicsit macerás volt, a metrótól külön – a lakóparkokra szabott – buszjárat vitt ide, de ha jó időben elcsíptük a csatlakozást, akkor nem volt vele gond. A becsekkolást követően gyors délutáni sziesztát rendeltünk, amiből kissé későn ébredünk, így már nem láttuk értelmét a belvárosba való visszakapaszkodásnak. Ellenben a metrónál lévő plázában találtunk egy remek éttermet, ahol pácolt hermelin sajtot és csülköt ettünk, sörrel és borral (éljen a gluténmentes életmód) keretezve.

p22

Másnap reggel már nem szemerkélt, sőt majdnem tiszta, de kicsit szeles időre ébredtünk. A belvárosba érve a Kisoldal felé vettük az irányt, ahonnan lanovkával lehet feljutni a Petrin toronyhoz. A kilátótorony nem véletlenül emlékeztet a párizsi Eiffel-toronyra, állítólag a csehek, a 1889-es világkiállításon szabályosan beleszerettek Eiffel alkotásába, és el is döntötték, hogy egy ilyen vagy valami nagyon hasonló nekik is kell. Lett is. Kicsi és szürke ugyan, de bájosan magasodik a Kisoldal és a Hradzsin fölé.

p8

Feljutni nagyon egyszerű, lanovkával szinte pillanatok alatt a hegy tetejére érhetünk. A lanovkára ugyan nem jó a prágai tömegközlekedésen használatos jegy (itt külön kell váltani), ellenben, ha 72 órás bérlettel rendelkezünk, akkor ingyenesen igénybe vehető. A lanovka már csak azért is megéri, mert csodás kilátás nyílik belőle Prága belvárosára és a Hradzsinra is.

p9

A hegytetőn a városban még egyáltalán nem zavaró szél felerősödött, így a tornyot leginkább alulról szemléltük meg, majd forró italokat rendeltünk a közeli, szélvédett kávézóban, ahonnan jól láttuk a parkban bandázó kutyákat. Kortyoltuk a puncsot, szinkronizáltuk a cseh ebeket, majd Strahov klastromon keresztül ereszkedtünk le a Hradzsin felé.

p7

Teljesen véletlenszerű útvonalon haladtunk, nagyjából toronyiránt, mígnem belebotlottunk egy kapuba, a kapun túl egy udvarba, ahol ránézésre minimum három, egymástól méretben és stílusban is elütő templom állt, kicsit arrébb egy lépcsőn át pedig már ki is jutottunk egy utcára, ahonnan nézvést csupán egy szűk kapunyílást lehetett látni az egész komplexumból. Ha innen jöttünk volna, biztos, hogy észre sem vesszük.

A Hradzsin és a szombat turistás utcákat eredményezett. Kicsit tolongtunk a szeles várban, felelevenítve a korábbi utunk emlékeit, majd újabb helyszín köbetkezett. A John Lennon emlékfal listás volt, Anna pár éve, talán a Yesterday film idején rákapott a Beatles-re és azóta is előszeretettel hallgatja. Ennek hozadékaként a mi életünkbe is visszakúsztak a kedvelt nóták és most úgy éreztem, ehhez a bohém városhoz, a kisoldali lazasághoz jól köthető helyet látnom kell. Meglepően sokan jártak itt, jó pár percbe telt, mire egyetlen pózoló rajongó nélkül sikerült lefotóznom a falat. A Kisoldal bájos volt most is, kellemes sétával bevettük a déli szakaszát, majd ebéd után néztünk.

p5

A Knedlinben több vonzó is akadt: egyrészt egy gombócda már önmagában izgalmas, de egy olyan, ahol gluténmentes is van alapból, na, az még izgalmasabb. A Knedlin receptje rendkívül egyszerű, naponta változó kínálatban tartanak knédliket, amelyeket mindenfélével töltenek. Vannak édes és sós változatok, és akár egy komplett étkezést is ki lehet belőlük hozni. A cseh nem csak a gőzgombócos knédlit ismeri, a  bramborové knedlíky azaz a krumplis knédli tésztája pont olyan, mint a mi gombócunké, jól tapad, gyorsan kifő, könnyű tölteni és bármibe hempergethető. A Knedlinben értették a csíziót, a rendeléseket követően már pattogtak is a kis messieni tálacskákba a tartalmas gombócok, mi pedig boldogan falatoztunk.

p4

Jöhetett volna ezután Kafka és az ő – David Černý által – folyamatosan mozgásra ítélt feje, de a szerkezet épp állványok mögött pihent, így újabb városi sétával és némi villamosozással elindultunk kávét inni.

p23

Az egyik speciality kávézót, a Můj Šálek Kávy-t amúgy is terveztem tesztelni. A város egy nyugalmas szegletében, a Vitkov hegy árnyékában rá is bukkantunk. Az asztalra ugyan várni kellett, de megérte, a kellemes atmoszférájú környék és a barátságos kávézó mellé hibátlan kávékat is kaptunk és nagyon kellemes sétával értünk vissza a Tűztorony környékére, ami a további délutáni sétáink origója lett, valahogy mindig ide keveredünk vissza, bármerre is indultunk el a belvárosban.

p24

 Vacsorára is bent maradtunk, Prága legrégebbi, 1431 óta regnáló sörfőzdéjében, az U Supa-ban vacsoráztunk.

p2

Itt a klasszikus cseh fogások bisztrókonyha minőségben kerültek elénk, amíg a férjem a ház sörével, én pedig egy jóféle száraz fehérborral ismerkedtem.

p1

Egy izgalmakkal teli és rövidtávfutással megspékelt hazaút után nagyot aludtunk, majd reggel, útra készen indultunk el a városba. A vonatunk indulásáig bőven volt idő, így a csomagjainkat újra a megőrző gondjaira bíztuk és elléptünk csavarogni.

p30

Prága nem szeret korán kelni, a kávézók nem szívesen nyitnak ki kilenc előtt, még szerencse, hogy a Starbuck egységei itt is héttől fogadják a vendégeket.

p26

A főtéren, nagyjából az Orloj árnyékában álló apró kis épület ablakából, egy bögre meleg kávéval szemlélni a napsütésben fürdő Prágát tökéletes felütése volt a napnak.

p25

A napsütéshez most nem társult a szombati szél, így, miután kibámészkodtuk magunkat, békésen átandalogtunk a közepesen tömeges Károly-hídon, majd a Kisoldalon az északi irányba vesztünk el az utcákban, amíg ki nem értünk a folyópartra.

p28

A futópálya melletti padokat vonzóan nyaldosta a fény, már éreztem is, hogy onnan fogjuk a hidat kémlelni és finoman belelassulni a létezésbe, ám ekkor egy nagyobb csoportosulást vettünk észre. A helyi és külföldi kacsaetető kompániát egy hódcsalád járta körül szisztematikusan, komoly kunyeráló módba kapcsolva, ami még a St. James park legelszántabb mókusait is kenterbe verné. Nagyon tudatosan repültek rá a kacsákra szakosodott gyerekekre és felnőttekre, lábszárakra kapaszkodtak fel, kicsit esetlenül, de mégis bájosan illegtek a szárazon, közben folyamatosan társalogtak egymással, gondolom egyeztettek, hogy kinél mi a kapás. Mi meg bűvölten néztük őket.

p29

A városnézés közben már napok óta szembetaláltuk magunkat egy bagettezővel, a Bageterie Boulevard-ral, amely több mint 20 éve nyitott Dejvicében és tavaly nőtte ki magát cseh-szlovák lánccá. Az ügyesen kialakított menü, a számos mentes opció és a napi leves igen vonzónak ígérkezett, így indulás előtt ezt indultunk tesztelni, a Tűztorony melletti Palladiumba. A Palladium amúgy is megér egy misét.  Az egykori kolostor romjaira épített laktanyából kialakított komplexumban a régészeti feltárásokat szépen konzerválták és a működő áruház részévé tették, érdemes a könyvesboltban nézelődni, vagy az egykori kolostorfalak között egy-egy kávét meginni.

p31

Főleg, ha azt egy robotmacska szállítja elénk. Bár sokat sok helyütt találkozhattak ezzel az attrakcióval, nekünk most itt szép zárása volt a prágai hétvégénknek. A romok és a robotmacska, pont olyan, mint Prága: őrzi és vigyáz a múltjára, szépen konzerválva és karban tartva azt, miközben előre néz, és elképesztő léptékben fejlődik.

p32

Hosszan gondolkodtam rajta, hogy milyen felütést érdemelne ez a mostani kísérleti kirándulásom. Mesélhetnék róla, hogy Irving Stone Michelangelo kötetével keltem és feküdtem egy időben, hogy igen sokat tanulmányoztam az olasz reneszánszt, hogy ebben éltem otthon, és hogy egy tanárként és emberként is nehezen értelmezhető, de saját szenvedélyét mégis átadni képes nő meg persze apám micsoda örökséget hagyott rám. Vagy, hogy anya hogyan utazgatott egyedül a hetvenes években Olaszországban, és járta be azokat a helyszíneket, amelyekről gyerekként olvasott és amelyek oly sokáig teljesen elérhetetlennek tűntek számára. A lényeg, hogy egy ideje erősen forgattam magamban a tervet, hogy a saját kedvteléseimnek engedve, egy olyan útra menjek, amelyben nincsenek kompromisszumok, csupán és épp annyi, amennyit én szeretnék beletenni és kivenni. Az év vége, a szalagavatók, a zuhanórepülésben, de azért mégis gondosan előkészített karácsonyon túl pont mutatkozott egy olyan pár napnyi lehetőség, amivel szabadon élhettem. Az ünnepek alatt aztán szépen belaktam fejben ezeket a napokat és addig csiszolgattam a tervet, az útvonalat és raktam össze aprólékos műgonddal, amíg szinte már önálló életre kelt és csak véglegesíteni kellett a foglalásokat, hogy egy hosszú, pályaorientációs előadásokkal megspékelt nap után felkapjam a bőröndömet és a hátizsákomat és éjfél előtt egy kevéssel elhagyjam a várost.

A hajnal fényei már az Alpok olasz oldalán értek. Néztem, ahogy a felkelő nap sugarai végigsimítják a hófödte csúcsokat, miközben az aranyló horizontra a világ legszebb fái, a pineák festetett fekete, jól felismerhető árnyékokat. Az utam kényelmes volt, a buszban szinte saját kis kabint alakítottam magamnak egy jó nyakpárnával, tréningruhában utazva majdnem teljesértékű alváson voltam túl. Amíg a busz Friuliból Venetóba ért, addig én a mosdóban átöltöztem, fogat mostam és késznek nyilvánítottam magam Velencére. A busz Mestrén tett le, innen egy fájdalommentes, de annál látványosabb 10 perces vonatúttal már bent is voltam a Canal Grande partján, a Santa Luciából kiérve ragyogó napsütés és a jól ismert panoráma fogadott. A bőröndömhöz hozzá se nyúltam, a nagy hátizsákomból kikaptam a kis, zsebmetszők számára értelmezhetetlen hátitáskámat, a nagy cuccokat betettem egy megőrzőbe és bevetettem magam a városba. Amelyik üres volt! Jó párszor voltam már Velencében, de ilyen szellősnek csak reggelente vagy éjjel éreztem, amikor még a helyieké vagy amikor már teljesen nyugovóra tért.

d

Most azonban nap közben sem volt tömeg, még a turistás részeken, a Goldoni szobor vagy épp a San Marcót övező apró utcák rejtekén sem kellett oldalazva haladni.

28

Velencében Peggyvel volt randevúm. Annak idején, kicsit több mint 30 éve anya az összes képtárat végigjárta velem és pár éve a Nőkkel is minden valamirevaló velencei piktor képét megnéztük, de be kell látni, nekem a város képtárai közül a 20. századi csodákat rejtő Guggenheim jött be. Ebben a házban ugyanis vendégnek érzem magam, aki bebocsáttatást nyert egy olyan otthonban, ami feltárja Velence titkait, megmutatja valódi arcát.

27

Miközben a kedvenc kávézómban már a második feketét hajtottam fel, tudtam, hogy sietnem kell: Peggy vár.

c

A múzeum most is szívesen látott, terrakotta falai között szinte már melegnek érződött a vízparton oly kevésnek tűnő 4-5 fok, a képtárból vezető teraszon hosszan lehetett üldögélni és nézni a kanálison ringó gondolákat, a teraszt mozgató hullámokat kavaró vaporettókat, a száguldó vízitaxikat, messze a turistáktól, egy egészen időtlen valóságban. Nem is nagyon volt szívem innen meglódulni, gondosan végignéztem az összes Picassót, a Magritte képet, Kandinsky, Chagall, Duchamp alkotásait, majd vendéglátóm jóvoltából egy csodás salátát ebédeltem, kávéztam és úgy indultam vissza a város sűrűjébe.

26

A San Marco a változatosság végett fel volt túrva, az acqua alta fenyegetése miatt kint hagyott pallók mellett a tér egyéb pontjai is állványok és paravánok mögé rejtőztek, a Florian nemes egyszerűséggel spaletták mögött telelt, így a kevés, a téren lézengő, instaposztra vágyó turistát elnyelte a Dózse palotával szemközti kávézó, meg persze a Lavena, amely 1751 óta látja vendégül a városba érkezőket. Leülve a gatyánk is könnyedén rámegy egy presszóra, de a muranói csillár és a márványpult 1,30-ért is a miénk lehet, ha az olaszokhoz hasonlóan képesek vagyunk azt a bárpultnak támaszkodva felhörpinteni.

25

Kedvenc útvonalaim mellett kevésbé populáris helyekre is benéztem, illetve a frekventált pontok titkos zugaiba léptem be, mint a régi postaépületben lévő luxusáruházba, ahonnan nem csak a tetőteraszról (előzetes bejelentkezés a rooftop bárba kötelező!), hanem az egyik, Rialtóra néző ablakából is páratlan panorámával találkozhatunk, vagy a Dózse palota aljába, oda, ahol már mindenki a hídról fotózza a Sóhajok hídját. Itt meg is pihentem, a Dózse palota aljában, a nap és más turisták télikabátos feneke alatt gondosan előmelegített márványon könnyű volt másfél órát ücsörögni, napozva, a San Giorgio előtt ringó gondolákat nézni, az andalgó tömeget, amelynek most jelentős része olasz, sőt velencei volt.

24

A San Marco fogva tartott, ugyan átsétáltam a városon, de a naplementére visszatértem, hogy megnézzem, ahogy rózsaszínbe öltözik a Dózse palota és egészen valószínűtlen árnyalatokkal köszön el a fény a várostól.

39

Még a Rialtón búcsút intettem a napnak, majd a karácsonyi fényekkel, kis csillárokkal gazdagon díszített callékon keresztülvágva, apróbb templomokba, kis helyi boltokba be-betérve visszatértem a pályaudvarra, ahol már várt az olasz TGV, a Frecciarossa, hogy Firenzébe vigyen.

23

Firenzénél több szempont vezetett. Egyfelől megvolt, hogy mit szeretnék látni, azt is tudtam, hogy vonattal érkezem és ennek megfelelően vadásztam a szállásomat is. A Ponte Vecchio, azaz az öreg híd felett egy kicsivel, a Chiesa di San Salvatore in Ognissanti tőszomszédságában bukkantam rá a tökéletesre. Nem mondom, hogy hangosan felnevettem, de apám értékelte volna, ahogy este 11-kor ott álltam az összes poggyászommal a Piazza Ognissantin, szemlélve a templomot, amiben Botticelli nyugodott és mellette a hostel bejáratát, ahol, ha jól megy, én fogok perceken belül. A templomhoz tartozó rendházon belül ugyanis kiadó ágyak bérelhetők, amelyik egyikére tettem szert néhány napra.

38

A szállás tiszta volt, rendezett, a személyzet cuki, a női szerzetesek ott viharzottak el mellettem a folyosón, miközben én épp a hajnal hasadtával indultam neki a városnak. A négyágyas szobában otthonosan elvoltunk, egyik szobatársunk Zsófi kamasz vehemenciájával dübögött, a másik lányzó ellenben kedves és csendes volt. Én esténként nagyjából ágyra jártam, a 15-20 km után már csak fürödtem, kikészítettem a reggeli ruháimat, beállítottam a vekkert fél hétre és már aludtam is.

b

Firenzében már többször jártunk, de a családi kiruccanások nem tették lehetővé, hogy minden, számomra izgalmas műalkotást megnézzek, kicsit újraéljem az olasz reneszánszt, ott legyek a születésénél, a kibontakozásánál és a valódi virágzásánál, lássam, ahogy manierizmusba fordul. Most mindenre időm és terem teremtődött. Első reggel korán nekivágtam a városnak, kiléptem az Arno partjára, itt siettem végig, egészen az Uffizi árkádjaiig. A Signoria előtti tér üresen ásított, senki sem csodálta Dávidot, a Galleria Lanzi még néhány nehéz fémlánccal volt elzárva a nagyközönség elől és Neptun körül sem szökött a víz a magasba. Kicsit magamba szívtam a látványt, majd az árkádok alatt beléptem az előre váltott jegyekre szakosodott pénztárba, hogy néhány perccel később már a Medicieknek számára irodaépületként emelt Uffizi aljában várjam a bebocsáttatást. A Mediciek bölcs emberek voltak, akik a város irányítását nem vették félvállról, így Vasarit megbízták egy, a firenzei magisztrátusnak otthont adó épületegyüttes létrehozásával, amibe egy idő után a magángyűjteményük is otthonra lelt. A funkciók idővel helyet cseréltek, és az Uffizi-ben nem csak a család antik szoborgyűjteménye kapott helyt az első emeleti folyosókon, hanem a XVI. században – előzetes engedéllyel ugyan, de – látogathatóvá vált a Medici gyűjtemény, amely aztán 1765-től a köz számára is elérhető lett. Vasari nem csak az épületet alkotta meg, neki köszönhető a Vasari-folyosó, amely a Medici család számára lehetővé tette, hogy a köznéptől elkülönülve járjon az ügyei után. A Pitti-palotától a Palazzo Vecchióig húzódó folyosó sajnos 2016 óta le van zárva, felújítási munkálatok miatt. Egyébként ennek a folyosónak és Mussolininek köszönhető, hogy a 2. világháború végén, a visszavonuló németek a Ponte Vecchiót nem robbantották az egekbe (a többi firenzei híddal együtt), Mussolini ugyanis pár évvel korábban végigvezette, az üvegbetétekkel kiegészített, látványossá tett folyosón a Führert, akit annyira megérintett a híd, hogy nem engedte az felrobbantani. A Medicieknek köszönhető, hogy ma ékszerüzletek között andaloghatunk itt a cserzővargák és a hentesek helyett, a folyosó megépülte után a szagos mesterségeknek menniük kellett. Vasari nagy érdeme egyébként, hogy – bár sokszor kicsit pletykálva és éles nyelvűen, de – olyan almanachot hozott létre a kortársairól, amiből a művészettörténészek azóta is dolgoznak.

22

Az Uffiziben furcsa rendszer fogadott, bár volt ruhatár, a kabátot nem lehetett letenni, mondjuk, ahogy az olaszok a téli fűtéshez meg úgy általában a fűtéshez viszonyulnak, ez nem tűnt nagy bajnak. Nyitásra érkezni mindig jó. Egyrészt jobban tervezhető az egész nap, másrészt esély van némi magányra az alkotások előtt, ami nem egy hátrány.

21 Az Uffizire alaposan felkészültem, a helyi lokálpatrióták által üzemeltetett nem hivatalos website-on minden teremről és a kiállított műalkotásokról mindent elolvastam, virtuálisan bejártam a múzeumot, megterveztem az útvonalamat, nagyjából belőttem, hogy hol kívánok tovább több időt tölteni.

18

A kiállítást az épület második emeletén érdemes elkezdeni, a kora reneszánsz műveken át haladva. Majd mire egy emeletnyi szépséggel eltelítődünk, jöhet a tökéletes kávé a Signoriára néző terasszal rendelkező múzeumi kávézóban és folytatódhat a túra az első emeleten, ahol az időszaki kiállítások mellett egyedi tematikájú összeállításokban is találkozhatunk az Uffizi remekeivel. Most – hosszú termeken keresztül – önarcképeket válogattak össze, nagyon izgalmas kísérletként arra, hogy megmutassák, hogyan látták magukat az alkotók, férfiak és nők, mint tartottak fontosnak önmagukból megmutatni. Meghökkentő és ismert alkotások során jutottam tovább az Uffizi azon részeire, megcsodáltam a németalföldi festők remekműveit és Caravaggio csodás, belső fényű képeit.

36

Anya javaslatára, gondoltam, hogy még egy körben újra megnézem azokat, amelyek a legjobban tetszettek a délelőtt során, de fent szembesültem azzal, hogy amíg én békés magányban töltöttem a reggelemet a remekművek között, addig most már vezetett csoportok tömörülnek az alkotások előtt és maximum az előttem állók hátát nézhetem, ha épp kedvem van hozzá. Így aztán bevettem magam a múzeumok legjobb helyére, a könyvesboltba és hosszan válogattam a finoman túlárazott szuvenírek között.

Az olaszok szerencsére hisznek az ebéd intézményében, így könnyedén találtam magamnak nyitva tartó helyet a belvárosban, ráadásul gluténmenteset sem volt nehéz lőni. Előzetes kutakodásaim során egyértelműen kiderült, hogy a városban megforduló turisták szerint a Misterpizzában az egyik legjobb a pizza. Ebben tökéletesen igazuk is volt. A Dóm oldalában található étterembe érdemes foglalni, nekem könnyen szorítottak helyet, de több család és pár is lepattant az ajtóról, amíg ebédeltem. A pizza mellé egy pohár Pinot Grigiót, azaz Szürkebarátot választottam és ezt a jó szokásomat a további ebédek során is megtartottam. A Bosco Toscano pizza morzsáig eltűnt, amíg a telefonom a powerbankról visszatöltődött, én pedig minden ügyemet elintéztem. Az idő esőre állt, így fedett helyre volt szükségem. Már itthon betettem B tervnek a Santa Croce templomot, amely az Uffizitől kicsit délre, az Arno partján helyezkedik el. A hatalmas templom nem csak méretei, freskói, oltárképei és gyönyörű fafedélszéke miatt izgalmas, hanem azért is, mert itt nyugszik Puccini, Machiavelli, Galilei és Michelangelo is, akinek a síremlékét Vasarinak köszönhetjük. A belépti díjban benne van egy egészen jól használható térkép, amelynek segítségével az egész épületegyüttes bejárható. Bár eredetileg Michelangelo előtt szerettem volna kegyelettel adózni, de végül egy melléképületben eldugott Cimabue kereszt lett az, ami meghatározó élménnyé vált a Santa Crocéval kapcsolatban. Cimabue Giotto tanára volt, ő az, akit még finoman lekezelve emlegetünk, az a deszka, amelyről Giotto és a reneszánsz elrugaszkodott, az utolsó, aki még ezt a térábrázolás dolgot annyira nem vágta, akinél még a bizánci hatás érvényesül.

a

Aztán ott álltam a térbe lógatott keresztfa előtt és az egész olyan erővel zúdult rám, amit nem is hittem volna. Leginkább Dali Krisztusa jutott eszembe, a semmibe futó, rám dőlő kereszttel, itt is hirtelen nagyon 3D-ben éltem meg azt, ami elvileg pont még a térábrázolás előtti utolsók egyike.

17

Átsétáltam a kerengőhöz, megtekintettem a valószínűtlenül zöld gyeppel megáldott kerteket, majd visszatértem a kereszt alá, mellé és hosszan élveztem a látványát.

16

A Santa Croce után aznapra szünetet rendeltem el, jöhettek a könyvesboltok, az Eataly helyi kirendeltsége, az olasz divatüzletek, a Guccival felhintett vintage second hand üzletek, az arany utcák, ahol egymást érték a Gucci, a Prada és az általam korábban hírből sem hallott olasz luxuscégek kirakatai. Estére még szereztem magamnak friss olasz mandarint meg egy kis mortadellát, majd visszavonultam a tökéletes szállásomra és hét órára megpihentettem a lábam.

37

Kellett is, mert másnapra nagy terveim voltak, elérkezett a Santa Maria del Fiore, azaz a Duomo di Firenze bejárása. Amit rögvest el is baltáztam, mert nem voltam teljesen figyelmes és csak nagy vonalakban olvastam el a belépőjegyet. A dóm rengeteg lehetőséget kínál a turistáknak, az összes elemét összefogó múzeum pedig bölcsen csokorba szedi ezeket, nem lehet csak úgy – a dómon kívül – egyesével meglátogatni az általunk kiválasztott látnivalókat, különféle passokat választhatunk csak, amelyekben egyedi kombinációkban lelhető fel minden látnivaló. Mivel van bőven mit szemlélni, ezért a jegy három napig érvényes, kivéve a dóm kupolájába való bejutást, mert az csak a jegy átvételének megadott időpontban lehet használni. Ha vacak idő van, akkor meg nem lehet felmenni a kupolába.

Esett, a kupola előtt nem is gyűlt a sor, én pedig felmértem, hogy hol a legkevésbé zavaró az eső, és így a múzeum bejárásával kezdtem a napot. Pontosabban először bementem a belülről felállványozott keresztelőkápolnába, ahol a mennyezetfreskókat restaurálták épp, majd innen átsétáltam a dóm apszisa mögötti részen, az azt körülölelő téren található múzeumba és néhány órára el is vesztem. A múzeum amellett, hogy bemutatja a dóm múltját és építésének folyamatát, otthont ad a keresztelőkápolna eredeti kapuinak is, többek között itt látható a Michelangelo által Paradicsomkapunak (Porta del Paradiso) keresztelt Ghiberti kapu is, amely előtt azért bőséggel lehet időt tölteni.

34

Az emeleten pedig ott vannak Brunelleschi eredeti, 15. századi, kicsit szúette makettjei a kupoláról és a kupolának természetes fényt biztosító lanternáról is.

13

Ahogy Ghiberti fontos alakja volt a dómnak, úgy Brunelleschi talán még fontosabb. Ő volt ugyanis az az, aki a város és a kor egyik legnagyobb kihívásával szembenézve meg tudta valósítani azt az önhordó kupolaszerkezetet, amely aláállványozás nélkül elkészíthető volt. A technikai bravúrhoz hozzájárult a Pantheon kupolájának tanulmányozása is, de az biztos, hogy a Brunelleschi kupola egyedülálló és zseniális. Amíg én bent tébláboltam az esőfelhők kicsit felszakadoztak és halvány, kétes fénynek jelentek meg. Ideje volt tornyot mászni. A reneszánsz templomok sajátja, hogy nem a templom épülete tartalmazza a harangokkal megpakolt tornyot, hanem egy campanile, amelynek a Duomo melletti példányát 1344-ben a kor legnagyobb „reneszánsz” emberére, Giottóra bízták, aki meg is tervezte, az építkezést tanítványai Pisano és Talenti fejezte be.

10

A fehér, vörös és zöld márványból épített toronyba kellemes séta esik, ha az ember nem tériszonyos, nem klausztrofóbiás és fel van készülve a 414 lépcsőfokra, amit szerencsére teraszok és szintek során keresztül kell megmásznia, így mindig van idő és lehetőség a megpihenésre, az erőgyűjtésre. A kilátás pedig pazar. Az Arno völgyének szélén húzódó toszkán dombok szépen felsejlenek a háttérben, a város nagyobb középületei jól látszanak, a Pitti-palotát övező kertekre is vethetünk innen egy pillantást, na meg persze a dómra, amelynek méretével, kidolgozottságával azért itt szembesül igazán az ember.

11

A torony után megérdemeltem egy tisztességes ebédet. A római útjaink során már megismerkedtünk a Trasteverében és a Vatikán mellett is megtalálható MamaEat-tel, amelyet nem csak én, hanem a lányok is nagyon megszerettek, mert egészen valószerűtlenül jót gyártanak gluténmentesen. A firenzei egység egész 5 perc gyalogútra feküdt a dómtól, könnyen rá is leltem és mire az épp elhagyott toronyban delet ütött az óra, én már az étlapot böngésztem Ana, a pincérnő pedig boldogan segített a választásban. Firenzében egészen elképesztően kedvesek voltak egyébként mindenütt, nagyon jó volt megélni ezt a fajta vendéglátást. A dóm poggyászmegőrzőjétől, a kávézókon át a pizzázókig mindenki jó szívvel és kedvesen kommunikált, legyen szó belépőkről, egy pohár bor kiválasztásáról vagy a megfelelő asztal elfoglalásáról. A MamaEat-ben megvan a magam kedvence, de most más irányt vettem és milyen bölcs döntés volt! Iszonyat mennyiségű sajttal összesütött tört krumpli és pirított hagyma volt a pizzám feltétje és lehet, hogy a 414 azaz 828 lépcső volt az oka, de az utolsó morzsáig eltüntettem. Közben a pizzaiolóval is beszélgettünk egy kicsit, majd elindultam a túlpartra.

A városi látkép kapcsán mindenki a Piazzale Michelangelóra esküszik. Logikus, busz is megy oda (honnan máshonnan, mint az Ognissanti elől), meg kávézó is akad arrafelé. Ellenben a Pitti-palota mögötti Boboli-kerteknek is támaszkodik egy kert, a Bardini, ami a Piazzale mellett dombon burjánzik, hatalmas lilaakác alagútja egyre több tiktokban tűnik fel.

A Bardini-kertek nagy érdeme, hogy csodás panoráma nyílik innen is, miközben hallgatjuk a fecskéket, a padon évődő szerelmeseket, a helyi pletykákba mélyedő barátnőket, de nagyjából hatan „küzdünk meg” a kilátásért és parkban tett séta is lehetőséget kínál az elmélyülésre, a toszkán létezés megélésére.

8

A Bardini-ben sokáig csellengtem, főleg a környező dombok párától lazúros, kísérteties pineáival, ciprusokkal tarkított dombjait szemléltem, meg persze a napfürdőző dómot és a Santa Crocét, amelynek monumentális méretei, innen, a túlpartról már egyértelműen látszottak.

32

A Bardini-kertek belépőjével jogot váltottam a Boboliba is – tájékoztatott a két hölgy a bejáratnál. Kicsit mélyebben vehettem a levegőt a kelleténél (előtte kapaszkodtam fel a domb tetejére és a Boboli bejárata elviekben a Pitti-palotából nyílik, lent, az Aranyművesek hídjánál), mire a hölgyek megnyugtattak, hogy itt a dombtetőn is be tudok sétálni, ha a Bardiniben kipihentem magam. Így is lett. Megkerültem a jelenleg zárva tartó erőd oldalát és perceken belül a Boboli-kert ismerős sövényei között találtam magam, a sétány alján ott figyelt a palota, felettem pedig a porcelángyűjteménynek otthont adó Giardino del Cavaliere, azaz Lovagkert várt, ahonnan – emlékeim szerint – bukolikus, idilli toszkán tájat szemlélhet az, aki felsétál.

31

Így is van. A kert téli álmát aludta, de a mögötte húzódó dombok már a tavasz ígéretét hordozták, az ezüstös hátú olajfákkal meghintett domboldalak, az eperszín villák, a pineák, ciprusok végtelen és megunhatatlan sora és az a fény. Az a semmivel össze nem téveszthető fény, ami csak itt jelenik meg, a párás, gazdag, szűrt, mégis élénk, amelyről tudható, hogy jó helyen vagyunk. Csak halkan jegyzem meg: a kert sáncait Michelangelo tervezte 1529-ben, ki más?

7

Mark Twain nem csak Rómában, hanem Firenzében is soknak érezte a reneszánsz mestert, kirohanása ugyan vicces, de valóban sokat sejtető, hogy a kor mesterei, a Medici család útmutatásai alapján, hogy alkották meg ezt a várost. „Firenzében szinte mindent festett, mindent megtervezett, és amit nem tervezett, leült egy kedvenc kövére és nézegette, és megmutatták nekünk a követ… Soha nem éreztem magam olyan buzgón hálásnak, ennyire megnyugodva, olyan áldott békével telve, mint tegnap, amikor megtudtam, hogy Michelangelo meghalt.”

6

A kertből a hosszú, hátsó úton, a Viale dei Cipressin, a ciprusúton indultam kifelé. A lankás lejtőn elsétáltam a Cerchiata Grandén át a felső botanikus kertbe, ahol pálmafák, egy közepesen elhanyagolt melegház, apróbb tavacskák vártak, meg nagyobb mennyiségű papagáj, akikkel a kert különböző részein össze lehet futni, még lent az Isolottónál, a szobrokkal díszített szigetnél is, amelyet körbesétálhatunk, de igazság szerint egyszer magára a szigetre is szívesen bejutnék.

5

A kertből kiandalogva a Pitti felé vettem az utat, hogy megnézzem, él-e még az öreg akvarellista, akitől pár éve vettem itt egy tündéri festményt, de a helyén csak fröccsöntött mágnesekre bukkantam, viszont eszembe jutott, hogy az egyik firenzei tiktokban láttam, hogy ezen a környéken van az egyike azoknak a vintage fotóautomatáknak, amelyekben régebben az igazolványképeinket csináltattuk. Itt jelenséggé nemesedtek, fekete-fehér képeik menő relikviái lettek a firenzei kiruccanásoknak. Kis sétával átvágtam a városnak ezen részén, a Santo Spirito templomnál nem csak a csodás délutáni napfény öntött el, hanem a felismerés, hogy az úton idefelé újraolvasott könyvem itt, ezen a téren kell, hogy játszódjon (így is van), a toszkán kisváros hangulatát ontó terecskét körbejártam, majd ittam egy akár haraphatónak is nevezhető feketét (ebből a firenzeiek erősebbet főznek, mint Triesztben) és megkerestem az automatát.

4

Két euróért megérte egy picit pozőrködni a derékmagasságában véget érő függöny vörös árnyékában, miközben eszembe jutott az Amélie, majd a kora estében végig sétáltam az aranyfénnyel borított Ponte Vecchión, és bevettem magam a belvárosba. Csavarogtam fotóztam, élveztem, hogy alig vannak, majd az újfent szemerkélni kezdő eső elől bemenekültem a Sgrano nevű gluténmentes étterembe a Signoria mögött, és a messze földön híres mentes tiramisuból kértem egy szép nagy szeletet, egy jó espresso macchiatóval megfejelve.

3

Utolsó napra hagytam az Akadémiát, azaz a Galleria dell’Accademia di Firenzét, amelyet az a törekvés hozott életre, hogy a helyi fiatal művészek egy helyen tanulmányozhassák a városban születő alkotásokat. Ma is megtekinthető itt egy nagyobb gipsztár, és aki a templomokban és egyéb múzeumokban nem tudott betelni a korai toszkán alkotók műveivel, itt bőséggel kap belőlük. De senki nem ezért váltja meg a jegyét az Akadémiára, hanem, hogy láthassa Michelangelo egyik legtöbbet tárgyalt alkotását, a Dávid szobrot, amit a XIX. század végén cseréltek másolatra a Palazzo Vecchio előtt és helyezték itt el, a külön számára létrehozott teremben.

2

A szobrot egy gondosan elbaltázott márványból faragta ki Michelangelo nagyjából 2 év alatt, és bár sokszor és sokféleképp javították és ártottak neki, ma is mindenkit ámulatba ejt, hogy Donatello bronz kamasz Dávidja után 60 évvel hogyan nemesedik félistenné Góliát legyőzője.

1

A páratlan, olasz arcéllel rendelkező szobor igényli az időt, jó, ha a felszín, a megszokott, a vicces kötényeken és neonszín fröccsöntött hűtőmágneseken megjelenő Dávidon túl elkezdjük látni az embert, a benne munkáló érzelmeket, a nyugalmát, a feszültségét és becsülni kezdjük az alig 26 éves alkotót.

35

Az Akadémia itt nagyjából számomra véget is ért volna, ha nem tartanának néhányat II. Gyula pápa monumentálisra tervezett síremlékéhez készített rabszolgaszobrok közül. Michelangelo és a pápa viszonya mindig is egy kicsit feszült és furcsa volt, de a pápa megbízásai azért sokban hozzájárultak Michelangelo ismertségéhez és elismeréséhez. A rabszolgaszobrok egy, a pápa által önmagának tervezett síremlék, egy piramis alján helyezkedtek volna el, a közel negyven alak között, aztán a Szentszéknél elfogyott a pénz, meg főleg háborúskodásra és templomépítésre kellett, így Michelangelo hátat fordított a pápának és a Vatikánnak is egy időre és a projekt sosem valósult meg. Mózes és a rabszolgaszobrok azonban megmaradtak. Amíg Mózes igazi klasszikusnak számít, addig a márványt épp csak levetkőző, a véső nyomait magán viselő rabszolgaszobrok valami egészen mást mesélnek az alkotóról, a benne tomboló tűzről, az egészen elképesztő szaktudásról, az anyag és az ember ismeretéről.

30

Gondosan kinéztem ezeket az alkotásokat is, majd egy utolsó, jó ebédre visszatértem a MamaEat-be, ahol Ana és a pohár fehérbor várt rám, meg persze a pizzám, ami most egy bivalymozzarellás margarita, azaz Buffalina lett, búcsúzóul. A busz indulásáig még fel s alá jártam a várost, begyűjtöttem a megfelelő vásárfiákat, majd a Santa Maria Novella hátában, a vasútállomásnál felszálltam a várost átszelő villamosra, felkapaszkodtam a Villa Constanzán váró buszomra és – élményekkel telve – hazáig aludtam.

A trieszti utat alapvetően a kényszer szülte. Négy felnőtt ember életének a koordinálása már messze túlmutat a képességeimen. Nem csak a munka és az iskola miatt, hanem az egyéni hóbortjaink, passzióink, a kollégák szabadsága mind-mind extra tényezőként került bele az ősz eleji naptári tetriszembe és sehogy ne bírt kijönni a matek. Így aztán a rövid és közeli élmények felé mozdultunk, aminek a választékából viszont már Trieszt került ki nyertesen.

Trieszt pont olyan, mint Salzburg, az ember mindig elsuhan mellette, finoman vágyakozik, de pontosan tudja, hogy még csak a tervezett út negyedénél/felénél tart, így csak int a távolban pihenő városnak és célirányosan nyomja a gázt.

Az éves itáliai kiruccanásainkon mi is mindig így tettünk, a városszéli brutalista épületeket megcsodálva kanyarodtunk tova a csizma szárára, hátrahagyva a megtekintés lehetőségét. Most azonban célirányosan érkeztünk, ennek megfelelően is készültem fel a városból.

Pihenni, sétálni, nézelődni és nem utolsó sorban kávézni terveztem. A szállásunk kiválasztásánál az a szempont vezérelt, hogy központi, könnyen megközelíthető, de az egynapos városnézők útvonalából kieső hely legyen. Tökéletesen belenyúltam. A domboldalra futó utcácskánk alján a Viale XX Settembre, azaz a Szeptember 20-a út árnyas fái alatt olaszok üldögéltek, reggel fél nyolc és hajnal kettő között, a Stile Liberty, azaz a trieszti szecesszió megannyi mutatós épülete előtt platánok vetettek árnyékot a kávézó, étkező, olvasó, veszekedő, beszélgető, randizó, világmegváltó városi lakosságra. Az egésznek hangulata olyan volt, mintha a La Rambla egy kisebb, turistamentes verziójával lenne dolgunk.

9

A parkolással is szerencsénk volt, egy kicsit arrébb, pár buszmegállónyira le is tettük a kocsit és nem is néztünk feléje a visszaindulásig. Trieszt gyalogszerrel ugyanis tökéletesen bejárható, ha az ember nem tervez felmászni a hegytetőn lévő (szintén brutalista) templomig vagy a helyi busszal teszi ezt.

Első nap megkaptuk a hőséget lezáró vihar olasz csücskét, épp a vége vonult át a városon, elképesztő hangok és szakadó eső közepette. Így a berendezkedésre fordítottuk az energiáinkat, majd pizzázni tértünk a helyiek által kedvelt Casa Pepébe. Közben csendben lestük a kinti égboltot és a pocsolyákat felülíró esőt, majd egy csendesebb periódusban hazaóvakodtunk.

1

Annával másnap hajnalban nyakunkba vettük a várost. A vihar elvonult, a kitisztult ég és az esővel megtisztult város még békésen pihent mikor mi már a tengerparti sétányt róttuk, feltérképezve mindazt, ami néhány napra a miénk lesz, majd kávézni mentünk.

2

 

Előzetesen találtam egy csodás kis kávézót magamnak, egy teljes mértékben mentes helyet, amely a zsinagógával szemben kapott helyet, nem messze a Café San Marcótól.

3

A Pasticceria da Ily minden reggeli biztos bázisunk lett, egy saját pincérnővel (aki harmadik nap már törzsvendégként kezelt minket) és olyan briósokkal, amelyek majdnem megközelítették a búzalisztes testvéreiket.

4

A helyet már az érkezésünk napján teszteltük, amíg bevásároltuk az életben maradáshoz elengedhetetlen alapanyagokat a helyi Conadban, és úgy ítéltük, hogy jók leszünk mi egymásnak a trieszti út alatt.

A reggeli bemelegítést követően a család többi tagjába is életet vertünk egy kiadós reggelivel, majd elindultunk a város közös felfedezésére.

33

Trieszttől mindig kicsit tartottam. A Piazza Unità d’Italiáról és a Canal Grandéról látott képek nagyon kemény, barátságtalan arcát mutatták a városnak, féltem az osztrákos beütéstől (ld. monarchia), de ezek az alaptalan félelmeim már az első reggeli sétán elillantak, amikor kiderült, hogy Trieszt is szépen illeszkedik a szerethető olasz városok sorába, kellemes, emberléptékű, kávéillatú, otthonos. A kávéillat meg is adta az útvonaltervezésünk fő irányvonalát, a tervem ugyanis azt volt, hogy egyik kávézótól a másikig fedezzük fel a várost. A Piazza San Giovanni felől érkezve a Piazza della Borsa lekanyarodtunk, átvágtunk a főtéren, majd egy zebrával később a monarchista nagyvárosi létből egy horvát halászfaluba csöppentünk, amelynek szűk utcái elnyeltek minket a napfénnyel együtt.

5

Az Antica Tostatura Triestina formás kis kávézójába pihentünk meg, majd egy másik pörkölőbe indultunk.

6

A Torrefazione La Triestina di Ariella Doz családi pörkölőjéhez már tavaly volt szerencsénk, amikor Zoli barátunk megajándékozott minket egy zacskó őrölt kávéval, amit mi boldogan el is vittünk magunkkal a toszkán nyaralásunkra, ahol már az első kotyogósban lefőtt presszónál megállapítottuk, hogy valami egészen remek kávéval van dolgunk. A zacskót azóta is őrizzük, és nagyjából ez volt az a pont, ahol Trieszt átlépett a lehetséges úti célok közé.

7

Zoli már akkor sokat áradozott a helyiek kedvességén, hogy a családi üzemben a ház asszonya milyen odaadással, lelkesedéssel mesélt a kávéjukról és az 1948 óta működő pörkölőjükről. Ezt az inkább a déli vidékekre jellemző mentalitást most mi is megtapasztalhattuk, ahogy apa és fia vállvetve mutatta be – büszkén – hogy milyen is az általuk alakított, 90% arabicából és 10% robusztából készített blend, amelynek pörkölése nagyjából a bécsi és a francia közé esett. A gyors szemrevételezést még gyorsabb eszpresszók követték (ebben a formában mutatkozik meg a kávé igazi minősége, itt nincs kecmec, a tejjel, miegymással nem lehet elfedni a kávé esetleges hibáit). A városi sétánkat egy igazán príma otthoni ebéd követte, majd újabb körre indultunk. A San Marco kávéház igazi történelmi jelentőségű hely, 1914 óta várja a látogatókat. A monarchia hangulata talán itt érhető tetten a legjobban, a szecessziós, század eleji hangulatot csak fokozza a berendezés és a kávézó hátsó traktusában megbújó könyvesbolt, amely tökéletes szimbiózisban él a kávéházzal, hiszen a polcok közötti asztalokon is zajlik az élet, dolgoznak, olvasnak, beszélgetnek, és persze kávéznak az olaszok.

10

A reggeli kávéhoz kicsit későn nyit (fél kilenckor), ellenben a többi kávézóval viszont későn zár (tizenegykor). A kávé élményét a hely és a pincérek nagyban fokozzák.

11

Kis különítményünk az esti fényekre visszatért a tengerhez. Nem voltak nagy terveink, a főtér és a Canal Grande vonala között húzódó viszonylag nagy mólón tengettük az időt, élveztük a lemenőben lévő nap fényét, az általa rajzolt látványt, hallgattuk az önjelölt gitárosunk kellemes játékát és átadtuk magunkat a víz csobogásának. A tengerben ez a varázslat: van és ad, csak hagyni kell.

12

A naplemente utolsó fényeivel aztán visszasétáltunk a Canal Grande-hoz, hogy másik szenvedélyünknek hódoljunk: aperolozzunk egy jót, amit Triesztben szintén nem nehéz. A hazai árakhoz képest visszafogott összegekért kínált ital mellé mindenütt jár egy kis chips, amit az olaszok teljes mértékben az alkoholos italaik kísérőjeként értelmeznek és nagyon izgalmas ízesítésű, magas minőségű burgonyaszirmokat gyártanak. A kedvencünk talán a rózsaborsos, lime-os, amely valóban jól csúszik bárminemű aperitif mellé.

14

Annával másnap hajnalban már gyakorlottan indultunk világnak, a reggeli sétánk végén várt ránk a szemkápráztató és beltartalmában is elképesztő gluténmentes brioche és a nap egyetlen tejes kávés itala, egy jó cappucino, majd a család többi tagjával kiegészülve elindultunk a botanikus kert irányába, hogy felszálljunk a 36-os körjáratra, amely egészen a Miramare kastélyhoz visz. A trieszti napijegy 3,10 euro, azaz igencsak megéri tömegközlekedni, hiszen mind a Miramare, mint a Grotta Gigante elérhető busszal, gyorsan és a parkolás agyréme nélkül. A 36-os is negyed óra alatt átsuhant a tengerparti úton, majd nagyjából egy kilométerre a kastélytól kitette a szűrünket, de nem bántuk. A tenger partján sétáltunk végig, néztük a sirályokat, a part kövein megkapaszkodó, elterülő, már feketére sült olaszokat, majd feltűnt a Miramare kapuja és minket elnyelt egy nagyon szerethető álomvilág. A Miramare ugyanis egy mese. Mese a tengerről, a kertről és arról, hogy hogyan lehet teljes boldogságban, szimbiózisban együtt élni a tengerrel. De mint a mesék egy része, ez is szomorú, hiszen a kertben fellelhető kisebb kastély adott otthon az egykor boldog feleségnek, aki Miksa halála után beleőrült a fájdalomba.

15

A kert pazar látványt nyújtott, Yolanda mellett számos más kutyavendég is a passzázsokon sétált, a kerti kisházban közepes kávét és aranyáru, de egyáltalán nem vonzó szendvicseket mértek, a hely azonban lenyűgöző volt.

16

A flóra megtekintése után a kastélyba is bebocsáttatást nyertünk, Yolanda egy vászonszatyor mélyéről figyelte az eseményeket a vállamra akasztva, míg mi a kastély ablakaiból nyíló kilátással próbáltunk betelni.

17

A kastély egyébként belül is mutatós, a kiállítás sok plusz infóval szolgál, de a kastély és a kert a termek feltérképezése nélkül is igazán látványos programot kínál.

18

A városba visszatérve szendvicsekkel vertük el az éhünk, majd újra a belváros felé vettük az utunkat és hosszan sétálgattunk, egyre nagyobb és nagyobb köröket róva, közben időt adtunk magunknak újabb kávémérések felkeresésére, így került a napunkba a Canal Grande és a kikötő sarkán található impozáns Illy is, aminek nem csak a magyar vonatkozásai miatt érdemes tisztelettel adózni, hanem a kávéválasztékát is alaposan szemre kell venni.

13

A szeptemberi különlegességük egy Costa Rica-i kávé volt, amelyből eszpresszót és espresso macchiatót választottunk. A keserűcsokoládéval (étcsokoládé) kísért kávé aromája meglepően gyümölcsös volt, savai azonban szépen, visszafogottan csengtek.

19

A csokoládé szépen kiegészítette, kiemelte az értékeit, a csöpp csészényi kávé egy komplex ízélményt tartogatott számunkra.

21

A városi forgatagban ezek után furcsa EU-s játékban vettünk részt, lett egy frizbink, meg néhány félresikerült kísérletünk az eldobására, végül győzött az éhségünk és megindultunk vacsorát vadászni, amit – meglehetősen nagy kitérő után – a Viale XX Settembre árnyas fái alatt fogyasztottunk el.

23

 

A Hamerica’s egy olasz lánc, amely amerikai fogásokra specializálódott, választéka izgalmas, az alapanyagai jók, a trieszti egység belső tere egyenesen zseniális. Érdemes lenne ide egyszer télen is visszatérni, amikor nem evidencia, hogy az ember kint, a nyílt téren eszik, ha már egyszer ilyen csodálatos idő van.

22

A vacsora után már csak pihenni tértünk, mert másnapra nagy terveim voltak. A kora reggeli mentes brioche és cappucino után bevásárolni vonultunk. Az infláció előtt itthon is kedvelt időtöltésünk volt az élelmiszervásárlás (azóta inkább csak fennhangon való dühöngés, a régi árak pontos ismeretének bizonygatása a partnerünknek és mindenki anyjának szidása zajlik ilyenkor), az olaszoknál újra megéltük, mint kellemes élményt (talán mert az élelmiszerek jelentős része olcsóbb, mint mifelénk, a minőségről meg kár is vitatkozni). Yoli minden vásárlásunk után előszeretettel dugdossa bele az orrát a bevásárlószatyrokba, hogy feltérképezze a választékot, most azt is leteszteltük, hogy ha a bevásárlás eredménye ennyire izgatja, akkor vajon magát a folyamatot is csípné-e, ugyanis az olasz bolthálózatok közül a Conadba nem csak be lehet vinni a négylábú kedvenceinket, hanem külön bevásárlókocsi is rendelkezésünkre áll, amiben utazhat.

25

A kutyának bejött a boltba járás, úgy ült a bevásárlókocsi elejében, élesre állított orral, hogy leginkább a Titanic szerelmespárjára emlékeztetett, abban az ominózus jelenetben, a hajó orrában. Nem ficergett, nem akart kiugrani, elfogadta, hogy ez a mennyország és ennek megfelelően meg volt hatva.

A vásárlás és a reggeli után már gyakorlottan léptünk meg a Botanikus kert irányába, hogy elcsípjük a 36-os buszt, amiről kicsit arrébb átszálltunk a 42-re és azzal kanyarodtunk egyre magasabbra a Triesztet övező hegyoldalba. A végcélunk a Grotta Gigante volt, Európa legnagyobb, felszerelés nélkül járható barlangja, amely – mint megtudtuk – tulajdonképp két egymás felett húzódó barlangrendszer, két ősfolyó vájta járat összenyílásából keletkezett. Jegyet állítólag érdemes előre váltani és erre a bejáratnál számos olasz és angol nyelvű felirat figyelmeztet, de a kongóan üres előtérben a hölgy rendkívül kedvesen azonnal adott számunkra a következő vezetett túrára jegyet, így valószínűleg ez a presszió csak a nyári időszak sajátja.

A tárlatvezetésig a közelben lévő (a barlang kijárata mellett található) kávézóban sörözgettünk, rápihentünk a barlangra, majd magunkra húztunk néhány réteget (11 fok van lent), a kutyát egy vászonszatyorba ültettük és beálltunk az időközben felhízott látogatói sorba. A túrát egy helyes és rendkívül fitt fiatal lány vezette, olaszul és angolul tájékoztatva minket minden apró részletről, miközben – szinte észrevétlenül – ötszáz lépcsőn aláereszkedve megérkeztünk a barlang látogatható mélységének aljára.

26

Egy óriási dínótojásban álltunk, ahol a romantikus tárlatvezetőnk épp a kövek szerelméről tartott előadást, ahogy a sztalaktit és a sztalagmit egymás iránti vágya hajtja őket, hogy 12 évente 1 mm-t vastagítva önmagukon egyszer csak összetalálkozzanak a barlang magányában.

27

Amíg ő romantikázott, nekem elkalandozott a figyelmem és feltűnt egy a lejövetelünket támogató lépcsősornál sokkalta kevésbé szimpatikus lépcsőház a barlang falához rögzítve. Félelmeim beigazolódtak, az 500 lépcsőt felfele – kutyát vállra vetve – is meg kellett „ugranunk”, amit annyira már nem élveztem. A barlangot ettől függetlenül kár kihagyni, a méretei befogadhatóak, de nem feldolgozhatóak, a fotóink egyáltalán nem adják vissza azt a térélményt, amivel ott dolgunk volt. Nagyon más, mint a budai barlangjaink.

A városba visszatérve ebédelni tértünk, kivétel nélkül mindenki boldog volt a paradicsomszószos tésztával, majd a Nőkkel hátrahagytuk a megfáradtakat (hogy a kutya mi az ördögbe dőlt ki ennyire, azt azért nem tudom) és engedtük magunkat erre-arra elcsábítani a ruhaüzletekben, majd a végén egy aperollal ünnepeltük a létezést, miközben figyeltük az olaszokat és erősen irigykedtünk arra az eleganciára, amit ők la bella figura néven emlegetnek. A la bella figura alapvetően nem öltözködési stílus, inkább életviteli forma, afféle filozófia, hogy jól kinézni nem opció, az élet minden napján, minden helyzetben tegyünk meg mindent azért, hogy önmagunk legjobb formáját hozzuk (lazán és könnyedén, ne pedig erőlködve és túlzón). Az olaszok nem mennek mackónadrágban a boltba, a táskájuk és a cipőjük alapból harmóniában van, a laza elegancia nagymesterei, akik érik és tudják, hogy a papucscipő az ő lábukon mindig más minőséget fog képviselni, mintha mi bújnánk bele. Elsajátítani valószínűleg szinte lehetetlen ezt a született arányérzéket, de törekedni rá lehet és érdemes.

Az estét további aperolok színesítették, meg az elengedhetetlen kávévásárlások, amelyekkel majd otthoni környezetben nyújtjuk tovább az olasz élményt, ameddig a frissen pörkölt kávészemek kitartanak.

29

Az idei év egy olyan tartománnyal ajándékozott meg Itáliában, ami eddig érthetetlen, de alapvetően könnyen kideríthető okok miatt kimaradt, július elején Emilia Romagna-ba vezetett az utunk, hogy a férjem részt vehessen a WRTC 2022 elnevezésű rádióamatőr olimpián. Az első WRTC versenyt Amerikában, Seattle-ben rendezték meg 1990-ben és azóta négy évenként más és más ország veszi át a stafétát, hogy otthon adjon ennek az izgalmas versenynek. 2018-ban kapta meg Olaszország a 2022-es olimpia rendezési jogát, amelyet sajnos a pandémia ellehetetlenített, de idén sikerült végre mederbe terelni a szervezést, így már év elején tudtuk, hogy a július Bologna mellett talál majd minket.

A felkészülési időszak mindegyikünk számára mást tartogatott. A férjem műszaki eszközök tömegét halmozta fel a nappaliban, különféle berendezéseket forrasztgatott, én pedig elmélyültem a régió megismerésében, felkutattam Bologna gluténmentes éttermeit, megnézegettem a környező városokat és nagyjából összeállítottam egy rendkívül rugalmas, de követhető útitervet. Majd július elején, egy közepesen hosszú munkanap végén összepakoltunk mindent, a macskahordozóba rekesztett Yolánt beszíjaztuk a hátsó ülésre, majd békésen és nyugodtan nekivágtunk az útnak. Úgy terveztük, hogy lassan csordogálunk le a másnapi regisztrációra, szépen kényelmesen végigkávézva az olasz szakaszt, miután egy szlovén vacsorát is a programba illesztettünk.

Az égieknek más terveik voltak. Azt már megszoktuk, hogy Ljubljana felé egyszer csak lecsap ránk az eső és nagyjából Triesztig szorongat minket, de most kiadósabbnak bizonyult a vihar, Szlovénia java részét nagyjából úszva tettük meg a vízszintesen becsapódó esőt közepes eredménnyel lapátoló autóval és a vihar majdnem Bolognáig velünk is maradt.

Ennek megfelelően megviselten érkeztünk meg a versenynek otthont adó kisvárosba, Castel San Pietro Termébe, ahol rigófüttyös hajnal fogadott minket. A regisztrációra kijelöl szállodába némi csengetés után kaptunk bebocsáttatást, majd felvilágosítottak róla, hogy alig néhány óra múlva kezdetét veszi a regisztráció, addig kössük le magunkat. Nem kellett kétszer mondani, a szálló halljában talált kényelmes kanapén perceken belül három megfáradt utas aludt, egészen a bár kávégépeinek első – sokat sejtető – hangjáig.

Az első reggel első kávéja - Castel San Pietro Terme

Az első reggel első kávéja – Castel San Pietro Terme

Az életmentő kávé és újabb ígéretek után megpróbálkoztunk a másik szállodába legalább becsekkolni, majd mikor itt is csak ígéretekhez jutottunk (és átestünk minden létező holtponton), elindultunk felfedezni a várost. Castel San Pietro Terme is azon olasz kisvárosok sorába illik, amelyekről sose hallottunk, de bármikor el tudnánk itt képzelni az öregkorunkat, kedves, néhány utcányi, igényes épületekkel, barátságos kávézókkal megszórt főutcájáról csodás templommal és mutatós városházával gazdag tér öblösödik ki, mellette ott a napórás ház a hatalmas pasticceriával (cukrászda), amihez természetesen panetteria (pékség) is csatlakozik.

Aprócska főtér - Castel San Pietro Terme

Aprócska főtér – Castel San Pietro Terme

A pineákkal és platánokkal szegélyezett úton számtalan forrással találkoztunk, a termálvíz illata már megelőlegezte ezeket. Nagy parkok és játszóterek hirdették, hogy ide üdülni, gyógyulni járnak az olaszok, a versenyre érkező külföldieken kívül nem is láttunk más turistát. A helyiek se, akik a szokottnál is kevesebb angolt beszéltek, de nagyon segítőkésznek bizonyultak, örömmel fogadták mindenütt Yolánt (még az élelmiszerboltokban is).

Bolognára emlékeztető színek és hangulat - Castel San Pietro Terme

Bolognára emlékeztető színek és hangulat – Castel San Pietro Terme

Megszereztük az első olasz reggelink minden elemét, majd visszavonultunk a szállásunkra, kicsit lepihentünk a frissen szerzett szobánkban, majd a regisztráció következett.

Férj teljes menetfelszerelésben - WRTC 2022, Castel San Pietro Terme

Férj teljes menetfelszerelésben – WRTC 2022, Castel San Pietro Terme

A délutánt már mindenki a saját vérmérséklete szerint szervezte, a férjem a rendezvényen, én pedig Yolán és egy jó könyv társaságában a városban töltöttem a napot, hosszan üldögélve csendes kávézókban, mígnem este a vacsora előtt összefutottunk, majd a társasággal közösen étkezni tértünk.

Ahogy az a nagykönyvben meg van írva - Castel San Pietro Terme

Ahogy az a nagykönyvben meg van írva – Castel San Pietro Terme

A frissen kapott programfüzetet bújva egyértelműen látszott, hogy a másnap lehet a miénk, nem volt kérdéses, hogy Bolognában töltjük. Bolognáról nagyjából tudtam a tornyokat, a visszhangot, a minden oldalon más és más ranglista szerint sorolt katedrális történetét, a helyi gasztronómia kiválóságait, az árkádokat, Edit barátnőm felkészített, hogy élmény lesz, de hogy ekkora, azt nem gondoltam.

Bolognába bejutni gyerekjáték volt, az autót csak le kellett tenni az ingyenes parkolóban a vonatállomás mellett, a Trenitalia sajátos logikáját kiismerve ki kellett nyerni a jegyeket az automatából (van app is, de azzal a kutyának nem lehet a jegyet megváltani), majd fel kellett szállni a jó irányba tartó vonatra. Mondom: a jó irányba tartó vonatra. Ok, csak egyszer baltáztuk el, láttuk Imola festői vasútállomását és visszafelé a kalauz is értette, hogy miért nem oda és úgy szól a jegyünk, ahogy éppen utazunk. Többet nem tévedtünk.

A Trenitalia járatával – annak hangulatától függően – 15-25 perc alatt már a bolognai pályaudvaron is van az ember, ahonnan egészen kis sétával elérhető a belváros (ahogy az összes környező nagyobb város esetében is). Vonattal járni kényelmes, tiszta, légkondicionált, akad rajta mosdó és mivel gyakran közlekedik, így hely is szinte mindig van.

Bologna esszenciája

Bologna esszenciája

Bologna már az entrée-val belopta magát a szívembe, terrakotta házai, az árkádok alá bekapó surló fények, a végtelen számú motor, az emberléptékűen elegáns helyiek kavalkádja annyira szépen és egységesen örvénylett, hogy mire beértünk a főtérre, én már egészen otthon is éreztem magam. Kerestem a hasonlítási alapot, hogy mennyire toszkán, van-e benne Róma, érzem ez az északi jelleget, de nem, Bologna valami egészen mást kezdett megmutatni Itáliából, mint amivel addig dolgunk volt.

Piazza Nettuno - Bologna

Piazza Nettuno – Bologna

Rögvest egy kávéval akklimatizálódtunk, miközben Ravel Bolerója búgott játékosan a Neptun téren, gyerekek közt kavargott a háromszemélyes fúvós társulat, a kisvárosi hangulathoz zenei tökéletesség és lazaság társult, ezt a csodás kombót többször is megtapasztaltunk az egy hét alatt.

Kávéházi életmód - Bologna

Kávéházi életmód – Bologna

Nem voltak nagy terveink, inkább csak bóklászni szerettünk volna, kicsit eltévedni, árkádok során bejárni azt, ami a belvárosi részhez tartozik. Ez alapvetően maradéktalanul sikerült is. Először a katedrális oldalában indultunk neki az egyetemi résznek, apróbb templomokba lesve, csodás kapualjakat fotózva.

Bologna

Bologna

Az egyetemen aznap lehetett a diplomaosztás, a városrész telis-tele volt babérkoszorús, frissen végzett hallgatókkal és papírtálcákon canolli és pizzetta tornyokat egyensúlyozó, utcán, templomlépcsőn, étteremben pezsgőző családtagokkal. Az irodalom tanszék melletti aprócska téren a pezsgős dugók mellett patakokban folyt a prosecco, szinte tapintható volt a boldog felszabadultság.

Friss diplomás - Bologna

Friss diplomás – Bologna

Errefelé még ráleltünk a Basilica di Santo Stefano előtti térre, jól bele is szerettünk, majd visszaindultunk a belváros irányába, hogy a Via Altabella macskaköveire kiterített, ingatag asztalok hálózatából szőtt teraszok egyikén megebédeljünk.

Basilica di Santo Stefano - Bologna

Basilica di Santo Stefano – Bologna

Itáliában mentesen étkezni (ha csak nem cukormentességről van szó) szinte már öröm. Nem csak az üzletek kínálata igazodik az igényekhez, hanem az éttermek kínálata is tükrözi az érzékenységet az érzékenységekre. Számos csak mentes étterem található mindenütt és a vegyes konyhát vivő helyek is igyekeznek külön étlappal és elkülönített elkészítéssel kezelni ezt a kérdést.

IMG_8636

Pranzo – Bologna

Mi is így pizzáztunk, a férjem klasszikus, én mentes alapokon, borozgatva, miközben körülöttünk zajlott az élet, cekkerekkel megpakolt háziasszonyok tértek haza, egyetemisták siettek el, párok andalogtak, a helyi kutyakolónia megannyi példánya tette tiszteletét, ami Yolánból mindig heves érzelmeket váltott ki és jól megijesztette az arra járókat az asztalterítő alól felhangzó ugatás.

Bologna

Bologna

Az ebédet követően a híres tornyokat is megtekintettük. A tér átmenetileg fotózhatatlan, állványrengetegbe burkolva áll az Asinelli torony, de a környező utcák csak ránk vártak és még a Kis Velencéhez is el szerettem volna jutni a nap folyamán. Bolognában sétálni valóban élvezet, a nyár közepén egyetlen fülhallgatós, tépett esernyős guide-dal megspékelt turistacsoportot sem láttunk, a pezsgő élet más forrásokból táplálkozott.

Teatro Duse - Bologna

Teatro Duse – Bologna

Egyetlen helyen volt turistaélményünk, abban az aprócska, nevenincs utcában, ahol a La Piccola Venezia található.

La piccola Venezia - Bologna

La piccola Venezia – Bologna

Az Appeninekből érkező patakok vizét elvezető csatornára néző aprócska ablakból valóban Velencére emlékeztető kilátás nyílik, bolognai színekbe, azaz a terrakotta összes árnyalatába öltöztetett házakkal. A velencei élmény után már csak a vonat várt ránk, meg egy tökéletes olasz vacsora, sok-sok pasta és nagyon finom, vargányával párolt borjú.

Másnap a férjem már elfoglalt rádióamatőrré avanzsált, mi pedig Yolánnal önállósítottuk magunkat, leparkoltunk a pályaudvar mellett, rutinosan vettünk két jegyet és elvonatoztunk Modenába. Elsődlegesen a Ferrari múzeum volt a célom, egyszerűen szeretem a szép autókat és abból ezen a környéken nincs is hiány. A Motor valley-ként is emlegetett régióban nem csak a Ferrari, hanem a Lamborghini és a Ducati múzeumai is megtekinthetők.

Enzo Ferrari Museum - Bologna

Enzo Ferrari Museum – Modena

Ferrariból kettő is akad, az egyik Maranello-ban, a gyárban, a másik pedig az alapító, Enzo Ferrari egykori szülőházában és a 2012-ben mellé épített ultramodern kiállítótérben, Modenában. Miután leleveleztem a múzeummal, hogy hordozóban tárolt, kisméretű kutyával is látogatható, ezen az esőre álló délelőttön egy vászonszatyorral a vállamon meg is jelentem a pénztárnál, megváltottam a jogunkat a nézelődésre.

Enzo Ferrari Museum - Bologna

Enzo Ferrari Museum – Modena

Az olaszok szépérzéke mindig lenyűgöz, nem csak a tárgyaik esztétikuma az, ami megfog, hanem az is, ahogy ezt prezentálni tudják. számos időszaki kiállításban futottunk már bele az évek folyamán és mindig megkapó, látványos tereket hoztak létre. Ez most sem volt másképp, a dinamikus ívet futó csarnokban kihelyezett autókat öröm volt nézni, ahogy a megható (és finoman hatásvadász) 10 perces kisfilmet is, amely Enzo életútját és a Ferrari születését mutatta be számunkra.

Enzo Ferrari Museum - Bologna

Enzo Ferrari Museum – Modena

Yolánnal ki is próbáltuk a Ferrari-élményt, bár ő inkább csak gyors ütembe betekeredett az ölembe aludni (a sok túrázás körben mesteri fokra fejlesztette az azonnali alvást, amint erre lehetősége nyílt), így csak én, meg a fotós tudja, hogy az erről készült kép egy 3 és fél kilós ózdi szörnyet is tartalmaz.

Enzo Ferrari Museum - Bologna

Enzo Ferrari Museum – Modena

A múzeumban még ittam egy jó café macchiatót (1,5 euro), majd elindultunk elfedezni a belvárost.

Enzo Ferrari Museum - Bologna

Enzo Ferrari Museum – Modena

Nem tudom, hogy az esőre álló idő vagy mi okozta, de Modena kongó ürességgel várt. A világörökségként számon tartott főterén ketten ha lézengtek, egyedül a piacon lehetett több emberrel találkozni.

Piac - Modena

Piac – Modena

Tiszteletünket tettük Luciano Pavarotti szobránál, megtekintettük a koragót, késő román katedrálist, a gyönyörű rózsaablakokkal, sajátos díszítőelemeivel, átbotorkáltunk minden macskakövön, majd pizza után néztem.

Pavarotti - Modena

Pavarotti – Modena

Egy remek mentes éttermeket listázó appban meg is akadt a szemem a vasúthoz közeli utcák egyikében található I Dissonanti éttermen, így Yolánnal erre vettük az irányt. Mióta kutyával járjuk a világot, még inkább feltűnt, hogy az olaszok mennyire szeretik az állatokat.

- Modena

I Dissonanti – Modena

Nem néznek hülyének, ha kutyával a karodon válogatsz a ruhák között, a könyvesboltokban kisebb kutyatalálkozókat lehet – spontán – szervezni, a kávézók előtt majdnem mindenütt ott a friss víz és azonnal hozzák a vizet nekik is, ha esetleg egy-egy helyre beülsz.

Bologna

Bologna

Yolika most is boldogan pihent, amíg én rendeltem egy klasszikus, bivalymozzarellás gluténmentes pizzát, együtt lógattuk a lábunk, miközben az étterem viszonylagos csendjében és nyugalmában vártunk az ebédemre. Életem eddigi legjobb gluténmentes pizzáját tették le elém. Olyan jó volt, hogy egy darabig voltak kétségeim a tészta mibenlétével kapcsolatban, szentül meg voltam győződve, hogy az olaszommal volt a gond és azért hoztak rendes tésztájú pizzát. A csodapizza után még sétálgattunk egy kicsit, majd vonatra szálltunk és visszatértünk Castel San Pietro Termébe. A közös vacsora és kis pihenő után azonban újra Bologna felé vettem az irányt, ezúttal kocsival, a pályaudvar mellett Anna várt rám egy rövidke repülőút után.

Reggel már vele kiegészülve vettünk búcsút az autótól és szálltunk fel a menetrendszerinti bolognai vonatunkra. Amellett, hogy meg szerettem volna mutatni mindazt, amit már a férjemmel felfedeztünk, az előkészítő munkálatok alatt találtam egy olyan programot, amihez hasonlóan elszánt emberre volt szükségem, aki nem riad vissza egy kis gyaloglástól.

Reggeli kávé - Bologna

Reggeli kávé – Bologna

Bologna egyik klasszikus látnivalója a San Luca bazilika, amelyhez a világ leghosszabb árkádsora vezet, a város melletti, 300 méter magas dombra, közel 4 kilométeren át, 666 árkád kanyarodik fel, hogy a kápolnában őrzött szent szobra esőben és tűző napsütésben is sértetlenül vándorolhasson, ha épp úgy hozza úri kedve vagy a katolikus naptár. Az út, a bolognai árkádokkal együtt, 2021 óta a Világörökség részét képezi.

Árkádok sora - Bologna

Árkádok sora – Bologna

Ebben a leírásban több csúsztatás is van: egyrészt a város központjából induló út elején egy fia számozás sincs, másrészt arról a legtöbb leírás mélyen hallgat, hogy az út fele hegymenet. Mi persze teljesen felkészülten vágtunk az útnak, hónunk alatt a Ferrero egyik sikertermékét, egy másfél literes Estatea-t szorongatva, némi szőlőt majszolva.

A város felett - Bologna

A város felett – Bologna

Yoli is lelkesen ficergett, a zarándokkutyákkal haverkodott, majd együttesen kezdett a mozgásunk belassulni a 400. árkád környékén. Dél lett, az árkádok alatt megállt a levegő, a kabócák már olyan őrült ritmusban és hangerőn ontották a fehérzajt, ami minden más zajt elnyomott, mi pedig sorra kerestük a kevésbé napos kiülőket egy-egy kisebb levegővételért és hol az építők anyját, hol magunkat szidtuk. Fent persze mindenért kárpótolt a panoráma, a bukolikus, szinte toszkán táj szépsége feledtette velünk a felfele utat, és lefelé már szinte könnyedén szaladtunk vissza azon az öt kilométeren.

IMG_9001

Bologna

A város aztán minket is elnyelt, jártunk a Galleria Cavourban, hosszan nézelődtünk a Quadrilatero környékén, majd betértünk az Eataly csodás, háromszintes üzletébe, ami mindazt tudja, amire nekem alapból szükségem lehet: van benne bor, van benne kávé, van benne delikát, van benne könyvesbolt és van benne történelem.

Galleria Cavour - Bologna

Galleria Cavour – Bologna

Ha csak néhány óra adatna meg Bolognában, akkor én biztosan ide mennék, meg a Basilica di Santo Stefano környékére. Az Eatalyról is ejtsünk azért néhány szót. Bár közkedvelt közhely, hogy Bolognában a legjobb az olasz konyha és hogy ez a vidék gasztronómiai szempontból a csúcs Itáliában, ennek kivételesen van alapja. Számtalan világklasszis élelmiszer otthona ez a vidék, említsük csak a parmezánt vagy épp a mortadellát, de a pármai sonkával vagy a modenai balzsamecettel is jó példákat hozhatunk. Az első Eataly egy egykori vermutgyárban létesült Torino mellett, ma már több mint 40 egységük található.

IMG_9055

Eataly – Bologna

A hosszú nap végén még – engedve a hely szellemének – pasta al ragù alla bolognese került a tányérunkba a hűs árkádok alatt egy újhullámos kifőzdében, majd haza indultunk, hogy a közel 20 kilométer sétát kipihenhesse a lábunk.

Közben a fiúk

Közben a fiúk

A bolognai út talán egyetlen fix pontja Yoli és a tenger randevúja volt. Készültünk rá, időben meg is érkezett a tulirózsaszín cápás úszódressze, méretes uszonnyal és nagy, a hitelesség kedvéért több sorban szerelt biztonsági csattal. Yolanda fel is próbálta, dülöngélt benne egy darabig a szárazon, majd megállapítást nyert, hogy a cápaszerkóhoz víz kell, az pedig akad, mondjuk Riminiben. Riminire a kutyabarát strandok miatt esett a választásom, megolvasva az interneten az összes dogfriendly csoportot kiderítettem, hogy ezen a szakaszon több ebbarát strand is akad, ahol megmárthatjuk a kutyát. Persze nem csak olyan hűbelebalázs módjára, hanem tudatos tervezést követően, előzetes regisztrációhoz kötötten, 30 euro ellenében. Na, itt kezdtem el először gyanakodni, nézvén az ózdi szemébe, hogy mennyire vágyja is a tengert, aztán a baráti, pár euróból elvonatozgatunk Trenitalia kezdett csúnya összegeket írni a Castel San Pietro Terme – Rimini vonatkozásokra és gyors fejszámításokat követve, figyelembe véve a kutyának esetleg nem jön be a víz együtthatót, Rimini úgy esett ki a célállomások közül, amilyen biztos befutó volt az elején.

Helyette Ravenna felé orientálódtunk. Ennek több oka is volt, egyrészt a vonatjegy sokkal emberibb összegbe került, aztán a San Vitale miatt is érdemesnek tűnt felkeresni a várost, Dante is vonzott és nem mellesleg fél órás buszúttal saját tengerparti szakasszal szintén rendelkezett, azaz nem kell egy napot a homokban rostokolnunk, hogy teszteljünk egy elméletet. Ravenna hivatalos turistainformációs oldalán számos kutyabarát strandot sorolt, köztük kettőt a városhoz közel fekvő Lido di Dantén. Így kerültünk Ravennába.

Ravenna

Ravenna

Amennyire Modena nem bírt magához édesgetni, Ravenna az első percben megkapott. Volt valami a levegőben, jó volt a város összképe.

Ravenna

Ravenna

Szerethető boltok sorjáztak a barátságos és emberléptékű főutcán, belefutottunk egy fesztelen olasz esküvőbe, olyan, de olyan gasztropiacokon jártunk, hogy szinte a látvánnyal jól lehetett lakni, a San Vitale együttese megkapó volt.

San Vitale - Ravenna

San Vitale – Ravenna

A vele szemben kínált kávé hibátlan.

Ravenna

Ravenna

Az ebédünkre meg tényleg csak jót lehetett mondani, a lokáción át, a kiszolgáláson keresztül, egészen az ételig.

Szeptember 20. tér - Ravenna

Szeptember 20. tér – Ravenna

 

Dante pedig gyönyörűen keretezte az egész ottlétünket, kiállítás, hűtőmágnes, bögre, táska, szobor, sírhely, emlékmű formájában.

Ravenna

Ravenna

Ebben a boldogan elégedett állapotban vettünk is két retúr jegyet a tengerpartra és a menetrendre és a sebességkorlátozásokra fittyet hányó sofőrünkkel együtt elzötyögtünk a Lido di Dantéra, amelyet fogva tartott a délutáni forróság, meleg szél kavargott, vörösre égett turisták csoszogtak vietnámi papucsban és akkor se lettem volna meglepve, ha ördögszekerek kavarognak tova mellettünk Morricone zenéjére. Gyorsan csekkoltam a ravennai turisztikai hivatal oldalát, kikerestem a térképen a megfelelő strandot, majd tempósan lepattantam mindkettőről. Kiderült ugyanis, hogy a kutyabarátság egészen addig terjed, hogy az adott strand egy elkülönített, a tengertől legmesszebb eső szegletében a kutya velünk együtt fekhet az árnyékban, vagy a napon. Ez már a kutya vagy a mi döntésünk. Remek. Kicsit csalódottan ácsorogtunk a semmi közepén, néhány strand hátában, a tengert ugyan láttuk, de elérhetetlennek tűnt. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy visszaszállunk a talán meg a megállóban sziesztázó buszunkra, de inkább picit keresgéltem a neten és meg is lett, a látványosan illegális, de bevált megoldás. alig 20 perc sétával a töltésen és néhány, a hetvenes évek óta fel nem újított balatoni kulipintyóval felszerelt telek mellett elsomfordálva a semmi végén találtuk magunkat, bokrokkal és elhagyottnak tűnő kalyibákkal övezve. A bokrok mögül a tenger zúgott felénk és fürdőzők hangját hordta a szél, így aztán nekibátorodva átvágtunk az épületek között és a helyiek által használt partszakaszra bukkantunk ki. Plázs helyett barátságos tengerpart, ágysorok helyett takarók és törölközők tarkították a homokot. Yolit tempósan beleszereltük a cápa jelmezébe, majd jöhetett az egy évvel ezelőtti álmunk: vízre tettük a kutyát. Aki gyűlölte, prüszkölt, menekült, megpróbált a lábunkra mászva kikecmeregni ebből a sós istencsapásból. Mi pedig olyan felszabadultan, mélyen és szívből nevettünk, amiért már megérte ez a teljesen feleslegesnek tűnő kaland. A vége persze az lett, hogy a neoprém fürdőlepedőkbe csavart, csöpögő ebbel utaztunk haza, buszon és vonaton, a só rászáradt a lábunkra, a homok beette magát mindenünkbe, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy nagyon tudnék élni itt.

Yolanda és a tenger - Lido di Dante

Yolanda és a tenger – Lido di Dante

A másnap újra Bolognában talált minket. A reggeli cappucinót az Eatalyban mérték nekünk, így aztán jól ott is ragadtunk, könyveket böngészve, majd a világ legnagyobbjának induló, de építésében megrekedt (megrekesztett) bazilika főhajója mentén haladva elindultunk a Basilica di Santo Stefano irányába.

Eataly - Bologna

Eataly – Bologna

Itt nem csak a toszkán hangulatú tér várt vissza, hanem végre a Szent Sír templomán keresztül bebocsáttatást nyertem mind a hét templomba, jártam Pilátus udvarán és határtalan boldog voltam, hogy a barokk ide nem tette be a lábát és nem szórta tele a szokásos ízléstelenségével.

- Bologna

Basilica di Santo Stefano – Bologna

Ezt követően tudatos eltévedésben voltunk, minden irányba csavarogtunk, amerre csak az árkádok vittek.

Autómentes vasárnap - Bologna

Autómentes vasárnap – Bologna

Gondoltam, Anna se maradjon ki a jóból, elvittem hát a La piccola Veneziához, ahol most nem volt sorállás, ellenben az ablakocskáról eltűnt a lakatokkal terhes ajtó csak a puszta zsanérok maradtak mementóul.

Fények, színek, árkádok - Bologna

Fények, színek, árkádok – Bologna

Ebéd fronton újítottunk, a bolognai módi másik aspektusát tekintettük meg, tészta helyett szendvicsben utaztunk. A Pan8 remek választásnak bizonyult, bár kicsit ki akarták maxolni a bevételt és a nyakamban is épp csak nem ült valaki, de kedvesek voltak, a gluténmentes kenyerük teljes mértékben ehetőnek bizonyult és a csípős mortadella telitalálat volt.

Pan8 - Bologna

Pan8 – Bologna

A nap végére már csak egy kis klasszikus boltjárás maradt, a három emeletes Benetton és a Bialetti szakbolt szemlézése után jólesően ringatott minket haza a vonat.

Bialetti - Bologna

Bialetti – Bologna

Már az első napon feljegyeztem magamnak: Castel San Pietro Termében hétfőre esik a piacnap. A toszkán utakon már szert tettünk kisvárosi piacnapi rutinra, gondoltuk itt is majd kényelmesen megjelenik az 5-6 teherautó, lesz két zöldséges meg egy cipőpertlis stand, aztán ennyi, de Castel San Pietro Termében komolyan vették a piacozást. Az élelmiszer valójában elenyésző volt, de ruházati cikkekben, konyhai termékekben nagyon erős felhozatal volt, végig a belváros hosszán, sőt a bazilika előtt még dupla ágymatracokat is kínáltak, szépen gusztusosan megágyazva az esetleges vevőknek.

Piac - Castel San Pietro Terme

Piac – Castel San Pietro Terme

Volt kalapból, számtalan turkálda üzemelt, a déli végeken pedig lehetett friss gyümölcsöt, zöldséget venni, sajtokat és egy kevés halat is.

Matracok a főtéren - Castel San Pietro Terme

Matracok a főtéren – Castel San Pietro Terme

A piac feltérképezését követően, az aznapra prognosztizált 40 fok okán pihenőt rendeltünk el és a nap nagy részében nem is tettünk semmi érdemlegest. Lógtunk a verseny fáradalmait kipihenő rádióamatőrökkel együtt a medenceparton, olvastunk, majd a férjem gálavacsorára volt hivatalos, mi pedig egy utolsót koccintottunk az itáliai kánikulában.

Utolsó reggel Anna Bologna felé vette az irányt, mi pedig mindent visszaillesztve a csomagtartóba és a hátsó ülés különböző zugaiba, megindultunk San Marino felé, hogy újabb országgal gyarapítsuk a listánkat. Az előző napi hőség tovább tetőzött, sőt lapot is húzott rá, a 38 fokból laza 40 lett, mire felkanyarodtunk az utolsó utáni parkolóba a sziklaplató tetején. A hetes parkolót nekünk találták ki, a félelmetes ZTL-zóna határán húzódó parkolóban könnyen találtunk helyet (a lentebbiek jóval zsúfoltabbak voltak vagy teljesen telinek tűntek).

San Marino

San Marino

A városba tett sétánknak a meleg tett be igazán, így igazából csak körbe sétáltuk a legbenső részeket, kicsit fotózgattunk, majd a zakopanei emlékeinkre appelláló füstszagot követve betértünk egy kellemes étterembe, ahol pazar kilátásban, csodás légmozgásban és remek ebédben volt részünk.

San Marino

San Marino

 

A végén a férjem meg is jegyezte, hogy ez itt most annyira tökéletes volt, hogy akár meg is ünnepelhettünk volna valamit. Ez az ebéd tökéletes zárása volt az utunknak.

Marlena - Ravenna

Marlena – Ravenna

Idén 25 éves a Csongrádi Borfesztivál, egy igazán jó nyárzáró kavalkád a Dél-Alföld egyik legszebb városában. A program helyszíne a város szívében található, a fesztiválhangulat garantált, koncertek sora várja a közönséget. A poptól kezdve az a capellán, a garázsrockon át, az operetten keresztül (a nóta és a népdal is szerepet kap) minden korosztály megtalálja a kedvére valót. A kisgyermekes családokat mesejáték, vidámpark, arcfestés, kézműves vásár és ásványbörze várja. A Borfesztiválon nemcsak a csongrádi pincészetek boraival ismerkedhetünk meg, hanem a Tokaji, Dél-Balatoni, Hajós-Bajai, Kunsági és Mátrai borvidék borászatainak kínálatából is válogathatunk, sőt a résztvevők megkóstolhatják Csongrád város

A „gasztroutca” kínálata is bőséges: a grillezett kolbászoktól, pácolt húsoktól kezdve a kürtőskalácson, lepényen, réteseken át minden finomság fellelhető. A „kallódó” felnőttek, felnőttmegőrzőben pihenhetnek, ahol különböző logikai- és társasjátékokkal foglalhatják el magukat. A program minden este utcabállal zárul.

A Borfesztivál programjain való részvétel mellett, a város számos turisztikai látványossággal is várja az ide érkezőket. Megnézhetik a Belvárosban az autentikus Gyökér utcai, nádfedeles tájházat, a Körös-torok homok fövenye a strandolni vágyókat vonzhatja, a napimádóknak pedig érdemes a Csongrádi Gyógyfürdőbe és Uszodába is ellátogatni egy vagy több csobbanásra. Kerékpárral szintén bejárható a város, a Csemegi Károly Könyvtárban bérelhetők kétkerekű járgányok, így a városban még könnyebb a kalandozás. 

25. Csongrádi borfesztivál (1)

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS