Utazásaink

Ha egy dolog biztos volt a gyerekkoromban, az az, hogy nyaranta 2 hetet Győrben töltöttem. Ilyenkor a keresztanyám felvonatozott értem (vagy nagy ritkán szerzett kocsit és sofőrt) és gyerekként végtelennek tetsző út végén megérkeztünk Nádorvárosba, ahol kezdetét vette az én győri létezésem.

Alapvetően élveztem ezeket az elvonulásokat, amelyek nem a városról szóltak, itt nem kezeltek vendégként, betagozódtam a mindennapokba és a házban élő gyerekekkel közösen bandáztam a marcalvárosi víztorony árnyékában.

Győr azonban nem lett a városom, a keresztanyám életébe nem fért bele, hogy ami számára természetes közeg volt, az nekem is azzá legyen, így ismertem is Győrt, meg főleg nem. A későbbiekben is sokszor átutaztunk, családot látogattunk, de az az igazi, városmegismerős nagy találkozásom a várossal mostanáig elmaradt. Ez az őszi szünet viszont tökéletes lehetőséget kínált, hogy Annával és Yolánnal közösen minden zegét és zugát bejárjuk.

Az utazás nálam mindig a szállással kezdődik. Amíg nem találom meg azt, amelyikkel a lehető legboldogabb vagyok, addig halogatom a tervezés többi fázisát és egyáltalán nem merem magam belevetni az előkészületekbe. Azt most éreztem, hogy a nosztalgia és a kényelem okán vonattal szeretnék érkezni, és azt is tudtam, hogy emiatt olyan helyen vágyom megszállni, ami gyalogtávra van mindentől és nem fog hiányozni egy pillanatig sem az autó a közlekedéshez. Azaz a belvárosban. (Zárójelben megjegyzendő, hogy kocsival is lehet érkezni, a szálloda felszíni és fedett parkolóban is tud – térítés ellenében – helyet biztosítani a járgányunknak.)

Szerencsére Győrben könnyű a vasúti közlekedést és a belvárosi igényeket összeegyeztetni, a pályaudvar talán 3 percre esik a főutcától, a Baross Gábor úttól, az állomásról kilépve kényelmesen átsétálhatunk a látótávolságon belül lévő korzóra.

A Városházával szemközti oldalon induló korzó pedig nagyszerű kiindulópontja a barokk belvárosnak, szép ív írható le innen, amelynek mentén minden fontosabb épület, szimpatikusabb hely megtalálható. Ennek origójában pedig ott pihen a nagy múltú Danubius Hotel Rába, amelynek története több mint 100 évvel ezelőtt kezdődött. Az akkor is már jelentősnek számító Győr – valódi kereskedőváros lévén – minőségi szállást biztosított az itt dolgozóknak, rajta átutazóknak és hol másutt tette volna mindezt, ha nem a város szívében. Győr azóta nagyot fejlődött, de a Hotel Rába még mindig a központjában van.

Ideális választásnak tűnt, már csak azért is, mert Yolit is örömmel fogadták, akiről ugyan mi tudjuk és állítjuk, hogy remekül viselkedik és tökéletesen alkalmas a szállodai létre, de azért a szállások részéről minden esetben érezzük és értékeljük, hogy nagyfokú bizalmat vetnek belénk, amikor őt is a fedélzetre engedik.

A tökéletes szállás megtalálását, a kutyával közös érkezés megbeszélését követően jöhettek a programpontok. Mivel kutyás napokat terveztünk, így a Munkácsy kiállítás most kiesett (ezért akár érdemes egy gyors, egy órás vonatúttal leugrani), illetve a Győri Szimfonikusokhoz, balett előadásokra és színházba se néztem jegyet (nem igaz, néztem és javaslom, a színházban most például sokak kedvence, a Szerelmes Shakespeare színpadi változata megy). Ellenben kávéházakra vadásztam és olyan helyes kis gasztroegységekre, ahol van brunch és ahol tökéletes süteményekkel töltekezhetünk a városnéző túráink során.

A vonatút meglepően rövid és kényelmes volt. Az én emlékeimben még az az igazi kattogós-csattogós út élt, ahol elengedhetetlen kellék volt a rántott csirke és a fasírtos zsemle, most azonban csak suhantunk, néztük a mélykék szalagként határt vonó Dunát, a napsütötte őszben ragyogó tájat és szempillantások alatt Győrben találtuk magunkat.

image00025

Mivel munkahétből metszettük ki (legalábbis én) a két napos miniszünidőt, így korán érkeztünk, a csomagjainkat a portán készségesen átvették, hogy könnyedén átcsavaroghassuk a napot. A városok, belvárosok felfedezéséhez elengedhetetlen a csavargás. Kicsit el kell veszni, el kell engedni a gyeplőt, nem szabad sietni, teret és időt kell engedni magunknak és a környezetünknek is, hogy összemelegedjünk.

Erre Győr belvárosa ideális, főleg úgy, ha a szikrázó napsütésben az ember rögvest letelepszik egy jóféle reggeliző teraszára, arcát a napba fordítva pihen és figyeli a főutca lüktetését. Alig 10 perc után már eltűnik a kezdeti feszültség, valahonnan megjön a helyi ritmus, amit szépen lehet tartani az egész kirándulás alatt.

Pont így tettünk. A Fűszeres ránk várt, a legnaposabb asztal, a legpuhább takaró, egy hatalmas adag Eggs Benedict és egy Villás reggeli megtette a hatását. Nem siettünk, a hátunkat melengette a nap, hallgattuk a köröttünk zajló beszélgetések foszlányait, figyeltük az elsuhanó biciklistákat (Győr mindig is nagy biciklista város volt), Yoli is bevonzotta a maga közönségét, így mire minden falat eltűnt a tányérunkról már a felvett ritmusunkban léptünk tovább.

image00001

A belváros csodálatosan ki van táblázva, képtelenség eltévedni benne. Első körben a Duna és a Rába találkozásánál fekvő Káptalandomb felé vettük az irányt. A barokk épületekkel és templomokkal gazdagon megszórt rész finoman emlékeztet a budai Várra, remekül körüljárható, szép panorámát kínál és jó kiindulópontja a hidakon átívelő, a Radó-szigetet is magába foglaló útnak. A Dunakapu térre érve rá is kanyarodtunk a Révfaluba vezető hídra, majd egy kellemes kis sétányon végigsétálva áttértünk a Sziget felé vezető hídra, és innen átkanyarodtunk a Radó-szigetre. A nap ragyogott, mi jóllakottan sétáltunk és élveztük a páratlan panorámát. A város közelről is nagyon szép, de a legszebb, ha a győri zsinagóga mögötti Petőfi hídon érünk vissza a körtúrából, és az szépen felújított alsó rakpart felül közelítünk, szemben velünk a Radó csücske, jobb kézre az Időjelző torony és a Káptalan domb. Ezen az útvonalon másnap is végigsétáltunk, mert valóban pazar látvány nyújt innen a város.

image00008

A Radó-szigetet ugyancsak bebarangoltuk, a mesterségesen, afféle bástyaként létrehozott sziget idilli és történelmileg is jelentős, hiszen 1798-ban az ország első kőszínházát ide építették.

Mire visszaértünk a belvárosba, ideje látszott egy kávénak. Még Pesten kiírtam magamnak a szimpatikus helyeket, így a Bécsi kapu téren lévő Kávébajuszba tértünk be két hibátlan cortado és némi frissítő erejéig. A hely belső tere egészen egyedülálló, a műemléképületben való kávézásnak megvan a maga egyedi atmoszférája.

image00003

A kávé után újult erővel vágtunk bele a városnézésbe, visszatekeregtünk a nagyon szerethetően modernizált Dunakapu térre, innen elcsalinkáztunk a Széchényi tér irányába és alaposan bejártuk a boltokkal tarkított aprócska utcákat.

image00048

Yoli a tizensokadik kilométer után már kissé bágyadtnak tűnt, mi is vesztettünk a lendületünkből, úgyhogy hazatértünk. A szállodában már elfoglalhattuk a szobánkat, amit mind a hárman boldogan vettünk birtokba, jól esett lerúgni a cipőt és az ágyakon, az illatos, friss ágyneműn végignyúlva olvasni, pihenni.

Igazán kényelmesen voltunk, egy kisebb lakásban találtuk magunkat a belváros közepén

Igazán kényelmesen voltunk, egy kisebb lakásban találtuk magunkat a belváros közepén

 A délutánunk egy részét annak biztos tudatában hevertük át, hogy este még úgyis útra kelünk.

Falatnyi figyelmesség a szállodától

Falatnyi figyelmesség a szállodától

A vacsoránk helyszíne adta magát. Nem kellett nagyobb távot megtenni, a szálloda aljában üzemel a győriek által jól ismert és szeretett Belga Étterem és Söröző, amelynek otthonos hangulatához gazdag belga sörválaszték és jól szerkesztett szezonális étlap csatlakozik.

Bár ragyogó napsütésben jártuk a várost, de az Alpok közelsége azért éreztette a hatását: egy röpke pillanatig nem volt sok a télikabátunk. Éppen ezért estére megérett az elhatározás bennem, hogy egy tartalmas, igazán őszi vacsorára vágyom, amit a Belgában könnyűszerrel teljesítettek is. Az aperitifnek tökéletes meggyes söröm után egy könnyed, krémes, kókusztejjel készített, lágyan fűszerezett sütőtök krémlevessel indítottam, majd főfogásként omlósra konfitált libacombot választottam, amihez tört burgonyát kínált a séf és egy nagyobb adag, almában gazdag lilakáposztát. Még egy desszertet is kinéztem az étlapon, de annak már a liba után egyszerűen képtelenség volt helyet szorítani.

Előételeink

Előételeink

Anna kevésbé vágyta még az őszies, téli kosztot, nála egy mutatós cézár saláta lett a befutó (előétel gyanánt) és egy céklapürével, krokettel körített rosé kacsa, amelyet boldogan fogadott és igen jónak ítélt (kacsában eléggé fekete öves, azaz lehet hinni az értékítéletében). Amíg mi ettünk, addig Yoli köztünk pihenve azon dolgozott, hogy erőt gyűjtsön a napzáró sétánkhoz.

Őszies hangulatú főfogásaink

Őszies hangulatú főfogásaink

A kivilágított Győr mindannak az esszenciáját hordozta, amit napközben láttunk. Az arany fénybe vont város letisztult volt, a fénypászmák végigsöpörtek rajta, amit nappal töredékesen kaptunk meg az most egésszé vált. Az egy órás sétánk végére valami tökéletes egységgé állt össze bennem egy nagyon szerethető kép a városról. Csak lófráltunk, élveztük az előttünk kibomló tereket, az épületek sokszínűségét, a városból áradó nyugalmat.

Az egész belváros pazarul ki van világítva

Az egész belváros pazarul ki van világítva

Másnap egészen sokáig aludtunk (magunkhoz képest), majd gyorsan és rutinosan összepakoltunk, hogy legyen elég időnk kiélvezni a reggelit és a délutáni vonatindulásig még mindent bele tudjunk sűríteni a napba, amit csak szeretnénk.

A gazdag villásreggelit követően újfent a recepción hagytuk a csomagunkat (azzal a boldog tudattal, hogy vonathoz menet egyszerűen útba esik majd összeszedni azt), és most a tegnapi irányt megfordítva lapoztuk végig a belvárosi látnivalókat. Elkalézoltunk újra Radó-sziget mögé, tettünk egy sétát a szigeten magán, az alsó sétányon megkerültük a Káptalandombot, majd a Dunakapu-nál próbáltuk feldolgozni azt a furcsa térérzetet, amit a modern és barokk épületek együttese hordoz a rakpartig futó placcal együtt. Terveztünk rá koncerteket, lelki szemeink előtt megjelentek a nyáresték kiülős, zenés programjai. A város egyébként ebből a szempontból is izgalmas, nem csak számtalan teraszos helyen múlathatjuk az időnket, hanem a fesztiválok, események idején nagy volumenű koncerteken, rendezvényeken is részt vehetünk. Győr fesztiválban igen erős, már most ezerrel készülnek az adventi időszakra, amely az egész barokk ékszerdobozt külön fénybe vonja majd.

Nem csak a Radóra, hanem a Radóról is szép a kilátás

Nem csak a Radóra, hanem a Radóról is szép a kilátás

Végül felkerekedünk és megkerestük azt a cukrászdát, ami szintén a felkészülés során akadt a horgomra. A Habos süteményei, monodesszertjei már a fotókon is igazán mutatósak voltak, a kivitelezésen látszott a gyakorlat és profizmus. A pici, de igényes üzletben remek kávé, a már felmért kínálat és egy régi kedves ismerős fogadott, így aztán még tökéletesebb egy órát töltöttünk itt, mint ahogy az tervezve volt. Anna egy könnyedebb ízvilágú monodesszertet választott, én a mentes vonalon kerestem magam számára egy igazán finom, nagyon csokis, de se nem nehéz, se nem tolakodó példányt, amihez remekül passzolt a kávém is. A helyet azt a cukrász, Barabás Katalin viszi, akinek az alkotásai nyomán anno beleszerettem a pannonhalmi Pausa kínálatába. Jó tudni, hogy a Habosban születtek meg az idén 750 éves Győr szülinapi tortái is, itt kóstolható – monodesszert formájában – a hagyományos alapokon nyugvó pisztáciás-málnás Lá:gom és a mentes, csokis-málnás Győri virgonc.

image00001

A desszert után még egy gyors ebédre volt idő. Persze közben újra bebarangoltuk a város egy részét, tallóztunk a belvárosi antikvár könyvek között, elidőztünk a Virágpiacon, visszatértünk a Bécsi kapu térre, majd átkanyarodtunk a régi Arrabona mellé, ahol a Jam várt ránk. A Jam-ben gazdag szendvicseket és friss gyümölcsleveket gyűjtöttünk, végül – az előzetes terveinknek megfelelően – beugrottunk még a Hotel Rábába a csomagjainkért, és kényelmesen átsétáltunk a pályaudvarra.

Győr meglepően közel van. Pont annyira, hogy tervezni lehessen a programjaival, legyen szó kulturális vagy közösségi eseményekről, előadásokról. A vonat pillanatok alatt leröpít, de ha valóban pihenésre is szánjuk az időt, akkor érdemes legalább egy éjszakát a városban tölteni és megadni neki, ami jár, időt szánni a belvárosra, megnézni éjjel, a maga csendjében, felfedezni a rejtett kincseit és újfent rácsodálkozni a már sokszor megénekelt értékeire.

Irány Győr!

Miskolc mindig távol volt. Ami egy ostoba dolog, hiszen, ha az ember nem fut bele a szokásos gödöllői tötymörgésbe, akkor másfél óra alatt lazán elérhető kocsival. Ha pedig arra vettük az irányt, abból vagy Tokaj lett (milyen meglepő) vagy Kassa, esetleg Lillafüred, ahol aztán napokig fotózgattunk a barátainkkal, mert épp gyerekvállalás előtt voltunk, azaz ráértünk több napon keresztül azt fotózni, hogy hogyan nő a páfrány (idilli állapotok voltak).

Egyszóval voltam is Miskolcon, meg inkább nem. Hallani sokat hallottam róla, mivel a férjem egy évet itt is járt egyetemre és néhány éve egy letűnt kor polgári Miskolcára is elkeveredtem Mörk Leonóra A porcelánlány regényével, és ott akkor gomolyogni kezdett bennem az elhatározás, hogy egy hosszú hétvégét megérdemelne részemről a város, és akár én is.

Így esett, hogy a toszkán nyár után egy szépséges miskolci ősszel ajándékoztuk meg magunkat a családdal. Most sem akartuk megváltani a világot, csak szerettünk volna igényes környezetben lenni, felfedezni Miskolcot, nagyokat sétálni, enni, lenni, úgy hogy ne rohanás legyen, hanem hétvége. És persze mindezt Yolánnal.

A dolog szerencsésen alakult, hiszen ráleltem a tökéletes szállásra, amely úgy ölelt körül minket, mint egy rég látott jóbarát, szinte ismerve minket, felkészülve ránk. A hely több szempontból is zseniális volt. Egyrészt a lokáció (nagyjából a Zenepalotánál, teljes rálátással az Avasra), másrészt a hatalmas terasz, amelyen Yoli boldogan korzózott és napozott és mi is örömmel iszogattunk itt, harmadrészt a remekül felszeret konyha, amiben minden a kezünkre állt és a sok-sok puha bársony és finom részlet, amely megteremtette számunkra az otthont.

m9

A prücskörészés és a Bükk Penthouse szolgáltatásainak teljes kiélvezése mellett azért kalézoltunk is. Első este – értelemszerűen – a Dudásék Pizza, Kávé, Világbékéjébe vitt az utunk, ahol késő estig van friss pizza, ami mellé jóféle házi sör is akad. A pizzák és a sör is hozták az elvárt nívót, a hely hangulatos, Pesten bárhol megállná a helyét, ahogy ez számos miskolci vendéglátóhelyre igaz.

m1

A vacsora után még korzóztunk egyet a főutcán, összefutottunk Yolán egyik rokonával (nincsenek kétségeim), megnéztük a hangulatos épületeket, majd hazavonultunk pihenni. Másnap Annával kutyasétáltatás közben beszereztük a sós reggelikre szakosodott családtagok reggelijét, majd testületileg elvonultunk kávézni a Desszertem-be, amelyet nyitás óta követek az instán, és azóta rajta van a kilométer hosszúságú „menni kell” listámon.

m5

 

Most boldogan húztam be mellé a pipát. Yolánt nagy örömmel fogadták (még mindig előörsöt küldök be mindenhova, hogy jöhet-e), hibátlan kávékat kerítettek nekünk és nagyon finom süteményeket választottunk a széles kínálatukból, amelyben a házi sütik mellett igen szép és igényes monodesszertek is találhatók.

m6

Hosszan reggeliztünk, élveztük a hely hangulatát, majd kocsiba pattanva kikanyarogtunk a városból, hogy Lillafüreden kiránduljunk egy nagyot. Egy gyors parkolás után már a Hámori-tó partján álltunk, kissé tanácstalanul, aztán a Függőkert mellett elsétálva bevettük a vízestést, majd a kerteken keresztül szépen felsétáltunk vissza, a Palotaszállóig. Nem tudom, hogy mikor és ki rendezte itt a terepet, de ebben a ragyogó őszben meseszépek voltak a kertek, a kilátás, az ősz ezer színében játszó erdővel borított domboldalak, a borostyánszín fény mindent beragyogott.

m7

 

Ebben a ragyogásban vágtunk neki a Herman Ottó ház mögött található libegőnek, amely szép, lassú tempóban emelkedett fel velünk, átadva az erdő csendjét, engedve a völgyben zúgó szeleknek.

A csúcsról több túraútvonal is indul a Bükk minden irányába, plusz van egy klassz kis 7 kilométeres körséta, az Oxigén sétakör, amely a libegőtől indul és ide is tér vissza. A fantasztikus, harapható levegőn kicsit csalinkáztunk, majd alászálltunk a hegyről, gyönyörködve az elénk táruló panorámában és élvezve a mellettünk elhaladó libegő pamlagokon folyó diskurzusok foszlányait.

A városba picit összefagyva érünk vissza. Nem volt kérdés, hogy egyetlen módon segíthetünk magunkon, ha kerítünk egy-egy adag levest. A reggeli városnéző sétánk közben már találtunk egy szimpatikus helyet, így letettük a kocsit a mélygarázsban, majd szépen átsétáltunk a még mindig fényárban úszó belvároson. Közben fotózgattuk az Avast, a régi szép épületeket, például azt, ahol először lépett fel Déryné, megolvastuk a Miskolci Színház programját (nem akármilyen), megnéztük az itt játszó színészeket (szintén remek a felhozatal), tanúi lehettünk a játékboltnál a gyermeki akarat győzedelmeskedésének, majd bekanyarodtunk a színház mellé és betértünk A levesbe.

m11

Itt már kérdeznem se kellett, egy Yolánra erősen hajazó rajzkutya hirdette a kirakaton, hogy négylábú vendégeket is szívesen látnak.  Nem sokat vacakoltunk az étlappal, reggel óta mindannyian éreztük: egy jó ramenért kiált a szervezetünk.

A jó ramen egyben hatalmas ramen – gondolják A levesben, így aznapra fixen elteltünk a marhahúsban, udon tésztában gazdag, friss csírával és pak joy-jal megpakolt leveseinkkel. A várost átszelve, a Szinva mellett kialakított közösségi teret felmérve, a férjem visszaemlékezéseit hallgatva sétáltunk még az esti városban, majd hazatértünk, hogy a szállás nyújtotta kényelemből is bőven ki tudjuk venni a részünk.

m8

 

Boroztunk a naplementébe hajló teraszon, a kandalló elé bekucorodva filmeztünk, Anna online kutyasulis órán vett részt (hihetetlen, hogy mik vannak), miközben Yoli – aki lógott az óráról – az egyik fotel mélyén aludta az igazak álmát.

m3

Másnap pazar reggelire vágytunk, leginkább egy búcsú-brunch-ra, amely szép zárása lesz ennek a miskolci hétvégének. Későn keltünk, békés ráérésben készültünk össze, majd a belváros szívében található Balance-ba igyekeztünk. A tojásreggelikben bővelkedő hely előző este még borvacsorát kínált (erre voltak terveink, de sajnos gyomorkapacitásunk már nem), de a reggeli verőfényben szinte elképzelhetetlen volt, hogy a bársonypamlagok vendégei ne egész nap ezeket a szépen megkomponált, igényes brunch-fogásokat fogyasztanák.

m10

Bár mindenütt jó kávé fogadott, a város legjobb kávéját itt ittam, miközben vártunk a négyféle izgalmas tételünkre. Zsófi elé tükörtojással koronázott lecsó került, én csicseriborsós salátaágyon kaptam a magam tükörtojásait, a férjem előtt egy szépséges tojáslepény landolt, míg Anna – a szenvedélyének hódolva – Eggs Benedictet választott. Mondanom se kell, hogy amíg mi a vasárnapi délelőttök megengedő modorában komótosan megreggeliztünk, addig Yolán a pamlagon aludt a legnagyobb nyugalomban.

Hogy valamit lejárjunk a reggeliből, nekivágtunk az Avasnak, a több mint 800 pincét rejtő domb barátságos, pincékkel teleszórt útjain felkanyarogtunk az Avasi kilátóhoz, amelyről Lillafüredig ellátni szinte. A tiszta idő kedvezett nekünk, szépen sorra tudtuk venni, hogy merre is jártunk az elmúlt napokban.

m12

Egy biztos, Miskolc bőséggel megér egy hosszú hétvégét, akkor is, ha csak picit feszegetjük a határait. Ha pedig egyfajta kiindulópontnak tekintjük a Bükkhöz és a Zemplénhez, akkor akár egy hetes programfolyamot is felfűzhetünk rá, megtehetjük egy olyan biztos origónak, ahova visszatérhetünk egy jó kávé, egy jó sütemény vagy épp egy jó színházi előadás reményében.

m2

Akármennyire kergettük, kerestük, teremtettük is a magunk ki boldogságbonbonjait az elmúlt másfél évben, egy olyan igazi, klasszikus, pihenős, a csontjainkon is átsöprő nyaralás nagyon hiányzott belőle.

Tavaly is elcsíptünk magunknak négy napot, idén is összejött három, de annyi munka és feladat volt előttünk, hogy egyszerűen nem tudtam kisakkozni azt a bő hetet, amikor mind a négyen egyszerre érünk rá (bizony, 16-17 évesek mellett ez már komoly manőver).

Úgy toltam végig a nyarat, hogy a lelki szemeim előtt már egy őszi nyaralás lebegett, kis biztonságos, valahol egészen északon, úgy Udine vagy Milánó magasságában. Aztán jött a szokásos vergődésem a szállásválasztásoknál, ahol a kelletlen hozzáállásomból úgy egy hét aktív keresés után kiderítettem, hogy semmi kedvem Észak-Olaszországhoz, nem vonz a túlárazott Garda- és Comói-tó, egy másfajta fényre és egy sokkal kevésbé posh hangulatra vágyom.

Így aztán a korábbi toszkán utunk kiindulópontjában, Monte San Savino-ban kezdtem keresgélni. Már februárban ráírtam a korábbi szállásadónkra, Louisára, de se válasz nem jött tőle, se a háza nem volt aktív az oldalon, azaz más szállás után kellett néznem, plusz ugye azóta gyarapodtunk egy kutyával, aki már a lengyel útra megszerezte a nemzetközi papírjait, így ő is a fedélzeti utasok közé sorolódott.

Viszonylag rövid tallózás után bukkantam rá a Mancini család birtokára. A várost körülölelő völgy felett magasodó dombon, az olajfaligetek övezte, hatalmas kertben álló villa szebb, gazdagabb napokat is látott, de egykori fénye még ott pislákolt a fújt üveg ablakok mélyén. A grandiózus, keletnek néző terasz, a hatalmas gesztenyefa és az egész házból áradó kellem elragadó volt, és a szállást egykor igénybe vevők nyilatkozataiból kirajzolódott, hogy pont olyan elvetemülteknek való, akik nem a szállodai sterilitásból szeretnék megélni a helyet, hanem lakni is úgy kívánnak, hogy az lehelje csak szépen magából a „genius loci”-t.

A Mancini villa ilyennek tűnt, úgyhogy ki is választottam egy cirka száz négyzetméteres apartmant, amellyel az uradalom egykori konyháját is megnyertük, majd a foglalás pillanatában realizálódott bennem, hogy az indulásig egy hetem van mindent sínre tenni.

Az egy hét elég intenzívre sikeredett, de a végére meglett a hat tonna papír, amivel igazoljuk, hogy jogosultak vagyunk ott lenni, ahol szeretnénk, kölcsönkaptuk a Yolánnak ideális macskahordozót, leszállítottuk Bolyhost a panzióba, fotóztam egy három napot, részt vettem a kellő számú sajtóeseményen, majd szombat hajnalban mindent, amire szükségünk lehet bemozaikoztunk a kocsiba és uszkve 12 óra alatt már el is értük Toszkánát.

Nagy büszkeségem, hogy Yolán felmérte ésszel a benzinkutas megállásokat, úgy pisilt parancsszóra minden alkalommal, mint egy jobban idomított turistabusz teljes legénysége. Útközben nem nyafogott, nem volt vele gond, boldogan konstatálta, hogy az olaszok szeretnek állva enni és morzsálni, így az Autogrillnél már finoman felporszívózta a paninik és tramezzinik maradványait.

A szállás nem csak a képeken volt rejtélyes, az odajutással is meggyűlt a bajunk. Bár délebbre és nyugatabbra mentünk, úgy számoltam, hogy ha lehet, akkor napnyugta előtt érjünk a szállásra, a toszkán utak egy része szeret sötétbe burkolódzni és nem feltétlen tartalmaz aszfaltot, azaz jobb, ha még látjuk, hogy hol vagyunk.

A Wazze és a Google Maps együttes használata erőteljes kakofóniába hajlott és se András, se a névtelen női hang nem volt képes értelmesen a szállásra navigálni minket, annak ellenére, hogy nem ismeretlen terepen mozogtunk, hiszen Monte San Savino-ban már egyszer töltöttünk 2 hetet.

A végén a háziasszonyunkat Nicole-t hívtuk, aki nagy lezserül közölte, hogy a faluból kihajtva könnyű meglelni, hiszen ott van az olajfák között, nagy kőfallal körülvéve.

Az összes birtok pont ezekkel a paraméterekkel bír a környéken, így sok felesleges kanyar és kissé nehézkes telefonos útbaigazítás után megérkeztünk a villához, amelynek udvarán – akkor még azt hittük tévedésből – már egy bő fél órával korábban jártunk, de mivel ez a frontja egyetlen szállásfoglaló oldalon sincs fent, így szomorúan legyintve el is hajtottunk.

Nicole és Carlotta a szarvasgombászó eb várt ránk, meg egy ódon ház, szeretnivaló kert, a hatalmas terasz és a toszkán táj kvintesszenciája: a naplemente fényébe burkolt dombok, gerincükön felfutó ciprussorokkal, gazdag rozmaring- és oregánóillat és olyan madárdal, amellyel utoljára Costa Ricán találkoztam.

A férjem – jó szokásához híven – lepihent a hosszú út után, mi pedig Yolánnal kiegészülve elindultunk, hogy keblünkre öleljük a falut, beszerezzük az első esti pizzavacsoránkat és fagylaltozzunk egyet a városka cukrászdájában.

A város a szokásos, kissé álmos hangvétele helyett egy komplett fesztivállal várt, a helyi hentesek összefogásából idén ötvenkettedszerre rendezték meg a Sonkafesztivált, amin egyben sült süldő malacokat szeltek, hatalmas sonkákat metéltek, sört és bort mértek, miközben a teljes lakosság asztalok mentén, házak küszöbén és a templom lépcsőjén falatozott nagy egyetértésben. Turista volt, láttam két milánói nőt, akik kicsit túl sok Gucci-t húztak az eseményre, meg voltunk mi, egy a szagoktól és az ingerektől kissé feszült terrier keverékkel, aki rögvest jó hangosan be is mutatkozott.

Körbejártuk a vásárt, megcsodáltuk a kínálatot, , a Nők egy-egy Estathe-vel, én egy Peronival koccintottam az érkeztükre, majd elvonultunk pizzát rendelni.

A városka nagyon kellemes távolságra volt a háztól. Amíg Louisa otthonától le kellett ereszkedünk a völgybe, hogy felkaptathassuk az óvárosig, addig Nicole házától kényelmes ereszkedéssel elérhető volt a fallal körülvett mag. Hazafelé se volt megerőltető a séta, a balzsamos éjszakában kirajzolódtak az útszéli ciprusok körvonalai, a hold jótékonyan világított, amit egy-két mobiltelefonnal azért kipótoltunk.

Másnap a hajnal ébresztett. Akármilyen fáradt voltam, megéreztem a derengést és felkeltem. Hálóingben, mezítláb ereszkedtem le az emeletről, majd kitalpaltam a teraszra. A langymeleg kövezeten állva, a korlátnak dőlve figyeltem a napfelkeltét. Az Arezzo mögött hegyvonulatok fölött narancsos-rózsaszín derengésben még aludt a táj, de a madarak már ébren voltak, és amíg a város még sötétbe burkolódzott, addig a mi kis villánk falait már melengette a fény. Pazar tíz perc volt, bámultam, fotóztam, videóztam. Sajnos a képek nem adják vissza azokat a fényeket, színeket és a térnek, a tájnak azt a gazdagságát, ami egészen ámulatba ejtett.

Reggel családilag szemrevételeztük a házat, megállapítottuk, hogy amikor épült, akkor még hírből sem ismerték a villamosságot és a fürdőszoba áldásos tulajdonságait, és ezek utólagos beszerelése minden esetben hagyott némi kívánnivalót maga után, de mindez teljességgel mellékes vált, mire visszaértünk a falu aljában található, csak olasz termékeket tartó diszkontból a zsákmányunkkal és a teraszra kitelepedve, a reggeli nap fényében, a hatalmas gesztenyefa alatt megreggeliztünk.

image00030_v

Ezek után felfedeztük a kertet, megkerestük a medencét és a partján elnyúlva, borozva, beszélgetve, olvasva töltöttük a nap nagy részét, majd rittyentettem egy igazi olasz pasta-t, amit – ahogy minden más étkezésünket az elkövetkezőkben – a gesztenyefa alatt fogyasztottunk el, végül pedig testületileg levonultunk a városba, hogy aktívan kivegyük a részünket a sonkás fiesztából.

Az előzetes terveimben nagyjából annyi szerepelt, hogy ebben a bő hétben a keblünkre öleljük az összes szeretett városunkat, plusz felfedeztem, hogy az egyik legtöbbet hivatkozott, a toszkán régió megkerülhetetlennek ítélt látnivalói között felsorolt Montepulciano szinte karnyújtásnyira van, így azt is a listára vettem, amelyen elő helyen a pihenés, az alvás, az olvasás és a tájban való létezés szerepelt.

Legelőször Sienába tértünk vissza, amely anno Anna nagy szerelme lett. Nem csodálom, látványos hely, fantasztikus történetekkel, épületekkel és megkapó atmoszférával. Mivel idén kutyás nyaralást terveztünk, így a múzeumlátogatás kiesett a programok közül, de szerencsére anno mindent megtekintettünk, így jólesett hosszan sétálni a város utcáin, kávézgatni a Nannini teraszán, hesszelve a helyi kutyafelhozatalt, és állni a szinte üres főtéren, amely akusztikájának hibátlanságára Yolán az ott élők és arra járók figyelmét több körben is felhívta.

image00032_v

A toszkán városok felkeresése meglehetősen stresszes, a ZTL zónáknak köszönhetően, éppen ezért nagyon alaposan utána kell járni minden esetben a parkolóknak, ahol az ár mellékes, a lényeg, hogy ha valamilyen szent oknál fogva elvéti az ember a megfelelő helyen való bekanyarodást, akkor az ne vonjon magával rögvest több száz eurónyi büntetést. Mi most lent, az erőd tövében lévő hatalmas parkolóban álltunk meg, ami nem csak biztonságos, hanem az óvárosba vezető út innen egyszerűen parádés, Siena óvárosának látványa utcáról-utcára bomlik ki a szemünk előtt.

Másnap Arezzo következett, hogy beteljesíthessem a vágyamat és Yolánnal együtt grasszáljak fel és alá Arezzo macskaköves, ódon utcáin. A város üresen pihent a lábunk előtt, ismerős útjai szinte maguktól kanyarogtak alattunk, bejártuk minden zegét, kávéztunk a már többszörösen tesztelt antik kávézónkban, majd elnéztünk a modern városrész felé, engedve az olaszok egyik kedvenc időtöltésének és boldogan vásárolgattunk.

image00034_v

A rövid városlátogatások után egy tartalmasabb napra készültem. Firenze könnyű célpont Monte San Savino-ból, az autópálya melletti parkoló hibátlan, az innen induló villamos negyed óra alatt keresztülsuhan a külvároson és a Dómtól 3-4 utcára tesz le. Mivel lógott az eső lába, így még kevesebb turista volt, mint amire számítottam, a Dómot nem futotta körbe hatszor a tömeg, a Pitti előtt ember nem állt és az Uffizinél is konszolidált állapotokat tapasztaltunk. Egy gyors és életmentő ebéd után sétálni indultunk, az eredeti tervek szerint a Boboli-kertben múlattuk volna az időt, de ide Yolánt szájkosárral sem voltak hajlandók beengedni. Így aztán nagyobb csavargásba fogtunk, keresztül-kasul szeltük a belvárost, amit a kutya aktívan ki is használt, számtalan helyi és turista kollegával ismerkedett össze, ami egészen új perspektívát adott az olasz kirándulásunknak.

image00026_v

A nagy kalézolás közben aztán észrevettem, hogy a Medici-kápolna előtti korábban is gyérnek látszó sor teljesen felszámolódott, így a kutyát és a férjemet hátrahagyva, a Nőket betereltem, hogy némi átvilágítás, hőmérés és nemzetközi oltásik szakavatott megolvasása után megcsodálhassák Michelangelo gigantikus síremlékeit. Zárásként a Venchi-ben gyűjtöttünk pár gombóc hibátlan fagylaltot és némi aranyárban mért csokoládét, majd az est leszálltával visszakanyarodtunk a szállásunkra.

image00028_v

Másnap reggel Annával és Yolánnal a városkában kezdtük a reggelt, péksüteményt vadásztunk, amiből persze az lett, hogy a helyi főutcán, a két kávézó egyikében ücsörögtünk egy jó órán át, cornetto-t falva és cappucino-t kortyolgatva, miközben a városka lakói közötti relációk lehetséges módozatait elemeztük. Egyértelműen látszott, hogy itt mindenki minden nap jelen van, akár többször is. Vannak bevált csapatok, idősebb, összecsiszolódott párok, gyerekkori, grundbéli barátságból megmaradt galerik, amelyek kedvesen paroláznak egymással és a szoros kötelékekből kibúva, néha-néha párt és asztalt cserélve gyújtanak rá az aznapi második vagy épp sokadik kávéra. Ehhez asszisztál a kávézó tulaja, aki ugyancsak az ő csapatuk tagja, csak most kötény és szemüveg van rajta, de este egy másik teraszon, ahol mondjuk bort mérnek, ott már ő is csak egy közülük.

Leragadtunk, olyannyira, hogy az még az otthonmaradottaknak is feltűnt, s mikor visszatértünk a hosszúra nyúlt kenyérvásárlásról tudhatóvá vált, hogy másnap már nem ketten fordulunk be a városkába kávézni.

A hely teljes megélése céljából a délelőtt további részét a mosodában töltöttük, majd készítettem egy könnyű kis ebédet és a délutánt már Montepulciano-ban kávézva terveztem. A légvonalban alig 20 kilométerre lévő városkába egy óra alatt értünk el, annyi hegyen és völgyön tekeregtünk végig, de megérte.

image00006_v

 

Bár felhős, szeles, esőre álló idő kerekedett délutánra, a városka kitett magáért, fantasztikus kilátással és ékszerdobozszerűen szép óvárossal várt minket. A főtéren megpihenve borozgattunk, kávéztunk, egy falatnyi cukrászdában fagylaltoztunk (ok, én sfogliatelle-t vettem, azokat a falatnyi roppanós kagylókat a dél-olasz utak óta imádom), élveztük a teret, a város alatt elnyúló dombokat, ahogy a naplemente felhőkön átszűrődő fényében fürödve hozták a tankönyvi toszkán-feelinget, ami lássuk be, magávalragadó.

image00021_v

Az utolsó toszkán reggelünkön már családostul érkeztünk a kávézóba, hosszan és zavarba ejtően próbálkoztunk kávékat rendelni, olyan fajtákkal kísérletezve, amely a „reggel cappucino, nap közben espresso”-fogyasztó olaszok képességeit messze meghaladta. Végül gazdagabbak lettünk pár kicsit izzadtságszagú napköziskávéval, én meg boldogan fontam rá az ujjaimat a hibátlan cappucinomra.

image00010_v

A hosszú reggelizést egy hatalmas séta követte. A férjem és Zsófi a ház körüli prücskörészésben lelte kedvét, amit meg is értettem, Annával azonban úgy döntöttünk, hogy a napokban, a kocsiból elénk táruló páratlan panorámáért gyaloglunk egy kicsit. Eredetileg Yolánt hátrahagyva terveztük a várost körülölelő völgy mentén húzódó hegygerincen való sétát, de a kutya váltig állította, hogy jönni kíván, így kisvártatva a helyi olajfaligetek között bandukoltunk, jó nagy körben körbesétálva a várost.

image00013_v

Ellátogattunk a régi szállásunkra is, titkon reméltük, hogy Louisát itt találjuk, de csak egy Bobcat áll a villája egykor oly bohém módon berendezett nappalijában és a sofőrrel képtelenek voltunk szót érteni. Ezzel a furcsa, kicsit szívfacsaró szomorúsággal megspékelve ereszkedtünk le a völgybe, hogy onnan felkapaszkodhassunk a városkába. Ki nem mondva is fájt egy édes emlékünk lánctalpas megtiprása, így teljes egyetértésben rogytunk le egy könnyed nyári frissítőre és egy kávéra a sziesztába süppedt óváros közepén.

Másnap útra keltünk, magunk mögött hagyva a ciprusokat, a pineákat, a lágy öblű völgyeket és azt a fényt. Firenze utáni hosszú alagutakból kiérve már más táj fogadott minket, a toszkán varázs szertefoszlott és néhány órára rá a Pó-síkság végtelen lapályán kereste a szemünk a kapaszkodókat, amit csak egy-egy campanille szolgáltatott.

Velence az elejétől a terv része volt, egyrészt útba esik, másrészt rég voltunk, harmadrészt előszülinapi csavargásnak azért – valljuk be – igen menő. A szállásnál most nem vacakoltam annyit, mint a múltkor, bőven elégnek ítéltem egy mestre-i albergo-t, amivel szemben persze elvárás volt, hogy jó helyen legyen, fogadják Yolánt, tárolják az autónkat és Velencébe úgy jussunk be onnan, mint a szél. Belenyúltam: volt parkolónk, a tulajdonos nem húzta fel magát a kutyán, bár megérdeklődte, hogy magunkkal kívánjuk-e vinni a városba (naná!) és a Piazza di Roma-ra szállító T3-as busz konkrétan mindkét irányba a szálló előtt állt meg.

Gyorsan lepakoltunk, a minihűtőbe beszuszakoltunk a toszkán felvágottjainkat, majd megvettük a retúrjegyeket (a szálló árulja, felár, minden plusz költség nélkül) és felpattantunk az épp érkező járatra. Yolán kissé sérelmezte a tömegközlekedésen elengedhetetlen szájkosarat, de nagy sóhajok közepedte belenyugodott a megváltoztathatatlanba.

image00003_v

Velencében pompás idő várt ránk, kicsit felhős, de meleg, nem túl párás, nem fojtogató. A kutyának feltűnően bejött a város, amíg mi a szokott útvonalon belevesztünk a múltidézésbe (itt vettük a…, itt voltunk akkor, amikor..) és felkerestük a kedvenc szállásunkat, addig Yolán a helyi erőkkel ismerkedett és nagy barátságokat kötött. Nem mondom, hogy Toszkána nem lélegzett fel Yolán távozta után, és Velence nem érezte súlyos tehernek a jelenlétét, de a modora és a lelkesedése egyértelműen sokat javult a bő egy hétnyi turistáskodás alatt.

Az alapvető problémát az okozta, hogy piszok éhesek voltunk és bár számos hely kínált szépen terített asztalokat és turistamenüt, valahogy úgy voltam vele, hogy igen, bent szeretnék enni, tudom, hogy a helyek jelentős része turistacsapda, de mégis kéne lennie egy módszernek, ahogy megtalálom az igazit. A tripadvisor ilyenkor nem mindig nyújt igazi segítséget, túl nagy a merítés, túl sok a lelkesedő és lássuk be, nem mindenkinek jelenti ugyanazt a jó étel.

Mikor a Nőket vártuk, akkor találtunk az Accademia mögött egy tüneményes, házias konyhát vivő éttermet, de az már a legutóbbi látogatásunkkor sem volt meg, így muszáj volt hazardíroznom, mielőtt az éhségtől hullani kezdenek körülöttem.

A végén jól választottunk. A Ca Delfino-ban hibátlan pasta-kat ettünk, a környezet bájos, zűrös, de élő és nem díszletszerű volt. Yolit lekötötték a turisták meg a tálamból áradó tengeri herkentyűk illata, és végül boldogan és békésen sikerült jóllaknunk.

image00005_v

A délután további részét a kellemesen üres Velence bebarangolásával töltöttük, ahol a főcsapáson ugyan voltak tumultuózus jelenetek, de a nagyobb tereken jól érzékelhető volt, hogy sokkal kevesebb a turista, mint szokott lenni.

A várost szemmel körbesimogattuk, figyeltük a fényeket, néztük az épületeket, élveztük a céltalanságunk adta szabadságot, majd utolsó filléreinken még megvettük a kötelező Venchi fagylaltokat és egy soha el nem múló torokfájás biztos tudatával visszabuszoztunk a szállásra.

Az iskolakezdéssel hajlamosak vagyunk temetni a nyarat. Egyszerűen hiába van még legalább egy hónapig csodaidő, a munka, a feladatok és a megszokás elvisz minket. Éppen ezért érdemes ebben az időszakban miniszünidőket, hosszú hétvégéket betervezni, amelyek során számos régiót felfedezhetünk, eljuthatunk olyan helyeire Magyarországnak, ami még valahogy kimaradt, vagy visszatapsolhatunk nagy kedvenceket.

Tokaj és környéken a lehető legideálisabb választás, ha ősszel útra kelnénk, errefelé minden adott ahhoz, hogy egy természeti kincsekben, kulturális programokban, gasztronómiai élményekben és borban gazdag hétvégét tölthessünk együtt. A Tokaji kirándulások egyik ideális origója lehet Sárospatak, amely kedves hangulatával, izgalmas történetével és remek borászataival minden tőle telhetőt megtesz azért, hogy nekünk jó legyen.

A számos szállás közül választhatunk, ha javasolhatom, akkor a város szélén húzódó kemping felszerelt házait érdemes felkeresni: csodás csönd fogadja itt az embert és egy pont olyan sétatávra helyezkedik el a belvárostól, ami alatt kiszellőztethetjük a fejünket és közben a sárospataki mindennapokba is betekintés nyerhetünk.

A város kedves, jól és könnyen bejárható, a klasszikus látnivalók mellett a kollégium könyvtára és a tárlatvezetés kihagyhatatlan. Senkit ne tántorítson el az épp zajló felújítás, az állványok alatt-között haladva a kertet és a termet is meg lehet tekinteni.

A Kollégium könyvtára igazi gyöngyszem

A Kollégium könyvtára igazi gyöngyszem

Ha pedig borozni vágyunk és szívesen ismerkednénk a helyi szőlőfajtákkal, klasszikus tételekkel, akkor nem csak a Cuvée-házban tehetjük meg mindezt, hanem a Harsányi Pincészet most megnyílt dűlőbisztrójában is.

image00011_v

A dűlőbisztró a Harsányi Pincészet birtokának szívében található. A fantasztikus fekvésű, évszázados múltra visszatekintő dűlők között megbújó, ügyesen a térbe szerkesztett, többfunkciós feldolgozóüzem tetején nem csak páratlan panorámához juthatunk, hanem a teraszon vagy a bisztróban végigkóstolhatjuk a pincészet bio borait.

image00017_v

A Harsányiban ugyanis a klasszikus értékek természetközeli, mégis modern megfogalmazásban jelennek meg. A 21. századi technológiával felszerelt, modern üzemében kizárólag organikus szőlőművelési módszerekkel nevelt szőlő kerül feldolgozásra, a lehető legkíméletesebb és leggondosabb módon, olyannyira, hogy az idei évtől már vegán borok előállítására is alkalmas a birtok.

A dűlőbisztró azonban nem csak a borok méltó helyen történő kóstoltatására és kóstolására jött létre: a bisztró kínálatában megjelenő, a tájegységre jellemző fogások, helyi alapanyagokon keresztül is megtapasztalhatjuk, hogy mi mindent is rejt valójában Tokaj.

Együttműködésben az erő: a megnyitón számos kedvelt helyi vállalkozás képviseltette magát

Együttműködésben az erő: a megnyitón számos kedvelt helyi vállalkozás képviseltette magát

Aki pedig közelebbről is megismerkedne a szőlővel, szívesen megtudná, hogy merre található a Rick-tanya, hol van a Ciróka dűlő és milyen szőlő is terem a Király-hegyen vagy a Kútpatka dűlőibe, annak feltétlen részt kell vennie a rendszeres szervezett dűlőtúrák egyikén. Teljesen más élmény úgy kóstolni egy dűlőszelektált bort vagy megismerni a kedves fantázianevek (Habcsók, Hízelgő) mögé bújtatott tételeket, ha láttuk, hogy honnan is származnak, éreztük, hogy milyen arra a nap, hogyan fúj a szél és megtapasztaltuk – dűlőről-dűlőre térve – hogy egy viszonylag kis területen belül milyen változó klimatikus viszonyok között fejlődik a szőlő.

image00016_v

A Harsányi Dűlőbisztróból pedig kis sétával felkereshetjük a nemrég felfedezett és érthető módon hatalmas népszerűségnek örvendő Megyer-hegyi tengerszemet, ahol remek kiállítások, kilátó és via ferrata út is vár ránk.

Kellemeset a még kellemesebbel: kirándulni, borozni, pihenni - erre tökéletes a Harsányi birtok

Kellemeset a még kellemesebbel: kirándulni, borozni, pihenni – erre tökéletes a Harsányi birtok

Egyszóval Sárospatak megérdemli, hogy az egyik aranyló, őszi hétvégénket neki ajánljuk. A Tokaji Toscana-ként is emlegetett térség valódi feltöltődést kínál a maga békéjével, csendjével, csodáival, boraival. Ne hagyjátok ki!

A dűlőtúra zseniális dolog

A dűlőtúra zseniális dolog

Tudtátok, hogy magas minőségű illóolajokkal nem csak a rossz szagokat tudjuk elűzni, hanem a nyaralás közben esetlegesen adódó gondok egy részét is? Az illóolajokat az emberiség évezredek óta használja, és segítségüket ma is nyugodtan élvezhetjük.
Most egy mini úti pakkot mutatok be, amelyben azok a HerbaTherapy olajok szerepelnek, amelyek a legjobban jönnek egy nyaralás, hosszabb út során.

CITROM

A citrom remek társ a hosszú autóutakon, hiszen illata frissít, serkenti a koncentrációt, nem engedi, hogy a figyelem lanyhuljon, de a hosszabb utakon előforduló rosszulléteken is könnyedén átsegít. Cseppentsünk a tenyeredbe 2-3 cseppet, formáljunk mini tölcsért a kezünkből, majd lélegezzünk mélyeket. Arra viszont ügyeljünk, hogy a citrom növeli a bőr fényérzenységét, azaz – főleg délszaki vidékek felé autózva – ezt mindenképp vegyük ezt is figyelembe.

TEAFA

Az egyik legjobb fertőtlenítő hatású olaj, sérülések, vérzések, horzsolások esetén közvetlenül a sebbe is cseppenthető – nem csíp, ami a gyerekek szempontjából tudjuk, hogy milyen fontos. És ami nekünk számít: nem hagy nyomot a ruhán! Széles spektrumú baktérium-, gomba- és vírusölő hatású illóolaj, kiváló torokfájás, afta vagy kezdődő ajakherpesz kezelésére is (országúti mosdók kitűnő fertőtlenítője).

ORVOSI LEVENDULA

A nyugalom és a relaxálás illóolaja, amely segít megteremti az elveszett egyensúlyt. Kiváló hűsítő, bőrszépítő, bőrnyugtató hatása miatt az egyik leghasznosabb tagja lehet a pakknak az önfeledt nyaralás alatt. Enyhébb napégésre, hűsítésre, rovarcsípésre is gyors, és természetes megoldást jelent, jól alkalmazható szúnyogok ellen is, hamar megszünteti az ellenállhatatlan viszketést egy-egy csípésre pöttyintve.

MADAGASZKÁRI KÁMFORFA

Nyáron is lazán meg lehet fázni. Ilyenkor jön jól az immunerősítő kámfor, amelyet mellkasra és/vagy gerincbe dörzsölhetünk. A kámfor kiváló vírusölő, baktériumölő hatással bír.

GERÁNIUM

Magas, 30%-os citronellal tartalma miatt kiváló szúnyog- és kullancsriasztó. Nőgyógyászati panaszok, felfázások esetén is hatásos segítség lehet, ezen kívül kiváló vérzéscsillapító és sebgyógyító is.

illoolajak_v

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS