Utazásaink

A trieszti utat alapvetően a kényszer szülte. Négy felnőtt ember életének a koordinálása már messze túlmutat a képességeimen. Nem csak a munka és az iskola miatt, hanem az egyéni hóbortjaink, passzióink, a kollégák szabadsága mind-mind extra tényezőként került bele az ősz eleji naptári tetriszembe és sehogy ne bírt kijönni a matek. Így aztán a rövid és közeli élmények felé mozdultunk, aminek a választékából viszont már Trieszt került ki nyertesen.

Trieszt pont olyan, mint Salzburg, az ember mindig elsuhan mellette, finoman vágyakozik, de pontosan tudja, hogy még csak a tervezett út negyedénél/felénél tart, így csak int a távolban pihenő városnak és célirányosan nyomja a gázt.

Az éves itáliai kiruccanásainkon mi is mindig így tettünk, a városszéli brutalista épületeket megcsodálva kanyarodtunk tova a csizma szárára, hátrahagyva a megtekintés lehetőségét. Most azonban célirányosan érkeztünk, ennek megfelelően is készültem fel a városból.

Pihenni, sétálni, nézelődni és nem utolsó sorban kávézni terveztem. A szállásunk kiválasztásánál az a szempont vezérelt, hogy központi, könnyen megközelíthető, de az egynapos városnézők útvonalából kieső hely legyen. Tökéletesen belenyúltam. A domboldalra futó utcácskánk alján a Viale XX Settembre, azaz a Szeptember 20-a út árnyas fái alatt olaszok üldögéltek, reggel fél nyolc és hajnal kettő között, a Stile Liberty, azaz a trieszti szecesszió megannyi mutatós épülete előtt platánok vetettek árnyékot a kávézó, étkező, olvasó, veszekedő, beszélgető, randizó, világmegváltó városi lakosságra. Az egésznek hangulata olyan volt, mintha a La Rambla egy kisebb, turistamentes verziójával lenne dolgunk.

A parkolással is szerencsénk volt, egy kicsit arrébb, pár buszmegállónyira le is tettük a kocsit és nem is néztünk feléje a visszaindulásig. Trieszt gyalogszerrel ugyanis tökéletesen bejárható, ha az ember nem tervez felmászni a hegytetőn lévő (szintén brutalista) templomig vagy a helyi busszal teszi ezt.

Első nap megkaptuk a hőséget lezáró vihar olasz csücskét, épp a vége vonult át a városon, elképesztő hangok és szakadó eső közepette. Így a berendezkedésre fordítottuk az energiáinkat, majd pizzázni tértünk a helyiek által kedvelt Casa Pepébe. Közben csendben lestük a kinti égboltot és a pocsolyákat felülíró esőt, majd egy csendesebb periódusban hazaóvakodtunk.

Annával másnap hajnalban nyakunkba vettük a várost. A vihar elvonult, a kitisztult ég és az esővel megtisztult város még békésen pihent mikor mi már a tengerparti sétányt róttuk, feltérképezve mindazt, ami néhány napra a miénk lesz, majd kávézni mentünk.

 

Előzetesen találtam egy csodás kis kávézót magamnak, egy teljes mértékben mentes helyet, amely a zsinagógával szemben kapott helyet, nem messze a Café San Marcótól.

A Pasticceria da Ily minden reggeli biztos bázisunk lett, egy saját pincérnővel (aki harmadik nap már törzsvendégként kezelt minket) és olyan briósokkal, amelyek majdnem megközelítették a búzalisztes testvéreiket.

A helyet már az érkezésünk napján teszteltük, amíg bevásároltuk az életben maradáshoz elengedhetetlen alapanyagokat a helyi Conadban, és úgy ítéltük, hogy jók leszünk mi egymásnak a trieszti út alatt.

A reggeli bemelegítést követően a család többi tagjába is életet vertünk egy kiadós reggelivel, majd elindultunk a város közös felfedezésére.

Trieszttől mindig kicsit tartottam. A Piazza Unità d’Italiáról és a Canal Grandéról látott képek nagyon kemény, barátságtalan arcát mutatták a városnak, féltem az osztrákos beütéstől (ld. monarchia), de ezek az alaptalan félelmeim már az első reggeli sétán elillantak, amikor kiderült, hogy Trieszt is szépen illeszkedik a szerethető olasz városok sorába, kellemes, emberléptékű, kávéillatú, otthonos. A kávéillat meg is adta az útvonaltervezésünk fő irányvonalát, a tervem ugyanis azt volt, hogy egyik kávézótól a másikig fedezzük fel a várost. A Piazza San Giovanni felől érkezve a Piazza della Borsa lekanyarodtunk, átvágtunk a főtéren, majd egy zebrával később a monarchista nagyvárosi létből egy horvát halászfaluba csöppentünk, amelynek szűk utcái elnyeltek minket a napfénnyel együtt.

Az Antica Tostatura Triestina formás kis kávézójába pihentünk meg, majd egy másik pörkölőbe indultunk.

A Torrefazione La Triestina di Ariella Doz családi pörkölőjéhez már tavaly volt szerencsénk, amikor Zoli barátunk megajándékozott minket egy zacskó őrölt kávéval, amit mi boldogan el is vittünk magunkkal a toszkán nyaralásunkra, ahol már az első kotyogósban lefőtt presszónál megállapítottuk, hogy valami egészen remek kávéval van dolgunk. A zacskót azóta is őrizzük, és nagyjából ez volt az a pont, ahol Trieszt átlépett a lehetséges úti célok közé.

Zoli már akkor sokat áradozott a helyiek kedvességén, hogy a családi üzemben a ház asszonya milyen odaadással, lelkesedéssel mesélt a kávéjukról és az 1948 óta működő pörkölőjükről. Ezt az inkább a déli vidékekre jellemző mentalitást most mi is megtapasztalhattuk, ahogy apa és fia vállvetve mutatta be – büszkén – hogy milyen is az általuk alakított, 90% arabicából és 10% robusztából készített blend, amelynek pörkölése nagyjából a bécsi és a francia közé esett. A gyors szemrevételezést még gyorsabb eszpresszók követték (ebben a formában mutatkozik meg a kávé igazi minősége, itt nincs kecmec, a tejjel, miegymással nem lehet elfedni a kávé esetleges hibáit). A városi sétánkat egy igazán príma otthoni ebéd követte, majd újabb körre indultunk. A San Marco kávéház igazi történelmi jelentőségű hely, 1914 óta várja a látogatókat. A monarchia hangulata talán itt érhető tetten a legjobban, a szecessziós, század eleji hangulatot csak fokozza a berendezés és a kávézó hátsó traktusában megbújó könyvesbolt, amely tökéletes szimbiózisban él a kávéházzal, hiszen a polcok közötti asztalokon is zajlik az élet, dolgoznak, olvasnak, beszélgetnek, és persze kávéznak az olaszok.

A reggeli kávéhoz kicsit későn nyit (fél kilenckor), ellenben a többi kávézóval viszont későn zár (tizenegykor). A kávé élményét a hely és a pincérek nagyban fokozzák.

Kis különítményünk az esti fényekre visszatért a tengerhez. Nem voltak nagy terveink, a főtér és a Canal Grande vonala között húzódó viszonylag nagy mólón tengettük az időt, élveztük a lemenőben lévő nap fényét, az általa rajzolt látványt, hallgattuk az önjelölt gitárosunk kellemes játékát és átadtuk magunkat a víz csobogásának. A tengerben ez a varázslat: van és ad, csak hagyni kell.

A naplemente utolsó fényeivel aztán visszasétáltunk a Canal Grande-hoz, hogy másik szenvedélyünknek hódoljunk: aperolozzunk egy jót, amit Triesztben szintén nem nehéz. A hazai árakhoz képest visszafogott összegekért kínált ital mellé mindenütt jár egy kis chips, amit az olaszok teljes mértékben az alkoholos italaik kísérőjeként értelmeznek és nagyon izgalmas ízesítésű, magas minőségű burgonyaszirmokat gyártanak. A kedvencünk talán a rózsaborsos, lime-os, amely valóban jól csúszik bárminemű aperitif mellé.

Annával másnap hajnalban már gyakorlottan indultunk világnak, a reggeli sétánk végén várt ránk a szemkápráztató és beltartalmában is elképesztő gluténmentes brioche és a nap egyetlen tejes kávés itala, egy jó cappucino, majd a család többi tagjával kiegészülve elindultunk a botanikus kert irányába, hogy felszálljunk a 36-os körjáratra, amely egészen a Miramare kastélyhoz visz. A trieszti napijegy 3,10 euro, azaz igencsak megéri tömegközlekedni, hiszen mind a Miramare, mint a Grotta Gigante elérhető busszal, gyorsan és a parkolás agyréme nélkül. A 36-os is negyed óra alatt átsuhant a tengerparti úton, majd nagyjából egy kilométerre a kastélytól kitette a szűrünket, de nem bántuk. A tenger partján sétáltunk végig, néztük a sirályokat, a part kövein megkapaszkodó, elterülő, már feketére sült olaszokat, majd feltűnt a Miramare kapuja és minket elnyelt egy nagyon szerethető álomvilág. A Miramare ugyanis egy mese. Mese a tengerről, a kertről és arról, hogy hogyan lehet teljes boldogságban, szimbiózisban együtt élni a tengerrel. De mint a mesék egy része, ez is szomorú, hiszen a kertben fellelhető kisebb kastély adott otthon az egykor boldog feleségnek, aki Miksa halála után beleőrült a fájdalomba.

A kert pazar látványt nyújtott, Yolanda mellett számos más kutyavendég is a passzázsokon sétált, a kerti kisházban közepes kávét és aranyáru, de egyáltalán nem vonzó szendvicseket mértek, a hely azonban lenyűgöző volt.

A flóra megtekintése után a kastélyba is bebocsáttatást nyertünk, Yolanda egy vászonszatyor mélyéről figyelte az eseményeket a vállamra akasztva, míg mi a kastély ablakaiból nyíló kilátással próbáltunk betelni.

A kastély egyébként belül is mutatós, a kiállítás sok plusz infóval szolgál, de a kastély és a kert a termek feltérképezése nélkül is igazán látványos programot kínál.

A városba visszatérve szendvicsekkel vertük el az éhünk, majd újra a belváros felé vettük az utunkat és hosszan sétálgattunk, egyre nagyobb és nagyobb köröket róva, közben időt adtunk magunknak újabb kávémérések felkeresésére, így került a napunkba a Canal Grande és a kikötő sarkán található impozáns Illy is, aminek nem csak a magyar vonatkozásai miatt érdemes tisztelettel adózni, hanem a kávéválasztékát is alaposan szemre kell venni.

A szeptemberi különlegességük egy Costa Rica-i kávé volt, amelyből eszpresszót és espresso macchiatót választottunk. A keserűcsokoládéval (étcsokoládé) kísért kávé aromája meglepően gyümölcsös volt, savai azonban szépen, visszafogottan csengtek.

A csokoládé szépen kiegészítette, kiemelte az értékeit, a csöpp csészényi kávé egy komplex ízélményt tartogatott számunkra.

A városi forgatagban ezek után furcsa EU-s játékban vettünk részt, lett egy frizbink, meg néhány félresikerült kísérletünk az eldobására, végül győzött az éhségünk és megindultunk vacsorát vadászni, amit – meglehetősen nagy kitérő után – a Viale XX Settembre árnyas fái alatt fogyasztottunk el.

 

A Hamerica’s egy olasz lánc, amely amerikai fogásokra specializálódott, választéka izgalmas, az alapanyagai jók, a trieszti egység belső tere egyenesen zseniális. Érdemes lenne ide egyszer télen is visszatérni, amikor nem evidencia, hogy az ember kint, a nyílt téren eszik, ha már egyszer ilyen csodálatos idő van.

A vacsora után már csak pihenni tértünk, mert másnapra nagy terveim voltak. A kora reggeli mentes brioche és cappucino után bevásárolni vonultunk. Az infláció előtt itthon is kedvelt időtöltésünk volt az élelmiszervásárlás (azóta inkább csak fennhangon való dühöngés, a régi árak pontos ismeretének bizonygatása a partnerünknek és mindenki anyjának szidása zajlik ilyenkor), az olaszoknál újra megéltük, mint kellemes élményt (talán mert az élelmiszerek jelentős része olcsóbb, mint mifelénk, a minőségről meg kár is vitatkozni). Yoli minden vásárlásunk után előszeretettel dugdossa bele az orrát a bevásárlószatyrokba, hogy feltérképezze a választékot, most azt is leteszteltük, hogy ha a bevásárlás eredménye ennyire izgatja, akkor vajon magát a folyamatot is csípné-e, ugyanis az olasz bolthálózatok közül a Conadba nem csak be lehet vinni a négylábú kedvenceinket, hanem külön bevásárlókocsi is rendelkezésünkre áll, amiben utazhat.

A kutyának bejött a boltba járás, úgy ült a bevásárlókocsi elejében, élesre állított orral, hogy leginkább a Titanic szerelmespárjára emlékeztetett, abban az ominózus jelenetben, a hajó orrában. Nem ficergett, nem akart kiugrani, elfogadta, hogy ez a mennyország és ennek megfelelően meg volt hatva.

A vásárlás és a reggeli után már gyakorlottan léptünk meg a Botanikus kert irányába, hogy elcsípjük a 36-os buszt, amiről kicsit arrébb átszálltunk a 42-re és azzal kanyarodtunk egyre magasabbra a Triesztet övező hegyoldalba. A végcélunk a Grotta Gigante volt, Európa legnagyobb, felszerelés nélkül járható barlangja, amely – mint megtudtuk – tulajdonképp két egymás felett húzódó barlangrendszer, két ősfolyó vájta járat összenyílásából keletkezett. Jegyet állítólag érdemes előre váltani és erre a bejáratnál számos olasz és angol nyelvű felirat figyelmeztet, de a kongóan üres előtérben a hölgy rendkívül kedvesen azonnal adott számunkra a következő vezetett túrára jegyet, így valószínűleg ez a presszió csak a nyári időszak sajátja.

A tárlatvezetésig a közelben lévő (a barlang kijárata mellett található) kávézóban sörözgettünk, rápihentünk a barlangra, majd magunkra húztunk néhány réteget (11 fok van lent), a kutyát egy vászonszatyorba ültettük és beálltunk az időközben felhízott látogatói sorba. A túrát egy helyes és rendkívül fitt fiatal lány vezette, olaszul és angolul tájékoztatva minket minden apró részletről, miközben – szinte észrevétlenül – ötszáz lépcsőn aláereszkedve megérkeztünk a barlang látogatható mélységének aljára.

Egy óriási dínótojásban álltunk, ahol a romantikus tárlatvezetőnk épp a kövek szerelméről tartott előadást, ahogy a sztalaktit és a sztalagmit egymás iránti vágya hajtja őket, hogy 12 évente 1 mm-t vastagítva önmagukon egyszer csak összetalálkozzanak a barlang magányában.

Amíg ő romantikázott, nekem elkalandozott a figyelmem és feltűnt egy a lejövetelünket támogató lépcsősornál sokkalta kevésbé szimpatikus lépcsőház a barlang falához rögzítve. Félelmeim beigazolódtak, az 500 lépcsőt felfele – kutyát vállra vetve – is meg kellett „ugranunk”, amit annyira már nem élveztem. A barlangot ettől függetlenül kár kihagyni, a méretei befogadhatóak, de nem feldolgozhatóak, a fotóink egyáltalán nem adják vissza azt a térélményt, amivel ott dolgunk volt. Nagyon más, mint a budai barlangjaink.

A városba visszatérve ebédelni tértünk, kivétel nélkül mindenki boldog volt a paradicsomszószos tésztával, majd a Nőkkel hátrahagytuk a megfáradtakat (hogy a kutya mi az ördögbe dőlt ki ennyire, azt azért nem tudom) és engedtük magunkat erre-arra elcsábítani a ruhaüzletekben, majd a végén egy aperollal ünnepeltük a létezést, miközben figyeltük az olaszokat és erősen irigykedtünk arra az eleganciára, amit ők la bella figura néven emlegetnek. A la bella figura alapvetően nem öltözködési stílus, inkább életviteli forma, afféle filozófia, hogy jól kinézni nem opció, az élet minden napján, minden helyzetben tegyünk meg mindent azért, hogy önmagunk legjobb formáját hozzuk (lazán és könnyedén, ne pedig erőlködve és túlzón). Az olaszok nem mennek mackónadrágban a boltba, a táskájuk és a cipőjük alapból harmóniában van, a laza elegancia nagymesterei, akik érik és tudják, hogy a papucscipő az ő lábukon mindig más minőséget fog képviselni, mintha mi bújnánk bele. Elsajátítani valószínűleg szinte lehetetlen ezt a született arányérzéket, de törekedni rá lehet és érdemes.

Az estét további aperolok színesítették, meg az elengedhetetlen kávévásárlások, amelyekkel majd otthoni környezetben nyújtjuk tovább az olasz élményt, ameddig a frissen pörkölt kávészemek kitartanak.

Az idei év egy olyan tartománnyal ajándékozott meg Itáliában, ami eddig érthetetlen, de alapvetően könnyen kideríthető okok miatt kimaradt, július elején Emilia Romagna-ba vezetett az utunk, hogy a férjem részt vehessen a WRTC 2022 elnevezésű rádióamatőr olimpián. Az első WRTC versenyt Amerikában, Seattle-ben rendezték meg 1990-ben és azóta négy évenként más és más ország veszi át a stafétát, hogy otthon adjon ennek az izgalmas versenynek. 2018-ban kapta meg Olaszország a 2022-es olimpia rendezési jogát, amelyet sajnos a pandémia ellehetetlenített, de idén sikerült végre mederbe terelni a szervezést, így már év elején tudtuk, hogy a július Bologna mellett talál majd minket.

A felkészülési időszak mindegyikünk számára mást tartogatott. A férjem műszaki eszközök tömegét halmozta fel a nappaliban, különféle berendezéseket forrasztgatott, én pedig elmélyültem a régió megismerésében, felkutattam Bologna gluténmentes éttermeit, megnézegettem a környező városokat és nagyjából összeállítottam egy rendkívül rugalmas, de követhető útitervet. Majd július elején, egy közepesen hosszú munkanap végén összepakoltunk mindent, a macskahordozóba rekesztett Yolánt beszíjaztuk a hátsó ülésre, majd békésen és nyugodtan nekivágtunk az útnak. Úgy terveztük, hogy lassan csordogálunk le a másnapi regisztrációra, szépen kényelmesen végigkávézva az olasz szakaszt, miután egy szlovén vacsorát is a programba illesztettünk.

Az égieknek más terveik voltak. Azt már megszoktuk, hogy Ljubljana felé egyszer csak lecsap ránk az eső és nagyjából Triesztig szorongat minket, de most kiadósabbnak bizonyult a vihar, Szlovénia java részét nagyjából úszva tettük meg a vízszintesen becsapódó esőt közepes eredménnyel lapátoló autóval és a vihar majdnem Bolognáig velünk is maradt.

Ennek megfelelően megviselten érkeztünk meg a versenynek otthont adó kisvárosba, Castel San Pietro Termébe, ahol rigófüttyös hajnal fogadott minket. A regisztrációra kijelöl szállodába némi csengetés után kaptunk bebocsáttatást, majd felvilágosítottak róla, hogy alig néhány óra múlva kezdetét veszi a regisztráció, addig kössük le magunkat. Nem kellett kétszer mondani, a szálló halljában talált kényelmes kanapén perceken belül három megfáradt utas aludt, egészen a bár kávégépeinek első – sokat sejtető – hangjáig.

Az életmentő kávé és újabb ígéretek után megpróbálkoztunk a másik szállodába legalább becsekkolni, majd mikor itt is csak ígéretekhez jutottunk (és átestünk minden létező holtponton), elindultunk felfedezni a várost. Castel San Pietro Terme is azon olasz kisvárosok sorába illik, amelyekről sose hallottunk, de bármikor el tudnánk itt képzelni az öregkorunkat, kedves, néhány utcányi, igényes épületekkel, barátságos kávézókkal megszórt főutcájáról csodás templommal és mutatós városházával gazdag tér öblösödik ki, mellette ott a napórás ház a hatalmas pasticceriával (cukrászda), amihez természetesen panetteria (pékség) is csatlakozik.

A pineákkal és platánokkal szegélyezett úton számtalan forrással találkoztunk, a termálvíz illata már megelőlegezte ezeket. Nagy parkok és játszóterek hirdették, hogy ide üdülni, gyógyulni járnak az olaszok, a versenyre érkező külföldieken kívül nem is láttunk más turistát. A helyiek se, akik a szokottnál is kevesebb angolt beszéltek, de nagyon segítőkésznek bizonyultak, örömmel fogadták mindenütt Yolánt (még az élelmiszerboltokban is).

Megszereztük az első olasz reggelink minden elemét, majd visszavonultunk a szállásunkra, kicsit lepihentünk a frissen szerzett szobánkban, majd a regisztráció következett.

A délutánt már mindenki a saját vérmérséklete szerint szervezte, a férjem a rendezvényen, én pedig Yolán és egy jó könyv társaságában a városban töltöttem a napot, hosszan üldögélve csendes kávézókban, mígnem este a vacsora előtt összefutottunk, majd a társasággal közösen étkezni tértünk.

A frissen kapott programfüzetet bújva egyértelműen látszott, hogy a másnap lehet a miénk, nem volt kérdéses, hogy Bolognában töltjük. Bolognáról nagyjából tudtam a tornyokat, a visszhangot, a minden oldalon más és más ranglista szerint sorolt katedrális történetét, a helyi gasztronómia kiválóságait, az árkádokat, Edit barátnőm felkészített, hogy élmény lesz, de hogy ekkora, azt nem gondoltam.

Bolognába bejutni gyerekjáték volt, az autót csak le kellett tenni az ingyenes parkolóban a vonatállomás mellett, a Trenitalia sajátos logikáját kiismerve ki kellett nyerni a jegyeket az automatából (van app is, de azzal a kutyának nem lehet a jegyet megváltani), majd fel kellett szállni a jó irányba tartó vonatra. Mondom: a jó irányba tartó vonatra. Ok, csak egyszer baltáztuk el, láttuk Imola festői vasútállomását és visszafelé a kalauz is értette, hogy miért nem oda és úgy szól a jegyünk, ahogy éppen utazunk. Többet nem tévedtünk.

A Trenitalia járatával – annak hangulatától függően – 15-25 perc alatt már a bolognai pályaudvaron is van az ember, ahonnan egészen kis sétával elérhető a belváros (ahogy az összes környező nagyobb város esetében is). Vonattal járni kényelmes, tiszta, légkondicionált, akad rajta mosdó és mivel gyakran közlekedik, így hely is szinte mindig van.

Bologna már az entrée-val belopta magát a szívembe, terrakotta házai, az árkádok alá bekapó surló fények, a végtelen számú motor, az emberléptékűen elegáns helyiek kavalkádja annyira szépen és egységesen örvénylett, hogy mire beértünk a főtérre, én már egészen otthon is éreztem magam. Kerestem a hasonlítási alapot, hogy mennyire toszkán, van-e benne Róma, érzem ez az északi jelleget, de nem, Bologna valami egészen mást kezdett megmutatni Itáliából, mint amivel addig dolgunk volt.

Rögvest egy kávéval akklimatizálódtunk, miközben Ravel Bolerója búgott játékosan a Neptun téren, gyerekek közt kavargott a háromszemélyes fúvós társulat, a kisvárosi hangulathoz zenei tökéletesség és lazaság társult, ezt a csodás kombót többször is megtapasztaltunk az egy hét alatt.

Nem voltak nagy terveink, inkább csak bóklászni szerettünk volna, kicsit eltévedni, árkádok során bejárni azt, ami a belvárosi részhez tartozik. Ez alapvetően maradéktalanul sikerült is. Először a katedrális oldalában indultunk neki az egyetemi résznek, apróbb templomokba lesve, csodás kapualjakat fotózva.

Az egyetemen aznap lehetett a diplomaosztás, a városrész telis-tele volt babérkoszorús, frissen végzett hallgatókkal és papírtálcákon canolli és pizzetta tornyokat egyensúlyozó, utcán, templomlépcsőn, étteremben pezsgőző családtagokkal. Az irodalom tanszék melletti aprócska téren a pezsgős dugók mellett patakokban folyt a prosecco, szinte tapintható volt a boldog felszabadultság.

Errefelé még ráleltünk a Basilica di Santo Stefano előtti térre, jól bele is szerettünk, majd visszaindultunk a belváros irányába, hogy a Via Altabella macskaköveire kiterített, ingatag asztalok hálózatából szőtt teraszok egyikén megebédeljünk.

Itáliában mentesen étkezni (ha csak nem cukormentességről van szó) szinte már öröm. Nem csak az üzletek kínálata igazodik az igényekhez, hanem az éttermek kínálata is tükrözi az érzékenységet az érzékenységekre. Számos csak mentes étterem található mindenütt és a vegyes konyhát vivő helyek is igyekeznek külön étlappal és elkülönített elkészítéssel kezelni ezt a kérdést.

Mi is így pizzáztunk, a férjem klasszikus, én mentes alapokon, borozgatva, miközben körülöttünk zajlott az élet, cekkerekkel megpakolt háziasszonyok tértek haza, egyetemisták siettek el, párok andalogtak, a helyi kutyakolónia megannyi példánya tette tiszteletét, ami Yolánból mindig heves érzelmeket váltott ki és jól megijesztette az arra járókat az asztalterítő alól felhangzó ugatás.

Az ebédet követően a híres tornyokat is megtekintettük. A tér átmenetileg fotózhatatlan, állványrengetegbe burkolva áll az Asinelli torony, de a környező utcák csak ránk vártak és még a Kis Velencéhez is el szerettem volna jutni a nap folyamán. Bolognában sétálni valóban élvezet, a nyár közepén egyetlen fülhallgatós, tépett esernyős guide-dal megspékelt turistacsoportot sem láttunk, a pezsgő élet más forrásokból táplálkozott.

Egyetlen helyen volt turistaélményünk, abban az aprócska, nevenincs utcában, ahol a La Piccola Venezia található.

Az Appeninekből érkező patakok vizét elvezető csatornára néző aprócska ablakból valóban Velencére emlékeztető kilátás nyílik, bolognai színekbe, azaz a terrakotta összes árnyalatába öltöztetett házakkal. A velencei élmény után már csak a vonat várt ránk, meg egy tökéletes olasz vacsora, sok-sok pasta és nagyon finom, vargányával párolt borjú.

Másnap a férjem már elfoglalt rádióamatőrré avanzsált, mi pedig Yolánnal önállósítottuk magunkat, leparkoltunk a pályaudvar mellett, rutinosan vettünk két jegyet és elvonatoztunk Modenába. Elsődlegesen a Ferrari múzeum volt a célom, egyszerűen szeretem a szép autókat és abból ezen a környéken nincs is hiány. A Motor valley-ként is emlegetett régióban nem csak a Ferrari, hanem a Lamborghini és a Ducati múzeumai is megtekinthetők.

Ferrariból kettő is akad, az egyik Maranello-ban, a gyárban, a másik pedig az alapító, Enzo Ferrari egykori szülőházában és a 2012-ben mellé épített ultramodern kiállítótérben, Modenában. Miután leleveleztem a múzeummal, hogy hordozóban tárolt, kisméretű kutyával is látogatható, ezen az esőre álló délelőttön egy vászonszatyorral a vállamon meg is jelentem a pénztárnál, megváltottam a jogunkat a nézelődésre.

Az olaszok szépérzéke mindig lenyűgöz, nem csak a tárgyaik esztétikuma az, ami megfog, hanem az is, ahogy ezt prezentálni tudják. számos időszaki kiállításban futottunk már bele az évek folyamán és mindig megkapó, látványos tereket hoztak létre. Ez most sem volt másképp, a dinamikus ívet futó csarnokban kihelyezett autókat öröm volt nézni, ahogy a megható (és finoman hatásvadász) 10 perces kisfilmet is, amely Enzo életútját és a Ferrari születését mutatta be számunkra.

Yolánnal ki is próbáltuk a Ferrari-élményt, bár ő inkább csak gyors ütembe betekeredett az ölembe aludni (a sok túrázás körben mesteri fokra fejlesztette az azonnali alvást, amint erre lehetősége nyílt), így csak én, meg a fotós tudja, hogy az erről készült kép egy 3 és fél kilós ózdi szörnyet is tartalmaz.

A múzeumban még ittam egy jó café macchiatót (1,5 euro), majd elindultunk elfedezni a belvárost.

Nem tudom, hogy az esőre álló idő vagy mi okozta, de Modena kongó ürességgel várt. A világörökségként számon tartott főterén ketten ha lézengtek, egyedül a piacon lehetett több emberrel találkozni.

Tiszteletünket tettük Luciano Pavarotti szobránál, megtekintettük a koragót, késő román katedrálist, a gyönyörű rózsaablakokkal, sajátos díszítőelemeivel, átbotorkáltunk minden macskakövön, majd pizza után néztem.

Egy remek mentes éttermeket listázó appban meg is akadt a szemem a vasúthoz közeli utcák egyikében található I Dissonanti éttermen, így Yolánnal erre vettük az irányt. Mióta kutyával járjuk a világot, még inkább feltűnt, hogy az olaszok mennyire szeretik az állatokat.

Nem néznek hülyének, ha kutyával a karodon válogatsz a ruhák között, a könyvesboltokban kisebb kutyatalálkozókat lehet – spontán – szervezni, a kávézók előtt majdnem mindenütt ott a friss víz és azonnal hozzák a vizet nekik is, ha esetleg egy-egy helyre beülsz.

Yolika most is boldogan pihent, amíg én rendeltem egy klasszikus, bivalymozzarellás gluténmentes pizzát, együtt lógattuk a lábunk, miközben az étterem viszonylagos csendjében és nyugalmában vártunk az ebédemre. Életem eddigi legjobb gluténmentes pizzáját tették le elém. Olyan jó volt, hogy egy darabig voltak kétségeim a tészta mibenlétével kapcsolatban, szentül meg voltam győződve, hogy az olaszommal volt a gond és azért hoztak rendes tésztájú pizzát. A csodapizza után még sétálgattunk egy kicsit, majd vonatra szálltunk és visszatértünk Castel San Pietro Termébe. A közös vacsora és kis pihenő után azonban újra Bologna felé vettem az irányt, ezúttal kocsival, a pályaudvar mellett Anna várt rám egy rövidke repülőút után.

Reggel már vele kiegészülve vettünk búcsút az autótól és szálltunk fel a menetrendszerinti bolognai vonatunkra. Amellett, hogy meg szerettem volna mutatni mindazt, amit már a férjemmel felfedeztünk, az előkészítő munkálatok alatt találtam egy olyan programot, amihez hasonlóan elszánt emberre volt szükségem, aki nem riad vissza egy kis gyaloglástól.

Bologna egyik klasszikus látnivalója a San Luca bazilika, amelyhez a világ leghosszabb árkádsora vezet, a város melletti, 300 méter magas dombra, közel 4 kilométeren át, 666 árkád kanyarodik fel, hogy a kápolnában őrzött szent szobra esőben és tűző napsütésben is sértetlenül vándorolhasson, ha épp úgy hozza úri kedve vagy a katolikus naptár. Az út, a bolognai árkádokkal együtt, 2021 óta a Világörökség részét képezi.

Ebben a leírásban több csúsztatás is van: egyrészt a város központjából induló út elején egy fia számozás sincs, másrészt arról a legtöbb leírás mélyen hallgat, hogy az út fele hegymenet. Mi persze teljesen felkészülten vágtunk az útnak, hónunk alatt a Ferrero egyik sikertermékét, egy másfél literes Estatea-t szorongatva, némi szőlőt majszolva.

Yoli is lelkesen ficergett, a zarándokkutyákkal haverkodott, majd együttesen kezdett a mozgásunk belassulni a 400. árkád környékén. Dél lett, az árkádok alatt megállt a levegő, a kabócák már olyan őrült ritmusban és hangerőn ontották a fehérzajt, ami minden más zajt elnyomott, mi pedig sorra kerestük a kevésbé napos kiülőket egy-egy kisebb levegővételért és hol az építők anyját, hol magunkat szidtuk. Fent persze mindenért kárpótolt a panoráma, a bukolikus, szinte toszkán táj szépsége feledtette velünk a felfele utat, és lefelé már szinte könnyedén szaladtunk vissza azon az öt kilométeren.

A város aztán minket is elnyelt, jártunk a Galleria Cavourban, hosszan nézelődtünk a Quadrilatero környékén, majd betértünk az Eataly csodás, háromszintes üzletébe, ami mindazt tudja, amire nekem alapból szükségem lehet: van benne bor, van benne kávé, van benne delikát, van benne könyvesbolt és van benne történelem.

Ha csak néhány óra adatna meg Bolognában, akkor én biztosan ide mennék, meg a Basilica di Santo Stefano környékére. Az Eatalyról is ejtsünk azért néhány szót. Bár közkedvelt közhely, hogy Bolognában a legjobb az olasz konyha és hogy ez a vidék gasztronómiai szempontból a csúcs Itáliában, ennek kivételesen van alapja. Számtalan világklasszis élelmiszer otthona ez a vidék, említsük csak a parmezánt vagy épp a mortadellát, de a pármai sonkával vagy a modenai balzsamecettel is jó példákat hozhatunk. Az első Eataly egy egykori vermutgyárban létesült Torino mellett, ma már több mint 40 egységük található.

A hosszú nap végén még – engedve a hely szellemének – pasta al ragù alla bolognese került a tányérunkba a hűs árkádok alatt egy újhullámos kifőzdében, majd haza indultunk, hogy a közel 20 kilométer sétát kipihenhesse a lábunk.

A bolognai út talán egyetlen fix pontja Yoli és a tenger randevúja volt. Készültünk rá, időben meg is érkezett a tulirózsaszín cápás úszódressze, méretes uszonnyal és nagy, a hitelesség kedvéért több sorban szerelt biztonsági csattal. Yolanda fel is próbálta, dülöngélt benne egy darabig a szárazon, majd megállapítást nyert, hogy a cápaszerkóhoz víz kell, az pedig akad, mondjuk Riminiben. Riminire a kutyabarát strandok miatt esett a választásom, megolvasva az interneten az összes dogfriendly csoportot kiderítettem, hogy ezen a szakaszon több ebbarát strand is akad, ahol megmárthatjuk a kutyát. Persze nem csak olyan hűbelebalázs módjára, hanem tudatos tervezést követően, előzetes regisztrációhoz kötötten, 30 euro ellenében. Na, itt kezdtem el először gyanakodni, nézvén az ózdi szemébe, hogy mennyire vágyja is a tengert, aztán a baráti, pár euróból elvonatozgatunk Trenitalia kezdett csúnya összegeket írni a Castel San Pietro Terme – Rimini vonatkozásokra és gyors fejszámításokat követve, figyelembe véve a kutyának esetleg nem jön be a víz együtthatót, Rimini úgy esett ki a célállomások közül, amilyen biztos befutó volt az elején.

Helyette Ravenna felé orientálódtunk. Ennek több oka is volt, egyrészt a vonatjegy sokkal emberibb összegbe került, aztán a San Vitale miatt is érdemesnek tűnt felkeresni a várost, Dante is vonzott és nem mellesleg fél órás buszúttal saját tengerparti szakasszal szintén rendelkezett, azaz nem kell egy napot a homokban rostokolnunk, hogy teszteljünk egy elméletet. Ravenna hivatalos turistainformációs oldalán számos kutyabarát strandot sorolt, köztük kettőt a városhoz közel fekvő Lido di Dantén. Így kerültünk Ravennába.

Amennyire Modena nem bírt magához édesgetni, Ravenna az első percben megkapott. Volt valami a levegőben, jó volt a város összképe.

Szerethető boltok sorjáztak a barátságos és emberléptékű főutcán, belefutottunk egy fesztelen olasz esküvőbe, olyan, de olyan gasztropiacokon jártunk, hogy szinte a látvánnyal jól lehetett lakni, a San Vitale együttese megkapó volt.

A vele szemben kínált kávé hibátlan.

Az ebédünkre meg tényleg csak jót lehetett mondani, a lokáción át, a kiszolgáláson keresztül, egészen az ételig.

 

Dante pedig gyönyörűen keretezte az egész ottlétünket, kiállítás, hűtőmágnes, bögre, táska, szobor, sírhely, emlékmű formájában.

Ebben a boldogan elégedett állapotban vettünk is két retúr jegyet a tengerpartra és a menetrendre és a sebességkorlátozásokra fittyet hányó sofőrünkkel együtt elzötyögtünk a Lido di Dantéra, amelyet fogva tartott a délutáni forróság, meleg szél kavargott, vörösre égett turisták csoszogtak vietnámi papucsban és akkor se lettem volna meglepve, ha ördögszekerek kavarognak tova mellettünk Morricone zenéjére. Gyorsan csekkoltam a ravennai turisztikai hivatal oldalát, kikerestem a térképen a megfelelő strandot, majd tempósan lepattantam mindkettőről. Kiderült ugyanis, hogy a kutyabarátság egészen addig terjed, hogy az adott strand egy elkülönített, a tengertől legmesszebb eső szegletében a kutya velünk együtt fekhet az árnyékban, vagy a napon. Ez már a kutya vagy a mi döntésünk. Remek. Kicsit csalódottan ácsorogtunk a semmi közepén, néhány strand hátában, a tengert ugyan láttuk, de elérhetetlennek tűnt. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy visszaszállunk a talán meg a megállóban sziesztázó buszunkra, de inkább picit keresgéltem a neten és meg is lett, a látványosan illegális, de bevált megoldás. alig 20 perc sétával a töltésen és néhány, a hetvenes évek óta fel nem újított balatoni kulipintyóval felszerelt telek mellett elsomfordálva a semmi végén találtuk magunkat, bokrokkal és elhagyottnak tűnő kalyibákkal övezve. A bokrok mögül a tenger zúgott felénk és fürdőzők hangját hordta a szél, így aztán nekibátorodva átvágtunk az épületek között és a helyiek által használt partszakaszra bukkantunk ki. Plázs helyett barátságos tengerpart, ágysorok helyett takarók és törölközők tarkították a homokot. Yolit tempósan beleszereltük a cápa jelmezébe, majd jöhetett az egy évvel ezelőtti álmunk: vízre tettük a kutyát. Aki gyűlölte, prüszkölt, menekült, megpróbált a lábunkra mászva kikecmeregni ebből a sós istencsapásból. Mi pedig olyan felszabadultan, mélyen és szívből nevettünk, amiért már megérte ez a teljesen feleslegesnek tűnő kaland. A vége persze az lett, hogy a neoprém fürdőlepedőkbe csavart, csöpögő ebbel utaztunk haza, buszon és vonaton, a só rászáradt a lábunkra, a homok beette magát mindenünkbe, én pedig egyre inkább azt éreztem, hogy nagyon tudnék élni itt.

A másnap újra Bolognában talált minket. A reggeli cappucinót az Eatalyban mérték nekünk, így aztán jól ott is ragadtunk, könyveket böngészve, majd a világ legnagyobbjának induló, de építésében megrekedt (megrekesztett) bazilika főhajója mentén haladva elindultunk a Basilica di Santo Stefano irányába.

Itt nem csak a toszkán hangulatú tér várt vissza, hanem végre a Szent Sír templomán keresztül bebocsáttatást nyertem mind a hét templomba, jártam Pilátus udvarán és határtalan boldog voltam, hogy a barokk ide nem tette be a lábát és nem szórta tele a szokásos ízléstelenségével.

Ezt követően tudatos eltévedésben voltunk, minden irányba csavarogtunk, amerre csak az árkádok vittek.

Gondoltam, Anna se maradjon ki a jóból, elvittem hát a La piccola Veneziához, ahol most nem volt sorállás, ellenben az ablakocskáról eltűnt a lakatokkal terhes ajtó csak a puszta zsanérok maradtak mementóul.

Ebéd fronton újítottunk, a bolognai módi másik aspektusát tekintettük meg, tészta helyett szendvicsben utaztunk. A Pan8 remek választásnak bizonyult, bár kicsit ki akarták maxolni a bevételt és a nyakamban is épp csak nem ült valaki, de kedvesek voltak, a gluténmentes kenyerük teljes mértékben ehetőnek bizonyult és a csípős mortadella telitalálat volt.

A nap végére már csak egy kis klasszikus boltjárás maradt, a három emeletes Benetton és a Bialetti szakbolt szemlézése után jólesően ringatott minket haza a vonat.

Már az első napon feljegyeztem magamnak: Castel San Pietro Termében hétfőre esik a piacnap. A toszkán utakon már szert tettünk kisvárosi piacnapi rutinra, gondoltuk itt is majd kényelmesen megjelenik az 5-6 teherautó, lesz két zöldséges meg egy cipőpertlis stand, aztán ennyi, de Castel San Pietro Termében komolyan vették a piacozást. Az élelmiszer valójában elenyésző volt, de ruházati cikkekben, konyhai termékekben nagyon erős felhozatal volt, végig a belváros hosszán, sőt a bazilika előtt még dupla ágymatracokat is kínáltak, szépen gusztusosan megágyazva az esetleges vevőknek.

Volt kalapból, számtalan turkálda üzemelt, a déli végeken pedig lehetett friss gyümölcsöt, zöldséget venni, sajtokat és egy kevés halat is.

A piac feltérképezését követően, az aznapra prognosztizált 40 fok okán pihenőt rendeltünk el és a nap nagy részében nem is tettünk semmi érdemlegest. Lógtunk a verseny fáradalmait kipihenő rádióamatőrökkel együtt a medenceparton, olvastunk, majd a férjem gálavacsorára volt hivatalos, mi pedig egy utolsót koccintottunk az itáliai kánikulában.

Utolsó reggel Anna Bologna felé vette az irányt, mi pedig mindent visszaillesztve a csomagtartóba és a hátsó ülés különböző zugaiba, megindultunk San Marino felé, hogy újabb országgal gyarapítsuk a listánkat. Az előző napi hőség tovább tetőzött, sőt lapot is húzott rá, a 38 fokból laza 40 lett, mire felkanyarodtunk az utolsó utáni parkolóba a sziklaplató tetején. A hetes parkolót nekünk találták ki, a félelmetes ZTL-zóna határán húzódó parkolóban könnyen találtunk helyet (a lentebbiek jóval zsúfoltabbak voltak vagy teljesen telinek tűntek).

A városba tett sétánknak a meleg tett be igazán, így igazából csak körbe sétáltuk a legbenső részeket, kicsit fotózgattunk, majd a zakopanei emlékeinkre appelláló füstszagot követve betértünk egy kellemes étterembe, ahol pazar kilátásban, csodás légmozgásban és remek ebédben volt részünk.

 

A végén a férjem meg is jegyezte, hogy ez itt most annyira tökéletes volt, hogy akár meg is ünnepelhettünk volna valamit. Ez az ebéd tökéletes zárása volt az utunknak.

Idén 25 éves a Csongrádi Borfesztivál, egy igazán jó nyárzáró kavalkád a Dél-Alföld egyik legszebb városában. A program helyszíne a város szívében található, a fesztiválhangulat garantált, koncertek sora várja a közönséget. A poptól kezdve az a capellán, a garázsrockon át, az operetten keresztül (a nóta és a népdal is szerepet kap) minden korosztály megtalálja a kedvére valót. A kisgyermekes családokat mesejáték, vidámpark, arcfestés, kézműves vásár és ásványbörze várja. A Borfesztiválon nemcsak a csongrádi pincészetek boraival ismerkedhetünk meg, hanem a Tokaji, Dél-Balatoni, Hajós-Bajai, Kunsági és Mátrai borvidék borászatainak kínálatából is válogathatunk, sőt a résztvevők megkóstolhatják Csongrád város

A „gasztroutca” kínálata is bőséges: a grillezett kolbászoktól, pácolt húsoktól kezdve a kürtőskalácson, lepényen, réteseken át minden finomság fellelhető. A „kallódó” felnőttek, felnőttmegőrzőben pihenhetnek, ahol különböző logikai- és társasjátékokkal foglalhatják el magukat. A program minden este utcabállal zárul.

A Borfesztivál programjain való részvétel mellett, a város számos turisztikai látványossággal is várja az ide érkezőket. Megnézhetik a Belvárosban az autentikus Gyökér utcai, nádfedeles tájházat, a Körös-torok homok fövenye a strandolni vágyókat vonzhatja, a napimádóknak pedig érdemes a Csongrádi Gyógyfürdőbe és Uszodába is ellátogatni egy vagy több csobbanásra. Kerékpárral szintén bejárható a város, a Csemegi Károly Könyvtárban bérelhetők kétkerekű járgányok, így a városban még könnyebb a kalandozás. 

Nem tudok az északi parttal betelni, most éppen Paloznakon ért a varázslat, ahol az idei június legverőfényesebb napját töltöttem a Homola Pincészetnél. A délelőttöt a Borteraszon köszöntöttem, a kilátást kémlelve, kicsit napozgatva, árnyékba húzódva, helyi termelői finomságokat reggelizve, pezsgőt kortyolgatva, miközben Egry József csodás művészetéről hallgattam egy átfogó és igazán plasztikus előadást.

 

Délben alámerültem a pincészet tágasan hűs funkcionális tereibe, tartálymintákat és a pincészet már palackozott tételeit kóstolgatva. Majd kora délután a Sáfránkertben kertjében, a szélvitorlák adta árnyékok alá húzódva kóstoltam végig a nyári menüt, keresve az emblematikus fogásokat, élvezve a helyi ízeket. A Homola Pincészet már most komplex kulturális programot ígér, ami 2025-ig fog kiteljesedni, ahogy a pincészet építészeti munkálatai – a terveknek megfelelő ütemben – haladnak. A jó értelembe vett Balatoni Hedonizmus a Homola Borteraszon és a Sáfránkertben azonban már most is gyönyörűen tetten érhető, legyen szó kultúráról, borokról, ételekről. Homola Szabolcs szerint a négyévszakos Balaton megteremtése ugyanis nem csupán néhány vendéglátóhely nyitvatartásán múlik, hanem leginkább azon, hogy érdemes legyen a tó partjára látogatni, azaz kulturálisan is tudjon élményt nyújtani év közben. A most épülő élményközpont pont ezt a folyamatosságot kívánja megteremteni a négy évszakon átívelő programláncolatával, amely között a nemzetközi vendégelőadások is szerepet kapnak majd. A Homola-koncepció célja, hogy a térségbe érkezők megismerkedjenek a paloznaki életérzéssel, a helyi értékekkel, ehhez társítanak változatos kulturális programkínálatot a nyáron.

Ez itt a kert

A pincészet június 30-án egyedi gasztrokulturális programra hív minket. Az érdeklődők betekintést nyerhetnek a borászati és gasztronómiai trendekbe, a hazai borfogyasztási kultúrába, a borászati márkaépítésbe, kiemelt téma lesz a fenntarthatóság, valamint megismerhetik a térségre jellemző eredetvédelmet, a Csopaki Kódexet. A nyílt kerekasztal-beszélgetések mellett minipiacon nézelődhetünk, piknikezhetünk, sőt még egy borkóstolón is részt vehetünk, ahol lehetőségünk nyílik a térségre jellemző borok összekóstolására. Mindehhez a Homola Borterasz egyedülálló panorámája társul, ahol a Balaton szinte a kert végét éri. Az esemény ingyenesen látogatható, a Veszprém-Balaton 2023 Európa Kulturális Fővárosa programsorozat támogatásával valósul meg.

Paloznaki Fűszerkert

2023 nyarán debütál a Homola Pincészet és a Képező közös művészeti projektje, a Paloznaki Fűszerkert, amellyel a szervezők a Balaton-felvidék régió kulturális elemeit hozzák szimbiózisba. A sorozatban a képzőművészet, a gasztronómia és a Balaton mutatkozik meg egyedi gasztrokult-est keretében. A július 1-jei nyitóesemény fókuszában a Balaton festője, Egry József élete és munkássága áll. A Képező galéria és közösségi tér alapítóinak célja, hogy kiállításokkal, gyerekeknek és felnőtteknek szóló programokkal közelebb hozzák hozzánk a képzőművészetet. A budapesti közösségi térben már ismert Művészetről könnyedén sorozatuk nyári kiadása a Paloznaki Fűszerkert. A sorozat további előadásai: július 13. 19.00 – Szinyei Merse Pál Fonyódon július 27. 19.00 – Fürdőzők augusztus 18. 19.00 – Bor, mámor, szerelem – festők és múzsáik Az előadásokat két helyszínen rendezik, a Homola Borteraszon, illetve a Paloznaki Szent József Ház kertjében.

Előre, 2025-re!

A tervek szerint 2025-ben a Homola Pincészet új, többfunkciós terével bővül a Balaton északi partjának kulturális palettája, a tervezett élményközpont négy évszakon keresztül fog kulturális programokat kínálni számunkra. A pincészet új épületegyüttes két színpada többfunkciós rendezvénytereknek ad majd helyet. A szőlészeti épület a szőlőtőkék között simul a Balaton-felvidéki tájba, a felszínen tehát nem az épületen van a hangsúly, hanem az azt körülvevő lugason, szőlőtőkéken és kerten. Egy modern, 21. századi kert, ami képes lépést tartani a klímaváltozással, a balatoni éghajlat alakulásával, magában hordozza az elmúlt évszázadok kertépítési és tájépítészeti hagyományait és annak esztétikai minőségét egyaránt. Az épület egy hatalmas üvegfelületekből álló télikerttel egészül majd ki, ami szépen összekapcsolja a kintet és a bentet, a lentet és a fentet, hogy a tájba még jobban belesimuljon, annak organikus részévé váljon a Homola Pincészet, amely az idei évtől a művelt teljes területének organikus átállását végzi épp. Az érintett területi 15 hektáron fekszenek: Paloznakon a Sáfránkert- és Hajnóczy-, Alsóörsön a Gölye-mál-, Tihanyban pedig a Lapi-dűlők.

A borok természetesek, a borászat számára évek óta fontos, hogy természetközpontú és fenntartható szőlészeti és borászati eljárásokat használjanak, így a lehető legtisztább formában adják vissza a termőterület, a terroir sajátosságait, mutassák meg a szőlő igazi arcát, adjanak képet az adott évjárat egyediségéről. Az organikus művelésre való átállás részeként a Homola borok szűkebb, de annál fókuszáltabb, magas minőségű portfólióval lesznek jelen a piacon, a jelenleg a pincészet szortimentjében található választékot idővel szűkítik, koncentrálják, hogy valóban a termőterület legjellemzőbb fajtái maradjanak a pincészet választékában. A fő fajták: az olaszrizling, mely kiegészül a rajnai rizlinggel, a sauvignon blanc, a kékfrankos és a syrah.

Az organikus művelés mellett a pezsgőkészítés szintén fontos szerephez jut a pincészet életében, amely a birtok saját furmint és chardonnay fajtáira épít. Nem véletlen, hogy a borászati üzem fejlesztésének részeként a Homola Pezsgőpincészet is megépül, így a következő években egyre nagyobb tételben lesz lehetőség hagyományos módon (méthode traditionnelle) pezsgő készítésére. A 2020-as évjáratú palackok már meg is jelentek a kínálatban, érdemes ízlelgetni, ismerkedni velük.

Sáfránkert – friss, üde, helyi

A Sáfránkert friss, helyi alapanyagokból készült ételekkel, otthonos hangulattal, a szezonális kínálattal vár ránk Paloznakon.

A könnyed, nyári gasztronómia minden elemében megmutatkozik, a szűkre szabott, ügyesen szerkesztett étlapon könnyen megtalálhatjuk a nagy nyári kedvenceinket, a hűs eperlevestől, a tokhallal készített édesköményes hallevesen és a deszkáról szaggatott nokedlivel tálalt csirkepaprikáson át, egészen a szépséges, minőségi túrógombócig, ami pont az, amire vágyunk, házias, magas minőségű és nincs a végtelenségig újragondolva.

A fogásokat a sharing concept-nek megfelelően álmodták meg, itt valóban lehetőségünk nyílik az olaszos hosszú asztal megvalósítására, ahol generációk, baráti társaságok adnak ízelítőt egymásnak az összes rendelt fogásból, a Sáfránkert örömmel válik ezekre az órákra a második otthonunkká, megteremtve azt a hangulatot, ami egy ilyen kötetlen étkezéshez elengedhetetlen. Egyszóval Homoláék minden szinten készen állnak arra, hogy vendégül lássanak. Engedjünk a csábításnak, irány Paloznak!

Jó pár éve a Nőkkel Sherlock-vadászatra indultunk Londonba. Valóban célirányosak voltunk, a város nevezetességei mellett a kiruccanásunk legfőbb célja volt a Sherlock sorozat Londonjának minél jobban való megélése. Ebben benne voltak a forgatási helyszínek, természetesen elmaradhatatlan volt a Sherlock-ház, szerencsénkre épp gyűjteményes Sherlock-kiállítás is volt a Museum of Londonban, de a koronát a programra egyértelműen a Madame Tussauds-ban akkor épp, frissen kiállításra kerülő Benedict Cumberbatch szobor jelentette.

A lányokat lenyűgözte a Tussauds-élmény, ahogy engem is, az első londoni úton. Egyszerűen beszippantott ez a „valóság”, amelyben – a szabályainak az elfogadásával – jó volt feloldódni. Felhőtlenül kacagva szamárfület mutatni a Bözskének, a legnagyobb chrush-ok mellé csapódva selfiezni vagy épp teljes alakban odasimulni, felvenni a figura stíljét, mozdulatait és megmerevedve várni, hogy alkalmi fotósunk megalkossa a közöset, azt, amire a hétköznapok valóságában az esélyünk igen csekély, ha csak nem azokban a körökben forgunk, vagy nem rendezkedtünk be a paparazzo életmódra.

Egyszóval lehet szépíteni, lehet felette pálcát törni, de a Tussauds azt tudja, amire csak a nagy betűs bulvár képes – napi híreket mellőzve, de a családi állapotokban beállt változásokat jól érzékeltetve (ld. Brangelina) – közelről lehet vizslatni a hírességeket, nagy kedvencekkel fotózkodni. Megnézni, hogy Tom Cruise mellett hány viszonylag alacsony sztár jutott el a világhírig és persze lehet politikusok, arisztokraták, királyi sarjak, sportolók között is forogni, találkozhatunk festőkkel, ismerkedhetünk mesehősökkel, és amíg mi ebben a színes, izgalmas magazinban forgunk, addig pont kint is lehet hagyni a hétköznapok gondjait.

A londoni Tussauds varázsvilága után már valódi kamaszokkal érkeztünk a Dam téren álló amszterdami egységbe, ami teljesen más, sokkal interaktívabb élményt kínált, sok-sok holland vonatkozással. A lányok Anna Wintour figyelő tekintete mellett lejtettek kecsteljes catwalkot, Adellal énekeltek duettet, könnyesre nevették magukat Justin Bieber szobrát ölelgetve, miközben Van Gogh megörökítette az egész családot az utókornak.

Háromemeletnyi móka volt, ami megmaradt bennem, az kevéssé a statikusság érzése, inkább családi szórakozás volt, a maga önfeledt voltában.

Ezért is voltam nagyon kíváncsi, hogy a szépséges Dorottya utcai palotában milyen módon mutatkozik meg a Tussauds-varázslat. A budapesti Tussauds hozza a hangulatot, az ajtón belépve egészen megváltozik a miliő, mintha már nem is a pesti macskaköveken járnánk, aztán mégis, hirtelen egy nagy és izgalmas pannó előtt találjuk magunkat, ahol a valóság határain túllépve mutatkozik meg Budapest és Magyarország kvintesszenciája, mintha egy párhuzamos univerzumba csöppentünk volna, ami nagyon ismerős és mégis picit más (ld. Dr. Who Londonjait).

Aztán elkapott minket a gépszíj, jöttek a nagy hírességek, az igazi kedvencek, hagytuk, hogy Columbo elmélkedjen a hullánk felett, majd Sissi mellett hintóba pattantunk, Munkácsy szalonjában ültünk a készülő életkép főszereplőjeként, s már Karády Katalinnal pózoltunk. Majd Anna Petőfivel pacsizott, Zsófit pedig húzta előre a kíváncsiság, ő Madonnával szeretett volna találkozni.

Jelenleg 51 szoborral működik a Madame Tussauds Budapest, ahol nem csak a magyar vonatkozású szobrok miatt izgalmas és egyedi a kínálat, hanem a termek kialakításában is szépen visszaköszön a város. A legnagyobb sztárok a Gellértben adnak egymásnak randevút.

De a Rácz Fürdőbe is betekintést nyerünk, miközben a bátrabbak vagy társasággal érkezők elmerülhetnek a labdafürdőben.

Ha pedig még szeretnénk jobban belemélyedni a vax művészetébe, akkor az utolsó teremben nem csak a Madame Tussauds bábuk születéséről kaphatunk infókat, hanem magunkat, pontosabban a kezünket is viaszba önthetjük. Ami pedig az egyik legfontosabb: az ajándékboltban minden van, igazi Tussauds-csecsebecsék, kincsek, amelyek nélkül lehet élni, de minek.