Ismerkedés Costa Ricával: a karibi életérzés
Másnap már rutinosan keltünk a madárdallal átszőtt hajnalban, hétkor pedig ott sorakoztunk a pazar reggelinkre várva. Siettünk is, várt minket a Karib-tenger, s miután mindenhol az utak siralmas állapotáról olvastunk, így időt szerettünk volna adni magunknak, hogy biztonságban odaérjünk. Albánián edzett lelkünk azonban örvendezett, a tico úthálózat egyáltalán nem volt olyan gyalázatos, mint amilyennek lefestették, sőt ahogy átvágtunk a fél országon, jól lehetett látni, hogy folyamatosan javítják, karban tartják az utakat. Amiken lehet menni, de nem gyorsan. A városokban átlagban 40 km-es sebességkorlátozás van érvényben, iskola közelében – ha iskolások is vannak az utcán – akkor 25. Mivel ez egy rendkívül fiatal társadalom és nagyon sok a gyerek, így minden falura jut legalább egy iskola, azaz egyszer 25 km-re lassítás plusz két, házi gyártású fekvőrendőr.
Pura vida
A városokon kívül 60 vagy 80 km a sebességhatár, ennél gyorsabban csak az Inter-America Highway-en lehet menni. Kilencvennel. Néha. Pura vida. Ráérünk. Persze a helyiek nem sokat foglalkoznak ezekkel a számokkal, ahogy már másnapra megtanultuk, hogy a dupla záróvonal is annyit ér, amennyit ők gondolnak róla. Egyszóval nagy odafigyeléssel és közepes tempóban lecsorogtunk San Joséból az ország legnagyobb kikötővárosába, Limónba, majd innen – a tengert követve – majdnem Panamáig mentünk, hogy elérjük az útikönyvek szerint a bohémek és a megszokott utakat hátra hagyó turisták által kedvelt karibi partvidéket.
Dzsungelház és ura
Ablak a kókuszpálmákra
A déli partvidék központjának számító Puerto Viejoban hamar ráleltünk a házunkra, épp csak befordultunk a partig futó dzsungelbe vesző úton, s máris ott találtuk magunkat a rendkívül színes, puritán, de a maga módján pofás nyaralónk előtt. Az ezerszínűre festett fa házikó földszintjén egy hatalmas nyári konyha terült el, az emeleten pedig két, szúnyoghálóval fedett franciaágy pihent, s az esőerdőre nyíló kilátás tette igazán egyedivé a szobát.
Hamar belaktuk a helyet, azaz kipakoltuk a hatezer bőröndünket és a férjem nekiállt felmérni a terepet, hogy hogyan fog tudni antennát építeni és rádiózni, Zsófi felfedezte a teraszon lévő hintaágyat és az elkövetkező négy napra be is költözött, mi pedig Annával a lehető leggyorsabban előhúzgáltuk a fürdőcuccainkat és meg se álltunk a tengerig. A San Joséban kezdődött alapzaj itt felerősödött, egész nap szólt valami, a reggeli hangrobbanás után se hallgattak el az erdő lakói, hol a majmoknak, hol a madaraknak akadt valami fontos közölnivalója, s a tetőnk alatt lakó madarak is rendre becsatlakoztak az erdei kórusba.
A tenger melegen és békésen várt ránk, a Playa Negra fekete, vulkanikus homokjában hatalmas sétát tettünk, élveztük a magányt, hogy nincsenek bérelhető nyugágyak, nincs napernyő, senki se tartja a markát, csak a táj van, a tökéletes nyugalom, a földnyelven terpeszkedő, mindent körülölelő dzsungel, amelyből valamiféle sűrű pára szállt vagy csak a felhők ültek meg a fák csúcsain.
Miután kigyönyörködtük magunkat, Zsófinak is meg szerettük volna mutatni, hogy milyen csodára leltünk, azaz akarata ellenére talpra állítottuk és levonszoltuk a tengerhez, ahol fürdeni ugyan nem volt hajlandó, de lelkesen firkálgatott a homokba. Zsófinak mindig vannak aktuális szerelmei. Hol a Jégvarázs tölti ki az életét, hol egy francia rajzfilm miatt kezd el franciául tanulni, most épp Batman uralja a képzeletét, így a klasszikus homokbaszivecskerajzolás helyett I believe in Batman szöveget hagyta hátra a mulandó homoktáblán. Pontosabban azt, hogy I belive in Batman. Miután girbegurbán behúzta ezeket a sorokat a homokba, lassan odébb is álltunk, hogy utat engedjünk a szintén a part mentén andalgó fogatócsoportnak, akik két, helyes pasas part menti sétáját rögzítették. Már épp fordultunk volna haza, amikor a stáb egyik tagja utolért minket, s pillanatok alatt a kamerák kereszttüzében találtuk magunkat. Hála Zsófi kissé hibás angoljának.
Így aztán röpke pár perc erejéig belekerültünk egy amerikai utazós műsorba, amit hosszadalmas papírozás követett, hogy valóban engedélyezzük-e a velünk készült jelenet adásba kerülését.
Zsófi a sztár
Innen üzenem: ha valaki három csapzott Nőt lát pironkodni egy fekete homokos tengerparton, szóljon!
A séta után már estébe fordul a nap, s a Costa Rica-i napsütéses órák a végükhöz közeledtek. San Joséban is hirtelen tört ránk a sötét, de a keleti oldalon úgy tűnt el a fény esténként, mintha valaki elfújta volna a gyertyát. Amilyen korán világosodott, olyan korán is lett sötét. Hét körül már éjszakai sötétségben sétáltunk el vacsorát cserkészni.
A főzés nem szerepelt a Costa Rica-i terveim között, s a házban található nyári konyha felszereltsége sem erősített meg abban, hogy nekem kéne etetni a famíliát. Szerencsére ez nem volt akkora probléma, a helyiek ugyanis rengeteg klassz kis büfét, úgynevezett Soda-t üzemeltetnek, ahol nagyjából 8-10-féle étel kapható, meg persze natural, azaz helyi gyümölcsökből tejjel vagy vízzel készített smoothie.
Első este a karibi konyha oltárán áldoztunk, a szállásadónk által javasolt Ghetto Girl nevű ételbárban egy nagyobb válogatást kértünk, karibi fűszeres csirkét, marharagut, sült banánt ettünk, természetesen babbal és rizzsel.
Ahogy a kávéfarm kötelező eleme volt az utazásnak, úgy a másnapi program is a tervhez tartozott. Zsófi – aki kevés dologért hajlandó látványosan lelkesedni – az utazás tervezésekor az ott honos állatok hallatán mutatott némi érdeklődést, így aztán kerestem egy olyan helyet, ahol jó eséllyel láthat jaguárt, lajhárt, majmot és hangyászt.
Tammy
A Jaguar Resque Fondation pont kapóra jött, hiszen az állatmenhely közel esett a szállásunkhoz és a különféle kritikák olvastán is jónak tűnt. Az előző napi nyugi után itt kissé sok turistába botlottunk, az alattunk elterülő népszerű Punta Uva-ból sokan választották ugyanezt a programot. A kezdeti tumultus szerencsére hamar megszűnt, ahogy 10 fős csoportokra bontva elindultunk felfedezni az állatokat. A vezetőnk, egy nagyon helyes ausztrál lány volt, aki két hétre jött önkénteskedni a menhelyre, aztán már két éve itt dolgozik. A menhely dolgozóinak jelentős része nő – legalábbis akiket a séta folyamán láttam – érettségitől a nyugdíjig minden korosztályból akadt egy-két állatbolond.
A sétát a bébilajhároknál kezdtük, akik – nem kis csalódásomra – sokkal gyorsabbnak bizonyultak a vártnál, a szittereket is gyakorta mozgásra késztették, mikor épp átlendültek egy-egy kötélen vagy túl gyorsan érték el a lajhárjátszótér végét. A cuki, zen arckifejezéssel megáldott, pihepuha lajhárbabákat az anyjuk hátrahagyta, s most több önkéntes őrzi, nevelgeti őket, amíg elég nagyok nem lesznek, hogy visszaköltözzenek a dzsungelbe.
A lajhárok után jött a nem túl barátságos pelikán, a kajmánok és krokodilok rémisztő hada, akikről azt is megtudtuk, hogy főleg a rendőrség jóvoltából kerülnek a menhelyre, az egyik példányt például azért, mert megtámadott egy embert.
Alvó nyílméregbéka
A krokodilokat hátrahagyva Costa Rica egyik nemzeti állatát, a nyílméregbékát is felkutattuk, óvatosan hajtogattuk fel a mesterséges kis tó partján burjánzó növények leveleit, hogy ráleljünk az ott pihenő békákra. Találtunk is vagy egy fél tucatot, aztán megismerkedtünk a fejre esett bambival és beleszerettünk Tammy-ba, a hangyászba, aki szintén zizi egy kicsit, de akkor nagy úr a rezervátumban, hogy külön személyzet őrzi egész nap. Ő meg oda megy, ahova csak akar.
A program végén bébimajmokkal barátkozunk, majd – már nagy gyakorlatra téve szert – kávét és naturalt rendeltünk, s a dzsungelbe ágyazott terasz félárnyékában megpihentünk.
A következő napokban főleg a tengernek hódoltunk, élveztük a folyamatos hullámverést, homokvárakat építettünk, hatalmasakat sétáltunk, s esténként a teraszon ülve a gekkókat figyeltük, s hallgattuk a dzsungel ezernyi hangját. Míg este a gekkók vonták magukra a figyelmünket, úgy napközben a kertünket útba ejtő aguti és a virágkelyheket látogató kolibrik töltötték meg élettel a ház környékét.
A karibi tartózkodásunkhoz még egy program kapcsolódott. Ahogy szerelmese vagyok a kávénak, épp annyira szeretem a csokoládét is. Pontosabban tisztelem. A klasszikus táblásokkal nem ápolok túl jó viszonyt, de a különlegességekre mindig vevő vagyok, s a csokoládékészítés folyamatát is előszeretettel tanulmányozom. Magyar viszonyban szinte mindent láttam, voltam számtalan csokoládékészítő kurzuson, hallgattam elméletet Szántó Tibornál, teszteltem az itthon elérhető legextrémebb csokoládékat, beleszerettem a raw csokiba és bármennyit képes vagyok megenni az új őrületnek számító szőke csokoládéból.
A kakaóültetvényen tett kalandos túránkról és a csokoládékészítésről az Origon olvashatjátok hosszabb lélegzetvételű írásomat.
