Italománnak lenni világnézet
A húsvéti szünetünkbe robbant be a Nemzeti Galéria csodás kiállítása, a Dolce Vita, elhozva a vágyott itáliai napfényt, megkongatva szívünk harangjait, amelyek addig halkan csilingeltek a vágyakozás finom légmozgásaira, de innentől mintha félreverték volna őket. Annával szédülten keringtünk a termekben, újraélve számos korábbi kiállítást és itáliai létezést. A Dolce Vita alapötlete a Római Iskolából indult és a magyar képzőművészek, festők és szobrászok olasz ihletésű műveinek ad otthont.
A Római Iskola bemutatására az utóbbi években több kiállítás is szerveződött, az elsőt a Kieselbach Galériában láttam, Czene Béla és felesége, Hikádi Erzsébet csodás alkotásai közt számos, a Via Giulián lévő Palazzo Falconieriben történő vendégeskedésük során vagy annak élményeiből táplálkozva született. Béla bácsi életképeiért csak rajongani lehet. Ez nem sokkal követte az igencsak sokatmondó, Róma-Budapest címmel nyíló tárlat Virág Juditnál, amely nem csak elképesztően széles merítést hozott, de egy olyan Csontváry képpel is gazdagodhatott az élménytárunk, amely évtizedeken át rejtve volt a kalandvágyó művészetrajongók elől. A kiállítás anyagát szerencsére egy nagyszabású kötet őrzi, sőt az idei tavasz aukció előtti tárlaton is több kép, köztük a legzseniálisabb Vaszaryk még visszaköszöntek, mielőtt magángyűjtők otthonában tűnnének el hosszú-hosszú évtizedekre.
Egyszóval ott álltunk a Dolce Vita tereiben, eszmélve a klasszicista festmények, a reklámplakátok és Tímár Péter örökbecsű Csinibabájának villódzó képei között, tudván, hogy nyár végén mi is megéljük majd ezt a csodát, amiből ilyen típusú alkotások ugyan nem sarjadnak majd, de a mi lelkünk biztos gyarapodik. Én azt is tudtam, hogy ezt a kiállítást újra fogom nézni, mert a nyitás napján még ropogós atmoszférájú termeit belakva, megérkezve is látni szeretném.
Erre teremtett remek lehetőséget a Borszerda programsorozat évadindító estje, amelynek fókuszába az azúrkék Itália került, magyar alkotók művein keresztül kibontva. Az est alapját a Dolce Vita kiállítás adta, erre épült a kísérőesemények java, kiteljesítve, egyetemessé téve annak mondanivalóját.
A sajátos, egyedi szemléletmódot kínáló tárlatvezetések mellett a kiállítás megtekintése előtt egy olyan gondolatébresztő szellemi utazáson is részt vehettünk, amely a tárlat univerzumának gazdagításán túl végtelen muníciót kínált arra, ha szeretnénk az íróink által, velük közösen, rajtuk keresztül megélni az Itáliával kapcsolatos leplezetlen szenvedélyünket.
Juhász Anna irodalmár válogatásában, Olasz Renátó és Fekete Giorgio interpretációjában Itália újabb dimenzióban kelt életre a kupolateremben, Csontváry Taorminájának atmoszférájában alágördülő dallamokban, kibomló versrészletekben, naplótöredékekben vibrált az olasz létezés. Szerb Antal, Márai, Pilinszky életén és alkotásain keresztül vált még plasztikusabbá a kor, az ő gondolataik, érzéseik szárnyán utaztuk be Rómát, fedeztük fel, vesztünk el benne.
Szabó Magda fájdalmasan szép elengedése és útkeresései, Pilinszky Piétájában a gyász mögött felbukkanó alkotás, Márai maró magánya egyedülálló utakat jelöltek ki számunkra, amelyeken haladva tovább mélyíthető ez a sokszor egyoldalú, mégis minket kiteljesítő rajongás.
Az egyórás program kerete végtelenül szűknek bizonyult, a Római Magyar Intézetben megforduló művészek alkotásaival érdemes lenne behatóbban foglalkozni, elképesztő gazdagságú anyag született itt. Nem csak alkotásokban mérhető kvalitás, hanem szellemi munkák olyan sorában, amelyekből 2026-ban is bőven lehet meríteni.
