Pillangóhatás – Gödtől az Átriumig
Hogy milyen út vezet a gödi Samsungból a Május 1 moziba? Meglepően rövid és egyenes. A zenefogyasztásomat hosszú évek óta organikusnak nevezhetjük, impulzusokra építek, nem a népszerű vagy a mainstream határozza meg, hogy milyen zenéket lakom be, hanem hogy hol és hogyan kapcsolódom hozzá. Az év eleji felfokozott létezésbe így pottyant be egy tiktok, magyar előadó egy szál gitárral egy mélykék konténer előtt megénekelte az aznapi legfelháborítóbb botrányok egyikét. Volt valami abban a septében született előadásban, talán az őszinte felháborodás okozta sokkból kifutott keresetlenség, ami megfogott. Így költöztek be a mindennapjaimba akkor a Carson Coma dalai és kísértek tavaszig.
A létezésük addig is elérte az ingerküszöböt, de mindig volt más és máshogy, ami szólt, így egy teljes diszkográfia várta, hogy felfedezzem, benne a legújabb albummal. A környezetünkben napról napra tapintható feszültség, az egyre fokozódó sötét és kilátástalan örök tél ellen jó volt ezekkel a nótákkal menetelni, leválni a város szövetéről vagy épp úgy megélni a Moszkva milyenségét, ahogy azt legutóbb Török Ferivel sikerült.
Odáig fokoztam ezt a jelenlétet, hogy a március vége már az MTK stadionban talált. Önironikus félmosollyal törtem Budáról Pestre, felkészültem az elkerülhetetlen túlkorosságra, majd meglepődve éltem meg azt az örök igazságot, hogy a kor és a zene függetlenek egymástól. Kiskamasztól a hetvenes évüket taposókig mindannyian ugyanott, ugyanabba kapaszkodva adtunk utat a frusztrációnknak, engedtük el a bennünk gyűlő feszültséget, töltődtünk fel az elkövetkezendő hetekre, ahová már szinte semmi mást nem engedtem be, az album biztonságos és egyre jobban ismert ösvényein haladtam, ide menekültem a nyomás elől és várva a japáncseresznye virágait.
Tavasz végére, mint a mór, megcselekedte a Purgatórium, amire hivatott, én pedig úgy éreztem, hogy más irányból tovább közelítenék ehhez az intellektushoz és stílushoz, egy olyan közegben és műhelymunkában, amit nem itat át ennyire a jelen. Erre kínált csodás lehetőséget Giorgio önálló unplugged estje, amely teret teremtett az idealizált múlttal való önkifejezésre. Az ex-Május 1 előtt gyülekező hallgatóság sokszínűsége mit sem változott. A színházterem intim, az ültetett közönség adta, finoman eltartó terében a talján rigmusokra aztán hamar megszületett az a kivételes kohézió, amelyben közönség és előadó partnerré vált: elillant a kezdeti feszültség, és a tér a közös megélés boldogságában oldódott fel.
A másfél órás klubkoncert hibátlan volt. A hol zongora, hol harsona, hol tangóharmonika kísérte slágerek jelentős része az olasz táncdalkincs jól ismert darabja, Giorgio mégis képes volt belőlük olyan egyéni ívet húzni, amelyben valódi mozaikjaivá váltak olasz magyarságának és magyar olaszságának. Cseh-Bereményi és Vámosi számok súlyozták a könnyedebb hangulatú dalokat, amelyeket a személyes teret kerülő, mégis azt építő magyarázatok, zenésztársak érkezte és távozta egészített ki, valamint az a közvetlen dinamika, ami ezt a kis, alkalmi formációt pontosan ott tartotta, a reflektor fényében, az est közepén.
A koncert utáni nyáréjszakában andalogva már csak azon méláztam, hogy miként jelenik meg a zenében és a mindennapjaimban a pillangóhatás: hogyan vezethet el a protestálástól, az Átriumban megélt közös pillanatokig. Úgy tűnik, néha elég egyetlen gitár, hogy a feszültség végre feloldódjon.
