MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Az Andrássy út bizonyos szakaszai igen közel állnak a szívemhez. Szeretem a Deákot az Oktogonnal összekötő szakaszát, de igazán jól a Kodály köröndtől kifelé eső részen érzem jól magam. Ott, ahol már csak a villák pihennek, s boltok helyett az épületek és kertek adják a látnivalót.

A környéken álló épületek zöme a világtól elzárt, magánvilla vagy épp valamelyik követség lakik benne bölcsen, de a Munkácsy Mihály utca sarkán található – Mammaison Hotel Andrassy Budapest szállodát is magába foglaló – épületben egy finom arányérzékkel berendezett, friss, de mégis elegáns enteriőrrel bíró étterem és egy rendkívül barátságos kert csábít a maradásra. Tavasztól őszig a kertnek érdemes engedni. A lágy élőzene, a lampionok és a napvitorlák pont azzá varázsolják az Andrássytól csupán csak egy kovácsoltvas kerítéssel elválasztott világot, amit mostanában oly sokszor hiányolok: klasszikus kerthelyiséggé.

De nem csak maga az atmoszféra kellemes a készséges, régi emlékeket ébresztő szervizzel, hanem a konyha is figyelemre méltó. Az új, őszre tervezett étlap nem csupán a szezon kincseit kívánja tányérra tenni, hanem rövid metszetét kívánja adni az elmúlt három évnek, azaz a vendégek által leginkább preferált fogások kerülnek előtérbe, új, szezonális fogásokkal ötvözve.

Az étlap új elemei közé tartozik – többek között – a szoljanka leves, ami kitűnő választás a meleg nappalokkal kényeztető, de már kissé csípős estékkel érkező őszben. A klasszikus orosz fogást az étterem séfje, Koncz László ügyes interpretálta, nem veszett el semmit a lényegéből, inkább hozzáadott. A házi tejföllel, julienne-re metélt, blansírozott zöldségekkel, szárnyas alapléből, chorizoval, savanyú káposztával összeállított fogását egy apró geg tette teljessé. A dekorációnak induló, de annál a fogáshoz jóval többet adó pirított savanyú káposzta extra textúrát, plusz ízelemeket kínált a fogáshoz. A leves mennyisége ideális volt, bár az előttem pihenő tányéron csak pillanatai voltak, egyszerűen etette magát.

A leves után hal következett, a medium rare tonhal steak számomra épp megfelelő volt, a finom kérgen belül megmaradt a hal textúrája, a fűszerezéshez használt fluer du sel is pont a jó helyen és időben találkozott a hallal. A köretként kínált krémek, a pirított póréhagyma és sütőtök csónakok zen kertté varázsolták a tányért, amelynek egységét alapvetően vétek volt megbontani, de nem volt más választás, a halhoz kóstolni kellett a tintahaltintával színezett krumplipürét, az édeskés pórét és a sütőtököt.

A hibátlanul tervezett mennyiségnek és a jó minőségű alapanyagoknak hála, volt helye a desszertnek is, így az őszi kínálatból, a szezonra oly jellemző, általam rendkívül szeretett mákra esett a választásom. A Koncz László által megálmodott desszertben azonban nem virítottak ott a megszokott mákszemek, a sűrű, tartalmas, de nem túl nehéz tészta összességében hordozta a mák esszenciáját. A sütemény nagyon jól harmonizált a hozzá kínált citromkrémmel és a meggyből készült sorbet-val.

Az egyértelműen látszik, hogy a La Perle Noir-ban a minőségi vendéglátáson van a hangsúly, amelyet mind a tulajdonosi kör, mind pedig a teljes személyzet szem előtt tart. Az ügyesen kialakított étlap, a modern, mégsem túlértelmezett fogások, a magyar konyha klasszikus elemeit is felvonultató, szezonális irány nagyon szerethető, s követendő példa.

Fotó: Balkányi László

Öt és fél éve egy apró, alig tenyérnyi nyúllal tértünk haza. Közeledett a húsvét, s mint évek óta rendszeresen, kölcsönnyulat vadásztam a Nőknek, azaz olyan nyuszit, akit egy hétig kicsit kiragadunk a megszokott környezetéből, szeretgetjük egy kicsit, majd – mint minden vendégünknek- búcsút intünk.

Az előző évek könnyed nyúlbérbevételi lehetőségei azonban valahogy kiapadtak, sehogy sem sikerül nyomára bukkannom a korábbi gazdáknak. Végül az egyik ikres anyuka mentett meg, egy – az irodai hirdetőtáblán – lelt infóval, van nyúl, de a 19. kerületben. Eleddigre már nem foglalkoztam olyan apróságokkal, hogy közel is legyen akitől hozzuk, így aztán testületileg autóba vágódtunk, s meg se álltunk az Üllői út végéig.

A kisnyulak egy körfolyosón ücsörögtek egy közepes vékában, a lányokkal pedig nem nagyon láttunk más belőlük csak a bundájuk színét. Zsófi egy csokoládébarna nyuszit nézett ki, nekem azonban megakadt a szemem egy helyes, felemás színű példányon. Az üzlet hamar megköttetett, s mivel futtában indultunk nyulat szerezni, így ketrec és minden híján a nyúl az ölemben jött velünk haza.

A korábbi nyulak a rövid vendégszereplésük során, ha nem is mostoha, de panzió minőségű keretek között töltötték a mindennapjaikat. Ennek az apróságnak azonban – a jó ég tudja miért – szereztünk egy hatalmas ketrecet, majd betelepítettük a nappaliba. A húsvét leteltével azonban azt vettem észre, hogy nem szeretném a kölcsönnyulat visszavinni. A felemás pofi mögött meglehetős intelligencia és szeretni való személyiség bújt meg, amelyből ugyan még csak ízelítőt kaptunk, de már ez is messze túlmutatott a korábbi nyuszik által mutatott érzelmi- és értelmi képességeken.

Igazán meg se fogalmaztuk soha, hogy a nyúl marad, inkább közös hallgatással egyeztünk meg abban a férjemmel, hogy ha már ilyen engedékeny volt a bérbeadó (” Viheti, 2500 forint az ára, ha gondolja, visszahozhatja.”), akkor élünk azzal a lehetőséggel, hogy nem visszük vissza.

Így lett egy állandó lakótársunk, barátunk, aki nagyon szívesen ücsörgött a ketrecében, néha reklámozta magát a tetején, előszeretettel hallgatta az operát, tizedet követelt az almáinkból, minden salátakészítés nyertese volt.

Szociális igénye messze meghaladta a fajtársaiét, szinte kutyaként örült nekünk, minden jutalomfalathoz több örömkör járt, a betérő vendégeinket felmérte, s el is várta, hogy mindenki tiszteletét tegye a lenyitott ketrecajtó előtt, amin úgy tekintett ki, mint a kisvárosi öreglányok a nappali ablakán.

Az összes szakkönyvnek ellentmondóan tűrte, sőt egyáltalán nem vette rossz néven, ha kiemeltük a ketrecből, órákig képes volt valamelyikünk ölében heverni, vakartatni a füle tövét. Érette a csíziót az itt a piros, hol a piros játékban, hosszan képes volt ki-be futni, a kanapéról lelógó takarók alatt, amiket rendre ki is cufflizott. Ellensége volt az összes telefonkábelnek, s ha lehetősége nyílt rá, akkor a távirányítók gombjait is tizedelte. Kedvelte a különféle diszkontokból hazacipelt kartonokat rágni és azokban bujkálni.

Reggel csak a sárgarépának örült, ha nem voltunk előrelátók, s valami oknál fogva más gyümölccsel vagy zöldséggel kínáltuk: elfogadta, de enyhén sértettnek tűnt, s az örömkör is elmaradt.

Imádta az áfonyát és a diót, szerette az uborkát, a hosszú kalászú füveket, s ahogy nyúllányból nyúlnénivé vált, úgy szeretett egyre jobban hosszabb és hosszabb időket velünk tölteni. A tévénézésnél, egy-egy rossz éjszaka alatt mindig számítani lehetett rá, jött, elhelyezkedett, s elkezdte követelni a neki járó folyamatos törődést. Cserébe rengeteg nyúlpuszit kaptunk, ami néha kissé terhesnek tűnt, főleg, amikor a nyúlnyál már teljesen beborított minket.

S ez a nyuszi most nincs többé. Elment a reggeli ébresztőnk, az almáinkból kötelezően vámot szedő kisnyúl, aki kedvességével, önzetlen szeretetével rengeteget tett értünk, rengeteget adott nekünk, mert ahogy apám egykor bölcsen megfogalmazta: “Az állat humanizálja az embert.”.

Isten veled Cucu!

Ha azt mondom, hogy az idei nyár nem egészen a terveink szerint alakult, akkor egy nagyon kulturált és tömör jellemzését adtam annak a fejetlenségnek és folyamatos újratervezésnek, ami ezt a röpke két és fél hónapot jellemezte. Ettől még nem volt rossz a helyzet, a Nőkkel sokat és sokfelé kalézoltunk, számtalan izgalmas eseményen vettünk részt, barátokkal találkoztunk, sőt olyan is akadt, hogy csak hevertünk, olvastunk vagy néztük a Gilmore Girls-t. A röpke balatonozás mellett azonban volt bennem némi hiányérzet, amit egy kiadósabb, minden ízében pihenésre hangolt héttel szerettem volna betömni.

Szerencsére ennek is eljött az ideje, így augusztus második felében irányt vettünk Zalába, pontosabban Bázakerettyére, hogy a család többi tagja is lássa azt, amiben én május végén – egy igazán jól sikerült sajtókirándulás során – beleszerettem. A Bonne Chance rengeteg kellemes emléket és érzést idézett fel, az erdőszélén álló, remek konyhát vivő, nyugis szálló kitűnő kiindulópontja volt a nyári kalandozásunknak.

Szépséges és idegnyugtató zalai táj

Az ottlétünk alatt az alig 800 lelket számláló Bázakerettye összes látványosságát megcsodáltuk, kipróbáltuk a rendkívül rendezett és kellemes strandot, nagyokat sétáltunk, elkisvonatoztunk a – fantasztikus, szinte tolkieni nevekkel megáldott falvak között a – szintén elvarázsolt Csömödérre, néztük a tájat, a már magukba roskadt, de összességébe szép látványt nyújtó napraforgókkal teli földeket, a fácánokat, rétisast, dolmányos varjút, s amikor kevésbé kézzelfoghatatlan állatokra vágytunk, akkor a szálló két macskájával és kutyáival próbáltunk barátkozni.

A mesebeli túránk állomásai: Dömefölde, Kányavár

A négy jószágból hárommal nagy sikereket értünk el, Szuszi a fekete förgeteg uszkár minden mozdulatunkra vevő volt, Portás a mínusz 20 centis németjuhász a szívét adta nekem, ahányszor leültem megvakargatni a füle tövét, s még Tódor a kóborló macskalány is nagyokat szundított az ölemben, amíg ültünk a kertben, a sötétben, s hallgattuk az erdőben neszező vadakat. Csak Szimba, a növendék main coon gyakorolta rajtunk a nagyúri lenézést, képtelenek voltunk kicsikarni belőle némi elismerést.

Miután már kellően átálltunk nyári üzemmódra, felpakoltuk a dolgainkat és továbbálltunk Szlovéniába. Szlovénián az ember mindig csak átutazott, én először még a 90-es évek elején, akkor még jugoszláv területnek számító hegyeken keresztül vonatoztam le Velencébe és Rómába, majd az olasz és francia útjainkon vágtunk át Szlovénián, lassítás nélkül.

Idén ezen szerettem volna változtatni, vonzott a rendezettség, az északiakhoz hasonlóan zöld táj, a szerethető méretűnek ígérkező városok. Mivel hosszú utakra vagyunk berendezkedve, s egyszerűen nem bírtuk elképzelni, hogy nagyjából két óra alatt elérünk az egyik állomáshelyünkről a másikra, így a szlovén főváros előtt beiktattuk Maribort, ami klassz döntésnek bizonyult.

A Dráva partján elterülő városban nagyon kellemes nyár várt ránk. A kocsit egy nagy bevásárlóközpont parkolójában hagytuk (mint mindenki más, így volt pár körünk), majd gyalogszerrel vágtuk bele magunkat a város megismerésébe. Maribor szövete könnyedén felfeslett előttünk: belvárosát nem csak a nagyfokú Pokémon-populáció tette könnyen behatárolhatóvá, hanem az épületek hangvétele, stílusa is éles határt szabott a szűk, de kellemesen sétálható belvárosnak, amely hol csehszlovák hangulatot árasztott magából, hol egyfajta kétes mediterrán jelleget próbált ölteni, majd megint a szlovák hangvétel uralkodott el rajta. Erre a folytonos, ambivalens érzésre a város építészete is ráerősített, de alapvetően kellemes kisugárzással bírt Maribor.

Megnéztük a termelői piacot, ettünk bureket, kávéztunk a főtéren, betértünk a helyi iparművészek boltjaiba, szemrevételeztük a szlovén gasztrokönyvek kínálatát (igazi monarchiabeli konyha tárult a szemünk elé), majd lassan elindultunk, hogy a megbeszélt időpontban átvehessük a ljubljanai szállásunk kulcsait.

Maribori termelői piac a belváros szívében

A szállásvadászat nálam egyfajta sport. A szállás esetén vannak feltételeim, amikhez szinte minden helyzetben ragaszkodom. Nem fizetek egy bizonyos, szerintem ésszerű kereten felül a szállásért. Akkor sem. Szeretem, ha gyalogszerrel elérhető a belváros, nem kell se autó, se tömegközlekedés, hogy bejussak. Ezen kívül legyen hozzá nem fizetős parkolás is, ahol biztonságban hagyhatom az autót. Alapból ennyi. Ha ezeket megugorja a szállás, akkor jöhet az időpont egyeztetés, az olyan extrák figyelembe vétele, mint a wifi vagy a légkondi.

Ljubljanában hamar megtaláltam, amit kerestem, a térkép tanúsága szerint nem esett messze a belvárostól, a képek alapján tetszetős volt, adott volt a parkolás és az árát is tisztességesnek tartottam. Mikor megérkeztünk, egy angolul jól beszélő lányzó várt ránk, átadta a kulcsokat, elnavigált az apartmanig, majd a férjemmel elvitték a kocsit a garázsba. A pasas 10 perc múlva igen kerek szemekkel került elő. Mint kiderül az egész negyed (új építésű, afféle lakópark) teljes mértékben alá van pincézve, több szintnyi garázs fut az utcák és a házak alatt. Egyébként valóban döbbenetes volt, a jól szervezett rendszerben mindenki a saját háza alatt parkolt, s a pincéből a lift a megfelelő lépcsőházba szállította.

Miután felfedeztünk az átmeneti otthonunkat és néhány plüssállat, könyv és ruha elszórásával be is laktuk, elindultunk, hogy felvásároljuk a megfelelő alapanyagokat a reggelihez-vacsorához. A magyar oldalon hozzánk csapódó esős idő sajnos nem tágított tőlünk, így nem indultunk felfedezőútra a belvárosba, hanem helyette kitobzódtuk magunkat a helyi szupermarketben és alaposan bevacsoráztunk.

Ljubljana egyik legszebb arca

Másnap viszont már semmi nem akadályozott meg minket abban, hogy – a Száva folyásával ellentétes irányba haladva – megközelítsük a belvárost. A Száva egészen más képet mutatott, mint a mi nagy és meglehetősen halottnak tűnő Dunánk. A belvárosi részen is vadkacsák úszkáltak a vízen, amiben kisebb-nagyobb halrajok kergették egy mást és egy-két hódcsalád is nagy megelégedésben ücsörgött a folyóporton, ahol nem csak a fauna, hanem a város lakói is megtehetik ezt a különféle, jópofa víz fölé nyúló teraszokon, a Száván úszó szabad stégeken.

Kolbász, minden mennyiségben

Egész Ljubljana ezt a kikapcsolódásra való igényt elégíti ki, nagyon ügyesen. Mi azonban nem a stégeken lógattuk a lábunkat, hanem keresztül-kasul jártuk a belváros, a Nők legnagyobb bánatára gyalog vettük be a várat, majd miután visszaereszkedtünk a városba, ebéd után néztünk.

A szlovén konyha nem a meglepetésekről híres, a közös múltnak köszönhetően a gasztronómiánkban is sok az átfedés, de azért találtunk egy, sokak által ajánlott kifőzdét, ami a messze földön híres szlovén kolbászra épül. Ennek megfelelően nincs is nagy választék, az ember ehet páros kolbászt jóféle tormával, mustárral és helyben sült zsemlével, vagy megkóstolhatja a gerslivel gazdagított, zöldségben bővelkedő napi levest, amihez szintén jár egy nagyobb adag karikára szelt kolbász. Mi minden formájában megismerkedtünk a kolbásszal, majd a felesleges 7-8 zsemlét (ebből valahogy jóval többet adtak a kelleténél) elraktározva tovább indultunk.

Mivel a délelőttünket a vár felőli oldalnak szenteltük, ezért a délután jelentős részét a túloldalon kívántam tölteni. A pezsgéstől kicsit arrébb, a hármas híd okozta folyamatos csődülettől 10 méterre már nyugalmasan folytak a ljubljanai hétköznapok, s szinte akadálytalanul gyönyörködhettünk a számtalan art deco épületben, amelyek szerényen, saját szépségüket nem sejtve ácsorogtak.

A Nők és férjem eddigre már kezdtek fáradni. Meg is értettem őket, meleg volt, a tegnapi esőnek és a készülő viharnak köszönhetően fülledt, párás idő telepedett ránk, ezért úgy döntöttünk, hogy a délután egy részét a Tivoli parkban töltjük. A hatalmas, ápolt, mutatós és finoman zegzugos Tivoli parkban található kastély teraszán üzemelő kávézóban mindenki megkapta a magáét: mi kávéztunk, a férjem pihent, a Nők sütit ettek és még wifi is akadt.

A Tivoli park tetején pihenő épületben remek kis kávézó és egy klassz terasz várja a megfáradt vándorokat

Békésen elszöszöltünk egy bő másfél órát, majd a parkon át indultunk vissza a városba. Azaz, csak indultunk volna, mert a park tavirózsákkal teletűzdelt tava mellett figyelmesek lettünk egy afféle könyvmegállóra. A nálunk létező, de alapvetően még – a társadalmi fejletlenség okán – életképtelen kezdeményezés itt vígan működni látszott. Kisebb-nagyobb könyvespolcokon és fadobozokban várták a könyvek az olvasóikat, akik kültérre tervezett párnákon vagy nyugágyakban, nyugszékekben foglalhatták el helyüket, olvashattak, nézhették a tavirózsákat vagy a park végében álló mutatós üvegházat és a virágzó rózsabokrokat.

A klasszikus papír alapú könyvek mellett, egy állványon egy ebook olvasót is találtunk, amit szintén kedvére használhatott az, akit megihletett a park és olvasni támadt kedve. A kitett székek szinte mindegyike foglalt volt. Kis csoportok, családok, barátok ücsörögtek együtt, volt, aki olvasott, volt, aki a tájat szemlélte. Mi – szlovén nyelvtudás híján – csak a szánkat tátottuk és azt próbáltuk megsaccolni, hogy milyen sorrendben és milyen tempóban kelne lába az itt látható tárgyaknak, eszközöknek. Közben meg jó volt látni, hogy a 3-4 éves forma gyerekek, a futóbringáról lepattanva teljesen egyértelműnek tartják, hogy a gyerekkönyveket rejtő dobozból kiszedjenek egy-egy mesekönyvet és a földre rakott párnák egyikén elhelyezkedve átlapozgassák azt.

Olvass, pihenj, beszélgess :)

Amíg mi álmélkodtunk, Zsófi (aki a kolbászostól elhozott zsemléket tizedelte épp) vadkacsa etetési projektbe kívánt fogni, ám ehhez nem volt adott minden körülmény, pontosabban szuper stég volt, vadkacsa volt, meg több 2-3 éves gyerek is volt, így a lányunk áttért a verebek menzáztatására, aminek eredményképp egy idő után több galambunk lett, mint a Szent Márk térnek fénykorában. Ekkor – a könyvek és az olvadók, valamint a saját testi épségünk érdekében – továbbléptünk, s szomorú sóhajok közepette hagytuk hátra ezt a picinyke édent.

Ljubljana jelképe a sárkány

A délután hátralevő részében már főleg céltalanul lődörögtünk, élveztük, ahogy az egyik – izgalmas és jópofa graffitikkel teli – utcától a másikig navigált minket a PokémonGo, figyeltük, ahogy a számos hídon hömpölyög, piknikezik, s a Szávára néző kávézók, bárok teraszán ülve élvezi a csalóka napfényt a nép, amely mögött már ott dörgött és villámlott a vihar. S mi – bár azt gondoltuk, hogy időben és kellő tapintattal léptünk meg a felhőszakadás elől – úgy áztunk ronggyá, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

Másnap barlangászni indultunk. Bár soha nem gondoltam rá tudatos tevékenységként, s ha nem kezdem el felhozni az észérveket, akkor én magam se hiszem, de alapvetően a férjemmel mindketten kedveljük a cseppkő- és egyéb barlangokat, s ha egy valahol az utunkba esik, akkor tuti megnézzük. Ennek köszönhetően a Nők már 10 hónaposan jártak a Pálvölgyiben, s azóta szlovák, magyar, lengyel és osztrák barlangokban is megfordultak. Mivel a szlovén látnivalókat összefoglaló top 10-es listák mindegyikében ott szerepel a postojnai barlang, így nem volt kérdés, hogy megyünk és megnézzük.

Tavasszal már nagyot lelkendeztem a wieliczkai sóbánya környékén kialakított parkolókról és a sóbányát körüllengő profizmusról, de ez csak azért lehetett, mert még nem találkoztam a postojnai szervezéssel. A semmi közepén kettőre lévő barlang kitáblázottsága hibátlan, a parkolási rendszer rendkívül fejlett és a parkoló, a pénztár és a barlang bejárata közé elszórt vendéglátó egységek, kávézók, ajándék- és egyéb felesleges vicketvackot tartó boltok kialakítása és felhozatala egészen profi. Az olasz határ közelsége és az ennek megfelelő számú olasz vendég okán zaj és jó kávé adott, az ételek és italok ára az egekben, s nagyon szervezett a kisvonathoz történő sorban állás. Ugyanis itt nem csak kellemesen hűvös van a barlangban, ahol minden megerőltetés nélkül teljesíthető a napi gyaloglási limit egy része, hanem vonat is van, ami hatalmas és mutatós termek során, nagyjából 10 perc alatt visz a hegy gyomrába, s onnan egy órányi gyalogos felfedezés következik. Mivel a szöveg mindenütt nagyjából ugyanaz, így az idegenvezető és köztünk a túra folyamán egyre nőtt a távolság, a Nők dohogtak, a férjem viszont élvezte, hogy nem az előtte álló sarkát nézi, hanem akár még fotózni is tud.

A barlang valóban hatalmas és nagyon szép. A nálunk megszokott alakzatok mellett csodás, textíliára emlékeztető vékony, rakott cseppkő-függönyök teszik teljesen egyedivé, no meg a kisvonat, ami kifelé is ugyanolyan lelkesen szállítja az utasait.

Peppa sül

Miután kellemesen temperálódtunk a barlangban, eljött az ebéd ideje. A parkolóig tartó soron izgalmas árakkal találkoztunk, meg egy olyan marketing-baklövéssel, ami csúnyán elvette a Nők étvágyát. A falusias hangvételűre vett egyik étteremben ugyanis gyönyörű malackákat sütögettek, s hogy az illat mellett más is hírét vigye a sültnek, a meséből jól ismert Peppa malaccal ékes táblákat is kihelyeztek az útra. A Nők meg nem kívánták megenni Peppa malacot. Így aztán a Tripadvisor segítségét kértük, s a barlangtól 10 percnyi autóútra betértünk egy út széli csárdába, ahol finom csevapot ettünk, sok hagymával és ajvárral.

A délutánba hajló programot pedig egy meglepő sörözéssel zártuk. Történt ugyanis, hogy a sors kifürkészhetetlen akaratából mások is Szlovénia felé vették az irányt, s akadt köztünk egy kedves barátunk, akivel jó buli volt összefutni, szinte bennfentesként javasolni a hármas hidat találkozóhelyül. A városba való bejutásunkat lassította, hogy a mutatós és méretes piactér mellett egy kisebb, de formás placcon a szlovén gourmet fesztivál bontakozott épp ki. Kordon- és belépődíjmentesen adott itt randevút a legtöbb ljubljanai étterem a városban élőknek és a turistáknak.

Odprta Kuhna

Éhesek nem voltunk, de azért egy gyors tiszteletkörrel felmértem a kínálatot, majd a baráti találkozót követve még tovább erőltettem az asszimilációt, s – a helyiekhez hasonlóan – egy, a Szávára épülő teraszon söröztünk. Amíg mi beszélgettünk, ittuk a jóféle szlovén Uniont, addig a városra lassan díszkivilágítás került, s a várat – az ég tudja miért – erős fenyő zöld fényár emelte ki az egyre jobban árnyékba süllyedő középületek közül.

Másnap már szedtük a sátorfánkat, elhagytuk Ljubljanát, s tovább indultunk Udine felé.

Tegnap – végre – új értelmet nyert számomra a színházi büfé. A több évtizednyi színházi gyakorlatom alapján a színházi büfé az előadáshoz kapcsolódó szükséges rossz volt csupán, ahol a varázslat közti szünetekben kaptunk be valami felejthető süteményt vagy szendvicset, főleg azért, hogy elüssük az időt.

Most azonban a K:antinban a színházi előtér és a büfé új, nagyon is szerethető arcát mutatta meg: a büfé tere új értelmet nyert, amelyet egy izgalmas kezdeményezés, a jazz brunch vezetett fel és mutatott be számunkra. A megújult büfékínálaton messze túllépve, a büfé és az előtér egy jóféle közösségi térré változott, amit az előadásról előadásra gyarapodó, vonzó atmoszféra, a kantin kínálata és a hol háttérbe szoruló, hol a uralkodó muzsika tett teljessé.

A közösségi élményt tovább erősítette a térben döntő szerephez jutó közösségi asztal, amit a távol keleti éttermek mintájára egyre többen vesznek át, s mi – személyes terünkről lemondva – előszeretettel használunk és osztunk meg nem csak baráttal, hanem akár idegenekkel is.

A büfé kínálatát idén ősztől a Kino csapata állítja össze, akik nagy hangsúlyt fektettek az egészséges táplálkozásra. Kizárólag természetes összetevőkből készült, adalékanyagoktól mentes ételekkel várják a vendégeket, többek között saját sütésű kenyérből készített szendvicsekkel, valamint cukor- glutén- és laktózmentes finomságokkal.

A K:antinban érdemes időt hagyni és teret engedni a minőségi élménynek, amit a zene és a gasztronómia együttesen kínál számunkra nyújtani. Annak, aki szeretne egy kötetlen, izgalmas vasárnapi reggelt és reggelit, az most minden hónap első vasárnapján szert tehet erre a Katona József Színház előterében, a K:antinban.