Nem is volt kérdés, hogy igent mondjak a múlt heti study tourra. A másfél évvel ezelőtti tarcali kirándulásunk számos szép emlékkel ajándékozott meg. Egyrészt a minden igény kielégítő szállásunk, másrészt a környék, a látnivalók, az ott élő, dolgozó emberek is mély benyomást tettek rám. Így aztán boldogan mondtam igent az útra.
Az út – véletlennek és a gondos szervezésnek köszönhetően – a remek alapokon nyugvó társasággal gyorsan eltelt, mire minden pletykát sorra vettünk, már le is parkolt a buszunk az Andrássy Rezidencia Wine & Spa*****parkolójában. A szálló igazgatója és kis csapata üdvözölt minket (helyi lányok, kedves társaság, szinte minden formaságot mellőzve örültek nekünk). A kompániánk nagyja a szobák felé vette az irányt, én azonban először a szivarszobának köszöntem. Ha van, amit nagyon vágytam újra élvezni, az ennek a helyiségnek az atmoszférája.
Nem is időztem sokat a szobámba, csupán annyi ideig, amíg befaltam a friss és finom üdvözlő macaronokat, felfedeztem a világ legzseniálisabb szolgáltatását és már mentem is a könyvemmel, hogy egy kicsit belefeledkezhessek a szivarszoba nyújtotta varázslatos hangulatba.
A világ legzseniálisabb szolgáltatása mellett azonban – könyv ide, szoba oda – nem szabad elsiklani. Hosszú évek óta járok szállodába, különféle szálláshelyekre, s minden esetben egyetlenegy gondom akad panziótól öt csillagig, s ez a párna. A Nőkkel való együttélésünk első szakaszában – mikor még bohó voltam, fiatal és lusta – azt gondoltam, hogy az ikreket, hordozóstul balgaság kétszerre felvinni a másodikra. Az első hónapokban ez nem is okozott gondot, de ahogy gyarapodott a súlyuk, az én vállaim, nyakam úgy macskásodott el. A masszázs, csontkovácsolás mellett, egy dolog segített rajta, az ergo-párnat, azaz ezek a furcsa dimbesdombos, memóriahabos csoda, amiket a szálláshelyek hírből sem ismernek.
Éppen ezért, ha valahol idegenben alszom, akkor vagy cipelem az utazós párnámat, vagy ennek hiányában összetekert ruha/törölköző kerül a nyakam alá. Mivel két napra nem illett volna túl sok poggyásszal érkeznem, s már a főúri környezet és a sok Agatha Christie olvasmány miatt egy szebb, a vacsorára alkalmas ruha is pihent a bőröndömben, gondoltam jöhet a törölközős módszer. Ám az éjjeli szekrényen ott figyelt egy Párna menü, amiből – külön díj felszámolása nélkül – választhattam kedvemre való párnát, kicsit, nagyot, puhábbat, keményebbet vagy ergot!
Így aztán – a szivarszoba felé menet – a recepción rögvest kértem is egy párnacserét, s annak boldog tudatában vesztem bele a könyvembe, hogy ezen az éjszakán jól fogok aludni.
Gasztronómiai túrát szervezni kényes feladat. Nehéz megállni, hogy a résztvevők számára mindent megmutassunk, ami viszont feltétlen hasznos, hiszen az ízek, tálak nyújtotta élményekre vágyunk, de azt csak úgy élvezhetjük ki, ha a mennyiségek, a különféle étkezések sűrűsége és mibenléte megfelelő. Az Andrássy kúria szakácsai ebben már anno is remekeltek, a mostani konyhafőnök, Takács Gábor szintén visszafogott, de finom ebéddel várt minket.
A könnyű kis ebédünk egy pohárnyi vargánya cappucinoval indult. A tejhabbal dekorált és finoman lazított leves kellemesen selymes volt, nem nehezedett el, ízben sem volt megterhelő, pont annyira volt intenzív, amennyire egy ilyen cappucinonak lennie kell. A könnyű előételt egy ennél vastagabb, de megterhelőnek szintén nem nem nevezhető borjúszűz követte. Az omlós hús vékony, roppanós vajas tészta köpenyben került elénk, zöld köretnek roppanós, fokhagymával fűszerezett répacsíkok pihentek a tányéron. Bár első látásra nem tűnt soknak, a főétel végeztével már kezdtünk jól lakni.
A rövid menüt egy házias desszert zárta, egy klasszikus alapokon nyugvó máktortát kaptunk, amit szilvaöntet körített és egy gombócnyi vaníliafagylalt lazított. A magam részéről a fagylaltról szívesen letettem volna, ha cserébe két adag piskótát adnak.
A tágas, hangulatos Eszencia étteremben tempós egymásutánban érkeztek a fogások, ami remek dolog volt, mert így időben indulhattam, hogy kiélvezzem az élményfürdőnyi VinoSense spa-val rendelkező szálloda masszázs szolgáltatását is. Ha már szőlőtermő vidéken járunk, akkor természetesen a különféle kezelések is ehhez igazodnak, így vörös szőlő masszázson vettem részt. A masszázs után volt egy kis időm olvasgatni az úri lakosztályomban (örök szívfájdalmam, hogy azokban a szállodai szobákban sem tölt az ember elég időt, amelyek megérdemelnék).
Mivel az Andrássy Rezidenciában rengeteg szerethető tér van, a délután szabad részét nem a spa felfedezésével töltöttem, hanem a mellette található üvegházban, ahol könnyed ebédet és remek kávét kaphat az ember, s ahova már a múltkori alkalommal is szívesen betelepedtem volna. Süppedős fotelek, kellemes környezet, az egyszerre bent és kint izgalmas érzése. Jó hely.
Mire végeztem a kávéval, a többiek is visszatértek a masszázsról, s jöhetett a következő programpont, a Kikelet pince. Tarcal nem nagy falu, de amikor szóba került, hogy elsétálunk Berecz Stéphanie borászatához, csendben abban reménykedtem, hogy két percnél több gyaloglás vár ránk. Ám a Rezidencia központi helyre épült, így jóformán csak az épület hátsó részét és a parkolót kerültük meg, s máris ott találtuk magunkat a Kikelet portáján.
Olybá tűnt, hogy ha Tarcalon belül nem is léptünk sokat, térben nagyot ugrottunk, s hirtelen Joanne Harris Csokoládé című regénye elevenedik meg körülöttünk, s a főszereplő maga áll előttünk, csokibolt helyett borászata rövid történetét mesélve bájos akcentusával. Stéphanie-ban nem csak a francia mivolta izgalmas, nem csak a Kikelet pincészet története megragadó, hanem jó látni, hogy fantáziát lát ebben az aprócska településben, itt próbál boldogulni, fejleszt, tervez, teraszt épít, vendéget fogad, szőlőt ültet.
Miután megnéztük a pincét, s felfedeztük az Áldó Krisztushoz vezető út mellett épülő teraszt, egy viszonylag szűk sor kóstolásába kezdünk. Én – ahogy azt már sokszor mondtam – nem értek a borhoz, csak szeretem, s azt tudom eldönteni, hogy mi ízlik és mi nem, de cserébe nem is dünnyögök olyasmit – a nem létező hitelességem jegyében – hogy, „hmmm, bizony, azok az animális jegyek”. Nagyra értékelem a borászokat, a borkészítés misztikus mivoltát is elfogadom, az időjárás alapján könnyedén ciccegek, hogy mikor lehet jó vagy rossz a termés, s szívesen hallgatom a különféle boros történeteket.
Stéphanie-nál pezsgővel indítottunk. Különös története van, ennek is. Három éve hatalmas jégeső verte el a szőlőt Tarcalon, ami a Kikelet dűlőit sem kímélte. Ám a szemek egy része megúszta, az érés hátralévő idejében szépen összeszedte magát. Ennek eredményeként három hordó jóféle száraz bor és egy kevés pezsgő született belőle. A pezsgő jó, Stéphanie-ról meg könnyedén elképzelem, hogy milyen gondos gazdája az öt hektárnyi szőlőjének. A különböző évjáratú furmintok, hárslevelűk és az ezekből készített házasítások után, egy 2012-es édes szamorodnival zárjuk a kóstolást. Miközben forgatjuk az italt, illatoljuk, kóstoljuk, háziasszonyunk az aszúsodásról mesél, arról, hogy olykor – ha nincs eső, csak szél – akár november végéig is fönt hagyják a szemeket.
Az idő esőre állt, mi pedig visszatértünk a szállodába, hogy rendbe szedjük a toalettünket a vacsora előtt.
A vacsorát egy mangalica rilette nyitotta, amit lila hagymából készült lekvárral. A lekvárban lévő balzsamecet vitte a prímet, jól eső felfedezés volt a rózsabors a tányéron, az előételhez a ház borát a Chateau Dereszla Tokaji Dry-t kortyolgattuk.
A második fogásként érkező leves hibátlan volt. A fácánból készített levesben házi, fácánhússal töltött ravioli pihent, mellette roppanós leveszöldségek. Az erőlevesben minden egyensúlyban volt, a ravioli tésztája se sikerült túl vastagra, vágható, harapható, jó állagú volt, a zöldségek textúrájáért meg külön hála.
A levest királyrákkal koronázott fogasfilé követte, amihez paprikával, medvehagyma mártással átfogatott tagliatellét kínáltak. A hal kívánt egy csipetnyi sót, de a tészta al dente volt, a szaftot kellemesen magába húzta, s a rákból el tudtam volna képzelni nagyobb mennyiségeket is. A halhoz a Hétszőlő Birtok 2012-es furmintját ittuk. A hal után szárnyas került elénk, rosé kacsamell érkezett fügés raguval és gombás rizottóval. A kacsa omlós volt, én cseppett rosébb módon kedvelem, de nem volt száraz vagy rágós, omlott, s a fügés szósszal nagyon jól megértették egymást. Akibe még fért, az a rizottót is lelkesen ette. A kacsa mellé érkezett az est egyik kedvenc bora, a virágos, parfümös illatú Erzsébet Muscat Lunée, amely egy félszáraz sárga muskotály volt.
Zárásként sajttortát kaptunk, ami baráti adagnak bizonyult, így a jóllakottságunk ellenére is könnyedén szorítottunk neki helyet. A leginkább túrótorta jelleggel bíró sajttorta eper öntettel és roppanós, liofilizált eperrel került terítékre, majd tűnt is el onnan, viszonylag gyorsan. A záró kortyokat egy Royal Tokaji Cuvée adta.
Ezután már semmi más dolgunk nem akadt, mint kiülni a hidegfront előszeleként langymeleg estébe, nézni a kivilágított templomtornyot és testületileg megváltani a világot.
Mivel péntek-szombatra esett a túránk, így pont az egyik legnagyobb látványosságról a Tokaj-Hegyalja piacról maradtunk le. Pontosabban maradtunk volna le, ugyanis a vendéglátóink a szálloda egyik termében mini piacot alakítottak ki nekünk, ahol a piac kedvelt kiállítói közül jelentek meg néhányan. A korábbi tarcali túra után már lelkendeztem Krisztináról, s az ő Ízest Örömest készített lekvárjairól, kencéiről. Nagy örömömre szolgált, hogy most is találkoztunk, s hogy megkóstolhattam az újdonságait: az ibolyás almát, az aszús sütőtököt a vadászok által nagyra becsült, vadhúshoz kitűnő furmintos meggyet.
A Tokaji Borecet manufaktúra is régi nagy kedvencem, még az első receptes könyvükhöz én is készítettem anyagot, s azóta is mindig van itthon legalább egy üvegnyi a bodrogkeresztúri üzemben készült ecetekből. Most is végigkóstoltam a teljes szortimentet, a birsalmás és a málnás borecetnél pedig minden önuralmamra szükség volt, hogy ne kunyeráljam el az üveget, s hajtsam fel a teljes tartalmát.
A Csicsörke manufaktúra vidéki vitaminbombákat hozott a mini vásárra. Olyan szörpöket, lekvárokat és csatnikat, amelyek között a hagyományos és ismert ízek mellett meglepő szereplőket is találtunk. Ilyen meglepetés volt a pitypang szirup, illetve a jegenyefenyő szirup, a fenyőrügyszirup. A készítmények egy rész nem csak finom, hanem gyógyhatással is rendelkezik, a jegenyefenyő szirup például kitűnő köhögéscsillapító.
Aki szereti, az mézet is kóstolhatott a Vizsolyi Mézmúzeum jóvoltából, aminek megálmodója Mézes Gergő, fiatal és elkötelezett méhész. A méhészet szortimentjében a fajtamézek mellett különleges gyógyító mézes és mézkülönlegességek és egyéb méhészeti termékek is megtalálhatók. A külföldi piacra szánt mézek hihetetlen szép külcsínnel bírnak.
A Zempléni Sajt manufaktúránál számtalan izgalmas házi sajtot kóstoltam. A legjobban talán a füstölt érett tehénsajt és a roqueforttal töltött camembert ízlett, de ezen kívül friss sajtkrémeket, kecskesajtokat, különféle tehénsajtokat, parenyicát is készít a három éve működő tarcali manufaktúra.
Miután kitobzódtuk magunkat a mini tokaji piacon, kicsit kirándultunk is Tarcalon, azaz felkaptattunk az Áldó Krisztus szobor tövébe, majd alaposan megszemléltük a lábunk alatt leterülő tájat, a tarcali bányatavat, a környező dűlőket, s elégedett sóhajok kíséretében megindultunk hazafelé. Útközben még egy szerény ebédet gyűjtöttünk, majd amilyen gyorsan eltelt a Budapest-Tarcal út, olyan tempósan veszett semmibe a visszavezető pár száz kilométer is.
Tokaj még mindig zseniális hely, egyedi atmoszférával, lelkes, tettre kész – a helyben és az általuk létrehozott értékekben – hívő emberekkel. Most indul a szezon, irány Tokaj, fedezzétek föl!
