MIRELLE Atelier

Múlt héten egy fantasztikus történet végéhez értünk. A Pécsi Tudományegyetem negyven évvel ezelőtt útjára indított kutatásának, nemesítésének ívére tettük fel a pontot egy olyan pezsgővel, amely a kutatóintézet egyik sikeres nemesítéséből, a Zenitből született.

A 71 évvel ezelőtt éltre hívott Szőlészeti és Borászati Kutatóintézet – többek között – két rendkívül fontos feladattal bír a mai napig: egyfelől nagyon gazdag, a világ hatodik legnagyobb génbankja található itt, ami azt jelenti, hogy több mint 1500 borszőlő mintáival rendelkezik, valamint közel 300 csemegeszőlőt tart nyilván. Illetve olyan fajták nemesítésével, olyan klónok létrehozásával foglalkozik, amelyek rezisztensek, azaz ellenállnak a környezeti hatásoknak, a betegségeknek, és ezáltal lehetővé teszik a fenntarthatóbb, környezettudatosabb, sokkal kevesebb növényvédő szer alkalmazásával működő szőlészetek, borászatok létrejöttét, kiteljesedését.

A rezisztens fajok létrehozása igen hosszadalmas folyamat, a lisztharmatnak és a filoxérának ellenálló szőlők még koránt sem biztos, hogy jó ízű, illatos gyümölcsöt hoznak, a kísérletezés hosszú éveket vesz igénybe, hogy a szőlő minden paraméternek megfeleljen. De a kitartó munkának megvan a maga gyümölcse, ilyen a pécsiek számára az ősi magyar Ezerjóból és a francia Bouvierből lassan 70 éve nemesített Zenit, amely nem csak rezisztens fajta, hanem illatos, ízes alapanyag. A Zenitet előszeretettel telepítik a szőlősgazdák, és az egyetem is – a lehetőségeihez mérten – örömmel kísérletezik tovább a saját nemesítésével, figyeli, teszteli, hogy milyen italokra alkalmas ez a fajta, megpróbálják kibontani a fajta teljes aromáját.

Ennek egyik fontos mérföldköve a Nadír 63, a Zenitből készített pezsgő, amelynek bemutatóján megtudtuk, hogy a maga a pezsgő és a névadás több szempontból szimbolikus, hiszen a pezsgőkészítés több száz éves hagyománnyal rendelkezik Pécsett, már a 17. században gyártottak itt pezsgőt (Pozsony után a második magyar város volt, ahol ilyen ital készült). Ezen kívül a névadás is igazán szép, hiszen a Zenit az égbolt szemlélőhöz viszonyított legmagasabb pontja, míg a Nadír épp az ellentettje, a szemlélőhöz viszonyított legalacsonyabb pont. Ezzel az ellentéttel kívánták a borászok, az egyetem megmutatni, hogy a hegyoldalban érő szőlő milyen – mélységekbe vezető – utat jár meg, mire a pincékbe érve bor, pontosabban pezsgő lesz belőle.

Az út méterekben is kifejezhető, a 63 a Pécsi Tudományegyetem Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetének Szentmiklós-hegyi borbirtokán lévő tőkék, és az alant elterülő feldolgozó pince közötti tengerszint feletti magasságának különbsége.

A most bemutatott tétellel a pezsgő visszatért Pécsre, és nem is akármilyen formában. Az illatos, zöldes-sárga, finoman, de folyamatosan gyöngyöző pezsgőben ott a már beérett gyümölcsök zamata, körte és őszibarack sejlik fel, illetve a fajtát jellemző mangós, ananászos ízjegyek is megjelennek. A hagyományos eljárással készített pezsgőkre jellemző vajasság szintén az ital sajátja, amely szép, kerek, jól iható, könnyed kísérője lehet bármilyen nyárvégi összejövetelnek, de ünnepi alkalmakkor is megállja a helyét.

Egy kávézó esetében az embernek furcsa elvárásai lehetnek. Persze mindenkinek más. Nekem tér kell, hangulat, letisztult, de nem barátságtalan enteriőr, egy loft lakás nappalija, amiben elférek, és egy nagyobb házibuli esetén is találok a térben egy olyan szeletet, ami akkor és ott az enyém.

Ezért is örültem meg annyira annak, hogy otthon, a Krisztinavárosban lett egy ilyen hely. Egy olyan, ami eddig is volt, de a súlyos fa bútorokra zsúfolt hatalmas csokoládéválaszték soha nem marasztalt, ok, nagyobb összegek elköltésére sarkallt, de a tér – amelyben mozogtam – nem volt vonzó.

Most viszont funkciót váltott a csokibolt, amelyet egy kisebb helyiségbe költöztettek, helyét pedig átadta egy fényben fürdő kávézónak, amely a Roham utca árnyas vidékére néz, kicsit arrébb a procctól, kicsit közelebb a Krisztinaváros valódi lakóihoz, hangulatához.

A helyet elsősorban a tér adja el, a távlatok, a hibátlan elrendezés, a remekül választott színek, a bútorok adta egyenletes, lassú ritmus, de a kávé is kitűnő, a sütemények – amelyekkel kiegészíthetjük az élményt – szintén finomak. Örülök neki, hogy van keksz, hogy falatnyi boldogságokat is vásárolhatok a kávém mellé, és boldog vagyok a kanapétól, amelyről a Csészényiben már évekkel ezelőtt letettem, de itt még van lehetőségem kisajátítani.

Budapesten csavarogni jó. Ezt régebben is tudtuk, de idén aztán számtalan lehetőségünk adódott rá, hogy még jobban megismerjük azt a várost, amelyen általában csak célirányosan átsietünk. Nekem kamaszkorom óta a belváros a gyengém, bár nagyon szomorú vagyok attól, hogy lelakatolták a kedvenc átjáróim és a földdel lettek egyenlők a páternoszterezős irodaházaim, de azért a város mégiscsak az enyém maradt.

A Nőket kiskoruk óta sokat vittem, ahogy anya engem. Nekik nem a ház előtti játszótér volt a világuk, hanem a Vár, a Krisztinaváros, és a belváros, a maga zegzugaival, a kedvenc fagylaltozókkal, oroszlánokkal, boltokkal, kirakatokkal.

Most is szívesen megyünk be, bár mostanság inkább a felfedezés hajt, próbáljuk megkeresni az újat, próbálunk másként tekinteni a helyekre. Most épp az Erzsébet tér volt a miénk, az egykori Engels téri buszpályaudvar deres hangulatától (ahonnan hajnalban nagy robajjal indultak meg a Zakopane-ba tartó buszok) nagyon messze jutott ez a hely.

A téren a Kempinski Blue Fox bárjába tértünk be, ami nem csak szállóvendégek számára látogatható. A nagyon hangulatos enteriőr mellett csodás terasz nyílik a térre, a lassan forgó óriáskerék alatt ülve szemlélhetjük a várost egy új, szokatlan szemszögből, miközben a szezonális jeges tea választékból szemezgetünk.

A ház saját italai között könnyen megtaláltuk a kedvenceinket, Anna egyértelműen a maracuja hívószónál elveszett, én meg éreztem, hogy az alkohollal is megbolondítható jeges italok közül annak szavazok bizalmat, amely nagyon szerethető mód – a nemzetközi sikereket elért – magyar Opera ginnel gazdagítva is kérhető.

Így került elénk két csodálatos, mutatós edény, amelynek teljes valóját akkor ismerhettük meg, amikor a bár személyzete számunkra elkészítette az italt.

Anna kezdetben rendkívül kék Fresh Harvest elnevezésű teája egészen lágy, szinte muszlinszerűen áttetsző violaszínbe váltott, az én italomnál ennél jóval kisebb léptékű metamorfózis ment végbe.

A Fresh Harvest ihletője a kínai Yunnan régióban frissen szüretelt, rózsa- és almaillatú Ya Bao Ye Sheng Buds tea volt, amelyet a maracuja mellett bodza és rózsa tett teljessé. A kínált tea alapja az ayurvédikus gyógyításban is ismert és elismert pillangóborsó tea volt, ennek köszönhette csodálatos színét is a kész ital.

Az én italom – bár Earl Grey és James Bond szerelemgyereke is lehetne – számomra azonnal megidézte a 90-es évek létező legjobb sitcomját, amit azóta sem sikerült senkinek megugrania. Az Earl Grey alapú tea ázsiai hangolásához a karakteres pandan-pálmalevél-kivonatot használták, amelyet főleg Indonéziában, Thaiföldön és Balin ismernek és kedvelnek. Az italhoz kevert 2 cl gin nagyon szépen belesimult a jeges tea ízvilágába, jól kiegészítve azt. A rozmaringgal illatosított, hatalmas gömbjegeken kínált teával sokáig békésen elpihentünk a Kempinski Blue Fox bárjában, hogy aztán továbbindulva adjunk még egy-két esélyt a városnak, hogy elvarázsoljon.

Az előtérben három elektromos gombvirág, amelyet érdemes elrágni koktélozás közben. Idősebbek számára múltidéző, pont olyan, mint mikor a laposelemeket – menőségből – megnyaltuk.

Annával múlt héten Bakcsy Árpád és Csíki Sándor vendégei voltunk a Tilos Rádió Helyettes reggeli műsorában. A kötetlen beszélgetés során meséltünk a Mirelle színeváltozásáról, arról, hogy hogyan döntöttünk a közös munka, a közös magazin működtetéséről, hogy ki hogyan emlékszik a kezdetekre, és hogy nagyjából mik a terveink.

A teljes műsor az alábbi linken hallgatható meg, mi 10:14-től  jövünk.

Link: HELYETTES REGGELI_MIRELLE