Amikor kutya jó dolga van egyeseknek – Peter Mayle: Kutyaélet
Peter Mayle-t annak idején az Egy év Provence-ban könyvével sokan a szívünkbe zártuk. A kellemes hangvételű, gördülékeny könyv meghozta az ember kedvét egy kis dél-francia csavargáshoz, és a későbbi regényei (ld. Pastis) szintén tovább erősítették azt a kellemesen bukolikus álomképet, amit az ember helyben azért csak részben tapasztal. De az írói szabadság már csak ilyen, és a jelek szerint nem csak Peter rendelkezik írói vénával, hanem a formás keverék vadászkutyája, Fiú is, aki jó eséllyel tollba ugatta hányattatott sorsát, amely végül a Főnökség mellé vezényelte, ahonnan már pont olyan rózsaszín szemüvegen keresztül nézi a provence-i lankákat, mint a semmirekellő, ceruzaforgató, kétbalkezes gazdája.
A kutyakönyv édes, stílusa jó, egységes, gördülékeny, nem gügyög, hanem tárgyilagosan teljesen valószerűtlen, ezért szinte hisszük is, hogy így láthat bennünket, a világunkat és Provence-t egy eb. A történetek kedvesek, sok esetben több malícia lakozik bennük, mint elsőre tűnik, valahogy a kutya szájából hamarabb kanyarodnak elő szomszédot bíráló mondatok, hiszen itt nincs felelősség, hitelrontás esetén lehet a sóhivatalhoz fordulni.
Peter pont ugyanúgy humanizálja a főszereplőt, ahogy azt igen sokan tesszük a házi kedvenceinkkel, felruházza egy csomó képzelt tulajdonsággal, miközben nagyon hitelesen és pontosan adja vissza azt a viselkedést, amit nap, mint nap tapasztalhatunk, mi gazdák.
A Kutyaélet javasolt kutyásoknak, exkutyásoknak, macskásoknak kevésbé, de mi nyulasok is sok helyütt magunkra ismerünk a minket uraló, igába hajtó és gyakorta hülyének néző házi kedvenceink szolgáiként, akik csak névileg tartoznak a főnökség soraiba.
