MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Bár Zsófit hosszú évek óta győzködöm, még mindig nem érti, hogy igenis léteznek suttogó könyvek, amelyek egyszerűen a borítójukkal, a fülszövegükkel vesznek le a lábunkról. Ahol nem kell utánaolvasni a számunkra olykor teljességgel ismeretlen szerzőnek, a könyv képi világa olyan tökéletesen leképezi a beltartalmat, a fülszöveg pedig oly ügyesen operál a megfelelő jelzőkkel, hogy eldöntetett: a könyvet el kell olvasni.

A fehér város csöndje már a megjelenés előtt izgatta a fantáziámat. Az elmúlt 20 évem valahogy úgy alakult, hogy a kortárs misztikusabb írók közül legtöbbször a spanyoloknál kötöttem ki. A hangvétel, a stílus, a történelmükhöz fűződő hűségük és szerelmük számomra vonzóvá tette a 20. század végi, 21. századi spanyol irodalom egy szeltét, és ebből bármikor szívesen mazsoláztam. Talán Pérez- Reverte könyveivel kezdődött, aztán Eduardo Mendozaval folytatódott, majd jött a mindent elsöprő nagy szerelem: Zafón, akinek A szél árnyéka és az Angyali játszma könyvei örök helyet kaptak az első húsz kedvencem között, és vannak olyan napok, hónapok vagy évek, amikor egyszerűen újra kell olvasnom (ha Barcelonába készülök, akkor egyenesen evidens).

Ebbe az impozáns, kicsit maszkulin sorba tartozik mostantól egy optometrista, Eva García Sáenz de Urturi, akinek A fehér város csöndje című regényét szinte egybe faltam be.

Nem volt választásom, a jól sikerült felütés – és néhány döcögősebb hangvételű oldal után – olyan ritmusú hajszában találtam magam, amiből nem volt kiszállás. A hangulata több irányból ismerős volt, egyrészt ott lüktetett benne a városáért rajongó író (Zafón), a misztikumért rajongó író (Zafón, Brown), a valódi rezdüléseken alapuló rendőrpárosokra szakosodott, azokat finom humorral bemutató író (Dennis Lehane) és az egészhez  – a perzselő napsütés ellenére – társult egy olyan borongós, letisztult, pengeéles hangulat, amivel anno a Bíbor folyók ismertette meg a világot és engem.

Eva hibátlanul teremt hangulatot, tudja tartani a feszültséget, remekül lép át az idősíkok között, jól adagolja az információkat, és ami egészen meglepő, nem kapkodja el a végét, nem unja el a saját írását, komplex terve van arra nézvést, hogy hogyan zárja le úgy a könyvet, hogy az olvasóban ne maradjon hiányérzet.

A fehér város csöndje egy szépen bomló, sok szereplős dráma, amiben mindenkinek megvan a maga részigazsága (talán ezért is emlékeztet Lehane-re), se az antagonista, se a protagonista nem fekete és fehér. Az emberi létezés árnyalataitól válik plasztikussá a könyv, amelyben a Bilbaó alatt található Vitória bőven több mint egy, az író által jól ismert helyszín, tökéletes hátteret szolgáltat ez a nem megszokott spanyol, pontosabban baszk környezet ehhez a furcsa hangulatú, magával ragadó krimihez.

Szerencsére a könyv egy trilógia első része, így a jól felépített karaktereknek nem kell örökre búcsút mondanom, esélyes, hogy mire újra lehet utazni, lesz két vagy három olyan könyv a tarsolyomban, amely spanyol földön járva a baszkok irányába tereli majd a lépteinket.

A koronavírus-járvány nem csak a nyarat, hanem a nyárhoz szervesen hozzátartozó fesztiválszezont is teljes mértékben felülírta. Ami eddig természetesen része volt a nyarunknak, annak hűlt helye lett a naptárunkban, ellenben születtek olyan programok, amelyeket ez a furcsa helyzet hívott életre, de így utólag azt kell mondani, hogy egy klasszikus nyárban is hiánypótló, remek kezdeményezések.

Ilyen a Westend tetőteraszán kialakított pikniktér, ahová Zsófi rendszeresen ellátogat, számára nagyon vonzó ez az igényesen létrehozott közösségi hely, ahol folyamatosan gazdag programokkal várják a vendégeket, akik ebben a városi zöld oázisban pihennek meg. Vagy mert pont erre volt dolguk, vagy mert pont ide készültek. Sportoló, társasozó vagy épp borozó baráti társaságok bevált helyévé vált a Westend Tetőkert. 

Az augusztus 12-16 között megrendezett Westend Borpikniken több mint 20 hazai borászat és manufaktúra borait, ételeit kóstolhatjuk meg. A pincészetek közül jelen van – többek között – a Dúzsi Borászat, a Hilltop Neszmély, a Malatinszky Kúria, a Mészáros Borház, a Polgár Pincészet, a Teleki Villányi (Csányi Pincészet). A borhoz harapható falatokról, a gasztronómiai különlegességekről a Mádi Sajt Manufaktúra, a Stelázsi és számos foodtruck gondoskodik.

A Caviar&Bull Uncensored vacsorája két órás utazásra hív minket, a Világ körül. Valahogy így képzelem Phileas Fogg útját, egy kényelmes pullman étkezőkocsiban, ahogy nézi a folyamatosan változó tájat, miközben az adott ország gasztronómiájának legjavát helyezik a damaszt abroszára.

Annával komoly várakozással néztünk az Uncensored vacsora elé, a neten fellelhető lelkes ajánlások, kommentek és a weboldaluk képei piszkálták a fantáziánkat, hogy az audiovizuális elemekkel átszőtt fine dining degusztációs menüsor vajon milyen lesz.

A vacsorán – rövidke várakozás, és egy egészen elképesztően komplex, mégis nagyon üde, friss koktél után – bevezettek minket egy szekrénybe. Pont, mint Narniába. Igaz, ez nem egy régi, szúette darab volt, és ruhák helyett séfkabátok lógtak benne, de igen, egy szekrényen át vezetett az út egy titkos konyháig, és egy mégtitkosabb ajtóig. Ami egyszer csak feltárult, s mi bent találtuk magunkat egy egészen valószínűtlen térben, ahol űrhajósok integettek nekünk, és épp a Holdról néztük a telő Föld dagadó sarlóját.

A vacsora részletes leírása itt van a fejemben, de az Uncensored olyan komplex élményt adott, hogy erősen úgy érzem, hogy ha mindent megírnék, a tájakat, a zenéket, a bennem keltett hangulatokat és a helyekhez passzoló fogásokat, akkor – filmes szakzsargonnal szólva – szétspoilereznék valamit, aminek a felfedezése, megélése mindenkinek egyedi öröm és jutalom kéne, hogy legyen.

Annyit azonban szívesen elmesélek, hogy a konyha csillagos ötösre teljesített, a választott alapanyagok kombinálása, elkészítése messzemenőkig megfelelt az elképzeléseimnek, a kiválasztott, „bejárt” országok konyháiból tényleg olyan, a szezonhoz is illő fogásokat kaptunk, amelyek valóban jó, minőségi ízelítőt adtak. A fogások mellett feltétlen meg kell emlékezni a személyzetről is, az ő szerepük itt valóban vergiliusi, a folyamatos utazás közben figyelnek a vendégekre, gazdag, precíz, mély ismeretekkel rendelkeznek a tálalt fogásokról, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a tervezett kaland valóban a lehető legjobban megvalósuljon.

Ugyancsak fontos és megkerülhetetlen eleme a vacsorának a tálalás, amelyért nem győzök elég hálás lenni. Nagyon szerettem az elém kerülő kerámiákat, ahogy mindig, minden tételnél egyedi, tökéletes miliőt biztosítottak a fogásoknak. Külön boldogság volt Anna japán tányérja kapcsán mesélni a lányzónak, de lássuk be, aznap este nem ez volt az egyetlen történet, amit meghallgatott. A helyszínek, a fogások és az alapanyagok olyan intenzitással nyitották fel bennem a gasztronómia szelencéjét, hogy folyton folyvást volt valami, amiről gondos guruként feltétlen kellett néhány szót szólnom. Ezt leszámítva számára is meghatározó élmény volt az Uncensored vacsorája.

Ez a nyár sem múlik el remek gasztrokönyvek nélkül, amelyek közül most hármat ajánlanék. Ebből kettő szakácskönyv, de nem pusztán az, inkább afféle életmódváltáshoz kapcsolható segédlet, a harmadik pedig egy remek, nagyon szórakoztató könyv civileknek és szakmabelieknek arról, hogy mit is jelent az, ha valaki a borok oltárán áldozza fel az életét és sommelier lesz.

Rubin Eszter: Hisztamin intolerancia szakácskönyv

Eszter nem ma kezdte a gasztroszakmát, én még blogger körökből ismerem, bár sokaknak inkább szépirodalmi alkotásaival, színpadra vitt művével, a Barhesszel vált ismerőssé. Most a két tudás egyesül ebben a könyvben, amely Eszter személyes kálváriájának szülötte. Az újkori civilizációs betegségekre még teljességgel felkészületlen magyar egészségügyben utat kereső Eszter utazása ez a könyv, amely megmutatja, hogy táplálkozással, az alapanyagok gondos megválasztásával hogyan lehetünk gyógyítói a szervezetünknek, hogyan kereshetjük meg a bajok forrását, ahelyett, hogy hagynánk, hogy egyesek a tünetek kezelésével próbáljanak felülemelkedni a lelkiismereti problémákon. Eszter receptjei mellett a hozzáállása, a rövid, de tartalmas bevezetőben lévő tételmondatai sokak számára válhatnak iránymutatóvá, akik régóta keresik az okát különféle panaszaiknak, amelyeket eddig – a szokott módszerek mentén – nem bírtak feltárni. Javasolt a könyvet gondosan forgatni, Eszter előírásait betartani, s megfigyelni azt, hogy gyógyszereken kívül mi mindennel kezelhetjük, gyógyíthatjuk, tehermentesíthetjük a szervezetünket.

Flexiteriánus étrend

Évek óta visszatérő téma, lassan afféle gumicsont, hogy a világ túlzottan húsfogyasztóvá vált. Ennek örömére a korábban is gond nélkül szektásodó, egymásra acsarkodó társadalom újabb okot talált az egymásra mutogatásra. A húsfogyasztást azonban nem csak úgy lehet elképzelni, hogy minden áldott nap asztalra kerül legalább két rántott szelet, hanem érdemes feltételezni és elfogadni azt, hogy vannak tudatos húsfogyasztók, akik nem a mennyiséget, hanem a minőséget, a húsnak, állati eredetű termékeknek a szervezetben betöltött szerepének okán fogyasztanak ilyen alapanyagokat. Tudatosan. Mértékkel. Én is ebbe a csoportba tartozom, nálam szezonális vegetáriánus lét alakul ki nyaranta, ősszel-télen több húst készítek – mert így kívánjuk, és odafigyelek arra, hogy a növésben lévő lányaim számára mit teszek a terítékre (nem, nem hiszek a teljesen növényi alapú táplálkozásban). Ennek a létformának is van neve, ez a flexiteriánus táplálkozás, amely növényi alapon képzeli el az étkezést, de nem zárkózik el az állati alapanyagoktól, helyén tudja kezelni, megtalálva azt az egyensúlyt, ami számára ideális. Ennek az életmódnak vannak született követői, és vannak olyanok, akik esetében döntés, hogy ebbe az irányba mozdulva válnak egészség- és környezettudatosabbá. Ehhez az irányváltáshoz ad jó alapot a HVG könyvek új, gazdagon illusztrált kiadványa, amelyben gondos szedetben mutatják meg, hogy miként lehet a húsalapú táplálkozásnál könnyebb, egészségesebb módon, mindent fogyasztva étkezni.

Bianca Bosker: Dugódili

Bevallom őszintén: ettől a könyvtől kicsit tartottam. Nagyon vastagnak tűnt, nagyon szakmainak, nagyon száraznak. Aztán felütöttem, és azóta – amikor csak akadt egy kis szabadidőm – olvastam. Na jó, szombaton egész nap ezt olvastam. Bianca Bosker könyve ugyanis zseniális. És nem csak szakmabelieknek szól, sőt főleg nem nekik szól, hanem azoknak akik mindig szerették volna tudni, hogy én meg a hozzám hasonló gasztrofanatikusok mi a fenének áradozunk egy borról, miért megyünk ilyen eseményekre, miért maradunk a végén javarészt józanok, és miért tartjuk magunkat mérhetetlenül laikusnak a borszakértő kollégákhoz és a sommelier-ekhez képest. Bianca Dante borpoklába ereszkedik alá, számos borissza Vergilius mutatja számára az utat, amelyet nagyon élvezetes, laza, könnyed, de korántsem felszínes stílusban ír meg. Mondatai közt ott bujkál a humor, a szakma iránti – egyre mélyülő – tisztelet és alázat, miközben megmarad az ördög ügyvédje, aki más kérdést sem tesz fel mint, hogy „Cui prodest?” azaz kinek éri meg ez a hatalmas felhajtás a bor körül. A könyv letehetetlen, „eteti” magát, akár még strandra is el tudom képzelni, egy könnyed, jól behűtött száraz fehérbor társaságában.