MIRELLE Atelier

A Rubik könyv meglepett. Az anyag kapcsán az első gondolatom az volt, hogy valami száraz, tényekkel, kvázi statisztikai adatokkal teli könyvön kell majd átrágnom magam, aztán egy több órás buszúton belekezdtem, és három óra múlva arra ocsúdtam, hogy fékezünk, megérkeztünk és én már az írás felénél tartok.

A könyv meglepett az olvasmányosságával, a sajátos, de nagyon koherens szerkezetével, a tényeket szépen felsoroló, de mégis sodró lendületű leírásával, és azzal, ahogy a sorok között rám nézett a szerző, akinek a tekintetében ugyanazt a gyermeki ént véltem felfedezni, ami apámban végig ott pislákolt, és aminek a lángjára én is nagyon vigyázok magamban.

Bár a szerző váltig állítja, hogy az írás, mint műfaj rendkívül messze áll tőle, és csak a nagy nyomásnak engedve írja meg közös történetüket a Kockával, mindenkit megnyugtathatok: a szerző, az előzetes tamáskodás ellenére nagyon jól ír. Élvezetes, könnyed stílusa van, érezhetően az élet számos területén – reneszánsz emberként – otthonosan mozog. A könyvben szépen végigvezet minket a Kocka történetén, miközben az ő életútjának is tanúi lehetünk, és minden nemfejezetben olyan tételmondatok hangzanak el, amikért érdemes vissza-visszaolvasni, emészteni, forgatni, pont úgy, mint a megoldásra váró Kockát.

“…a kíváncsiság az a szikra, amely lángra lobbantja a kreativitást.”

A könyv főszereplői, a Kocka és a Feltaláló mellett fontos szerephez jut a Homo ludens: a játékos ember. Gyakorta elfelejtjük, hogy milyen lényeges a játék. Nagyjából az óvoda végéig természetesnek tekintjük, az iskolai évek alatt már sokszor úgy érezzük, hogy valaminek a rovására megy, és felnőttként egyenesen szégyelljük. Bár – ez saját meglátás – az utóbbi évtizedekben mintha teret nyert volna az infantilizmus, felnőtt egy kevéssé szabálykövető generáció, amelyik igenis meri vállalni azt, hogy a belekényszerített szerepek mögött ugyanaz a személyiség, aki anno örömmel feledkezett bele a Legoba, a szerepjátékokba vagy fogatta órákon át a Kockát, amelynek újbóli sikere talán pont nekik köszönhető.

Ahogy a könyv több helyütt is szót ejt róla, sőt mondhatni az egész gerincét adja, hogy a játék nem öncélú, játszani kell, a játékban feloldódhatunk, bizonyos esetekben közben elmélyülten koncentrálunk, bizonyos játékokkal fejlődhetünk, másokkal egy közösség tagjává válhatunk, és kikapcsolhatunk úgy, hogy közben megéljük az esetleges kudarcokat és a siker édes örömét.

„…megvan bennem a képesség a boldogságra, amit egyértelműen anyámtól örököltem. Hiszem, hogy ez a képesség velünk születik – sokkal inkább a habitusunkból következik, mintsem a körülményeinkből. Vannak, akik a jólétben is boldogtalanok, és vannak, akik a nyomorban is megtalálják a boldogságot, van, aki elégedetlen a legnagyobb sikerek után is, és van, akit bukások sorozata sem képes megtörni. Anyámnak megvolt az a ritka képessége, hogy minden körülmények között meg tudta őrizni optimizmusát.”

Erről is szól a Kocka és a Feltaláló mérhetetlenül finom humorral megírt közös története.

Könnyű most megírni a múlt heti élményeket, az ablakon kopogó eső azonnal visszaidézi azokat a csodálatos, éles fényeket a vízen, a szőlőtőkéken csurgó fényt, a talpunk alatt finoman iszamós füvet, ahogy kaptatunk fel, szemünket a bazaltorgonákra függesztve kapjuk a levegőt, mellettünk a kitakart fürtök várják a szüretet.

Talán az őszi Balatont szeretem a legjobban. A nyár nekem zajos, túl sok ember, túl sok inger, túl kevés hely. Ősszel viszont az egész az enyém, a szemem befogja a tavat, jó nézni, kémlelni a látóhatárt, gondolatban, csendben csalinkázni, és kevés olyan kiválasztottal lenni, akik számára ugyanúgy élmény állni az esőben, a tőkék között.

A Sandahl birtokon a múlt héten ez mind megadatott. Badacsonyban voltam, a birtokon épült vendégház tornácáról figyeltem a tájat, majd Palkó Zsolt birtokvezetővel felfedeztem a ház körüli szőlőt, a pince borait, és a nap végére már tisztán láttam, hogy miben már a Sandahl, mint a legtöbb – általam ismerni vélt – borászat.

Meredek dűlők, hegynek föl

A Sandahl története igen különleges, hiszen egy svéd testvérpárról szól, akik egy magyarországi túra során beleszerettek Badacsonyba, és nem sokkal később lehetőségük volt itt szőlőt venni. Nem is akármilyet. A Badacsony közepén található 10 hektáros terület igazi kincs, tökéletes nyugati fekvése miatt nagyon meleg klímával bír. A borrajongó Christer Sandahl és testvére mindig jó magyar és francia szakembereket bérletek fel, hogy az elképzeléseikből valóban a birtokot előremozdító, minőségi bort eredményező lépés szülessen. A 17 éves történet egyértelmű tanulsága, hogy elhivatottan, minőségi kompromisszumokat nem ismerve, a megfelelő szakemberek együttműködésével mindez – Svédországból is – megvalósítható.

A Sandahl egyedi koncepciója ugyanis működik, a testvérek elképzelése, a késői szüretekbe és a rajnai rizlingbe vetett hite beigazolódott, a 10 hektárnyi területről rendkívül izgalmas borok kerülnek palackba, amelyek – borsorban történő – kóstolása lehetőséget kínál arra, hogy szépen felfejtsük a birtok logikáját, megértsük a borok osztályozását, készítésük mikéntjét, komplexitásuk okát.

Szépséges fürtök a tőkén

A Sandahl birtok három kategóriában kínál borokat. Vannak a belépő kategóriás boraik, az úgynevezett solid ground borok, amelynek sokszínűségét részint az a hagyomány adja, hogy az egyes dűlőszelektált borok nevét sem viszik tovább évről-évre, minden ital a maga jogán kap elnevezést, ami alapvetően függ az évjárattól és a jól ismert svéd humortól is. A solid ground-ból 18-as és 19-es tételt kóstolunk, nálam a friss bor győz, annyi illat és lendület van még benne. A 18-asban a parfümösség fog meg, az a töményebb gyümölcsösség, ami a későbbi évjáratnak még nem sajátja.

A következő szint a mid range, a középkategória, ahol már más mustfrakciók kerülnek feldolgozásra. A borok csoportosításának ugyanis a mustfrakciók közötti különbségtétel az alapja. Amikor leszüretelik a szőlőt, és elkezdődik a préselés, a présből több tartályba jut a kipréselt must, annak függvényében, hogy épp milyen nyomáson dolgoznak, illetve a borász hogyan ítéli meg az épp lejövő must minőségét. Érdekes módon a préselés kezdetekor a gyengébb minőségű must jön le először, majd jönnek a jobb minőségűek, és a végén, a nagyobb nyomásnál már megint egy gyengébb minőség préselődik ki a szőlőből. Az így kapott alapanyagok besorolása már ekkor megtörténik.  A mid range borok közül személyes kedvencem a 2017-es Rabbit periscope, a szolid, de zamatos, kerek, komplex borral a magam laikus módján nagyon boldog vagyok.

A legjobb mustfrakcióból születnek a ház csúcsborai, rare peak borok kóstolásakor nagyon kell figyelni: ugyan minden évjáratnak megvan a maga karaktere, de  nagyon hasonló, szép, kerek borok. Közös jellemzőjük az erősebb illat, a citrusosság, az aszúszemeket is tartalmazó 2015-ös Dry honey-ban jól érezhetők a birses jegyek, míg számomra a 2017-es Ball of fame hordozza mindazt, amitől a kedvencemmé válik, aszalt gyümölcsös, akár desszertbornak is beillő hangulata van, képzeletben már egy vaníliás-körtés pitéhez társítom.

Kóstolt borok

A Sandahl borok megérnek egy – inkább több – kóstolást, minőségük megkérdőjelezhetetlen, egyediségük kétségtelen, erre biztosíték a saját címke is, amelynek teljes körű megértéséhez nem árt némi jártasság a svéd humorban (példának okáért, ha valaki kételkedne ennek létezésében: Picasso kalandjai, Fredrik Backman könyvei, Jonas Jonasson könyvei).

Egy kevésbé csapadékos őszi napon érdemes visszatérni. Akár szobát foglalva a rezidencián, akár egy borkóstolásra bejelentkezni.

A sárga laskagomba elképesztően illatos. Éppen ezért semmivel nem kívántam ezt a könnyű illatot elfedni. Kevés olajon hagymát dinszteltem, majd jött a laska, amit kis lángon pároltam, majd zöldség alaplével felengedtem, és a végén tejföllel gazdagítottam. Utolsó lépésként botmixerrel krémesítettem, ami egyben emulgálta is az alkotóelemeket, úgyhogy a végeredmény egy letisztult, lágy, krémes gombaleves lett.

Nem kell mindig a fakszni. Néha hagyni kell az alapanyagokat, hogy megmutathassák magukat.

Az ősz tökéletes időszak arra, hogy felfrissítsük a konyhaművészetünket. Az esős napokon nincs is jobb, mint visszavonultan kísérletezgetni, majd az eredmény bemutatása után learatni a babérokat. Most két olyan szakácskönyvet hoztam, amely a gasztronómiai jártasságunkat feltétlen előre mozdítja, az egyik az elméleti irányból közelít, majd gyakorlatiba váltva terel minket a helyes útra, míg a másik az olasz gasztronómia napsütötte boldogságát hozza, az a dolce vita életérzést, amelyet egy jól elkészített citromos spagetti is pont annyira ont magából, mint más, bonyolultabb alapanyagokra és elkészítésre építő talján fogás.

A rost jó – állítja Soltész Erzsébet és Gajda Zoltán. Majd egy igen tartalmas könyvvel alá is támasztja mindezt. A jó strukturált könyv hiánypótló a piacon. A betegségek leküzdésére és a felesleges kilók leadására már annyi, de annyi szakácskönyvet írtak, ezer megközelítésben foglalkozva a problémával, és most itt ez a könyv, amely minden alapját tárgyalja: az emésztést. Nem trükkökkel kápráztat, hanem nagyon alaposan körüljárja a témát (a könyv fele csak erre épül), minden irányból megvilágítja a rostdús étkezés előnyeit, figyelembe veszi az egyes élethelyzetekben, betegségekkel, ételallergiákkal való együttélés során alkalmazandó terápiákban a rost szerepét.

A tartalmas, jól tematizált szakácskönyv receptjeiben izgalmas ízpárokra bukkanhatunk. Olyan ételeken keresztül vezet be minket a rosttudatos étkezésbe, amelyek nincsenek túlbonyolítva, de mégis van bennük valami kis plusz, egy csavar, egy szikrányi izgalom. A könyvben szereplő ételek alapanyagai könnyen beszerezhetők, a leírások közérthetők, kellő részletességgel taglalják a készítés módját.

A könyvet jó szívvel ajánlom mindenkinek, akit foglalkoztat a családjuk és a saját egészségük, aki már sok év alatt kitapasztalta, hogy mit-hogyan fogyaszthat, de most szeretne a pontos válaszokat és további recepteket kapni, illetve azoknak, akik tisztában vannak a diagnózisukkal, és szeretnének ennek mentén még színesebben, gazdagabban főzni.

Gennaro nem tud tévedni. Most is beletrafált: a gyors olasz ételek készítésére mindenki nyitott. Ki ne szeretne egy kis trattoria-élményt otthonra, főleg akkor, ha ez nem is kerül annyi idejébe, mint azt gondolta volna. A tésztás vonal mellett ebben a könyvben Itália többi alapanyaga is szóhoz jut, a gyors ételek a legváltozatosabb terményekből születnek, nincsenek nagy hókuszpókuszok, csak néhány jól megválasztott tétel, ezek egymáshoz való viszonya, tökéletes fűszerezés és Gennaro rutinja, amivel eggyé fűzi őket.

Az ételek mellé adott leírásokból sokat lehet tanulni. Gennaro – az ételek készítése közben – pont olyan finoman csapong, amit jólesik olvasni. Itt egy kis infó, ott egy falatnyi család, az otthonos légkör már ezekből a felvezető mondatokból megszületik, és ezt csak tovább fokozzák a könyvben található fotók.

A receptek alapanyagai könnyedén beszerezhetők (a halak kérdésesek csupán, plusz a nagyon szezonhoz kötött tételek), a leírásokat könnyen követhetjük, és a végeredmény garantált, amelynek nem csak a családunk fog egy emberként örülni, hanem mi is, mint Gennaro feltehetjük magunknak a kérdést: „Miért tudok én ilyen jól főzni?”.