Múlt héten hatalmas rohanásban voltunk. A nyarat hazudó kora őszben a feladatok megsokszorozódtak úgy, ahogy rendes, esős hétköznapokhoz illik, az idő viszont nem igazodott ehhez, így nem volt más választásunk, fagylalt után kellett nézni.
A Pozsonyi úton töltött nap végén jólesően rogytam le a Jászai takarásában lévő kicsinyke fagylaltozó szintén apró méretű asztalához, tervezvén, hogy amit rendet vágok a táskámban, és meghallgatom, hogy milyen viszontagságos napja volt a lányzónak, megyek és kerítek egy adag fagyit.
Aztán húsz percet vártam. Nem, nem okozott gondot, sőt inkább mulattatott és elképesztett az az otthonosság, ahogy a környék lakói sorállásba kezdtek a parányi bolt előtt, soha elfogyni nem akaró módon. Mindig jött még egy fiatal kerékpáros nő, álmodozó tekintettel, kosztümös filmbe illő toalettben, majd jöttek az óvodából frissen szabadultak a futóbringákon, érkezett a Szent István park közönsége, babakocsis generációk, és kutyasétáltatók.
De nem csak fagylaltot vettek, hanem az üzletben eltöltött időn jól mérhetőn rengeteg plusz információra is leltek, de cserfes volt itt mindenki, az is, aki kint várt, aki már fagylaltozott. Így tudtuk meg többek között, hogy a kutyák nem a fagylaltért járnak ide (csupán tűrnek, mert ilyen a természetük), ők a szomszédos sajtbolt portékáira hajtanak.
Egyszóval valami varázsütésre éledt meg körülöttünk a Pozsonyi, mint egy parányi angol falu főutcája, olyan otthonossággal, átjárással mozogtak a térben az emberek, úgy váltottak néhány szót, úgy álltak sorban a fagylaltjukért, majd kerítettek maguknak helyet a zsebkendőnyi placcon és kóstolták az ízutazás utolsó két állomásának, Itáliának és Magyarországnak az ízeit.
Bevallom, minket is ez vonzott ide, hallottuk, hogy errefelé nincsenek lezárva a határok, korlátlanul mehetünk, most épp a taljánokhoz, meg persze a saját kedvelt világunkat is róhatjuk. A Cioccolatte-ban egész nyáron tartott a világlátás, Soresina Szilvia és Giuliano tégelyekbe álmodva, olasz kézműves fagylalt formájában hozta el a legszebb tájak legjobb ízeit, tudván, hogy megvannak azok a kulcsaromák, amelyek pont a megfelelő helyre repítenek minket.
Én a magyar felhozatalt teszteltem, nem volt választásom, amint megpillantottam a Kakaós csiga fagylaltot, eldőlt, hogy nekem ebben az irányba kell elindulnom. A csiga mellé csatlakozott egy szilvás-unikumos csokoládé, a Hungarikum, és a nagy kakaós hangsúlyt egy Modern punccsal tompítottam. A krémes, lágy, mégis karakteres, de nem karcos ízek kellemesen elandalítottak, még az sem tűnt fel, hogy én az életben nem szoktam ennyi fagylaltot megenni.
Anna az olasz vonalat vitte, nála szintén nem voltak kérdések, a pultban pihenő pesztó neki suttogott. Szilvia javaslatára kipróbálta mellé a paradicsomot, és egy kis pisztáciát is kért még, hogy teljes legyen az összhang.
A Cioccolatte nem ma jelent meg a Pozsonyin. Látszik, a törzsközönsége jó indikátor, hogy valamit nagyon jól és egyenletes minőségben csinálnak. A parányi boltban nincs megállás, folyamatosan jönnek a vevők, mindenki kíváncsi, kóstol, ahogy azt az olaszoknál szokás, nyitott az új ízekre és szereti azt, ahogy Szilva és párja, az olasz fagylaltmester ezekről a hideg nyalatokról gondolkodik.
