A francia fény két évszázada
A francia fény két évszázada című grandiózus, egy egész éven átívelő jubileumi évaddal ünnepli a fotográfia bicentenáriumát a hazai kulturális szcéna, amelynek origója a budapesti Mai Manó Ház.
A fotográfia története azonban sosem volt egy statikus, kizárólag a francia határokon belül értelmezhető narratíva, inkább folyamatos, határokon átívelő áramlás, egy közös európai történet. A most induló eseménysorozat ezt a mozgást követi le, miközben rendkívül szép megvilágításba helyezi a francia-magyar kulturális és művészeti kapcsolatokat is. Büszkeségre ad okot, hogy a francia és frankofón területeken kívül Magyarország egészen egyedülálló módon, nagyon széles merítéssel és izgalmasabb koncepció mentén emel kalapot a francia fotográfia előtt.
A páratlanul gazdag, összesen huszonhat projektből álló ünnepi eseménysorozat fele a budapesti Mai Manó Házban valósul meg, de a programok jócskán túlmutatnak a főváros határain: Veszprémben és Fehérvárcsurgón is rangos események kísérik a bicentenáriumot. Bár a rendezvények gerincét és legfőbb vonzerejét a kiállítások adják, a vizuális élményeket szakmai konferenciák, szimpóziumok és hiánypótló kiadványok is kísérik. Ezen az elméleti vonalon kiemelt hangsúlyt kap a fotográfiai kutatás, a vizuális oktatás, valamint a kortárs fényképészet elméleti és gyakorlati kérdésköre. Az ünnepi évad végére az idővonalon szép ívben eljutunk a kortárs művészetig: René Magritte és André Kertész halhatatlan munkássága mellett a Hexagon című átfogó csoportos tárlat keretében kortárs francia alkotók mutatkoznak be, és a ProjectLab galériában is nyílnak egészen friss, mai kiállítások. A nagyszabású rendezvénysorozathoz egy elegáns, átfogó katalógus is készült; a gondos szerkesztői koncepció szerint a vizuális képanyagok java helyet kapott benne, kiállításonként átlagosan öt-tizenkét reprezentatív felvétellel.
Ezt az egy éven át tartó kulturális utazást két kiállítás nyitja meg, amelyek a múlt eddig rejtett rétegeit tárják fel. Émile Zola nevét a világirodalom óriásaként ismeri mindenki, ám Zola, a fényíró című tárlat egy egészen más, vizuálisan kísérletező alkotót mutat meg. Az író 1894-ben fordult a fotográfia felé, és saját laboratóriumot is berendezett, ahol maga hívta elő több mint kétezer üveglemez-negatívját.
Képein, amelyekből most mintegy száz, az eredeti negatívokról készült modern nyomat látható, a századfordulós magánélet, a család és az utazások intim valósága bontakozik ki.
A másik nyitókiállítás egy valóságos újra-felfedezés: a Budapesten Telkes Nóra néven született Nora Dumas életműve. A fotográfus a két világháború közötti Párizsban dolgozott, majd miután a Párizs melletti Moissonban telepedett le, képeinek fő témájává a vidéki lét vált.
Dumas felvételeit szemlélve talán a rurális vagy pasztorális kifejezés írja le a legpontosabban azt a letisztult szépséget, ahogyan a vízhordó asszonyokat, az állatokat és a dolgozó embereket megörökítette. Munkásságának megítélését sokáig nehezítette a férjével, Adrien Satigny-vel való névazonosságból fakadó egybemosódás, de ma már feltételezhető, hogy a hagyatékban szereplő csendéleteket valójában a férje készítette. A dallasi garázsból és floridai bolhapiacról előkerült, megmentett gyűjtemény a gondos kutatásoknak köszönhetően kerülhetett vissza a fotográfia egyetemes emlékezetébe.
