Julia Cameron: A művész útja

Járom az utam, a keramitkövek, mint a tetris, épülnek a talpam alá. Persze jobban figyelem, bevonzom, rááll a szemem, de bárhogy is nézem, az univerzum folyamatosan dobja az énmunkám eszköztárát, ráadásul olyan tempóban, hogy feldolgozni is alig marad időm. Pedig mindenre szánnék, főleg magamra, ha már így könyékig vájkálok magamban, hiszen a hirtelen jött csendben megszólaltam.

A rendszerek egy részének megszűnésével és a napi nyomás múltával felszabadult énben lassan hallani kezdtem magam. Megszólalt az alkotó énem. Az, amelyik szépirodalmi minőségben szeretne megmutatkozni, nem a napi esszék, a boldog és pimasz, javarészt cinikus megmondások hangja, nem a közlemények, sajtóválaszok orgánuma, hanem valami más, ahol a napi rutin adta magabiztosság helyett a látszani vágyással kézen fogva jön az imposztorszindróma. Igen, a nyaram erről a visszatalálásról szólt és fog szólni még egy darabig, hiszen a feltárásba csak belekezdeni nehéz, utána jön a miről és hogyan, szinte kéretlenül is.

Milyen módon találhat rá, hogyan találhat vissza az ember az alkotó énjéhez? Hogyan szeresse, táplálja, trenírozza jól magát, hogy megnyíljon az, amit a konvenciók, a megfelelési vágy oly formásan gúzsba kötött? Ahogy a könyvbemutatón Beck Zoli fogalmazott: ez a fajta tudatos edzés messze áll a kelet-európai alkotótól, aki, ha elveszti a kreativitását, akkor lemegy a kocsmába. Ellenben az amerikaiak pragmatikusak, megoldásokban gondolkodnak, rendszerben, hisznek a rutinban, és A művész útja a letéteményese annak, hogy innen, ebből az irányból is elérhető, táplálható a kreativitás.

A mítosztalanított kreativitás: Mit tud A művész útja?

Julia Cameron A művész útja (The Artist’s Way) című, több mint harminc éve megjelent alapműve nem egy elvont, ezoterikus manifesztum, hanem egy kíméletlenül strukturált, tizenkét hetes munkaterv. A könyv zsenialitása abban áll, hogy mítosztalanítja az alkotást. Nem isteni szikrákra és a múzsa csókjára vár, hanem egy edzéstervet ad a kreatív izomzat újraépítésére. Cameron rendszere két, kőbe vésett alappillérre épül, amelyek megkerülhetetlenek a tizenkét hetes folyamat során:

• A Reggeli Oldalak (Morning Pages): Szigorúan napi három oldalnyi szabad írásfolyam, közvetlenül ébredés után. Nincs téma, nincs szerkesztés, nincs helyesírás, és ami a legfontosabb: nincs közönség. Ez az angolszász pragmatizmus csúcsa: egy „agyi lefolyó” (brain drain), amelynek egyetlen célja, hogy kifárassza és túlharsogja a belső cenzort, a megfelelési kényszert és az imposztorszindrómát, mielőtt a nap egyáltalán elkezdődne.

• A Művészrandi (Artist Date): Heti két óra dedikált idő, amit az alkotó kizárólag magára és a belső világára szán, egyedül. Ez a töltekezés ideje, a „kút feltöltése”, ami fizikai formába önti Virginia Woolf „saját szoba” koncepcióját. Kiszakadás a rutinból, hogy új ingerek érjék az alkotót.

A könyv hétről hétre módszeresen szedi darabokra a toxikus, versengő közegek által ránk rakódott rétegeket, feloldja a blokkokat, és ráveszi az olvasót, hogy szembenézzen a saját kifogásaival. Azt sulykolja, hogy a kreativitás nem a kiváltságosok luxusa, hanem az emberi alapműködés része, amit csak vissza kell követelni.

A könyv bemutatójának közel kétórás beszélgetésfolyamában inspiráló és elmélyült vizsgálatra érdemes gondolatok hangzottak el. Ahogy például Beck Zoli megragadta, miben más a saját hang és az alkotói hang. A saját hang szerinte sokszor valaminek az ellenében, ellentartásként születik meg, az alkotói hang viszont akkor mutatkozik meg, amikor képessé válunk valami érdemlegeset megfogalmazni úgy, hogy annak az egzisztenciája nem valaminek az ellenében kap létjogosultságot. Oltai Kata hasonlóan gondolja: a saját hang valamilyen trigger-élményhez köthető. Vitáris Iván szerint az alkotói folyamat, az alkotói lét születése a beleszeretés. Az univerzum rendezetlenségének nála ez a beleszeretés adott értelmet, irányt, utat, küldetést.

De mi van akkor, ha a magányos tizenkét hetes harc túl nagy falat? Aki nem tud, vagy egyszerűen nem akar egyedül belevágni ebbe a kíméletlen, de annál felszabadítóbb énmunkába, annak van egy alternatív útja.

Tapasztó Orsi, aki maga is a könyv nagy híve, és élete számos sorsfordító pillanatát, felélesztett kreativitását A művész útja számlájára írja, most közös munkára hív. Szeptember közepétől három hónapon át egy virtuális közösség keretein belül lehet vele tartani. Orsi segítségével, egy vezetett és biztonságos térben dolgozhatunk magunkon, hogy a könyv ne csak egy kipipálandó olvasmány maradjon, hanem valóban megnyissa az utat ahhoz az alkotói hanghoz, ami a napi nyomás alatt eddig némán várakozott.