MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Mikor Zsófi kicsi volt, borzasztóan félt a haláltól. Nem minket féltetett, hanem magát, nem tudta elképzelni, hogy az az utazás, amibe éppen belevágott, bármikor véget érhet. Nagyon sokat beszélgettünk erről, aztán ahogy közösségbe került, úgy szépen lassan elült a téma.

Ennek ellenére azt gondolom, hogy gyerekkorban és fiatalon is jó, ha képesek vagyunk elfogadni a halál tényét. Megbékélni valamelyest a gondolattal, hogy bekövetkezik, és amíg van rá lehetőségünk, addig ennek az árnynak köszönhetően ügyelni arra, hogy a körülményeinkhez, a vérmérsékletünkhöz és vágyainkhoz képest tartalmasan éljük meg a mindennapokat.

Lenni és Margot története ugyan nem kifejezetten ifjúsági regény címkével került a polcokra, de én biztos, hogy ezt a kitételt is mellétenném, a könyv 17 éves főhőse és az egész mű hangvétele alapján nekem erős az áthallás John Green Csillagainkban a hiba művével, ami egyáltalán nem baj, jó, hogy születnek ilyen alkotások.

A könyv egy nagyon sajátságos alaphelyzetből indul: a mérhetetlenül magányos, életútja vége felé közeledő 17 éves Lenni a kórház zárt világában tesz felfedezéseket, és próbálja a maga türelmetlen módján megélni azt, ami még adatott. Szerencséjére ebben a mikrokozmoszban is megtalálja azokat az embereket (ott dolgozókat és betegeket), akik színt tudnak vinni az életébe, megajándékozzák feltétlen szeretetükkel, barátságukkal és életük megannyi mozzanatával.

Köztük Margot a legkülönlegesebb, a 83 éves asszony lesz Lenni igazi társa, akivel közös 100 évüknek szeretnének valamilyen módon emléket állítani. A két teljesen eltérő, de azonos kifutású életút történeteiből 100 képet szeretnének készíteni, minden életévük egy-egy vásznon elmesélve. A különleges küldetésük megvalósítása közben megismerkedhetünk Lenni és Margot életével.

A történet szívfájdítóan szép, de szerencsére nem moralizál feleslegesen, nincs folyamatos lélekfacsarás, képes úgy megteremteni ezt a sajátos helyzetet, hogy a sajnálat ne kísérje végig a szereplőit. A könyv figurái valóságosak, szerethetők, hitelesek, és a hangsúlyok szépen a helyükön vannak.

A Lenni és Margot száz évét jó szívvel ajánlom azoknak, akik szerették John Green könyvét, akik szívesen olvasták Jojo Moyes könyveit és akik kíváncsiak arra, hogy milyen is az, amikor a kamaszkori bölcsesség találkozik az időskori belátással.

A koronavírus-járvány kegyetlenül megtépázta magyar gasztronómiát és a turizmust, és semmi kétségem afelől, hogy mennyi fájdalommal járt számukra az elmúlt másfél év, én azonban a napokban nem bírtam betelni a város látképével, ami az InterContinentalban lévő ARZ libanoni étterem teraszán ücsörögve tárult elém. Nem voltak hadak, nem dübörgött osztálynyi sereg esernyőre vagy kis zászlóra függesztett tekintettel, csak voltunk mi, a panoráma, a hirtelenjében előtörő tavasz és a mediterrán és a Közel-kelet legszebb egyvelegét kínáló libanoni konyha.

Az ARZ autentikus, gondosan válogatott étlapja, az ételek összeállítása Yahya Khadaro executive séf szakértelmét tükrözi. A libanoni konyha szakavatott mestere már számos libanoni étteremben dolgozott, mielőtt InterContinental-ban segített volna az ARZ létrehozásában, üzemeltetésében.

A libanoni konyha meglepően élvezetes. Mindazt ötvözi, ami a környező vidékek legjobbja, ízvilágában ott a mediterrán vidék keleti csücske és az arab konyha legjava. A kóstolónk egy falatnyi libanoni joghurttal indult, amit paradicsommal és a vidék elmaradhatatlan fűszerkeverékével, za’atarral ízesítve kínáltak. A za’atar remek keverék, nem csak a tejes fogásokhoz, hanem húsok, zöldségek ízesítésére is tökéletes. Alapja általában a citrusos ízű szömörce, azaz a sumac, amit leggyakrabban kakukkfűvel, oergánóval, mentával, római köménnyel kevernek, de za’atar és za’atar között nagyon nagy különbségek lehetnek.

Az előételhez ropogós libanoni kenyeret kaptunk, a frissen sült lepénykenyér az extra sütés után nagyon szerethető állagúvá vált, alapvetően hatalmas mennyiséget el tudtam volna tüntetni belőle, főleg miután megérkeztek a hideg előételeink és vele együtt asztalra került a hummusz is. A tahinis csicseriborsókrém régóta a gyengém, ha jól van elkészítve, akkor szinte abbahagyhatatlan. Az ARZ-ban nagyon eltalálták, az elénk kerülő bejrúti humuszt petrezselyemmel, citromlével és extra római köménnyel készítik, tényleg hibátlan volt, nem túl savas, nem túl fűszeres, állaga krémes, a sűrűsége is megfelelő. A hideg előételek sorában érkezett még a padlizsán egyik legjobb formája, a muszaka, valamint paradicsomos, hagymás rizzsel betöltött pácolt szőlőlevél, a warak enab is.

Épp, hogy belelendültünk a falatozásba, amikor asztalra kerültek a meleg mezzék, a fűszeres sült krumpli, amely finom csípősségével nagyon kellemes meglepetést okozott, a sajttal töltött ropogós tésztatekercs, amelyben négyféle sajt alkotta keverék került. A vékony kéregben mozzarella, halloumi, libanoni mazduli, valamint a szintén helyi, finoman sós akkawi sajt bújt meg.

A tésztába töltött falatnyi fogások sorában érkezett még fűszeres bárányhússal töltött sambousek, ami leginkább az indiaiak kedvencére, a samosa-ra emlékeztetett. A libanoni változatban könnyebb, levegősebb és ropogósabb volt a tésztakéreg, a tölteléket pedig egy nagyon kellemes bárányragu képviselte. A darált bárányhúst hagymával, fokhagymával, fenyőmaggal és gránátalma sziruppal dolgozták össze, majd finoman fűszerezve töltötték a batyukba.

Lassan falatoztunk. Egy libanoni fehér cuvée-t kortyolgatva figyeltem a várost, élveztem az ital sokat ígérő illatát, és friss ropogósságát. A könnyű, viszonylag gyors lecsengésű bor nagyon illett a hangulatomhoz és ehhez a tavaszi, kora délutáni, ráérős ebédhez is.

A főfogások azonban még hátra voltak. A bárány érkeztével megváltoztak a hangsúlyok. A kelet után a mediterrán hangulat lett rajtam úrrá, eszembe jutottak a Lassithi-fennsíkon tett kirándulásaink, a helyben sütött friss bárány. A tálukon többféle húsból találtunk ízelítőt. A sóval, borssal pácolt bárányhúsos nyárs mellett citromos joghurtban pácolt csirkét, és marinált báránybordát kaptunk, majd jött a hagymával, fokhagymával és petrezselyemmel készített báránykafta, friss sült krumplival és fokhagymaszósszal kísérve.

Végezetül pedig megérkezett a desszert: a rózsavízzel édesített, hidegen kínált tejberizs friss pisztáciával megszórva egészen üdítő volt. Mi meg nem siettünk. Élveztük az előttünk elterülő bőséget, az egyszerű, jó alapanyagokra épülő konyhát, ahol nincs nagy hókuszpókusz, csak tradicionális alapok, megfelelő fűszerkeverékek és bevált elkészítési módok. Az eredmény pedig lenyűgöző, ahogy ez a város is, egy szép tavaszi napon.

Ahogy az ember könyvet borító és fülszöveg alapján képes választani, úgy szeretek bele néha étel- és életképekbe a neten. A múlt héten belefutottam egy csodálatos, pizzával teli pult látványába, ami egyszerre idézte fel a római útjaimat, ízek, illatok tolultak elő az emlékeim közül és innentől kezdve nem volt kérdés, hogy a D’Al Michele tesztelésre érdemes.

Ahogy a könyveknél lenni szokott, a megérzéseim most sem hagytak cserben, az Újlaki templom tövében megbújó falatnyi bolt Róma bármelyik utcájában megállná a helyét, kialakításában, választékában, a bentről áradó illatokban tökéletesen hozta a római hangulatot, amit csak tetézett a konyháról kiszüremlő olasz rádió hangja és a talján beszélgetésfoszlányok.

A választék hibátlan, a helyben készülő 16-féle pizza, az olasz pékáruk, tésztaételek és a – szintén a konyhán készülő – házi sütemények mellett kávé és fagylalt is várja a betérőket.

Michele 2019 őszén nyitotta meg parányi pizzázóját, a konyhán édesanyja és nagybátyja segít neki abban, hogy valóban azt az autentikus római hangulatot hozza el nekünk, amibe anno 13 évesen beleszerettem, életem első krumplis rozmaringos pizzáját szorongatva a Pantheon tövében.

A választék nagyon szerethető, a merítésben minden kedvenc megtalálható. A feltétek jó minőségűek, a pizzatészta csodásan foszlós, könnyű és egyben ropogós, két szelettel az ember biztosan jóllakik.

Michele gondos házigazda, öröm volt most is figyelni, ahogy folyamatosan mindent szemmel tart, ahogy olaszul beszélget a futárral, mindenkihez van egy kedves szava. Nagyon drukkolok neki, hogy ezen a furcsa, étkezdékkel zsúfolt, de minőségi ételekben azért közepesen ellátott vidéken felfedezzék az ő ékszerdobozát.

A monodesszertek hazai megjelenését szinte a szülőszobán követtem. Hála a magyar cukrászoknak, volt rálátásom arra, ahogy egy egész új desszertélmény, egy megújhodott forma megveti a lábát és szép lassan teret hódít. Persze itt is rögvest a ló túloldalára esett a cukrászok egy része, kicsit a molekuláris gasztronómia okozta sokk juthatott róla eszembe, amikor teljes menüsorokat építettek erre a zseniális geggeket produkáló irányzatra, ahelyett, hogy ezt is használva alakították volna ki a tökéletes degusztációs menüsorokat. Szerencsére mára minden gasztrokémikus lehiggadt, és helyére kerültek az értékek.

Ugyanezt érzem a monodesszerteknél is, a hirtelen felindulást egy bölcs, kerekbe történő fogalmazás követte, amely nem elvárás minden esetben, sokkal inkább lehetőség.

Mostanra megértette a cukrásztársadalom a kevesebb több elvét, és a fogyasztók edukáltsága is eljutott arra szintre, hogy látják a rációt ezekben a süteményekben, és meg tudják fogalmazni a monodesszertekkel kapcsolatos igényeiket, legyen szó egy mezei barátnős süteményezésről vagy akár egy esküvői desszertasztalról.

A monodesszert ugyanis abból a szempontból speciális, kompakt voltának köszönhetően olyan eseményeken is bevethető, ahol nagy választékot érdemes felvonultatni, ahol mindenkinek lehetőséget kell biztosítani a választásra, és nem feltétlen egy nagy közösből kell kínálni őket. Ezért is lépett elő nagy kedvenccé a monodesszert az esküvői desszertasztalok esetében.

A magyar esküvői tortaguruk egyike, Verderber Kata – akinek a desszertjei nálam csillagos ötösre vizsgáztak – szintén előszeretettel teremt monodesszertben megfogalmazott süteményeket. Desszertjei nem csak az ízkombinációk, hanem a  formai megvalósítás miatt tetszettek, élveztem a merész intenzitásokat, amelyhez visszafogott édesség párosult. Kata megtalálta azt az összhangot, amit én nagyon sokszor keresek a süteményekben, tudott úgy gazdag, telt aromákkal dolgozni, hogy a domborításukhoz önmaguk értékeit jelenítette meg és nem fullasztotta cukorba az egészet. Ennek a visszafogott édességnek is köszönhető szerintem, hogy Kata desszertjeiből akár kettőt is nyugodtan bevállalhatunk egy jó kávé mellé.

Ehhez semmi más dolgunk nincs, mint elzarándokolni a Jókai utcába, megkeresni Kata ékszerdobozra emlékeztető cukrászdáját, amely hónapokkal ezelőtt vett birtokba és mostanra lakott be teljesen.

A cukrászdában megkóstolhatók az aktuális desszertek, amelyek mindig kiegészülnek valamilyen újdonsággal, vannak péksütemények, finom házi szörp és olaszos hangvételű kávé, sőt a távlati tervek között egy jóféle brunch ígérete is szerepel.

A Tonkababába Katáék mindig a hét második felétől várnak mindenkit sok szeretettel. A műhelymunkák miatt déltől érdemes érkezni, de ahogy indul a szezon, úgy remélhetőleg a nyitás is kicsit korábbra tolódik majd.

S hogy miket érdemes kóstolni? Természetesen mindent! Nekem nagy kedvencem volt a pisztáciás piskótára épített fehér csokoládés epres desszert, a csokiimádó Zsófi lányomnak a csokis-málnás vonal jött be, Annánál ne volt kérdés, hogy a mangó és passziógyümölcs ízesítésű desszert lesz a biztos befutó. De választhatunk fekete ribizlis-mákos tart-ot is, vagy mozoghatunk a komfortzónánkon belül egy csokoládés-málnás desszerttel. Bárhogy is döntünk, csalódni biztos nem fogunk.