Leo Bistro – elegancia és lazaság az Oroszlán jegyében
Leoval már jó ideje szemeztünk, de amilyen az én formám, mire odajutottunk, pont befigyelt egy alapos hídrekonstrukció alapos térfeltúrással egybekötve. A randink azonban már egy ideje függőben volt és mivel a híd nem holnapra lesz kész, így nem volt érdemes halogatni.
Mint Leo bebizonyította: nem csak ezért.
Egy kellemes nyáresti vacsorára érkeztünk, helyet foglaltunk a nagy ablakok mentén. A hely hangulata megragadó, részletekben gazdag kidolgozás, mégsem burjánzik túl, a szín- és anyagválasztás pazar és igényes.
Ugyanez mondható el az étlapról is, az ügyesen felépített menüben minden helyt kapott, ami csak szükséges, a magyar vendégnek is kedves, a külföldi látogató számára is kellemes és emblematikus fogásokat tartogató választék megnyerő. Bár nem túl széles, azért a séf ajánlataival ügyesen gazdagított kínálat mindkettőnk számára tartogatott meglepetéseket és nagy kedvenceket.
Előételként bárány terrine-t kértem. A mozaikos, textúrákban gazdag terrine mellé fermentált zöldségeket és gombákat tálaltak, a tetején fleur du sel pihent pár kanálnyi mustár kíséretében, mellé mustáros almamártás került, amely szépen lazította az egyébként meglehetősen koncentrált ízeket és adta meg azt a lágyságot, amely végül az egész fogás fő jellemzőjévé vált. A friss kenyérrel kínált terrine egy munkás hétköznap nálam ebédszámba is mehetne. Az adagok mérete minden egyes fogásnál meglepett, nagyon tisztességes mennyiségek kerültek elénk.
Anna előétele egy citrusos pisztrángsaláta volt, amely nagyobb mennyiségű roppanós, vékonyra szelt édesköményen alapult, újkrumplival, retekkel keverve, könnyű vinaigrette mártással átforgatva. Egyszerűségében volt zseniális, szintén a hétköznapi női ebéd mennyiségét hozta előételként.
A főfogást nem az étlapról választottam, a személyzet javaslatát követve próbát tettem a séf ajánlatával és nem csalódtam. A konfitált mangalica tarja zseniálisan omlós volt, a rajta pihenő, parmezános-szarvasgombás spagettivel és a húst körülölelő szafttal (azzal a fajtával, amelyik a zsír alatt olyan finoman rezgősre köt) nem lehetett betelni. Elképesztő ízgazdagság jellemezte ezt a fogást is, amelyre még rátett egy lapáttal a mellé kínált bor.
Mindig, mindenütt leírom, elmondom: én vagyok a borszerető végfelhasználó, hozzáértésem egy óvodás, kisiskolás szintjén mozog, de tanulok, figyelem a saját ízlésemet, tapasztalatokat gyűjtök, és ez formál engem is, meg a borhoz való viszonyomat. Ennek a hosszú útnak is köszönhető, hogy Heimann pincészet Franciscus cuvée-je ilyen módon levett a lábamról. Ez a komplex bor tökéletes társa volt a markáns jegyekben gazdag fogásnak, nem ütöttek el egymástól, nem két különálló pályán mozogtak és nem is futották le a másikat. Mindkettőben annyi mozgalmasság, élet volt, hogy együtt is lehetett őket értékelni, szeretni.
Anna a megszokott úton haladt, a kritikusok által is gyakorta kért kacsamell felé mozdult el rutinból, amely az ő ízlésének megfelelően, könnyű, nektarinos, mogyorós nyári salátával körítve landolt előtte, vaníliás-uborkás limonádé kíséretében.
Bár az étlapon kinéztem magamnak egy kis madártejet, de a lehetőségeink végesek voltak, így megköszöntük a vendéglátás lent és megtekintettük a kilátást fent.
Ahogy az elején írtam, kifogtuk a lezárást-feltúrást, de igazából lényegtelenné vált onnantól kezdve, ahogy beléptünk a bisztróba. A belső tér, a részletek, az ételek, a hibátlan szerviz, minden a befelé való koncentrációt segített, és ha ki is tekintgettünk az estébe fordult Duna felé, csak azon mosolyogtunk, ahogy az asztalunk mellett elhaladók csodálják a tányérjainkat.
A tetőteraszon már sehol se volt a lezárás, a Gellérthegytől a Margitszigetig nyúló panorámában annyi csoda van, hogy egy térnyi feltúrás fel sem tűnik benne. Az est jótékonyan eltakarta, amit kell, a fények pedig gyöngysorként ölelték körül a teraszt, amelynek minden szegletében más és más látnivalót kínált a város.
