A Bajza utca kapcsán mindig elfog a nosztalgia. Leszállok a kisföldalattiról és már Darvas Iván kissé megfáradt, de oly elegáns hangja szól a fejemben, ahogy a Csókos asszony szomorbús felajánlását énekli a vágyott szubrettnek. A lépcsőn felérve aztán megcsap az Andrássy valósága, ami szerencsére nekem mindig Andrássy volt és marad, a miliő magával ragad, már […]
A belvárosi Erzsébet királyné szállóra kamaszkorom óta úgy tekintettem, mint egy kihagyott lehetőségre. Ahogy a Ferenciekről baktattam a Szerb utca felé, hogy az Egyetem teret ölelő aprócska utcák pókhálóján át lecsorogjak a VPG-ig, sokszor elvitt az utam a szálló mellett. Tegnap végre örömmel láttam, a hosszú gubólét után az Erzsébet színpompás pillangóvá érett és a […]
A Palace mindig a szívem csücske volt. Pontosabban az a féltett kincs, aminek leromlása hetente kétszer fixen megfacsarta a szívemet, amíg a 78-as buszra vártam a Blahán, hogy hazarepítsen a Krisztinába. A megállóból tökéletes rálátás nyílt erre az elegáns, de nem merev, barátságos ornamentikával hívogató épületre, amelyen a pusztulás látható jelei hétről hétre egyre jobban […]
Gauguin annak idején jött és győzött. Már a gimnáziumi művtöri órák kapcsán éreztem, hogy értem és elismerem azt a lelkesedést, ami Van Gogh elkötelezettségét, vad önmegvalósítását övezi, de legalább ilyen elemi erejű művésznek láttam és látom a mai napig Gauguint, amihez nem csak a művei, hanem Vargas Llosa csodálatos regénye* is sokat hozzátett. A köztünk lévő […]
