Végy egy kutyát!
„Unatkozik? Vásároljon mosómedvét!” – mondja Pepin bácsi Hrabal Sörgyári Capriccio-jában. Mi is valahogy kicsit így voltunk, amikor végül belevágtunk a kutya-projektbe. Aki ismer, az tudja, hogy szeretem megfontolni a dolgokat. Ez a kutyatartás lassan 6 éve érik bennem, de megvoltak az okaim, amiért eddig vártam, és megvoltak az okok, amiért most érett meg a helyzet.
Kilenc éves koromban kaptam egy kutyát. Nem kértem, bár feltétlen tetszett, hogy Edömér barátnőméknek lett egy, és a Kárteszi-lányok is kaptak egy egészen hasonlót, mert az emeleten lakó Lévay néni valamiért azt látta jónak, hogy nyugdíjas éveit feldobja egy járókányi, meglehetősen büdös kölyökspániellel. Mivel az alom kéznél volt, és apám jóbarátja, a Kárteszi-lányok apja is szert tett egy életerős kiskutyára, így egyszer csak nálunk is landolt egy falatnyi puhaság, egy szürkésfekete jószág, Gypsy.
Gypsy
Gypsy végigkísérte a gyerekkoromat, bár soha nem volt az én kutyám. Ő apához tartozott, akinek örök hűséget fogadott, és a nyugdíjas évek előrehaladtával gondosan hozzá is öregedett. Ők ketten alkottak egy párt, nem nevezném feltétlen nagy szerelemnek, inkább afféle kissé távolságtartó, finom magázódásra épülő kapcsolat volt az övék. Ő volt a gazda, anya volt a titkos falatok őre, én meg a kis hülye, akire olykor rátestálták, hogy legyen kedves megsétáltatni, vagy elvinni a kozmetikushoz.
86-os ruhadivat és egy fél éves kutya, plusz egy nyelvtankönyv, ami a fotó után miszlikbe tépődött…
A séták egy része valóban kedvemre való volt, a 87-es nagy havazást együtt csináltuk végig, élénken él bennem, ahogy a Nyárs utcában lévő húszcentis szűz hóban elsőként futunk végig, a szakadó hótól vibráló lámpafénytől övezve. Aztán voltak kevésbé élvezetes sétáink, amikor – apám kicsit vaskalapos módszereinek áldozataként – dekkoltunk a lépcsőházban, miközben kint zuhogott az eső, de esélyünk nem volt fél óránál hamarabb visszatérni a sétából.
Spanok, avagy a kutya karácsonya
Egyszóval volt 13 év tapasztalatom, hogy kutyát tartani nem csak játék és mese.
Ezért lett nyuszink. Mert kicsi, cuki, szobatiszta önmagára is igényes állat, bőséggel van esze, ha úgy tartja a kedve és a halakkal ellentétben képes az érzelmek viszonzására (bújik, dürrög, kocog, nyal), és nem kell sétáltatni.
Anna ugyan finom lobbi-tevékenységet folytatott időként, de jól nevelten mindig elhalkult, ha úgy hozta az élet. A kutya-kérdést mindig prolongáltuk. Egészen idén tavaszig. Biztos, hogy benne volt Anna kitartása, Zsófi mérhetetlen szeretetéhsége, a karanténban kifacsarodott, meghasonlott, társaságra és sok-sok feltétel nélküli szeretetre vágyó énünk, na meg az is, hogy végre elérték azt a kort, amikor már képesek felelősséget vállalni, és nagyjából fel tudják mérni, hogy milyen az, amikor egy döntésükkel 13-15 évnyi feladatot vesznek magukra.
Persze nem ment minden zökkenőmentesen.
Nyáron, nagyjából a nyaralásunk környékén kezdett el komolyabban körvonalazódni a dolog. Ekkor jutottunk el oda, hogy testületileg kimondtuk: Szeretnénk egy kutyát. Anna komoly bemutató anyagokat gyártott, amelyekben a szóba jöhető fajkutyákat gyűjtötte csokorba, kezdve a toy uszkárral, folytatva a néma bazenjivel, felsorolva a méretet, az ugatásra való hajlamot és az elvándorlás mértékét (avagy szökős-e a drága). A fajkutyák kapcsán azonban hamar rájöttem, hogy egyrészt kegyetlen összegekről van szó, másrészt olyan irgalmatlan várólistákról, amelyek önmagában életben tartják a szaporítókat. Nagyon klassz tippeket kaptam Ukrajnából kéz alatt beszerezhető uszkárokról, hallottam kutyalicitekről, így fokozatosan elkezdtünk Annával már inkább a mentett vonalon nézelődni. Mentésben van rutinunk, Bolyhos is így került hozzánk, s bár Annának és Zsófinak is voltak fix ideáljai, az általam citált csoportbejegyzések és történetek után elengedtem a vásárlást. A menhelyekkel, szervezetekkel való kapcsolattartást Annára bíztam. Az én nevemben eljárva írogatott különféle kutyusok kapcsán, így hamar kezdtünk a mentett világban is tisztábban látni.
A mentett témában elég korán kiderült, hogy óvatosan kell bánni mindenkivel. Aki ment, az sok esetben alapból gyanakvó, aminek a létjogosultságát nem vonom kétségbe, de néha kicsit túlzásnak éreztem az óvatosságot és a gyerekekkel szembeni – olykor olthatatlannak tűnő – ellenszenvet. Kiderítettük, hogy a számunkra ideális kutya nem sokadmagával vár ránk valahol egy kennelben, hanem biztos, hogy ideiglenes befogadónál van, ott kell körbenéznünk. Közben jártunk itt, ott és amott, Anna szívét hol elmorzsolták, hol finoman összetörték (az ideiglenes befogadó elhozta hozzánk a kutyát, akit elvileg próbaidőre hozott volna, majd a közös séta végén közölte, hogy más családhoz viszik), de nem adtuk fel, csak takarékra véve figyeltük, hogy kik bukkannak fel a közösségi média széles sztrádáján. Így fedezte fel Anna Yolandát, aki mérhetetlen radarfülei és elveszett tekintetű gomb szemei mellett minden általam támasztott feltételnek is megfelelt: kölyök volt, fekete-fehér, kis termetű és lány. Innen már csak egy lépés volt, hogy meg is beszéljünk egy találkozót. Bevallom, nem volt kedvem hozzá, hogy újfent olyan helyzetben találjuk magunkat, mint hetekkel korábban, így a tétova kérdések helyett megírtam a két fantasztikus mentőmunkát végző lánynak, hogy mi megyünk, nézzük, és ha a kutya nem fut ki tőlünk a világból, akkor el is hoznánk.
Első kép, amit láttunk róla
Szerencsére a lányok tudtak a sorokból és a sorok között olvasni, érezték, hogy nem vagyok afféle kutyagazda-szédelgő, megalapozott az elképzelésünk, és nem hirtelen felindulásból vágyunk épp ma egy kutyára.
Yolikáért Ózdig utaztunk. Kissé kalandosan, de azt gondolom, egyikünk se bánta meg (és az útért örök hálával tartozunk Ildi barátnőmnek). Yoli már ott a legjobb énjét mutatta, barátságos természete azonnal megmutatkozott, bohókás kinézetébe pedig testületileg szerettünk bele szinte azonnal. Nem tűnt ideges jószágnak, a hazafelé vezető utat is végigaludta Anna ölében, úgy, mintha mindig is velünk élt volna.
Azért egy finom bizonytalanság volt benne a hazaúton.
Azóta eltelt több mint három hónap, de már olyan, mintha tényleg hosszú ideje a társunk lenne. Csalafinta, életerős, okos jószág, aki érti a csíziót, mindegyikünkkel kialakította a maga egyéni kapcsolatát, személyre szabottan szeret minket és mi egy emberként rajongunk érte (ok, Bolyhos nem, de ez egy más történet).
Egyszóval itt tartunk most. Mindezt csak azért írtam meg, mert szeretnénk majd apránként megmutatni, hogy hogyan neveljük ezt a kemény ózdi csajt (copyright Pitman Zoli), hogyan próbáljuk még jobban integrálni az életünkbe. Szeretném, ha idővel Anna is megírná az élményeit (aki minden szombati kutyaovi után anyai büszkeséggel számol be Yolánka hőstetteiről és arról, hogy hányszor és miért lett megdicsérve).
Yolika MINDENKINEK megmondja!
Ha szeretnétek, tartsatok velünk, sőt annak is nagyon örülnék, ha ti is megírnátok a ti kutya-történeteteket.
