MIRELLE Atelier

Az elmúlt években különösen erős reflektorfénybe kerültek a méhek. Sorra olvashatjuk a tanulmányokat, hogy a méhek léte alapfeltétele a mi földi létezésünknek is, és ha eddig nem éreztünk felelősséget, akkor épp itt az ideje, hogy még nagyobb tisztelettel és gondoskodással forduljunk feléjük.

A méhek ugyanis nem csak a növényi beporzás fővédnökei, hanem nekik köszönhető az a csodálatos alapanyag, a méz is, amely az őszi-téli időszakban minden háztartásban előtérbe kerül, és nem csak a mézeskalácsok kapcsán.

A jó méz hatalmas érték. A magas minőségű méz előállítása nagy szaktudást igényel, hiszen annak beltartalmát úgy jó átadni a fogyasztóknak, ahogyan azt a méhek előállították. A debreceni BeoBee családi bio méhészetben több évtizede azon munkálkodnak, hogy csak a termelői méz pont abban a csodálatos, tökéletes állapotában kerüljön a vásárlókhoz, azaz hozzánk, ahogyan azt a méhek elkészítették.

A méhészet termékskálája igen széles, megtalálhatók benne az igazi klasszikusok, mint az akác- vagy hársméz, illetve olyan izgalmas különlegességek találhatók benne, mint a Hortobágyi Nemzeti Park területén növő vadvirágokból gyűjtött bio méz, a propoliszos krémméz, vagy a repcekrém, amihez bőséggel elegendő egy kiskanál, hogy megtaláljam a teljes boldogságot (nem lehet véletlen, hogy már az ókorban a boldogság szimbóluma volt a méz).

A Hortobágyi Nemzeti Park mellett számos más, kiemelten védett területen portyázik a méhészethez tartozó közel 300 méhcsalád, akik szorgalmasan gyűjtik be a finomabbnál-finomabb virágport és a nektárt.

Hogyan használjuk a mézet?

Természetesen kanálszám fogyasszuk, amikor csak jólesik. Ugyanis a méz gazdag tápanyagtartalma számos előnnyel jár, így rendszeres, napi szintű fogyasztásával tehetünk az emésztésünkért, a már hűlő teába csorgatva megfázásos, influenzás tünetek enyhítésére, az immunvédekezés erősítésére is alkalmas, de a legjobb ilyenkor is, ha csak magában fogyasztjuk, nem tesszük ki plusz hőnek.

A méz étvágyserkentőként szintén alkalmazható, és stresszoldásra is tökéletes. Egy pohár mézes tejjel zárva a napot biztosan nyugodtabban fogunk pihenni. Sütni is érdemes vele és nem csak az ünnepek közeledtével. Ha mézet használunk édesítésnek, akkor azzal számoljunk, hogy a süteményhez kellő folyadékmennyiséget finoman csökkentenünk kell. Továbbá az is szempont, hogy milyen mézet használunk, a konyhai műveletekhez legjobb partnerünk a vegyes virágméz vagy az akácméz.

A mézből én még tápláló hajpakolást is szoktam készíteni, mivel beltartalmi összetevőinek köszönhetően (többek között cink, biotin) képes erősíteni, fényesíteni a hajat. A pakoláshoz semmi másra nincs szükség, csak egy kis mézre, egy tojássárgájára, kevés rozmaringolajra és olívaolajra. A kész pakolást minimum 20 percre, de akár egy éjszakára is fent hagyhatjuk, hogy minden összetevő kifejthesse a hatását. Heti egy alkalommal javasolt ebbe az illatos és tápláló krémbe burkolni a hajkoronánkat, és az eredmény biztosan nem marad el.

Miskolc mindig távol volt. Ami egy ostoba dolog, hiszen, ha az ember nem fut bele a szokásos gödöllői tötymörgésbe, akkor másfél óra alatt lazán elérhető kocsival. Ha pedig arra vettük az irányt, abból vagy Tokaj lett (milyen meglepő) vagy Kassa, esetleg Lillafüred, ahol aztán napokig fotózgattunk a barátainkkal, mert épp gyerekvállalás előtt voltunk, azaz ráértünk több napon keresztül azt fotózni, hogy hogyan nő a páfrány (idilli állapotok voltak).

Egyszóval voltam is Miskolcon, meg inkább nem. Hallani sokat hallottam róla, mivel a férjem egy évet itt is járt egyetemre és néhány éve egy letűnt kor polgári Miskolcára is elkeveredtem Mörk Leonóra A porcelánlány regényével, és ott akkor gomolyogni kezdett bennem az elhatározás, hogy egy hosszú hétvégét megérdemelne részemről a város, és akár én is.

Így esett, hogy a toszkán nyár után egy szépséges miskolci ősszel ajándékoztuk meg magunkat a családdal. Most sem akartuk megváltani a világot, csak szerettünk volna igényes környezetben lenni, felfedezni Miskolcot, nagyokat sétálni, enni, lenni, úgy hogy ne rohanás legyen, hanem hétvége. És persze mindezt Yolánnal.

A dolog szerencsésen alakult, hiszen ráleltem a tökéletes szállásra, amely úgy ölelt körül minket, mint egy rég látott jóbarát, szinte ismerve minket, felkészülve ránk. A hely több szempontból is zseniális volt. Egyrészt a lokáció (nagyjából a Zenepalotánál, teljes rálátással az Avasra), másrészt a hatalmas terasz, amelyen Yoli boldogan korzózott és napozott és mi is örömmel iszogattunk itt, harmadrészt a remekül felszeret konyha, amiben minden a kezünkre állt és a sok-sok puha bársony és finom részlet, amely megteremtette számunkra az otthont.

A prücskörészés és a Bükk Penthouse szolgáltatásainak teljes kiélvezése mellett azért kalézoltunk is. Első este – értelemszerűen – a Dudásék Pizza, Kávé, Világbékéjébe vitt az utunk, ahol késő estig van friss pizza, ami mellé jóféle házi sör is akad. A pizzák és a sör is hozták az elvárt nívót, a hely hangulatos, Pesten bárhol megállná a helyét, ahogy ez számos miskolci vendéglátóhelyre igaz.

A vacsora után még korzóztunk egyet a főutcán, összefutottunk Yolán egyik rokonával (nincsenek kétségeim), megnéztük a hangulatos épületeket, majd hazavonultunk pihenni. Másnap Annával kutyasétáltatás közben beszereztük a sós reggelikre szakosodott családtagok reggelijét, majd testületileg elvonultunk kávézni a Desszertem-be, amelyet nyitás óta követek az instán, és azóta rajta van a kilométer hosszúságú „menni kell” listámon.

Most boldogan húztam be mellé a pipát. Yolánt nagy örömmel fogadták (még mindig előörsöt küldök be mindenhova, hogy jöhet-e), hibátlan kávékat kerítettek nekünk és nagyon finom süteményeket választottunk a széles kínálatukból, amelyben a házi sütik mellett igen szép és igényes monodesszertek is találhatók.

Hosszan reggeliztünk, élveztük a hely hangulatát, majd kocsiba pattanva kikanyarogtunk a városból, hogy Lillafüreden kiránduljunk egy nagyot. Egy gyors parkolás után már a Hámori-tó partján álltunk, kissé tanácstalanul, aztán a Függőkert mellett elsétálva bevettük a vízestést, majd a kerteken keresztül szépen felsétáltunk vissza, a Palotaszállóig. Nem tudom, hogy mikor és ki rendezte itt a terepet, de ebben a ragyogó őszben meseszépek voltak a kertek, a kilátás, az ősz ezer színében játszó erdővel borított domboldalak, a borostyánszín fény mindent beragyogott.

Ebben a ragyogásban vágtunk neki a Herman Ottó ház mögött található libegőnek, amely szép, lassú tempóban emelkedett fel velünk, átadva az erdő csendjét, engedve a völgyben zúgó szeleknek.

A csúcsról több túraútvonal is indul a Bükk minden irányába, plusz van egy klassz kis 7 kilométeres körséta, az Oxigén sétakör, amely a libegőtől indul és ide is tér vissza. A fantasztikus, harapható levegőn kicsit csalinkáztunk, majd alászálltunk a hegyről, gyönyörködve az elénk táruló panorámában és élvezve a mellettünk elhaladó libegő pamlagokon folyó diskurzusok foszlányait.

A városba picit összefagyva érünk vissza. Nem volt kérdés, hogy egyetlen módon segíthetünk magunkon, ha kerítünk egy-egy adag levest. A reggeli városnéző sétánk közben már találtunk egy szimpatikus helyet, így letettük a kocsit a mélygarázsban, majd szépen átsétáltunk a még mindig fényárban úszó belvároson. Közben fotózgattuk az Avast, a régi szép épületeket, például azt, ahol először lépett fel Déryné, megolvastuk a Miskolci Színház programját (nem akármilyen), megnéztük az itt játszó színészeket (szintén remek a felhozatal), tanúi lehettünk a játékboltnál a gyermeki akarat győzedelmeskedésének, majd bekanyarodtunk a színház mellé és betértünk A levesbe.

Itt már kérdeznem se kellett, egy Yolánra erősen hajazó rajzkutya hirdette a kirakaton, hogy négylábú vendégeket is szívesen látnak.  Nem sokat vacakoltunk az étlappal, reggel óta mindannyian éreztük: egy jó ramenért kiált a szervezetünk.

A jó ramen egyben hatalmas ramen – gondolják A levesben, így aznapra fixen elteltünk a marhahúsban, udon tésztában gazdag, friss csírával és pak joy-jal megpakolt leveseinkkel. A várost átszelve, a Szinva mellett kialakított közösségi teret felmérve, a férjem visszaemlékezéseit hallgatva sétáltunk még az esti városban, majd hazatértünk, hogy a szállás nyújtotta kényelemből is bőven ki tudjuk venni a részünk.

Boroztunk a naplementébe hajló teraszon, a kandalló elé bekucorodva filmeztünk, Anna online kutyasulis órán vett részt (hihetetlen, hogy mik vannak), miközben Yoli – aki lógott az óráról – az egyik fotel mélyén aludta az igazak álmát.

Másnap pazar reggelire vágytunk, leginkább egy búcsú-brunch-ra, amely szép zárása lesz ennek a miskolci hétvégének. Későn keltünk, békés ráérésben készültünk össze, majd a belváros szívében található Balance-ba igyekeztünk. A tojásreggelikben bővelkedő hely előző este még borvacsorát kínált (erre voltak terveink, de sajnos gyomorkapacitásunk már nem), de a reggeli verőfényben szinte elképzelhetetlen volt, hogy a bársonypamlagok vendégei ne egész nap ezeket a szépen megkomponált, igényes brunch-fogásokat fogyasztanák.

Bár mindenütt jó kávé fogadott, a város legjobb kávéját itt ittam, miközben vártunk a négyféle izgalmas tételünkre. Zsófi elé tükörtojással koronázott lecsó került, én csicseriborsós salátaágyon kaptam a magam tükörtojásait, a férjem előtt egy szépséges tojáslepény landolt, míg Anna – a szenvedélyének hódolva – Eggs Benedictet választott. Mondanom se kell, hogy amíg mi a vasárnapi délelőttök megengedő modorában komótosan megreggeliztünk, addig Yolán a pamlagon aludt a legnagyobb nyugalomban.

Hogy valamit lejárjunk a reggeliből, nekivágtunk az Avasnak, a több mint 800 pincét rejtő domb barátságos, pincékkel teleszórt útjain felkanyarogtunk az Avasi kilátóhoz, amelyről Lillafüredig ellátni szinte. A tiszta idő kedvezett nekünk, szépen sorra tudtuk venni, hogy merre is jártunk az elmúlt napokban.

Egy biztos, Miskolc bőséggel megér egy hosszú hétvégét, akkor is, ha csak picit feszegetjük a határait. Ha pedig egyfajta kiindulópontnak tekintjük a Bükkhöz és a Zemplénhez, akkor akár egy hetes programfolyamot is felfűzhetünk rá, megtehetjük egy olyan biztos origónak, ahova visszatérhetünk egy jó kávé, egy jó sütemény vagy épp egy jó színházi előadás reményében.

Victoria Schwab-bal a jószerencse és az urban fantasy iránti mérhetetlen rajongásom hozott össze. A három méretes kötetre rúgó A mágia árnyalatai című trilógiája nálam nyert. Tetszett a stílus, a hangulat, az alapkoncepció és az a fajta következetesség, amely akár kiszámíthatóvá is tehette volna a regényt, de az csupa finom fordulat volt, szépen cizellált, részletgazdag képekben elmesélve.

Innentől kezdve egyértelmű volt, hogy Victoria zöld jelzést kapott, azaz minden jöhet, ami az ő klaviatúrájából bújt elő. Addie-t hamar megszerettem. A terjedelemre itt sem lehetett panasz, a Faust-i felütés és a sok esetben Zafón kötötte alkukkal rokon alaphangulat szépen megágyazott egy nagyon mai, de mégis régóta egyetemleges történetnek.

Kötnél-e alkut az ördöggel? Adnád-e a lelked a sötétségnek? Mit kérnél cserébe?

Az emberiség régóta küzd az elmúlás örök démona ellen, ki ilyen, ki olyan taktikákat és praktikákat vet be, nem véletlen virágzik az számos ipar a világban és nem véletlen nőtt ki a földből pár világvallás.

Addie öntudatra ébredése rossz korban és rossz helyen történik. Napjainkban már lehet, hogy nem kellene lepaktálnia az ördöggel ahhoz, hogy azt az életet élje, amelyre ő vágyik, de századokkal ezelőtt, egy falu széli tanyán az esélyei az önálló életre a nullával voltak egyelőek.

Addie a társadalmi konvenciók elől egy furcsa egyezségbe menekül, amely – mint minden ilyen megállapodás – sok-sok apróbetűs kiegészítést tartalmaz, amelyet a megkötés pillanatában Addie nem mér föl, sőt létezésüket sem sejti.

A lelkéért cserében kért szabadságát leleményesen és tartalmasan használja ki, a könyv lapjain szép párhuzamban bomlik ki Addie megélt múltja és jelene, miközben nem csak őt ismerjük meg egyre jobban, hanem ahogy ő kiismeri a sötétséget, úgy mi is gazdagabbak leszünk néhány intelemmel.

Addie LaRue láthatatlan életét jó szívvel ajánlom minden álmodozónak, fantasy rajongónak, gyermeklelkű felnőttnek.

Nagyon szép keretek és nagyon szerethető hívószavak jellemzik a most induló időszakra készített keretkollekciókat. A Luxottica bemutatóján számos különlegességgel és a hétköznapjainkat megszépítő darabbal találkoztunk.

Hogy min keresztül fogjuk látni a világot az elkövetkezendő fél évben?

Könnyedség jellemzi a mostani kínálatot, ami mind az anyaghasználatban, mind a dizájnban megjelenik.

A Futurizmus, indusztriális vonal jegyében titánium több márka kollekciójában is feltűnik, az Armani még az szemüvegek papucs részét is hajlított titániumra cseréli és az Oakley női kereteinél szintén visszaköszön ez az elképesztően erős, de pillekönnyű anyag.

A Oakley nem csak ebben alkot újat, hanem olyan – futurista – gamer szemüveggel rukkol elő, amelyet már egész napos viselésre tervezett, ez már messze túlmutat a monitorszemüveg funkcionalitásán, hiszen kompatibilis a fülhallgatónkkal és persze egészében véve rendkívül high tech kinézetet biztosít számunkra.

A letisztult nőiességet a Deco minimalizmus hozza el ebben a szezonban, amely nagyon szép ötvözete a minimalizmusnak és az art déco irányzatnak. Finom retró hangulat lengi körül ezeket a kereteket, de egyik sem komplett másolata egy letűnt kornak, hanem egy olyan cuvée, amelynek összetevői finoman reflektálnak a jelen kor elvárásaira. A szobrok és ékszerek inspirálta kollekciókban számtalan letisztult, elegáns darab található.

A kollekciókban feltűnik a Tiffany blue, a Bvlgari Serpenti, azaz a merész ékszereiről híres luxusmárka ikonikus kígyója viszont a szokottnál letisztultabb formában, szinte nonfiguratív módon jelenik meg az őszi-téli kollekcióban, szinte csak inspirációként, egyfajta érzetként van jelen.

A Persol La casa el papel sorozatból megismert El profesor kerete is ennek az irányvonalnak köszönhetően kap új megjelenést. Persze a Prada is él az art déco formavilággal, plusz a Mario Prada által megalkotott logót is másfajta, központi szerepbe helyezi most a szemüvegein.

Az Oliver Peoples eddig is híres volt egyedülálló kollabjairól, ez a szezon sem lesz más, most a Brunello Cucinellivel közösen terveztek egy kollekciót az őszi-téli időszakra. A finom és letisztult formavilágú darabok jól illeszkednek a márka korábbi irányvonalához.

A szezonra jellemző stílusok között fontos szerepet kap a Code-switch is, amely az anyagok, a minták és a színek bátor keverésére épül. A megszokott textúráktól való eltérés szép eredményeket ad, a kontrasztos színek, játékos formák itt szabad teret kapnak. Az egyedi, merész keretekkel könnyedén és magabiztosan kifejezhetjük a hangulatunkat, megmutathatjuk valódi, bohó énünket.

A stílusba tökéletesen passzolnak a mindig aszimmetriára törekvő és azt rendre meg is valósító Alain Mikli szemüvegek. Illetve a Dolce & Gabbana új keretei, ahol az anyagválasztásánál a megszokott és bevált acetát mellett kitartva egészen izgalmas, rétegzett formákat hoz létre, ahol a rétegek mélysége és egyenlőtlensége jól látszik, ilyen módon adva testet és egy nagyon szerethető vibrálást a kereteknek.

Az acetát egyébként is nagy visszatérő, még a Ray-Ban ikonikus kerete, az Aviator is elérhető a szezonban acetátból készült változatban.

Aminek pedig külön örülök, az az, hogy a cégek egyre szélesedő választékot kínálnak gyerekszemüvegekből, és nem csak a gyerekeknek, hanem az 5 év alatti babáknak, kisgyerekeknek szintén gyártanak olyan kereteket, amely viselése nem okoz gondot a kicsiknek.