MIRELLE Atelier

Mirelle felpaprikázott, hogy menjek el a Tabasco sajtórendezvényére. „Ez egy neked való program” – mondta, és biztosan a csilipaprika-mániámra gondolt.

Szerintem nincs olyan étel, amibe ne kellene legalább egy szem erős paprika. Mármint, hogy a csípőst nem annyira kedvelő többieknek, mert nekem ugyebár legalább három. Ennek megfelelően van is itthon csili, mindenféle kivitelben: aprítva, egészben, darálva, pépesítve, és persze van a polcon egy kollekciónyi Tabasco-szószos üvegecske is, a hagyományos, a zöld Jalapeñós, a füstös chipotlés és a kedvencem, a habanerós. Pár csepp ebből az ecetes cuccból és egyből ehetővé válnak az olyan – szerintem nehezen értelmezhető fogások-, mint a főzelékek, amikkel igazándiból soha nem kötöttem szoros barátságot. Bablevesbe nagyon jó, de a krumplipürébe kimondottan kötelező. Azon viszont kicsit meglepődtem, hogy a chiliszósz-bemutató helyszínéül egy pizzázót választottak, az ugyanis eddig valamiért még nem jutott eszembe, hogy ez az ecetes csípősség a pizzához is illik. Pedig de.

Az est során Gary Evans, a Tabasco séfje többféle pizzát is sütött, és természetesen mindegyikbe belerafinált egy kicsit ebből az 1860-as évek óta azonos módon készülő szószból. Ezzel azt szerette volna nekünk bemutatni, hogy a mindenki által használt pizzaösszetevőket miképp lehet – egy kis extra chili hozzáadásával – még egyedibbé tenni. Természetesen nekem a legjobban az erőspaprika erőspaprikával típusú, azaz a Tabascoban marinált pepperónival készült pizza jött be. A tésztára felvitt paradicsomszósz 10%-a az ecetes paprikaszószból állt, erre került a sajt, a Tabascóban marinált pepperóni és paprikás szalámi. De ami valóban izgalmassá tette, az a sütés után a pizza széleire szórt ropogós feltét volt, amelynek elkészítéséhez Gary kenyérmorzsát, parmezánt, oregánót, bazsalikomot, és természetesen Tabascot kevert össze.

Gary és a minden ízében csípős pizza

A cég nagyon büszke a szósz másfél évszázados technológiájára, különösen arra, hogy adnak időt a cuccnak, a fa hordókba tett, sóréteggel lefedett paprikapépet három évig érlelik. Az est folyamán a bátrak megkóstolhatták a Tabasco alapjául szolgáló paprikapépet, a frisset éppúgy, mint a három évig érleltet. A különbség tényleg jelentős. Míg a friss paprikapép maróan és pimaszul csípős (én persze kimondottam szeretem ezt a pimaszságot), a három évig érleltben már a zamatok, az aromák dominálnak, az íze selymesebb, kimondottan mély karakterű, ahogy azt a sokkal sötétebb tónusú színe alapján el is várhatjuk. Bár a szervezők épp csak egy-egy nyalintásnyit gondoltak kóstoltatni, én végül két púpozott leveseskanálnyit tettem belőle a tányéromra, és kentem fel extra feltétként a Tabascos pizzáimra. Ennek ellenére nem okozott problémát a másnap, ami számomra azt sugallja, hogy az érlelés során megmaradnak az ízek, de valószínűleg gyengülnek azok az anyagok, amelyek kellemetlenül hatnának emésztőrendszerünkre.

Gary szerint a szószukat egyre több országban ismerik, és még őt is meglepi, hogy mennyiféle ételhez használják fel. Érdemes vele kísérletezni, mert, ahogy a séf fogalmazott, a Tabasco egy igazán szórakoztató fűszer. Rajtam nem múlik. Tegnap – pár nappal a rendezvény után – egy igazán tömény csokis süti került a tányéromra. Úgy döntöttem feljavítom. S cseppentettem rá párat a piros Tabascoból.

Tabasco minden méretben és mennyiségben

Nálunk  – a gyerekkori élményeimből fakadóan – a Ferrero ritka és megtisztelt vendég. A nyolcvanas évekhez köthető hamvas gyerekkoromban ezekhez a mutatós, kisimogatható sztaniolba csomagolt, újra felhasználható matricát viselő bonbonokhoz nagyon nehéz volt hozzájutni, így oly hatalmas becsben tartottuk őket, ami ma már meg se próbálok elmagyarázni a Nőknek.

S a matricák erre-arra felkerültek, emlékeztetvén rá, hogy Bob bácsi bécsi szállítmányában egyszer volt, hol nem volt valami nagyon finom.

Épp ezért gyermeki mód örültem a Ferrero karácsonyi ajándékcsomagjának, amelyben nem csak csoki rejtezett, hanem megannyi ötlet, hogy hogyan készíthetünk fantasztikusabbnál fantasztikusabb dekorációkat az ünnepekre. Sajnos az én kreativitásom a főzésre, sütésre és írásra korlátozódik, de Anna már nagyjából ki is találta, hogy milyen dekorral fogja díszíteni a lakást.

Azért a csokoládé kapcsán az én agyam is belódult, így, ha nem is dekoráció, de egy klassz, Ferrero-inspirálta kuglóf született és a fotón az is látható, hogy asztali dekorációként sem utolsó, ha pár szem mutatós csokoládét szórunk szét.

Mogyorós, aszalt meggyes kuglóf

20 dkg finomliszt

10 dkg darált mogyoró

1 csomag sütőpor

4 nagyobb tojás

22 dkg vaj

20 dkg cukor

7 dkg holland kakaópor

1 marék aranymazsola

2 marék aszalt meggy

1 dl presszókávé

1 dl rum

A kávét lefőzöm. A mazsolát és a meggyet egy tálba teszem, ráöntöm a kávét és a rumot. A tojásokat a robotgép üstjébe felütöm, hozzáadom a cukort és gazdag, halványsárga krémmé dolgoztatom. A lisztet kimérem, belekeverem a mogyorót, a kakaópor és a sütőport. A vajat megolvasztom.

A tojásos krémhez hozzáadom a szárazanyagokat, majd a megolvasztott vajat és az egészet – nagy, laza mozdulatokkal – összedolgozom. Végül a sűrű masszába jöhet a rumos kávé és puha aszalványok. A krémet óvatosan homogén masszává keverem, majd egy nagy kuglófformába öntöm és 190 fokon, tűpróbáig sütöm.

Nagyjából 10-12 éves korom óta kávézom, de soha nem a koffeinre vágytam, mindig a kávé nyújtotta élményre. Régen rájöttem arra, hogy a kávé nem azért fontos számomra, mert a benne lévő koffein ideig-óráig feljebb tekeri a szervezetemet, hanem azért, mert a kávé készítés és az elkészült kávé elkortyolása fontos szertartás. Hol társas, hol pedig afféle boldog magány, az énidő egy nagyon is szerethető, illatos és ízes formája.

A tél eleve kedvez az ilyen kuckolódásoknak, a hűvösebb napok, a sötétebb reggelek és délutánok még inkább megkívánják, hogy kicsit törődjünk magunkkal, s számomra ennek a törődésnek az egyik formája, ha kérek vagy készítek egy tökéletes latte macchiato-t.

De nem csak a kávét szeretem, hanem a fűszeres ízeknek, aromáknak sem vagyok ellene, így néha egy kis szirup ficcen a pohár aljába, vagy a tejhabot szórom meg vékonyan különféle fűszerekkel. A hatás nem tökéletes, a szirup nem csak ízesít, hanem teljesen feleslegesen el is édesíti a kávét, a fűszerek pedig olyan textúrát adnak az italhoz, amit boldogan ki tudnék hagyni.

Erre jó megoldás a Nespresso kínálta kapszula, amelyben a természetes aromák a kávéval együtt várják a kilövési engedélyt, s a belőlük kapott végeredmény tökéletes egységben mutatja a kávét és a fűszereket, felesleges cukor és zavaró szemcsék hozzáadása nélkül.

Az idei íz- és illatkombinációk kellemesek, némelyik kifejezetten diszkrét, de rafinált, s mindegyik jól muzsikál mind presszóként, mind pedig tejes italnak elkészítve.

Nálam a kardamom-vanília páros nyert, testes, határozott, de nem tolakodó ízével, de a tegnapi kóstoláson sokaknak a csokoládé-gyömbér páros vált kedvencévé, s biztos befutó lett a vanília és amaretto kínálta ízvilággal operáló kapszula is. Ez utóbbi tökéletes választás lehet egy jóféle tiramisuhoz, míg a csokoládés-gyömbérest egy izgalmas kávés forrócsokoládéhoz tudom elképzelni, a kardamom pedig jól illene a kedvenc kávés kuglófomhoz.

Az utazás számomra mindig ünnep. Akár egy napra megyünk, akár hosszabb időre. Szeretek felkészülni, ízlelgetni a lehetőségeket, játszani a gondolattal, hogy mikor mit fogunk csinálni, s melyik programhoz mit szólnak majd a Nők.

Az utazás adja azt a pluszt az életembe, amiért megéri még egy kicsit tovább dolgozni, ami megéri a lemondást, meg nem vett táskát/kabátot/pólót, ami – egy nő életében – hatalmas önmegtartóztatást jelent.

Cserébe világot láthatok. S ehhez igazán messze se kell mennem. Elég csak a szomszédba kirándulni.

Ausztria évtizedek óta visszavár. Mindig más és más arcát mutatja, a karácsonyi vásárokkal, a biciklis pincetúrákkal, a tájegységeit bemutató bölcs javaslataival. Eddig főleg a nyári hónapokban jártunk felé, a tél – a vásárokat kivéve – mindig Lengyelországé volt, de olyan klassz és csábító programokkal készül, hogy itt az idő, hogy felfedezzük télen is.

Igazából messze se kell menni, Alsó-Ausztriában már minden kívánságunk teljesülhet. A sí szerelmeseinek a pályák kínálta lehetőségek, s nekünk, mezei kirándulóknak is számtalan izgalmas programmal készülnek. Pedig a tél nehéz terep. Aki nem szeretne siklani, azoknak nehéz elfoglaltságot találni, kevés olyan őrült van, aki 20-30 kilométereket túrázna a téli időszakban (khm, kivéve engem). De az osztrák vendéglátók erre is gondoltak, a gazdag programkínálatban találni hótalpas kirándulást, kézműves programokat, fáklyás kirándulás (mekkora királyság már!), kutyaszánon való suhanást (erre is szívesen beneveznék), befagyott vízesésekhez vezetett túrákat, s a sível kacérkodóknak is kitalálták az ideális megoldást: a próbasíelést, ami lehetőséget kínál arra, hogy mindenki eldönthesse szerelembe kíván-e esni ezzel a sporttal vagy nem.

Idei újítás: kivilágított sípályákon is suhanhatnak azok, akik Semmeringen síelnek

A programok mellett a fények is nagy szerephez jutnak, a különféle ünnepi vásárok aranyfénybe vonják a havas tájat, a hidegtől és a forralt bortól kipirulva sétálgathatunk megannyi kézműves vásárban. Lesz olyan, ahol hőlégballonokkal világítják be a vásárt (Lackenhof), de maszkos felvonulás, lampionos, fáklyás ünnepi vásárra is számíthatunk.

Egyszóval Alsó-Ausztria ideális célpontja lehet a rövidebb-hosszabb téli kiruccanásainknak. Az ötlet megfogant, már csak ki kell dolgozni a részleteket, s visszaakasztani egy-két ruhadarabot a boltban.