MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

A hűs időnek hála végre nekiállhattam kenyeret sütni. A kenyérről régóta úgy tartom, hogy igazán kikapcsoló, meditatív dolog a készítése, s bizony a ciabatta időt ad arra, hogy végiggondoljunk sok mindent, játszunk az anyaggal, nézzük, hogyan dagad a tészta, dolgozik a sikér, alakul a betevőnk.

A ciabatta mindig túl macerásnak ígérkezett, a recepteket nem éreztem a sajátomnak, így csak várt, várt, amíg egyik focacciát sütöttem a másik után. De most – az új River Cottage kézikönyvnek hála – kellő késztetést éreztem megsütni (könyvről beszámoló készülőben).

Ciabatta

50 dkg “OO”-as olasz kenyérliszt

16 dkg búzadara

5 g szárított élesztő vagy 1 dkg friss élesztő

1 ek olíva olaj

5 dl meleg víz

A robotgép üstjét a mérlegre állítom, majd belemérem a lisztet, a darát, az élesztőt és a sót. Ezután hozzáadom a meleg vizet, felpattintom a tésztakart, majd lassan, de biztosan összekeverem a tésztát. Amikor már homogén az anyag, akkor jöhet a kanálnyi olíva olaj is.

Ezután még legalább öt percig járatom a masinát, hogy alaposan kidolgozza a tésztát, beledolgozza az olajat.

Miután ezzel megvagyok, az üstöt belehúzom egy nagyobb nejlonzacskóba, s fél óráig békén hagyom. Fél óra után egy fél evőkanálnyi olíva olajjal meglocsolom. Az olajat elkenem a tetején, majd a tál és a tészta közé nyúlok és megpróbálom a tésztát félbehajtani, majd megint áthajtani. Ez elsőre kizártnak tűnik, de minden csak elhatározás kérdése.

Az áthajtogatási kísérlet után újra bezacskózom, megint fél óra nyugi jön, majd újabb adag olaj és új hajtogatás. Ez már hatásfokkal jobban megy. Összesen hat alkalommal hajtom, ergo minimum három órát kel a tészta. Az utolsó két alkalommal már nem adok hozzá olajat, anélkül is profin hajtható a tészta.

Miután megvolt az utolsó hajtás, előkészítem a sütéshez a konyhát. A sütőbe berobbantok, megpróbálom kifacsarni belőle a maximum 250 fokot. Beteszem a sütőkövet, letakarítom a konyhaasztalt, készhez készítek fél kilónyi búzadarát, amivel vastagon megszórom az asztalt és a péklapátot. Sütőkő és péklapát hiányában egy felfordított gáztepsi megy a sütőbe, s egy nagy vágódeszkára szórom a búzadarát.

A tésztát egy spatula segítségével a búzadarás asztalra borítom, majd megszórom egy kevés darával.  Egy nagy sanktoku késsel vagy habkártyával hat vagy nyolc darabra szedem a ragadós tésztát és megpróbálok nem kétségbe esni.

A darabokat búzadarán téglalapra formájúra húzom, majd feltekerem, s a tekercsek végét eldolgozom. A kész ciabattát a búzadarával megszórt péklapátra ültetem. Miután az összessel megvagyok, utána zacskóba húzom a péklapátot és hagyom 20 percet kelni a tésztát.

20 perc után a lapátról a sütőbe ügyeskedem a tésztapárnáimat. 10 percig 250 fokon sütöm, majd 15-20 percet 200 fokon sütöm tovább. Miután kisült, rácson hagyom hűlni.

Langyosan vajjal.

Vagy kihűtve, töltve paninonak.

Alapvetően utálok vasalni.

Míg a mosogatást kedvelem, a porszívózással sincsenek komoly averzióim, addig a teregetés és a vasalás a legutálatosabb feladatok közé tartozik, amit a sors csak rám tud mérni.

Az ellenszenv gyerekkoromban alakulhatott ki, amikor apa anyagzsebkendőinek és néhány viseletes konyharuhának a kivasalásával próbált anya bevezetni a valódi háziasszonyi lét rejtelmeibe.

Látványosan szenvedtem, a szénvasalónál egy fokkal jobb, de minden más szempontból csapnivaló elektromos eszközzel küzdve, ami túl könnyű volt ahhoz, hogy a súlya által hatást váltson ki, s túl langyos, hogy akár egy ráncot is kiszedjen bármiből.

Az eredmény nem maradt el, bármire kapható voltam, hordtam a fát a pincéből, porszívóztam, prakkerrel vertem az előszobai szőnyegeket, port töröltem, csak a vasalás alól húztam ki magam.

Ez egészen addig remekül ment, amíg saját háztartásba nem költöztem, ahol nem volt lehetőség, nem volt kire hagyni a vasalás terhét. Ám az összebútorozással bekerült az életembe a gőzölős vasaló, amivel már majdnem sikerült megbarátkoznom. Ez sem volt tökéletes, de ha a víztartályát teletöltöttem és a legerősebb fokozatra állította, akkor majdnem úgy vasalt, ahogy azt alapvetően az ember elvárná.

Pont mint én :)

Ettől függetlenül, amikor tehettem szabadultam a vasalástól. Megpróbáltam ügyesen teregetni, még ügyesebben hajtogatni, gyűrődésre kevéssé hajlamosnak nevezett ruhákat beszerezni, majd amikor minden kötél szakadt, akkor  sóhajok közepette kihordtam a deszka mellé a teli ruháskosarat, belőttem a kedvenc sitcom sorozatomat és nagy szenvedve kivasaltam. Utáltam az egészet.

A múlt hétig. Ekkor ugyanis a Philips PerfectCare Silence képében egy olyan szerkezetet kaptam tesztelésre, ami leginkább egy űrállomásra hasonlít és nőies mintái ügyes segéderőt takarnak.

Bár elsőre azt hittem, hogy amilyen szuperszonikus a masina, az informatikus diplomám se lesz elegendő a kezeléséhez, de tévedtem. Vizet töltöttem a tartályba, bekapcsoltam, kioldottam a vasalófogó kallantyút (ez tartja helyén a vasalót a víztartály alkotta dombon), s a leírást sutba dobva, csak úgy zsigerből használni kezdtem.

Első döbbenet akkor ért, amikor kiderült, hogy a masina vasal. Mit vasal, csak úgy szántja a ruhákat, s ha ügyesen mozgatom az ujjaimat a fogásra tervezett rész két oldalán lévő gombokon, akkor mindig a megfelelő gőz jut a megfelelő helyre. Szóval, ha alul nyomom, akkor a nagy felületeket varázsolja simává, ha felül, akkor pedig az éleket, sarkakat, felkunkorodó gallérokat, szoknyában megbújó hólokat is ügyesen formába hozza.

S mindezt halkan, gyorsan, precízen, anélkül, hogy az ember odasülne a géphez vagy az a tévképzete támadna, hogy egy török hammam gőzfürdőjébe zárták, akarata ellenére.

Pedig ez a masina, aztán csak úgy köpi a gőzt. A ruhára. Kizárólagosan. Ennek hála nincs szükség rá, hogy tonnákat nyomjon, se arra, hogy iszonyat forró legyen, a gőz mindent elintéz.

A vasaló alatti domb is nagy segítségünkre van, hiszen akkora víztartállyal rendelkezik, amibe elég a vasalás elején vizet tölteni, s nevetve kibírja, hogy végignyomjam a Nők összes pólóin, a különféle fölsőimen és a férjem nem kis kiterjedésű ingein. Számomra ez is hatalmas hozzáadott érték, mivel a régi masina pillanatok alatt kifogyott, ilyenkor sértődötten köpte a maradék vizet és ha épp rossz napja volt, akkor egy kis vízkő is társult hozzá.

A vízkőre ennél a gépnél is figyelni kell. Bár azt írja az útmutató, hogy sima csapvízzel is nyugodtan feltölthetjük, én a magam részéről lágyított, szűrt vízzel használtam. S ha már túl vagyunk néhány vasaláson és az együttélésünkből eltelt egy hónap, akkor a saját rendszerén keresztül érdemes vízkőmentesíteni. De nem kell ezzel feltétlen nekünk foglalkoznunk, a vasaló ugyanis fény- és hangjelzéssel emlékeztet majd minket, hogy mikor kell elvégezni a tisztítást.

Még egy zseniális húzása van a Philips vasalónak: megmenti tőlünk a ruháinkat. Pontosabban attól a szerencsétlen balesettől, amikor feszt úgy emlékszünk rá, hogy a támasztékára állítva hagytuk a ruha mellett, majd a baljós égett szag ébreszt rá, hogy tévedtünk. A gép ugyanis  egy úgynevezett Optimális Hőmérséklet technológiájának köszönhetően egyáltalán nem tesz kárt sem a vasalható ruhában, sem a vasalódeszkában. Juhééé.

Nem mondom, hogy mostantól minden szabad percemben vasalni fogok, de legalább a zsigeri undor elmúlt, s helyébe érdeklődő kíváncsiság költözött, valamint az a biztos tudat, hogy élve és gyorsan megúszom a vasalást és ruháink is mutatósak lesznek.

Bár született budai vagyok, mindig meg tud lepni a város. Annyi új, felfedezésre váró hely bomlik ki a szövetében, hogy szinte lehetetlen lépést tartani vele. Az éttermek kínálta nyomvonalat szorgalmasan követem, de a koktélbárok esetében már kevéssé vagyok naprakész (bezzeg a húszas éveim közepén!).

A múlt héten azonban lehetőségem volt bepillantani egy új, izgalmas koktélbárba, amely a 20-as, 30-as évek fülledt hangulatát kívánja megidézni. Az enteriőr színeiben, formavilágában mind-mind ezen dolgozik, bár számomra hiányoztak még olyan kiegészítők amelyek a hely intimitását, belsőséges légkörét hangsúlyozták volna. Néhány sötétbordó nehéz selyem függöny, árnyékoló vagy épp tapéta elkelt volna a hangulat megalapozásához, de ahogy fogytak előttünk a koktélok, úgy homályosultak el ezek az apró hiányosságok.

A hely igazi alkoholbarlang, sokféle, miőségi italból keverik itt a ház specialitásait, vagy bármi mást, amire a vendég igényt tart.

Az ázsiai hangvétel nem csak a dekorációban, a falon függő képekben van jelen, hanem a ház koktéljainak hangolása is mind-mind a századelő Shanghai-ját idézi. Mindezt egy, a belváros szívében, az Operától két percre található butik hotelben, a Casati-ban.

A Casati izgalmas hely, pont olyan hotel, amilyenekre egy – a szállodai punnyadásban gyenge, de városnézésben, a város megélésében erős – utazónak szüksége van. Minimalista, de igényes berendezésű szobák, ötletes elemekkel, jóféle reggelivel, szaunával, masszázzsal, s páratlan elhelyezkedéssel. A szálló tulajdonosai azonban még egy kicsit többet szerettek volna kínálni, egy olyan közösségi teret, ahová az egész napos élményszerzés után érdemes betérni, lazítani egy kicsit. Így született a Tuk Tuk Bár, s annak koncepciója.

A bár megnyitóján megkóstolhattuk a hely emblematikusnak szánt koktéljait, amelyek fűszerezése valóban ázsiai hangvételű volt. A gyömbér mellett dominált a citrom, a citromfű, megjelent a koriander, s a chili is intenzív és markáns jegyeket adott a Thai chi-lee névre keresztelt, vodka alapú italhoz.

Szerencsére a szálló tulajdonosai bölcsek, így a hely nem csak az ott tartózkodók számára látogatható, hanem mi is betérhetünk egy-egy jóféle koktélra színházba jövet vagy menet, illetve a nyáresti korzózásokba, buliútvonalakba is beépíthető a Tuk Tuk Bár.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor Mohamed megy a hegyhez – szól a régi mondás, amely olyannyira találó és igaz, hogy valóban érdemes egy-egy helyzetben megfontolni a mondanivalóját.

A néhány éve megálmodott és azóta törtlen ívet befutó Stílusos Vidéki Éttermiség háza táján is valaki végiggondolta a próféta hozzáállását, s bölcsen úgy döntött, hogy Pestre, pontosabban a Pest és Buda között ballagó Dunára hozza a vidéki éttermek legjavát.

Így nem csak az a kevés (nem is olyan kevés!) gasztrofanatikus jut hozzá a jóhoz, aki a SVÉT-be forrt éttermek vándortáboraiban keresi fel az éttermeket, hanem a fővárosban élők, az ide érkező turisták számára is lehetőség nyílik megkóstolni a vidéki éttermek színe javát.

Mivel megannyi arculat, megannyi egyéniség ötvöződik a SVÉT berkein belül, így nem is lehetett jobb választás a pesti debütálásra, mint egy frissiben felújított hajó, amely nem hordoz magán más jegyeket, hanem kifejezetten azt a szent célt szolgálja, hogy a SVÉT budapesti nagykövete legyen.

Az eredetileg utasszállító hajóként üzemelő, 1927-ben készült Pannónián Ruprecht László séf közreműködésével modern, a csúcstechnológiai követelményeknek megfelelő konyhát építettek ki, amely minden vendégséf igényét kielégíti, így valóban a tőlük megszokott minőséget tudják kínálni az étteremhajó közönségének.

A kialakításra kerülő menük elsődleges szempontja, hogy az étterem otthonául szolgáló régió, vidék alapanyagai, ízei köszönjenek vissza a fogásokban, s lehetőség szerint a fogásokhoz kínált borok is a tájegységre jellemzőek legyenek.

Az első SVÉT hajóúton megtapasztalhattuk, hogy milyen az, amikor a kulináris élmények találkoznak a mindig lenyűgöző budapesti panorámával. A hajóút, az alkonyba forduló rakpartok, a budai hegyek sziluettje mögött kihunyó Nap olyan plusz ad a vacsorához, amellyel egyetlen más étterem se veheti fel a versenyt.

Szerencsére a SVÉT séfjei nem bízzák magukat a környezet kínálta csodákra, ők maguk is a legtöbbet hozzák majd ki a menüsorból. Ez már az első vacsorán is tökéletesen működött. Fantasztikus fogások, remek borok társultak az esténkhez, amit gyakorta tarkítottak csoportos fedélzetrerohanások, naplementében tűnődés, kék óra fotózás, és a díszkivilágítás felkapcsolásának gyermeki mód történő várása.

Néhány nagyon fontos adat, hogy tervezni lehessen az SVÉT-élményt:

A Pannónián 18-20 főt tudnak kényelmesen fogadni (nagyobb családi események és baráti találkozók esetében akár 24 főt is). Az ültetéssel is a vendégek igényeihez alkalmazkodnak, ahogyan a konyha is készen áll az egyéni módosításokra a különleges étrendet követők vagy ételérzékenységgel rendelkezők számára.

A Pannónia heti három alkalommal, csütörtöktől szombatig számít vendégeire június közepétől, a gasztroélmény ára 26 000 Ft. Budapest központjából, a Lánchíd pesti hídfőjétől indul, a Margit-híd és Rákóczi-híd közti partszakaszon hajózik.

GASZTRONAPTÁR // SVÉT-vacsorák a Pannónián – 2015

Június – Ikon Étterem, Debrecen
Július – Baricska Csárda, Balatonfüred
Augusztus – Viator Apátsági Étterem, Pannonhalma
Szeptember – Mandula Étterem, Villány
Október – Gusteau Kulináris Élményműhely, Mád
November – Kistücsök Étterem, Balatonszemes
December – Anyukám Mondta Étterem, Encs