MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Nincs is szebb dolog annál, mint amikor az életem két olyan fontosságú terület találkozik, mint az édesség és az irodalom. Sajnos ezek a pillanatok ritkák, leszámítva azt, amikor gasztronómiai vonatkozású könyvet olvasok, vagy épp anya almás pitéjét falom olvasás közben.

Múlt héten azonban új szintre emelkedett a desszert és az irodalom kapcsolata, a La Delizia tulajdonosainak hála. D. Tóth Krisztina Húszezer éjszaka című könyve ugyanis olyan erőteljesen hatott a Oczella Évára, a kekszmanufaktúra egyik tulajára, hogy desszertbe álmodta a főhősnőt.

A könyv a ma oly erősen jelenlevő, igazán aktív, de önmagáról sokszor keveset sejtő, tudó vagy épp beismerő éppennegyvenes korosztályhoz szól, akik könnyedén tudnak azonosulni a könyv főhősével, Szomjas Helgával. Helga pár száz oldal erejéig az életükbe lép, közel kerül hozzájuk, s kivel milyen kapcsolatot alakít ki. Évára olyan hatással volt, hogy szerette volna Helga érzelmeit ízekben megmutatni a nagyközönségnek.

Az eredmény egy pohárdesszert lett, amelyben sokféle íz és állag találkozik, de ez a sokféleség szép kerek egészet ad. Nem veszik össze a citrom mousse, a szederkrém és a kókuszos panna cotta, mindegyik megmutatja a saját nagyságát és hajlandó a többiekkel együtt is muzsikálni.

A desszert kóstolása kifejezetten érdekes utazás, a főhősnő lelki világa, az ízek színes tárháza és a saját ízlésünk felismerése mind benne van egy kanálnyi desszertben. Nem meglepő mód, mindenkinek más vált kedvenccé  a desszertből. Míg nekem a citrom mousse könnyed savanykássága adta meg azt, ami kimozdít a tél végi lehangoltságból, addig például a Két cica konyháját jegyző Ildi szívesebben barátkozott a hősnő gyengéd érzelmeit megjelenítő kókuszos panna cottával.

A desszert azonban attól igazán jó, hogy sorvezető – azaz könyv – nélkül is élvezhető. Minden előzetes ismeretet mellőzve is nyugodtan választható ez a gazdag aromájú, kellemes, laktató, a fanyar és a lágyan édes mezsgyéjén ügyesen egyensúlyozó pohárkrém.

Aki régóta követi a blogot tudja, hogy imádok utazni, s az édességek is előkelő helyet foglalnak el az életemben. Éppen ezért akadt meg a szemem a Air France KLM ajánlatán, amely ellenállhatatlan ötvözetét kínálja ennek a két dolognak. Bár Valentin napi ajánlatként érkezett, azt gondolom a csokoládé és a világlátás más napokon is jól megfér egymás mellett.

Íme, ilyen ajánlatokkal csábítanak:

Mexikóváros: a kakaó illata, az istenek nektárja
A csokoládé-függőknek a mexikói Oaxaca a legmegfelelőbb hely az ősi csokoládés tradíciók megismerésére. Itt tucatnyi csokoládé manufaktúrában egész nap pörkölik és darálják a kakaóbabokat. Saját kakaó és fűszerkeveréket lehet összeállítani, amelyből saját csokit lehet készíteni, és ezzel meglepetést szerezni.
A kakaóbab fantasztikus utat tesz meg, mire csokoládé lesz belőle, a fermentálástól egészen a konsírozásig. Már a folyamat megismerése is rendkívül izgalmas, hát még az, ha magunk készíthetjük el a saját csokoládénkat.

Édes élvezetek Torinóban
Kétségtelen, Torino lakosai nagyon szerencsések: a kiváló 16. századi spanyol kereskedelmi kapcsolatoknak köszönhetően az első kakaóbabok hamar megérkeztek az olasz városba. Nem sokkal később Torino a csokoládé európai Mekkájává nőtte ki magát, innen származik ugyanis az első kemény csokoládé, amit mi ma táblás csokiként ismerünk. Helyi csábító különlegesség a „gianduitto” csokoládé. Ezt a trapéz alakú ínyencséget a legnemesebb kakaóból készítik, és selymes mogyorókrémmel töltik meg.
Nem meglepő módon Európában az amerikai chilis kakaóitalok helyett valahogy ezek az édes, selymes, krémes, lágy táblás csokoládék győztek….ki érti..

Csokoládés Brüsszel
1912-ben, Brüsszelben Jean Neuhaus csoki készítő töltött először puha krémet csokoládéba: Így született meg a „belga csoki”, más nevén a praliné. Nem csoda hát, hogy Brüsszelben minden sarkon kiváló csokoládé készítő várja az édesszájúakat. Sőt, egy Csokoládé Túrára is be lehet nevezni, a város csoki hotspot-jait érinti.
Ehhez nincs mit hozzáfűzni, Neuhaus számos méltó követőre talált, így szinte egész nap vadászhatjuk a csokoládékészítőket, s egyik bonbont falhatjuk a másik után.

Trópusi kakaó paradicsom
A karibi St. Lucia szigetnek tökéletes a klímája a kakaófák számára, nem véletlen, hogy a kakaó a fő exportcikk. Egyedülálló élményt kínálnak a Hotel Chocolat édes szolgáltatásai. A csokoládé nem csak belülről, hanem kívülről is táplál, a szálloda kínálatában értelemszerűen a kakaóültetvényeket felfedező túrák mellett csokoládés masszázsok is találhatóak.

A torma frissen reszelve a legjobb, a húsvéti sonkához nem is ennék mást. Csak hát az gyorsan kiszárad, és a frissen reszelgetés nem épp kényelmes. Valószínűleg ezért találták az ecetes tormát, ami kis üvegben sokáig eláll, és ha épp olyat eszünk, amihez jól esne egy kis légúttisztító torma, nincs más dolgunk, mint elővenni a hűtőből. Egyszerű, praktikus megoldás. És hogy még könnyebbé tegyék az életünket, általában csak leemelünk egyet a boltban a polcról, így nem kell reszelgetni, meg a könnyeinkkel küzdeni.

De azért lássuk be, a bolti ecetes torma nem az igazi. Annyiféle receptúra van, meg annyiféle ízlés, hogy nehéz megtalálni a tökéletes márkát. Vagy túl ecetes, vagy túl édes, vagy elment belőle az erő, de olyannal is találkoztam már, ami egyszerűen, és jellemezhetetlenül, csupán csak rossz volt.

Ennyi bevezető után, ami kimondatlanul bár, de ugyebár azt a konklúziót kívánja sugallni, hogy mindenki gyártsa házilag az ecetes tormát, térjünk rá a konkrétumokra. Mivel anyám kocsonyát főzött, benne sok disznósággal, amihez kimondottan az ecetes torma passzol, és mivel az boltban a minap épp akciós volt a torma, úgy határoztam, kétfélét is készítek. A hagyományos ecetest mellé ezúttal egy céklásat is. Régi igazság ugyanis, hogy a cékla és a torma nagyon kedvelik egymást.

Meghámoztam egy nagy céklát, igyekezve, hogy ne fogjon össze semmit. Majd kisebb darabokra vágva,  – hogy gyorsabban megfőjön a belseje is – egy lábos vízbe tettem. Mellé dobtam egy marék vegyes borsot: zöld, fekete, fehér és főképp rózsabors, mert az a legfinomabb (igaz, az nem is bors).

Amíg főtt a cékla, meghámoztam és lereszeltem a pár órával előtte beáztatott tormát. A reszelés felér egy edzéssel: egy idő után már kezd reménytelennek látszani, hogy elfogy végre a torma… Az edzést nehezíti, hogy úgy a torma felénél már nem látunk a könnyeinktől, meg hát néhány zsebkendőt is teletrombitálunk közben. Van, aki védőfelszereléssel vág bele (úszószemüveg, kendő, gázmaszk), és ha nagyobb mennyiséget szeretnénk lereszelni, ez bizony megfontolandó. Én viszont szeretem a kihívásokat.

Amikor a cékla már kellően puha volt, akkor a borssal együtt, botmixer segítségével péppé passzíroztam. Egy befőttesüvegbe átlapátoltam a pépesített céklát és a tormát, ezeket összeforgattam amennyire csak tudtam.  Egy kis tálkába öntöttem ecetet, az ecethez kevertem egy kevés cukrot, sót és olíva olajat, majd öntöttem rá forró vizet. Ezzel az ecetes, cukros, sós lével felöntöttem a befőttesüvegben levő cékla-torma mixet úgy, hogy az egészet jól ellepje a lé. Én konkrétan azt a piros vizet forraltam föl, amiben a cékla főtt, így ott is szépen megszínezte a tormát, ahol nem sikerült jól összeforgatnom a céklatrutyit és a tormát. Miután a tormát ellepte az ecetes víz, lezártam a befőttes üveget.

Célszerű így hagyni legalább egy napig, hogy összeérjenek az ízek, de én most nem tudtam várni, így miután kihűlt az üveg, kinyitottam, leöntöttem róla a vizet, hogy ne tocsogjon és egy kicsit átforgattam a torma-cékla mixet. Olyan állagot kell elérni, mint ahogy a bolti ecetes torma szokott kinézni, viszont ennek gyönyörű piros a színe.

Ízében ott van cékla édessége, a bors kellemes bizsergést ad hozzá, a torma viszont megmarad tormának.

Szándékosan nem írtam mennyiségeket. Én sem méricskéltem ugyanis semmit, érzés alapján adagoltam a hozzávalókat. Egy nagyobb tormához ízlés szerint akár két céklát is adhatunk. Nagyjából 3 dl forró víz,  kb. 5 evőkanál ecet (almaecet), 2 kávéskanál só,  4 kávéskanál cukor, 15 szem bors, és másfél evőkanál olíva olaj fogyott nálam.

Megvan annak azért a maga varázsa, amikor az ember egy olyan szervezet tagja lehet, amely 1248 óta létezik.

Hogy van-e egyáltalán ilyen szervezet?

Naná. Például a királyi pecsenyesütők egyesülete, a Chaîne des Rôtisseurs, amelyet több száz éves pályafutása után, 1970-ben élesztettek fel, s amelynek égisze alatt ma a fiatal szakácstehetséges legrangosabb nemzetközi versenye zajlik. Az első ilyen versenyt 1977-ben tartották Svájcban és azóta a több, mint 80 tagország valamelyikében kerül évről-évre megrendezésre.

A Chaîne des Rôtisseurs persze nem csak egy verseny, sokkal inkább egy gasztronómiáért rajongó közösség (amelynek tagjainak nagyobb része civil gasztrokedvelő), amely szeretné elősegíteni, hogy a fiatal, lelkes és tehetséges szakácsok számára kinyíljon a világ, megteremtődjenek azok a lehetőségek, amelyeknek köszönhetően igazán profikká válhatnak a saját szakmájukban.

A Baráti Asztaltársaság idei, 40. versenye, a 2015 szeptember 11-én megrendezésre kerülő világverseny házigazdája Budapest.

A verseny egyébként igazán izgalmasnak ígérkezik, a 27 év alatti fiatal szakácsoknak nagyon kemény feltételeknek kell megfelelniük, ráadásul a versenyen olyan alapanyagokkal kell dolgozniuk, amelyekkel csak ott, a konyhában szembesülnek. az úgynevezett black box tartalmát teljes egészében fel kell használniuk a 3 fogáshoz (előétel, főfogás, desszert), amelynek elkészítésére 4 óra áll rendelkezésükre.

Az elkészült fogásokat egy 9 fős zsűri bírálja el, a nyertesek pedig olyan gasztronómiai ajándékokkal lesznek gazdagabbak, amelyek pályájuk előmenetelét segítik. Így -többek között – a legrangosabb főzőiskolákba kapnak belépést.

Ízelítőnek íme a 2011-es isztambuli versenyen készült kisfilm:

A versenyt nem csak élőben lehet majd követni, hanem az interneten keresztül is, ahol video közvetítésen keresztül, szakkommentátorok segítségével fedezhetjük majd fel az Ifjúsági Szakács Világbajnokság új csillagait.