MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Már vagy két hete motozott a fejemben az ötlet, alakot is öltött, de a kivitelezés csak nem adta magát. Hol elutaztunk, hol a piaclátogatás maradt el, de volt olyan is, hogy az alaphangon 30 fokos konyhában már nem éreztem késztetést a sütő begyújtására.

De ma minden csillag együttállt. Volt piac, volt idő, s még a hőmérséklet is normalizálódott, így megvalósíthattam a cseresznyés langallómat.

Valószínűleg megint nem spanyolviasz, de akkor is a saját gyerekemnek érzem és ennek megfelelően kedvelem is. Egyszerű, minőségi alapanyagokból áll és finom.

Cseresznyés langalló

Tészta:

20 dkg finomliszt

15 dkg rétesliszt

csipet cukor

1 dkg élesztő

3 dl langyos víz

csipet só

Kiegészítők:

25 mascarpone

6 dkg cukor

1 rúd vanília kikapart közepe

1 kg cseresznye

A tésztához a liszteket a Philips robotgép üstjébe összeöntöm, hozzáadom a cukrot és a sót, belemorzsolom az élesztőt és ráöntöm a vizet. Bepattintom a tésztafejet a helyére, majd kettes-hármas fokozaton járatom. Nem kell nagyon sűrű tésztára számítani, ez nem fog elválni az edény falától. Három-négy perc után az üstöt kiveszem a masina alól, konyharuhával lefedem és hagyom, hogy a tészta a duplájára keljen.

Amíg kel a tészta, addig kimagozom a cseresznyét. A mascarponét kikeverem a cukorral, s a vanília belsejét is hozzáadom.

Amikor kész a tészta, akkor beizzítom a sütőt 190 fokra, majd lisztezett deszkára borítom a tésztát, kinyújtom és egy bélelt gáztepsibe fektetem. Nagyjából 10 percet hagyom kelni, majd mascarponeval, s szép sorjában ráültetem a cseresznyéket. A tepsit a sütőbe tolom és addig sütöm a tésztát, amíg a szélei egészséges kenyérszínűek nem lesznek.

Melegen és hidegen is jó.

Honnan is kezdjem?

A könyv, a lapokon kibomló történetek szerves részemet képezik, előszeretettel hallgatok a kocsiban rádiót, valamint kedvelem a krimit.

S hogy mindebből, hogy következik, hogy elolvastam a Váltságdíj nélkül című könyvet?

Elkaptam egy foszlányt a rádióban, beszélgetős műsor volt, épp álltam a dugóban, vártam, hogy a hév, pontosabban hévek elhaladjanak a megfelelő irányban, felnyíljon a sorompó, s elaraszolhassak a piacra. Amíg álltam, s a lámpa vadul pirosat pislogott, addig egyszer csak felismertem a hangot és arcot tudtam kötni a szerzőhöz, aki épp az új könyve kapcsán mesélt. Izgalmas alapokat, ügyesen felépített szerkezetet sejtetett a beszélgetés, egy olyan műfaj elemeit, amely a kedvenceim közé tartozik.

Mire eljutottam a célig, addigra elhangzott a cím is, s én elraktároztam a megfelelő helyre, majd lendületesen elfelejtettem.

Aztán múlt héten, amikor épp egy nagyobb bevásárlóközpontban vártam valakire, becsörtettem az egyik könyvesboltba, s kihasználtam a remek lehetőséget, egy kényelmes fotelbe bújva belekezdtem Varga Bálint könyvébe.

A könyv kamaszoknak íródott krimi, ami egy meglehetősen nehéz műfaj. A kamasznál kritikusabb nem létezik, neki megfelelni a lehető legnehezebb, a legkisebb kilengés, egy avult szleng már rossz szájízt hagy maga után.

A Váltságdíj nélkül hangvétele laza, de nem dedós, nem nézi hülyének az olvasóit, nem eteti felesleges, sehova sem vezető részletekkel, nem altat mellékszálakkal, hanem már az elején kemény tempót diktál, amit szinte végig ügyesen tart.

Végtelenül egyszerű eszköztárral dolgozik Bálint, a gyerekek személyisége, a köztük szövődő kapcsolatok, az egymás megismerésére tett kísérleteik, a saját valóságuk, a valósághoz való viszonyuk az, ami előre viszi a történetet, muníciót ad a szerzőnek és a szereplőinek.

A feszességen lazít a fel-fel csillanó humor, amely végigkíséri a szöveget, s a sok szeretettel és odafigyeléssel megalkotott mellékkarakterek, amely közül az ember könnyedén választ magának kedvencet.

Ami a főszereplők esetében már nem ilyen egyszerű. Mindegyik kamasz tüskés és magának való vagy épp beképzelt, különb a másiknál vagy legalábbis így gondolja. Nem könnyű velük azonosulni, a cselekmény felépítésében mindig akkor következik be a csavar, amikor valamelyik gyerek mellett már épp lándzsát törnénk, újabb szempont kerül a képbe, újabb információval gazdagszunk, hogy teljes legyen a bizonytalanság, de lassan ki tudjuk rakni a puzzle-t.

A lendület a könyv végéig kitart, bár a sodrás nem egyenletes. A könyv háromnegyedében felvett eszelős utazótempó egy ponton megtorpan, onnantól kezdve hirtelenjében túl sok ritmus kerül a képbe, amely egy gyors lefolyású végkifejletbe torkollik.

Ám ez mit sem változtat azon, hogy Varga Bálint könyve homogén, jól megírt, ügyesen vezetett, feszes tempójú krimi, amit nehéz nem egy szuszra kiolvasni. Nem csak kamaszoknak.

Őszintén be kell vallanom, hogy amikor a belvárosi új helyek tesztelése helyett Ildi barátnőm egy Üllői úti pizzériát javasolt, nos, akkor kissé elbizonytalanodtam. Egy darabig mérlegeltem a további erősködést, hogy az egyre hosszabb – főleg cukrászdákat és sütizőket tartalmazó – listámon szereplő helyek valamelyikébe menjünk, de végül győzött Ildi lelkesedése, s úgy döntöttem egy életem, egy halálom, megnézzük mit tud a villamossínek mentén heverő, kocsmának tűnő hely.

Már a kertbe lépve magunk mögött hagytuk a Kökivel, Határúttal, panellel, villamossal, nagyforgalommal tarkított környezetet, vízcsobogás, kishíd, árnyas szaletli, kényelmes kerti bútorok vártak.

Még mindig volt bennem egy szikrányi ellenkezés, a gasztroújságírós sznobság bűnébe estem, valamiért ott lebegett bennem a félsz, pedig Ildi biztosított róla, hogy az utóbbi időkben jókat evett itt.

Aztán megjelent a pincér, felvillantotta azt a fajta vendéglátást, aminek már csak hűlt helye van (s oly fájóan hiányzik), s onnantól kezdve valóban más dimenzióba került a hely. A tomboló hőségben, a szaletli alatt, a tavacska partján ott folytattuk a beszélgetést, ahol abbahagytuk, miközben kezünk alá kerültek az elengedhetetlen vizek, az étlapok és némi grátisz harapnivaló.

Az étlap gazdag, de nem túl dagályos, ügyesen lavíroz a helyi elvárások és a séf ambíciói között. Az adagok bőségesek, az alapanyagok is változatosak. Bár illett volna valami kacifántos csodát ennem, a hely, a kisvendéglői idill a túrós csusza felé lökött, amelyhez egy nagyobb adag uborkasalátát kértem kísérőül.  Ildi bevállalósabb volt, az ő tányérján – komoly mennyiségű sült krumplira és rizsre ültetve – egy harcsasteak pihent.

A harcsáról nem tudok nyilatkozni, de a csusza hibátlan volt. Finom, friss pörccel hintve érkezett, nagyjából annyival, amely 4-5 adagra is elég lett volna egy spórolósabb konyhán. A tészta nem volt túlfőzve, tisztes túrórögök szintezték, s a tejföl is abban a konzisztenciában került a tányérra, amelyben megálmodták. Az adag meglehetősen nagy volt, de a beszélgetés sodrában szinte észrevétlenül eltűnt, a paprikával finoman megszórt uborkasalátával együtt. 

Mivel meleg volt, mi meg ráértünk, így hosszan ettünk, hallgattuk a csobogót, néztük a foltos koikat, majd úgy döntöttünk, hogy végső csapást mérünk a végig hibátlan kiszolgálásra. Jegeskávéra vágytunk, amiből nekem fagylatmentes, koffeinmentes változatra volt kedvem (nem, a koffeinmentesre nem volt kedvem, de jelenleg nincs más választásom), Ildi pedig laktózmentes kiadásban vágyott minderre. Gond nélkül vették, a fagylaltra külön engedélyt kértek Ilditől, s még azt is képesek voltak megoldani, hogy édesítéshez cukorszirupot adjanak.

A hely afféle rejtett kincs, nem haute cuisine, hanem tisztességes kisvendéglő, ahol megbecsülik a vendéget, jót adnak elé és kellemes környezetet biztosítanak.

Az Ünnepi Könyvhét az egyik legkedvesebb ünnepem. Már május környékén elkezdem figyelni a kiadók oldalait, hogy milyen újdonságokkal készülnek, a boltok kínálatát is úgy tallózom át, hogy közben minden izgalmas felkerüljön a képzeletbeli kívánságlistámra. A könyv szeretete szerencsére öröklődik, a példa nyomot hagy, így a Nők is hasonló lelkesedéssel várják azt a napot, amikor üres szatyrokkal és félretett zsebpénzekkel felszerelkezve megindulunk a belváros felé, hogy tapintsuk, forgassuk, szagoljuk, dedikáltassuk a könyveinket, amelyek végül a tulajdonunkba kerülnek, s a pulton maradókról újabb listákat készítsünk.

A ma kezdődő Könyvhéten pedig mi más ajánlhatnék nektek, mint egy remek szakácskönyvet.

Hugh (Hugh Fearnley-Whittingstal) zöldségekre épülő szakácskönyve, nem mindent átfogó alapmű, viszont a nyári piacrobbanás idején, mikor olcsón lehet hozzájutni a számtalan idénygyümölcshöz és zöldséghez hasznos és jól forgatható segítség.

A könyv nem csak a kezdő zöldségevők számára ideális, hanem azoknak is jó, akik már eddig is bensőséges kapcsolatot ápoltak a zöldségekkel, de szívesen vennének egy nagy csokor inspirációt, hogy még izgalmasabb, finomabb, gazdagabb, ízesebb köretekkel, levesekkel, salátákkal, krémekkel vagy egytálételekkel örvendeztessék meg a családjukat.

Részletes, de nem szószátyár leírások, beszerezhető alapanyagok, érthető technológiákra épül a könyv, a világ különböző konyháiból ötvözve a jót a még jobbal. Irány a Könyvhét, irány a piac!