Talán 12-13 évesek lehettünk, amikor Edömér barátnőmmel betértünk a Várban rendezett Holokauszt kiállításra. Tudtuk is meg nem is, hogy hol járunk, néztük a vitrinben elhelyezett tárgyakat, a különféle fotókat, olvasgattuk a melléjük kihelyezett infótáblákat. Egyik terem követte a másikat, lassacskán derengett bennünk valami, aztán az egyik terem közepén ott állt egy marhavagon, keresztbe, kikerülhetetlen akadályként. Ajtajai nyitva, a kiállítás tervezett útvonalába illesztve. Gyanútlan léptünk fel a sötét vagonba. A kocsi túloldalán, az ajtónak támaszkodva egy nő zokogott. Űzött vadként távoztunk, de a nő, a fájdalma nyomot hagyott bennünk.
Ezért nem mentem el Auswitzba. Nem volt merszem.
Egyszerűen nem éreztem készen magam, s akaratlanul – vagy inkább tudatosan – a Nők korára apellálva ellenálltam a három órás vezetett túrának. Nem szerettem volna megint megélni a Várban tapasztaltakat, de közben meg abba a hibába se akartam esni, hogy menekülök a múlt elől. A Nőket gondosan mindennel szembesítjük, ami zajlik a világban. Az ő léptéküknek megfelelően találkoznak a történelem múltjával és jelenével, a mindennapok történései, a történelem szövetének alakulása a szemük előtt zajlik, hogy értő, gondolkodó polgárai legyenek a világnak.
Éppen ezért a harmadik krakkói napon – Auswitz helyett – a Schindler gyárból kialakított múzeumba vezetett az utunk.
Még emlékszem a torokszorító érzésre, amivel kicsit több, mint 20 éve kiszédelegtem az Ugocsa moziból. Majdnem felnőttként láttam a filmet, amit azóta sokan és sokféleképp értékeltek, számomra döbbenetes erővel hatott, a vizuális sokk erejével, amit az addig olvasottak – bármilyen plasztikus is volt maga a mű – nem voltak képesek produkálni, vagy csak ügyesen kitért előle az agyam.
A filmet azóta se néztem meg, megvettem VHS-en (innen is látszik, hogy mindez még bőven az előző évszázadban volt), s eltettem a leendő gyerekeimnek. A film másokban is mély nyomot hagyhatott, ugyanis a bemutatót követően a krakkói gettóba érkező turisták rendszeresen felkeresték a gyár épületét, kicsit őgyelegtek a környéken, majd – egyéb néznivaló híján – továbbálltak. Jó másfél évtized alatt azonban megérett a krakkói városvezetésben a gondolat, hogy ha már van egy ilyen kultikus hely, egy kultikus film, akkor érdemes lenne a krakkói zsidóság drámáját itt, a gyárban rendezett kiállításon bemutatni.
A Schindler múzeumhoz eljutni nem bonyolult, jó fél óra séta a Waweltől, de hétfő reggel megkegyelmeztem a családnak, s végre igénybe vettük a krakkói tömegközlekedést és elvillamosoztunk a gettó egykori főteréhez, ahonnan 5 perc sétára találni a rendkívül gyéren kitáblázott gyárat. A gyenge iránymutatás ellenére, már a nyitás előtt tisztes sor várakozott a kapuk előtt. A kiállítás egy bő fél órás vetítéssel indult, majd tulajdonképpen átvezettek minket a náci megszállástól rettegő Krakkótól egészen a szovjet bevonulásig. A város utcáin sétáltunk át, villamosra szálltunk, majd a gettón keresztül a płaszówi munkatáborba jutottunk, s végül Sztálin elvtárs képével fémjelzett folyosón túl már újra a jelen várt ránk.
A Nők egészen jól viselték. Zsófi ugyan megpróbált belehalni a vetítésbe, ami lengyelül zajlott angol felirattal, de utána mindig talált valami olyan interakcióra alkalmas eszközt, ami kicsit közelebb tudta rántani a kiállítás témájához. Anna értően végighallgatta az apja által tolmácsolt filmet, értette, hogy mire is ment ki Schindler megannyi stiklije, s a kiállítás további részeit is kicsit másként rakta el magában.
Engem nem rázott meg annyira, mint amennyire féltem tőle, de jó volt kilépni a napfényre és nagy léptekkel megindulni a gettó főterén felfedezett kifőzde felé.
Krakkóban koszt ügyben nem bírtunk mellényúlni. Reggel – mikor a villamosról lekászálódva, a villamosozásban elkényelmesedett családomat cibáltam a megfelelő irányba – már kiszúrtam a Plac Bohaterów Gettán, a Podgórze városrész főterén egy szimpatikusnak tűnő, lengyel konyhát vivő kifőzdét. Mivel pont délre értünk vissza a térre, így egyenesen a kifőzdébe mentünk, ahol hamar vázoltuk a kiszolgálónak, hogy mi mindent összeennénk, s lelkesen váruk a folytatást.
A koszt hibátlan volt. Savanyú leves fonton a krumplis uborkaleves minden elvárásunkat felülmúlta. A vajjal töltött, göngyölt csirkekotlet is jó volt, a sziléziai galuskákkal övezett marhaszelet és a melegen szervírozott káposztasaláta is mind a helyén volt. Olyan elégedettek voltunk, hogy még egy-egy adag almás palacsintát is kérünk a Nők legnagyobb gyönyörűségére. Ittuk mellé a kompótot, s igyekeztünk tempósak lenni, hogy kettőre átérjünk a főtérre, ugyanis elterveztük, hogy csatlakozunk a várost bemutató ingyenes krakkói túrák egyikéhez.
Jellemző mód nem a város történetét bemutató kiránduláshoz csatlakoztunk, hanem az úgynevezett Food tour részesei kívántunk lenni, amely – a leírás ígérete szerint – bemutatja nekünk Krakkó kedvenc ízeit. Nem gondoltuk úgy, hogy ne tudnánk, hogy mit is lehet enni a városban, de mi van, ha mi sem ismerünk mindent. Mint kiderült, így is volt.
Dorota, a zakopanei származású, építészhallgató vezetőnk hamar összekovácsolta az eléggé internacionálisra sikeredett csapatot, majd rögvest etetni is kezdett bennünket. Kezdtük a már ismert lengyel pereccel, a cuki, kék, üvegezett taligákról árult péksüteménnyel. Ő is megerősítette, amit mi is láttunk, a perec nem csak turistaattrakció, minden valamire való krakkói ezt rágja nap közben. Nem is csodálom, meglehetősen addiktív.
A perec után irányt vettünk a főtér oldalában megbújó egyik árkád felé, kapualjakon keresztül követtük az aprócska brit zászlóval felfegyverzett Dorotát, aki egy remek kocsmába kalauzolt minket, ahol csupa különlegességgel készültek a fogadásunkra. Dorota külön hangsúlyozta, hogy az út során itt vár ránk a legnagyobb kulináris kihívás: a zsíros kenyér. A magyar brigád ettől nem rettent meg, a világ különböző pontjairól érkező arab bajtársaink passzolták a témát, a többiek pedig rettentően bevállalósnak érezték magukat, amiért a pácolt hering és a gyűszűnyi vodka mellett egy-egy katonányi, pörccel dúsított zsírral megkent kenyeret is befaltak.
A lengyel tapasbárnak is becézett kocsma után pirogvadászatra indultunk. Kisebb-nagyobb mellékutcák során vezetett az utunk egy aprócska boltig, amibe be se fértünk, így Dorota a bolt előtt kóstoltatta velünk a pierogit. Ettünk orosz, túrós-hagymás pirogot és megkóstoltuk az édes változatát is, egy nagyon jóféle, tejszínnel nyakon öntött, porcukorral alaposan megszórt cseresznyés pirog képében.
A pirogra már csúszott volna valami savanyú, így átsétáltunk a krakkói piacra, hogy a többiek is szerelembe eshessenek a lengyel kovászos uborkával. Én már rég elkötelezett híve vagyok, egyszerűen nincs is jobb, főleg egy nyári, magas-tátrai túra után, mint nyelni a fokhagymás, leves uborkát. De nagykabátba is ízlett, a Nők elégedetten hümmögtek hozzá.
Dorota a piacon némi szabadidőt engedélyezett, amit mi kenyérbeszerzésre és némi nézelődésre fordítottunk. A pék mellett belefutottunk a régi Lengyelország egy szilánkjába. A sok kacat között legós dobozokat szúrtak ki a Nők, de hamar megállapították azt is, hogy a dobozon lévő logó nem stimmel. Nem is stimmelt, masszív hamisítvánnyal álltunk szemben. A Nők nem értették, az ő agyukban a márkáknak fix, megkérdőjelezhetetlen helye és jelentése van, én azonban nosztalgikus mosolyra húztam a szám, mert eszembe jutott, hogy a nyolcvanas években mennyi, de mennyi klassz lengyel hamisítvány gazdagította az életemet.
A lengyelek szerintem nem a megtévesztésért hamisítottak. Egyszerűen csak azért, mert ők is szerettek volna olyan dolgokat viselni, hordani, használni, ami két határral arrébb mindenkinek megadatott. S valljuk be, pazar hamisítványokat készítettek. Jó anyagokból, gondosan összeállítva. Évekig elnyűhetetlen sportcipőket, hátizsákokat és dzsekiket.
A piac sarkában aztán újabb élmény várt ránk, Dorota a lengyelek csodás felvágottaival is megismertette kis csapatát. A piacról egy másik piacra sétáltunk át. A zsidó negyed aprócska piacáról már meséltem, a zapiekanki nevű melegszendvicsért most is töretlenül álltak a változó hosszúságú sorok. A zsidó negyed kedvenc étterménél egy kevés zureket kóstoltunk, majd egy helyes söröző következett, ahol aprócska adagokba mérték a popularski bigost, amit szintén utolért a gasztroforradalom, mert most már mint bigos domowy (házias, aka kézműves) ismert.
A túránk itt véget ért, megköszöntük Dorotának a vezetést, majd mindenki saját vérmérséklete szerint sörözgetett a bigos káposztaízét elnyomandó. Mi elindultunk hazafelé. Pontosabban egy általam már korábban kinézett cukrászda felé, amihez a lehető leghosszabb úton kívántam eljutni, hogy minél többet ledolgozzunk az aznap betermelt kalóriákból és helyt csináljunk a következő adag ételnek.
Az általam választott cukrászda ránézésre nagyon ígéretesnek tűnt. Hatalmas neonreklámok mögött, egy emelettel rendelkező, széles süteményespulttal megáldott helyre érkeztünk. A családom már bárminek tudott örülni, főleg annak, hogy leülhet, de engem a süteménykínálat is boldoggá tett. Volt szarlotka, sernik, a megannyi nagyon színes, nagyon ragadós lengyel torta is a pultban pihent. Gyorsan választottam egy rettenet csokisat, egy kávé kíséretében, s magára hagytam a pult előtt tipródó férjemet. Hiba volt. A férjem rajong a krémesért. Minél rosszabb, minél gumisabb, s minél biztosabb, hogy alaposan kikevert Arankából van, ő annál boldogabb. Most felcsillant a szeme, rendkívül vonzó, a végtelenségig műrózsaszín krémmel töltött krémesszerűségre bukkant a pultban, amit vesztére meg is rendelt. Vattacukorral volt töltve.
A sütemény után hazasétáltunk, vettünk némi kolbászt, hogy ellensúlyozzuk a cukormérgezésünket, majd összepakoltunk. Másnap várt ránk Zakopane.
