MIRELLE Atelier

Amikor megérkezett a meghívás a Pink Cadillac újranyitó vacsorájára, mintha egy titkos szelence pattant volna fel az agyamban. Egyszer csak megint 20 éves voltam, s a barátnőimmel váltottuk a világot egy-egy koktél mellett a Ráday utcában, s minden egyes velős gondolathoz haraptunk a város legjobb pizzájából. A Pink Cadillacben nem tudtak hibázni, egyszerűen olyat adtak, amit a városban másutt nem nagyon lehetett fellelni: olasz pizzát.

Aztán valahogy elsodort minket egymástól az élet, de a szép emlékeim, a tervekkel, a még megálmodás alatt lévő felnőttkorunkkal kapcsolatos édes nosztalgiában mindig ott maradt egy pici a Pink Cadillacből is.

Ezt próbáltam érthetően elmagyarázni a Nőknek, miközben a kivilágított Pesten vágtunk át. Nem volt egyszerű, az ő olvasatukban már a húszévesek is sokat megélt aggastyánok, így nehezen értették, hogy nekem a Ráday utcával és a Pink Cadillac-Párizs, Texas étteremmel kapcsolatban miért az épp eldördülő startpisztoly jut eszembe. Így aztán fel is adtam, s rátértem a pizza méltatására, ami sokkal könnyebben fogható témának bizonyult, főleg, hogy ebben a Nők meglehetősen otthonosan mozognak, hiszen kiskoruk óta – az albán hatásnak köszönhetően – csak és kizárólag a jó olasz pizzát szeretik.

A Pink Cadillac ebben most sem okozott csalódást. A lassan húsz éve üzemelő hely tisztes ráncfelvarráson esett át az utóbbi időben, amire már valóban rá is szolgált, s az enteriőr mellett a kínált ételek köre is kicsit bővült. Az olasz vonal szerencsére hiánytalanul megmaradt, e mellé került fel az elmaradhatatlan húzónév, a hamburger, valamint az igényes és bölcs választás, a steak.

Az általunk végigkóstolt menüsor alkotóelemei főleg az itáliai konyhából kerültek ki, a gazdag zöldségleves, az izgalmas, tisztességes mennyiségű feltéttel megpakolt bruschetta, ahol a topping mellett a kenyér is önálló érdemekkel bírt. Aztán jöttek az elmaradhatatlan pizzák, a lávakövön sütött, vékony tésztás, pont megfelelő mennyiségű feltéttel megpakolt, ropogós szélű korongok, amikből tempós egymásutánban tűntek el a szeletek, főleg Zsófiban.

Az olasz vonaltól való eltérést, az új irányokat csak néhány fogás jelezte, a hibátlan szarvasraguleves, amelynek minden alkotóeleme a helyén volt, a mexikói konyha népszerű szendvicse a quesadilla, illetve a már említett steak, amely minden tekintetben hibátlan volt.

A főételek után szusszanásnyi szünetet vettünk (addig Zsófi újabb adag steakkel barátkozott), majd jöhettek a desszertek, ahol az olasz vonal mellett más típusú sütemény is megjelent: a ház egyik saját kreációja, a meleg meggyöntettel kínált mogyorótorta. A mogyorótorta kellemes összhatású, jó állagú sütemény volt, a tiramisu esetében – a kávéaddikt lelkemnek – nagyon hiányzott a babapiskóta eszpresszótól szöttyös állaga, én biztosan kávéval, sok kávéval készíteném. A piskóták közé rétegzett krém kellemes volt, ám az összhatás számomra nem érte el a megkívánt csúcsot.

Összességében a hely – húsz év után is – jó, erről tanúskodott, hogy este fél kilenckor tömött vendégtéren át vágtunk utat magunknak az utca felé, a pizza még mindig a város legjobbjai között van, bár szerencsére mára már akadnak versenytársai, s nem egyedül küzd a lehangoló magyar kechupos kenyérlángosok világában, az új vonal pedig kifejezetten életképes és ütős.

Már csak valakinek fel kéne ráznia Csipkerózsika-álmából az egész Ráday utcát.

Az utolsó napunk reggelén, a ránk telepedő enyhe szomorúság ellen hatalmas adag english breakfast-tel védekeztünk. Összepakoltunk a holmijainkat, búcsút intettünk a kellemes kis szobánknak, majd a poggyászainkkal egyetemben elindultunk a belvárosba. Mivel délután indult a gépünk, így egy kicsit csonka fél napunk maradt még a városban.

Önmagamban is hajlamos vagyok biztonsági játékos lenni, hát még a két Nővel megfejelve, így aztán már előre kiszámítottam, hogy túl sok minden nem fog beleférni a szabad óráinkba, mielőtt a Victoria oldalában felszállunk a reptérre vivő transzferre.

De mihez is kezdjek azzal a néhány órával indulás előtt? Szerencsére a Szent Pál székesegyház mellett megbújó Museum of Londonban időszakos, gyűjteményes Sherlock kiállítást rendeztek. A kiállításnak helyt adó múzeum pedig szívesen látott minket, poggyászostul. Így aztán egy kiadós Tesco-beli bevásárlás után (amely bevásárlás kizárólag sajtra, csokoládéra és egyéb igen angol rágcsákra korlátozódott), s egy Pret a Manger-ban elköltött búcsúkávét követően beléptünk a múzeumba, s javarészt itt töltöttük a maradék szabadidőnket. Miután bezártuk a bőröndjeinket, s lepakoltunk minden feleslegesnek ítélt holmit, természetesen a Sherlock kiállításon kezdtük.

Nagy örömömre igazán gazdag anyag fogadott. A régi és új feldolgozásokhoz köthető tárgyak és relikviák mellett, számos eredeti illusztráció is bemutatásra került, sőt az öreg Conan Doyle is mesélt ezt-azt egy régi felvételnek hála. Térképek, fotók, újságok, kabátok, nagyítók, megannyi magyarázó tábla között kicsit lelassult az idő, amit csak a Nők törtek meg néha, mikor olyan dolgokra bukkantak rá, amelyek már számukra is ismerősek voltak.

A Sherlock kiállítást követően a múzeum alapkiállítását is végigjártuk. A zegzugos, rengeteg részletet rejtő kiállítás London teljes történetét hivatott feldolgozni, az első településektől kezdve egészen a 60-as évekig. Nagyon szép, gazdag, élvezetes kiállítás, amely tökéletes zárása volt a londoni kiruccanásunknak.

A múzeum után már csak a transzfer busz várt ránk, majd egy klassz kis átvizsgálás a reptéren, ahol Anna bőröndje láttán a rendszer egyszer csak felcsippant, majd kiragadta a sorból és mosolygós angol rendész elé vetette. Engem természetesen levert a víz, annak ellenére, hogy nem feltételeztem, hogy a gyerek terrorista cselekmény készül végrehajtani a repülőn, de az ördög – mit tudjuk – nem alszik. Szerencsére csak egy fémtábla fájt a masinának, így rendkívül kedves és a bennem rögzült sztereotípiáknak abszolút ellent mondó fiatalember visszapakolta a temérdek csokoládét és plüssállatot a bőröndbe, s nem sokkal később elnyelt minket a gép, s késő este már itthon is voltunk.

Harmadik napra az idő kissé megmakacsolta magát. Bár reggel még verőfényben vágtunk át a kerten, hogy a pubban elfogyasszuk a minket megillető reggelinket (az english breakfast nagyon bejött, előző nap délután ötig egy falatot se kívántam enni), de látni lehetett, hogy ez a napfény nem fogja végigkísérni a napunkat.

Miután mindenki kitobzódta magát és kellően belakott, elindultunk a Madame Tussauds felé. A viaszbábok világát tekinthetjük rendkívül talminak is, de engem gyerekesen vonzott, hogy újra végigjárhassam a termeket, megnézzem a változást, fotózkodjam a kedvenceimmel. Anna – aki Sherlockban fekete öves – pedig nagyon reménykedett, hogy a weboldal és a szórólapok semmitmondása ellenére már kiállították kedvenc színészét is, s lesz az a pillanat, amikor Benedict Cumberbatch oldalán megörökítődik az utókornak.

A viaszmúzeumba érve már meg sem lepődtünk, hogy sorba kell állni, de minden flottul ment és a várakozás perceiben Jackson klipekkel szórakoztatták a majdani vendégeket, így alapvetően jó hangulatban és gyorsan eltelt az idő. Az első teremben rögvest Benedict várt Annára, aki futott is, lelkesen, kiskamaszos hevülettel és tündéri rajongással vágódott fel a színpadra a nagy kedvenc mellé. Én is boldogan csapongtam, csak Zsófi téblábolt kicsit összezavarodva, az ő világában még nincsenek sztárok, nem érintette meg ez a világ. De azért egy idő után ő is talált megfelelő hősöket, Shreket, na meg a királyi családot, akivel ő is szívesen csináltatott egy közös képet.

A fotózkodás mellett izgalmas volt látni, hogy mekkorák is valójában ezek az emberek, bár gyanúm, hogy Tom Cruise minimum 10 centivel langalétább kiadásban támasztotta a falat, mint amekkora valójában. A sok viaszbábú mellett Tussaud asszony történetét is megtekinthettük, majd londoni taxiba szállva átvágtattunk London történelmén. Végül egy rövid 4D-s mozi zárta a szórakoztatásunkat, amelynek számomra elég semmitmondó volt, de ez alapvetően az én bűnöm, nem kedvelem a Marvel figurákat.

Mire kiértünk, addigra teljesen beborult, a reggel napsütésben peckesen feszítő Sherlock szobor most szomorkásan összehúzta magát, mi azonban pont most kezdtük – vagy Benedictnek hála folytattuk? – Sherlock-túránkat, irányt vettünk a Baker Street 221b felé. Itt is röpke sorba botlottunk, de nem egész 10 perc alatt felszívódtak az előttünk állók, s a Nőket követve megindulhattam a szűk lépcsősoron, hogy megnézzem annak az embernek az otthonát, aki soha nem létezett, de soha nem is fog meghalni.

Az otthonosan berendezett, korhűnek tekinthető házban számos izgalmas apróság köti le az ember figyelmét. Különféle nyomrögzítésre alkalmas eszközök, dísztárgyak, dagerrotípiák mellett a Doyle által megálmodott történetek egy-egy jelenete elevenedik meg a szemünk előtt, de ami igazán klassz, az a sokat megénekelt s ezerszer megfilmesített, de mégis ugyanolyan hangulatot árasztó nappali, ahol Sherlock és Watson az ügyfeleket fogadta vagy épp Cluedo-t játszott (bár Watson azóta nem Cluedo-zik lakótársával, mióta Sherlock az áldozatot hozta ki gyilkosnak).

A nappalit alaposan felmértük, a Nők egy röpke pillanatig Sherlockká és Watsonná válhattak, majd tovább keringtünk a szűk ház emeletein. Az egyik szobában külön üzenőfal is található, ahol a vendégek üzenetet hagyhatnak a ház lakóinak. Nagyon kedves, megindító irományokat lehetett látni, a világ rajongói mind a mai napig hisznek abban a detektívben, aki már Doyle életében is rengeteg levelet kapott.

A múzeumból kiérve kissé kábán indultunk tovább. Az időjárás erősen fontolgatta az esőt, mi pedig különféle tömegközlekedési eszközöket igénybe véve elzarándokoltunk a St. Pál székesegyházhoz, majd innen a St. Barts kórház felé vettük az utunkat. A St. Barts az elejétől fix pontja volt az útnak, ez az a kórház, amelynek tetejéről a mélybe veti magát a BBC sorozat főhőse, a második évad utolsó részében. A feszes és jól vágott sorozatnak hála a rész ütött, rajongók tömegei vándoroltak el, s vándorolnak a mai napig, hogy megnézzék hol ért véget valami. A forgatás helyszínén álló telefonfülke üzenetei hasonlóan szívmelengetőek voltak, mint amikkel nem sokkal korábban a Sherlock házban találkoztam.

A Barts-tól visszasétáltunk a Szent Pálhoz, majd viszonylag tempósan eljutottunk a Towerig, ahol csak körbejártuk a műintézményt, s inkább tovább sétáltunk a Tower Bridge-n át. Vasárnap délután volt, erősen hűlt az idő és már majdnem esett, de az angolok rendületlenül hittek a tavaszban, különféle táncos mulatságok zajlottak a parton, lengén öltözött fiatalok siettek a dolguk után és nagyobb mennyiségű korzózónál láttunk fagylaltot. “Ha Rómában élsz, élj úgy, mint a rómaiak.” – mondotta volt Ambrosius, úgyhogy szél ide, szemerkélő eső oda, a Nők is megkapták a maguk fagylaltját, majd jó darabon végigandalogtunk a parton.

Mivel vészesen fogyott az időnk, s Böske lakhelyét, valamint a Sherlock 2. évad első részének néhány jelenetének otthont adó Buckingham palotát még nem látták a Nők, így elmetróztunk a Trafalgar Square-re és a Mallon át, sétálva elindultunk a palota felé. Már reggel tudtam, hogy hogyan fogom emészthetővé tenni a programot, így a sarki Tesco-ban feltankoltam némi diákcsemegéből, s a St. James parknál kissé letértem a Nőkkel. A mókusok hamar megjelentek. Kicsit kellették magukat, fogócskáztak a lányokkal a nárciszok között, de aztán megbátorodtak annyira, hogy közel merészkedjenek egy falatnyi mandula vagy pisztácia reményében. Zsófi – aki csak plüssállatokkal alakított ki eddig bármilyen viszonyt – nehezen értette meg, hogy az alapvetően zsákmányállatnak tekinthető mókus még akkor is fél, ha az urbanizáció jegyében kegyetlenül elszemtelenedett. Anna hamar megtalálta a hangot az apró teremtményekkel, akik közül volt, aki fel is mászott rá. Hosszú időt töltöttünk itt, a Nők a park fái között rohangáltak, a mókusok az aranyárban mért mandulát ropogtatták, az idő pedig megkegyelmezett nekünk, s a borulás nem fordult át vad esőbe.

Miután minden diákcsemege a mókusokban végezte (néhány szem azért a kacsáknak is jutott) elvánszorogtunk a palotáig, majd felkanyarodtunk a Piccadilly-re, hogy megnézzük, hogy hol is vásárol a királyi család. Ha a Harrods messze nem az én pénztárcámra van szabva, akkor a Fortnum&Mason végképp nem nekem van kitalálva, de a látvány itt is megrendítő volt, s a sokkal kisebb népsűrűségnek hála könnyebben lehetett nézelődni. A Nők azonban már nem voltak kíváncsiak a luxusteákra és a luxuszöldségekre, így inkább tovább álltunk, s a Ladurée fióküzletében megajándékoztuk magunkat egy-egy luxusmacaronnal.

Zsófi – aki nagy macaronrajongó – jónak ítélte az anyagot, nekem is ízlett, csak Annában hagyott némi ürességet a falatnyi édesség. Utunkat a Cool Britannia nevű műintézményben zártuk, ami lehetne az anglomán turisták Mekkája is, de inkább csak két szintnyi ócska szuvenír. 

A közel 11 órás alvásunkat a BBC One híradója törte meg. Pontosabban a tv, amelyik úgy vélte, hogy itt az idő felkelni és végre felfedezni a várost. A szállásunkhoz tartozó sörözőben a Nők nagyon elemükben voltak. Zsófi rögvest rárepült a cheddar szeletekre, Anna elbűvölten forgatta a piciny lekvárosüvegeket, én meg jókat mosolyogtam a nemlétező bajszom alatt a miniatűr Marmite láttán. A Marmite az angolok számára kötelező és kedvelt, nekünk többszöri kísérletre sem sikerült vele teljes mértékben megbarátkoznunk. A Nők mereven elutasították a lehetőségét annak, hogy – igazi angol módjára – a Marmite is a reggelink részét képezze, én meg inkább egy english breakfast elfogyasztásával kívántam asszimilálódni.

Bőséges és kellően angol reggelink után az első programponthoz metróztunk: megnéztük a szombati piacot a Portobello road-on. Amikor a Nőkre szabott londoni vakáción törtem a fejem, úgy okoskodtam, hogy olyan programpontokra van szükség, amelyeket ők is tudnak kötni már meglévő élményekhez. Mivel a Notting Hill-t Anna már hosszú ideje végszavazza, így azt gondoltam, hogy jó lesz, ha ehhez a filmhez hozzákapcsolom a Notting Hill-élményt is.

Verőfényes időben sétáltunk el George Orwell háza mellett, megnéztük a lányok szerint fagylaltszínűre kent elegáns épületeket, az aprócska sorházakat, a mégaprócskább, de gondozott előkerteket, majd néhány kanyart követően beértünk az Alice nevű régiségbolthoz (ami fontos szerepet játszott a Paddingtonról szóló mozimesében is), s innen jött a sűrűje. Régiségek, fröccsöntött Union Jack-es mindenfélék, gyönyörű zöldségek, ezerféle illatos szendvicsek, olíva olajok, palacsinta, pizza, kávé és tömeg. Odafelé még nem is volt akkora a népsűrűség, de miután bő fél órát eltöltöttünk a Notting Hill filmben szereplő könyvesboltnak ötletet biztosító eredeti könyvesboltban (erre külön emléktábla hívja fel a járókelők figyelmét), addigra mindent elöntöttek a turisták. Ettek, tülekedtek, nézelődtek, így a félórája még élménynek is beillő piac tömegnyomorrá változott.

Miután kimenekültünk a tömegből, elindultunk a London Eye felé. Eredetileg úgy terveztem, hogy a Jubilee line segedelmével lejutunk a Westminsterig, onnan szépen átsétálunk a hídon, majd meghódítjuk az óriáskereket. Természetesen a londoni közlekedési vállalatnak más elképzelései voltak, a vonalat lezárták, mi pedig ott álltunk a Bond street-en és tempósan próbáltunk összeütni egy B tervet. A B tervnek hála a Nők emeletesbuszoztak, én pedig rájöttem, hogy zsigerileg fáj és minden eresztékem tiltakozásba kezd, amikor a busz nagy ívben kanyarodik be jobbra.

Az óriáskeréknél tetszetős sor állt. Annak idején már megtapasztaltam, hogy az angolok sorszervezésben és sorban állásban verhetetlenek, így a Nőkkel ellentétben nem voltak fenntartásaim, bár vészesen kanyargósnak és soha el nem fogyónak tűnt az előttünk felgyűlt embertömeg, akik szintén ezt a verőfényes délelőttöt választották a londoni panoráma megcsodálásához. Amíg várakoztunk a koratavaszi napsütésben, azzal ütöttük el az időt, hogy a parton grasszáló angol családok tagjain kerestünk ismerős vonásokat. Találtunk egy majdnemsherlockot, egy majdnemmuglit, akivel Harry lakott, egy kiköpött Watsont, s mire újabb azonosításokra kerülhetett volna sor, elnyelt miket az egyik kapszula. Bár a weboldalon fél órás menetidőt írnak, nekem nagyjából 10 percnek tűnt az út. Annak ellenére, hogy Anna is és én is masszívan tériszonyosak vagyunk, egyikünknek sem okozott gondot a kapszulában való jövés-menés, sőt boldogan lestük a napfürdőző várost, próbáltuk kibogozni a különféle helyeket, épületeket.

Miután az óriáskerékből kiszálltunk, sétára indultunk a parton. Az angolok nyarat hirdettek, a közel 15 fokos kánikulában egyszál pólóban és sortban bicikliztek, hosszú sorok kígyóztak a fagylaltot árusító bódéknál és sok fiatal lányon miniruha, szandál kombinációt lehetett csak látni. A melegebb égtájról érkező bevándorlók és a nem északi irányból idekeveredett turisták azért tartották magukat a kabát, sál variációhoz, bár sokan elcsábultak a fagylaltra, ami nem is csoda, olyan gyönyörűen sütött a nap.

A hidak alatt, mellett utcazenészek szórakoztatták a nagyérdeműt, aki boldogan hallgatta, nézte a produkciókat, pénzzel és tapssal jutalmazva azt, így mire a negyedik utcazenészt is elhagytunk, addigra Zsófiban megérlelődött a gondolat, hogy ő is ezt a remek hivatást fogja választani.

Elsétáltunk a Tate Modern mellett, kívülről megnéztük a Globe színházat, majd a Borough Market-nél az az ötletem támadt, hogy megmutatom a Nőknek. A Borough Market nem szülőbarát hely. A tömeg eszelős, lökdösődnek, eszméletlen tempóban vágtatnak vagy csak hirtelen irányt váltanak, én meg kaméleon módjára próbáltam mindkét gyereket egyszerre szemmel tartani. Nem dramatizálom a helyzetet, a Nők az utcán, metróban gyönyörűen jöttek a saját tempójukban, bőven elég volt, hogy tudtam: ott vannak mellettem. Itt esélyük sem volt, olyan sodra volt a tömegnek. Azért hősiesen átvágtunk rajta, majd továbbálltunk, hogy megnézzük a 9 és 3/4 vágányt.

Az angolok bölcsek, tudják miben van a pénz, így azt is tudták, hogy ha a King’s Cross egy falszakaszára odahegesztenek egy lefűrészelt poggyászkocsit néhány bőrönddel és egy ketrecbe rekesztett plüssbagollyal, akkor egy fotóért nagyobb embertömegek lesznek képesek sorban állni. Nem tévedtek. A sor hosszan kígyózott, a biznisz pedig pörgött, kattogtak a fotók, a turisták ugrottak, pózoltak a számukra megfelelő színű sálakban és egyéb kiegészítőkben, majd a szomszédban található HP boltban súlyos summáért meg is vehették a képeket.

Miután megtekintettük az összes létező varázspálcát és minden egyéb szent Harry Potter ereklyét, átszeltük a várost és gyorsan szemrevételeztük a Harrods áruházat. A Harrods annak idején igencsak elbűvölt. Bár tömény giccs az egész és anyagilag valószínűleg semennyire sem rám szabott, mégis szívesen múlattam az időmet az élelmiszerosztályon. Nem a túlárazott muffinok és a tízszeres szorzóval kínált csokinyulak társaságát kerestem, hanem élveztem, hogy a kitett áru hibátlan és az eladókban megvan a kellő alázat a kezük alatt lévő fantasztikus minőségű ételekkel szemben. Most is főleg az élelmiszerosztály végett jöttünk, ám már a kirakatok is külön örömet okoztak a Nőknek: a most bemutatásra kerülő Hamupipőke film egyes jelenetei elevenedtek meg az üvegek mögött, az eredeti jelmezek mellett különféle, híres tervezők által megálmodott üvegcipellőkben is gyönyörködhettünk, mielőtt elnyelt volna minket a Harrods.

Az élelmiszer osztály felfedezését  követően, a Nők a játékbirodalmat is látni kívánták, így sok bolyongás, nem kevés liftezés után megleltük a Hamleys kicsinyített változatát. Itt is szórakoztatták az erre tévedő csemetéket, akik hamar örök barátságot kötöttek minden egyes bemutatott darabbal, majd visongva vették tudomásul, ha nem kerülhetett végleg a birtokukba. A Nők pónifixáltan száguldoztak a termekben, bár Anna Paddington medvével is hajlandó volt egy közös fotóra.

Ezután már csak némi kötetlen csavargás várt ránk, majd egy csodálatos naplemente a Hyde parkban.