MIRELLE Atelier

A Nők két éve felmondták az iskolai kosztolást. Hősként tűrtek 7 éven keresztül, az óvodában ők voltak a bezzeggyerekek, akik mindig, minden körülmények között, mindent megettek. De egyszer csak elég lett és én meghajoltam az akaratuk előtt. Azóta működik a Mirelle-menza, aminek – anyáink és nagyanyáink szezonális és minden szezonban adható klasszikusai mellett – a különféle levesek képezik az alapját.

Éppen ezért örülök a Bonduelle újdonságainak, akik a fagyasztott zöldségekben rejlő erényeket ötvözték a saját zseniális gőzölős technikájukkal és állítottak össze két olyan levesalapnak való mixet, ami nekem rengeteg időt és energiát megspórol, mert bár nagyon szeretek főzni, erre a munkáim miatt hét közben rendkívül kevés idő jut.

A karfiolos és sütőtökös mixtúra jó kiindulási alap, amit kedvünk és időnk szerint variálhatunk. Könnyen fűszerezhető és gazdagítható keverékekről beszélünk, amelyekből akár nagyobb készleteket is betárazhatunk, hiszen ezek a mixek nem csak krémlevesként, hanem köretként, salátaként vagy klasszikus levesbetétként is megállják a helyüket.

A mix mellé – ha nem csak önmagával sűrítjük a levest – akkor jöhet a krémességet adó matéria(tej, tejszín, mascarpone), s a leves ízesítéséhez, hígításához pedig használhatunk alaplevet, de ennek híján a víz is megteszi.

A fűszereket az alapanyagok diktálják, de zöld fűszerekkel, sóval, frissen őrölt borssal nem nagyon lehet mellényúlni.

Ha úgy érezzük, hogy “jó, jó ez a krémleves, de nem olyan kis csupasz?” akkor nézzünk szét a konyhában, reszeljünk sajtot, pirítsunk egy kevés diót, szezámmagot, kenyérkockát, pattogtassunk ki tökmagot, szórjuk meg egész mákszemekkel, nigella maggal a levesünket, keressük elő a tegnapi maradék sültet, pirítsunk garnélát, húsos szalonnát, adjunk mellé pogácsát, buggyantott- vagy kemény tojást.

A levest ízesíthetjük, lágyíthatjuk olajokkal is, amiket a tálaláskor adunk az ételhez. Jó minőségű olívaolajjal, szezámolajjal, tökmagolajjal is dekorálhatjuk, krémesíthetjük és ízesíthetjük a levest.

A Nespresso limitált kiadványaiban mindig igazi kincsekre bukkanhatunk, az Explorations sorozatok egészen különleges kávékat hoznak el nekünk, az ünnepi szériákban pedig mindig a szezonnak megfelelő csavar van, amitől ezek a kávék nem a hétköznapok, hanem az ünnepi alkalmak italaivá válnak.

Az idei ízeket a gyerekkorunk vezérli, a trafikok, cukorka boltok elfeledett csodás világába kalauzol minket, ahol a illatos, színes cukrokra költöttük a zsebpénzünk jelentős részét és ezekben a ragacsos édességekben mértük a boldogságunkat is.

Az idei karácsonyi kávékiadás épp ezért az örök gyerekeknek kedvez, akik még emlékeznek a mindent tartó helyi kisboltokra, az extra beszerzésből véletlenül idekeveredett nyugati édességek okozta elképesztő örömre, a gumicukrok ősének is tekinthető, kristálycukorba forgatott citrusos zselére és a zsebben és szájban olvadó Dianás cukorra.

A Nespresso kollekciójában a kedvelt Livato kávéjuk kapott háromféle ízesítést. A kókuszos-vaníliás és a narancsos-csokoládés ízvilágú kapszula mellett a feketeöves gumicukorrajongók medvecukros- fűszeres változatban is élvezhetik most ezt a kávét.

A kollekció azonban nem elégszik meg három színes, játékos kapszulával, hanem a cukorkák ihlette design a kávézást kiegészítő termékeken is megjelenik, a kávéscsészék és bögre mellett a szuper tejhabosítójuk is új ruhát kap, a merész és egyben nagyon kedves grafikának köszönhetően.

A boros study-k a legtöbb esetben az élményszámba menő borokról szólnak, ahol háttérben muzsikál csak a menü, adja az aláfestést, kitölti a gyomrot, felissza az alkoholt, de a legtöbb esetben kulináris élménnyé nem növi ki magát. Persze mindig vannak kivételek, egy-egy tételben ott az izgalom, de azért a hangsúly mindig a borokon van.

A tegnapi kirándulás alkalmával nálam ez alaposan megfordult. Ennek több oka is akadt: egyrészt éhgyomorral vágtam neki a Balatonra történő leruccanásnak, másrészt egy olyan zseniális figurával találtam magam szemben a konyhán, aki afféle onemanshow-á növelte a főzést és három nyelvű, német-magyar-angol keveréknyelven szórakoztatta a nagyérdeműt, amíg előkészült a fogadásunkra.

A Kristinus Borbirtokon csodás ősz honolt, napfényben jártuk be az emeleti! pincét, ahol a kétféle hordó mellett, amforákban is érlelődnek a vörös és fehér borok, megnéztük a különféle konferenciatermeket, néhány rövidfilm erejéig kipróbáltuk a rendszeresen üzemelő mozit, napoztunk egyet a színpaddal felszerelt hatalmas teraszon és a földszinti borszentélyben csodálkozva lestük a 360 fokban forgatható kerámiahordókat, amelyekben az 56 hektáros birtok fehérborainak egy része kerül majd.

Aztán megismerkedtünk Klaussal és a Borbirtok számomra egészen új arcát mutatta meg. Ilyen szakáccsal ugyanis még nem hozott össze a sors. A hatalmas szakmai múlttal rendelkező Klausban ott az alázat, a tudás, a jelen gasztronómiai irányzatokban való lubickolás, de ehhez társul egy olyan vibráló, szórakoztató személyiség, amely a Gasztro Műhely konyháján túl, a pályán, az asztalokra kerülő tányérokon is érezteti a hatását.

A borokhoz méltó menüsor amuse bouche apróságait a konyhán, kvázi készültükben fogyasztottuk el, miközben meghallgattuk, hogy vigyázni kell a pickled uborkára, mert aztán hamar kaput. Egy darabig lázasan dolgozott az agyam, majd egyszer csak, egy szempillantás alatt feldolgozta a helyzetet, s onnantól a multikulti nyelvfolyam tökéletes információáramlást biztosított. De ahogy kiderült, nem csak Klaus alkalmazza ezt a gerenghun nyelvet, hanem a konyhai személyzet is kitűnően érti és beszéli is.

A 16-os évjáratú Chardonnay mellé durbincsfilét kínált Klaus, amelyhez tökmaggal gazdagított sütőtök mousse, sütőtök krémmel töltött krumplirolád és tápiókagyöngyből készített ropogós dukált. Az őszi színekkel rajzol tálon jelen volt minden kívánatos textúra, a hal pont olyan és annyi hőkezelést kapott, amennyit megérdemelt és a roppanós tápiókagyöngy-lapokat én már holnap elkezdeném nagy tételben forgalmazni.

A birtok 15-ös Pinot Noir-ja mellé galambmell érkezett, bőrén sütve, rosé árnyalatban, kacsamáj kanapén. Alatta popcorn-püré pihent, kevéske bok choy keretezte még a fogást és némi céklamártás tette teljessé.

Desszert gyanánt meg egy rózsaszín gömböt kaptunk. Ilyesmikkel anno a főzőiskolában is játszottunk, karamellből húztunk kertecet a desszertek köré, itt azonban a gömb habcsókból készült és könnyű, harmonikus ízvilágú desszertet rejtett. A gömbben gyümölcsös tápióka puding, könnyed, ügyesen lazított gesztenyekrém és fűszeres tejszín várt ránk, amihez törni, harapni lehetett a csomagolást.

Egyszóval a Kristinusban nem csak borozni lehet, sőt! A hely folyamatosan kínál különféle programokat, a megfáradt vagy már kissé kapatos vendégek számára szállást is nyújt és olyan gasztronómiai élményeket, amiért feltétlen érdemes felkeresni.

Végre! Igen! Beértek a Nők!

Ebben a boldog tudatban leledzem most már hónapok óta, mert egyszer csak megszületett, kikelt, feltámadt a Nőkben az értő néző, aki nem azért megy, mert módi, hanem mert zsigerileg vágyik rá. Ok, Zsófi esetében ennek a látványos elemei még elmaradtak, de láttam, ahogy a Mondjad, Atikám! próbáján teljesen beleveszett a darabba.

Egyszóval: halleluja, kibekkeltem ez a 13 évet, amiben persze számtalan színházi, operai esemény volt, de sok esetben úgy éreztem, hogy a Nők jobban szenvednek, mint a halódó főhős. Operában kivétel csupán kettő akadt: a Varázsfuvola és Rigoletto, amit viszont kifejezetten élveztek. A színházi próbálkozásaim csekélyek voltak, a gyerekdarabok egy részével komoly gondban vagyok, mert, ahogy a lakosság egy jelentős része, úgy sajnos a színdarabírók is hülyének nézik a gyerekeket és ennek megfelelőek az előadások is. Üdítő kivétel volt a Dzsungel Könyve, a szívemnek oly kedves Padlás illetve a Czigány Zoltán meséiből született Csoda és Kósza.

A tavalyi Shakespeare-év azonban változást hozott, főleg Annánál. Az angolok ezernyi előadásából szívesen szemezgetett és kedvenc színészének, Benedict Cumberbatch-nak hála Hamlet ideje is elérkezett, Anna zokszó nélkül ülte végig a darabot az Urániában, s én bár kissé szkeptikusan álltam a moziban színház megoldáshoz, nagyon hamar azon vettem észre magam, hogy nem hogy nem zavar, de kifejezetten jó ennyi szögből és sokszor a színházi széksorokból soha el nem érhető közelségből látni a darabot.

Shakespeare azóta számtalan filmen keresztül nyeri el folyamatosan a lányok kegyeit, hódít a vígjátékokkal, az elsőnek látott Hamlet pedig elfoglalta az őt megillető helyet.

Éppen ezért most új vizekre eveztünk, s Tom Stoppard darabjai közül a Rozencrantz és Guildenstein halott Old Vic-béli National Theatre darabjával bővítettük tovább a Hamlet-érzést, új nézőpontot keresve az örök darabhoz.

Tom Stoppard első és egyben talán legmeghatározóbb remekművéhez már a kilencvenes évek elején, pontosabban 1990-ben készült egy fantasztikus film, Gary Oldman és Tim Roth főszereplésével, de őszintén felkeltette a kíváncsiságomat a most futó mozi-színházi darabban az egykori Potter, Daniel Radcliffe, akit már próbáltam elcsípni felnőtt színészként egy borzasztó viktoriánus horrorban, de nem bírtam cérnával a filmet. Itt végre láthattam, hová serdült, öregedett Daniel.

A darab önmagában egy hatalmas fricska. A két kisember sodródásának története egy királydráma árnyékában, ahol – valljuk be – csak a töltelék szerep jut nekik, ők azok, akiket Shakespeare sercegő lúdtolla csak akkor vet papírra, amikor a történet folyamán picit, icipicit lökni kell. De ebben ennek a két jómadárnak aktív szerep nem adatik, biodíszletei csupán a darabnak. Stoppard se igazán tud belőlük többet kihozni, hiszen szervilisek, megalkuvók, alattvalói a királynak, Hamletnek, nincsenek céljaik és alapvetően nem tartanak sehová. De Stoppardnál érzik ezt, lassan feldereng előttük – a darab adta háttérnek köszönhetően – hogy mennyire célja vesztett, minden egyediséget nélkülöző az ő személyiségük. S mégsem. Nagyon szép monológnak illő dialógusokban kapunk képet róluk, amit csak tovább árnyal vagy épp szövegkiemelővel alaposan áthúz a Helsingörbe tartó, ott tartózkodó majd velük hajózó csepürágó társaság.

A Hamlet és a két figura története két párhuzamos dimenzióban halad, amire a rendezés rá is erősít, vannak ugyan átfedések, de valódi tartalmi híd nem jön létre a két univerzum között. Amíg Rosencrantz és Guildenstern a Hamlet gördülékeny voltához adnak hozzá csekélységükkel, addig az ő történetükön is csak néha-néha böccint valamit a hamleti történés (nem is eseménydús a létük). A dimenziók közötti átjárás csak a színészek számára adott, ők láthatók mindkét világban, kulcsszerepük van a cselekmény alakulásában, hol tettel, hol szavakkal teszik egyértelművé a dráma kimenetelét.

Radcliffe mellett érdemes megemlíteni a Guildensternt játszó Joshua McGuire-t, akivel példás, de nem erőltetett összhangban viszik végig az előadást és David Haig-ot, aki valódi főszereplőjévé lép elő a darabnak, színes, ügyesen ripacskodó, gazdag érzelmi skálán futó színjátékával.

Ha néznétek a National Theatre előadásait, akkor lessétek meg a Uránia oldalát, mert a Stopprad darabot decemberben is láthatjátok és a Benedict-féle Hamlet szintén újra műsorra kerül kora tavasszal.