Wang mesterrel legalább 10 éve ismerkedtünk meg. A gasztronómiai forradalom tüzében kovácsolódott – végfelhasználókat, azaz fogyasztókat tömörítő – Lucullus Baráti Társaság egyik vacsoráján, és bár csak levelező tagjai voltunk a vacsoraestekre járó csapatnak, a Wang-féle rendezvényeken mindig részt vettünk. Wang mester ugyanis újat mutatott a Gizella úton (meg a Telepy utcában (ennek a záróbuliján is természetesen ott voltunk)), megismerhettünk olyan fogásokat, amely az addigi, erősen magyarított kínai kisbüfékben zajló közétkeztetésben ismeretlen volt.
Wang mester sokat kísérletezett, pont a nem megszokott ösvényeknek köszönhetően, a nem agyonbiztosított „picit cipős csirke” vonalon mozogva nehezebben találta meg a törzsközönségét, viszont ha meglelte, akkor ott hálára és elköteleződésre számíthatott.
Így jártunk mi is a rövid életű, de nagyon szerethető Mandarinban, és így találtuk magunkat szombat este a Nagykörút – Oktogon sarkon, ahol egy ikonikus tétel, a biang biang tészta nyújtja a kínálat alapját, de ahol az egyébként meglepően széles választékban mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelő fogásokat.
A nyári melegre és Yolánra való tekintettel kint foglaltunk helyet, szemléztük a nyárvégi esti Pestet, figyeltük a közepes áradatban hömpölygő embereket, akikben most több volt a bulizni induló honpolgár, mint a külföldi, Yoli pedig boldog ugatással repült rá minden egyes arra haladó kutyára. Egyszóval belaktuk a fekete asztalkánkat és próbáltunk ügyesen választani. Nálam ezzel alapvetően az volt a gond, hogy a racionális (étteremtesztelőktől, kritikusoktól megszokott) módon történő választást felülírta az emóció, egyszerűen muszáj volt hun-tun levest kérnem, a férjem pedig – szokásához híven – gondosan figyelte, hogy a többi asztal felé lavírozó fekete tálakban mi minden kerül terítékre.
A mély és gazdag ízű hun tun leves tökéletes volt, az extra húsgombócoknak köszönhetően a nagyobb adag egy hétköznapi rohanásban nekem már elégséges étkezés is lenne, a friss tészta hibátlan minőségben, vastagságban volt jelen a levesben, ami látványra és ízre is hozta a tízest a skálán. A férjem velem ellentétes irányba indult, ő nagy tésztás étel kis előétel sorrendet talált ki magának, így amíg nekem megérkezett a kis adag hun tun leves, addig elé egy méretes tálnyi párolt marhahúsos tészta került, amelyben szintén a házi tészta játszotta a főszerepet. A leveses tésztát al dente tálalták, a tészta vastagsága, levesessége és a fogyasztásához kínált eszközök számbavétele után javasolt ráállni a szürcsölésre és nagyon tempósan elfelejteni a fehér ingeket.
A marhahúsos fogás összhatásában a férjemnek enyhén csípős volt, azaz jó eséllyel másnak már erősen az, de úgy tűnik a kínaiak számára ez még csak a beugró szint, hiszen amíg az étlap magyar nyelvű oldalán chili paprikával jelölték, addig a kínai nyelvű étlapon már anélkül szerepelt a fogás.
A tészta egyértelműen az origója az ételek jelentős részének, éppen ezért áll a kirakatban is egy nagyon formás kínai robot, aki frissen készíti a biang biang tésztát, ha a vendég ilyen alapú fogást rendel. A helyben begyúrt alapot belehelyezik a gépbe és az – a két bárddal hadonászó kínai szakács helyett – másféle módon látványosan, de hajszálpontosan véghezviszi a feladatát, és elkészíti az adaghoz szükséges, megfelelő minőségű tésztát.
A leves után egy kacsával készített rizses tálat választottam, amihez kétféle saláta járt, egyrészt a koreaiak kimchijére erősen emlékeztető pekingi stílusú csípős káposzta, valamint egy lótuszgyökeres kevert saláta. De igazság szerint az est fénypontja a lakkdobozban, a rizs mellett pihenő, picit csípős burgonyasaláta volt, ami új lehetőségeket tárt fel, bár még keresem fejben azt az eszközt a konyhai palettámon, amivel a krumplit ebben a formában majd elő tudom állítani. A julienne-nél is vékonyabbra szelt krumplit először leforrázzák, majd hideg vízbe merítik (így visszanyeri roppanósságát), végül fűszerezett szezámolajjal keverve kínálják. A ropogósra sütött kacsa, az édeskés, apró szemű rizs és a roppanós, picit csípős saláta remek kombinációt alkottak. A mennyiséggel akadtak gondjaim, de szerencsére volt, aki a maradék terhét magára vállalta.
Amíg én elvesztem a lakkdoboz kínálatában addig a férjem egy kis adag rendkívül ízletes és csípős csirkés – fafülgombás salátát evett, amelyet az előételek sorában fedezett fel.
A tésztával való ismerkedést egyébként a Biang Bisztró egy remek kezdeményezéssel is serkenti, az ötszörös adag levest tartalmazó ajánlatuk negyed óra alatt történő elfogyasztása esetén a vendég számára az étel a ház ajándéka. Kalandoroknak jól hangozhat, mi is pont belefutottunk egy ilyen evőpróbába: gyakorlott törzsvendég akadt fenn a mennyiségen és vihette haza két csomagban a több napra is elegendő mennyiséget.
Zárásként a kedvencemet, a szezámpasztával töltött rizsgolyót választottam, amely itt panko morzsában forgatva, frissen sütve, forrón került terítékre.
Mire végére értünk a vacsorának, ránk borult az este. A tartalmas fogásokat egy nagy, kutyafárasztásnak is kitűnően beillő sétával zártuk, keresztül-kasul szelve a kivilágított várost.
