MIRELLE Atelier

Az itthonlét magával hozta, hogy az eddig javarészt csak nyáron jelentkező lakásrenoválási mániám állandósult. Nem mintha zavarna, sőt kifejezetten élvezem, hogy a netes inspirálódó estéim után, itt-ott csiszolgatok még azon az otthonos képen, amit szerintem sikerült kihozni a helyből, ahol élünk.

A csiszolgatás azonban nem olyan egyszerű, mint mikor az ember egy teljesen új, még üres teret tölt meg tartalommal, itt minden új beszerzésnek bele kell illenie abba a finoman szőtt szimbiotikus létbe, ami összeköti a színeket, mintákat, anyagokat és teszi egységessé a lakást.

A kiszemelt tárgy fellelésekor jön a sok lábmunka, az ember lánya egyik helyről a másikra vándorol, keres, tapogat, hümmög, mér, hunyorogva szemmértéket vesz, majd dönt.

A járványhelyzetben azonban mindez kevésé kivitelezhető. Szerencsére mindenre van már online megoldás, így erre is: a Biano rendszerében bőven elegendő megoldást kínál, ki se kell tennünk a lábunkat ahhoz, hogy az inspirációt adó tárgyat (pinterest- és instabújás után) megtaláljuk a rendszerben, és felmérjük, hogy hogyan illeszkedne az általunk kiszemelt környezetbe.

Nem kell tudnunk, hogy ki gyártotta, hogy milyen cikkszámon fut, bőséggel elegendő a termék képe, és a rendszert máris munkára fogtuk, bőszen keres nekünk és listázza a magyarországi home&deco üzletek ajánlatait – ami a Black Friday időszakában még hasznosabb, ha nem csak a megfelelő darabra, hanem a megfizethető és megfelelő darabra vágyunk.

Mit tud a Biano keresője?

Egyszerű és átlátható. A fotókat egyenként elemzi, majd több hálózat igénybevételével keresi meg a tökéletes eredményt. Minden hálózatnak megvan a maga szerepe is – pl. az egyik hálózat megtalálja az objektumot a képen, egy másik azonosítja annak leírását, egy harmadik ellenőrzi a végeredményt.

A Biano képkereső az nála regisztrált áruházak kínálatában keres, plusz összehasonlítja az árakat, megkeresi a legmegfelelőbb ajánlatot, így mi egyszerűen és kényelmesen kiválaszthatjuk számunkra legjobb ajánlatot.

Magával ragadó, furcsa hangulatú, felkavaró, nosztalgikus, nyugtalanító és mégis végtelenül megnyugtató könyv Susanna Clarke új műve, a Piranesi. Nehéz róla spoilermentesen írni, holott ez a történet pont az, amit mindenkinek magának kell szépen kibontania, a Ház termeit járva.

A könyv főhőse Piranesi – legalábbis a Másik így nevezi – aki a Házban él, amelynek alsó csarnokaiban a tenger dobol, a tetőtérben pedig már a felhők függnek alá. Ebben a zárt, mégis végtelennek tetsző, labirintusnak tűnő palotában (amit az én képzeletem barokk-rokokó alapokból épített fel magának) számtalan szobor található, óriások, akik megnyugtató, de kicsit távolságtartó társaságot jelentenek a Házban élő Piranesinek, és a hetente többször feltűnő Másiknak.

Az egyhangúságot azonban valami megtöri, új szereplő kerül a Házba, új megvilágításba helyezve Piranesi múltját, a Másikhoz fűződő barátságát és a Házhoz való viszonyát, állandó magányát.

A könyv nehezen adta magát. A Ház hamar megszületett bennem, sajátos szabályrendszerét is könnyedén elfogadtam, mégis volt bennem egy finom hiányérzet, amit a regény felénél küzdöttem le, ott nyert értelmet az első rész – számomra kicsit – vontatott eseményfűzése, és vette fel azt a tempót, amivel szépen és érthetően bontotta ki ezt az igen ügyesen megírt regényt.

Piranesit a maga édes naivitásával rögvest megszerettem, lenyűgözött az az elfogadás, ahogy a helyzeteket kezeli, a nyitottsága, türelme, hogy nem megváltoztatni kívánja a környezetét, sokkal inkább a megismerés hajtja. Éppen ezért erősen drukkoltam neki végig (miközben azért többször elmorfondíroztam rajta, hogy van-e Mellékhelyiség a Csarnokok takarásában, vagy egy-egy Ajtó mögött), és őszinte örömmel töltött el, ahogy végül utat talált magának.

A könyvet jó szívvel ajánlom a fantasy-t kedvelőknek, a Csillagtalan tengerét rajongóknak, azoknak, akik szeretik Gaiman meséit, és azoknak, akik a racionalitást képesek más és más síkon is értelmezni.

Nagyon izgalmas olasz street food fogásokkal indítottuk ezt a hetet. A Trattoria Toscana vészhelyzeti forgatókönyve hibátlan: olyan fogásokkal készül a házhoz szállításra, amelyek nem csak a csomagolhatóság szempontjából felelnek meg a kívánalmaknak, hanem hozzák a Trattoria Toscana 20 év alatt megszokott minőségét, és izgalmas alternatívát kínálnak a piacon fellelhető más éttermek, street food kifőzdék kínálatához képest.

A megszokott alapanyagok, az olasz konyha és a street food ötvözéséből egy jól működő koncepció forrta ki magát, egy olyan étlappal, amelyről igen könnyű válogatni. Ez most nekünk sem esett nehezünkre, a családban mindenki könnyedén megtalálta a számára ideális tételeket. Így került elénk egy adag paradicsomos Arancini, egy tálnyi szaftos Rosticciana, azaz sült oldalas, egy focaccia alapú fekete burger, amihez – nem csak színben passzolt remekül – a sült édes burgonya és egy könnyed kis panna cotta, mert édesség nélkül nincs éttermi étkezés (otthoni még csak-csak).

A fogásokat az étteremhez Londonból igazolt, fine dining tapasztalatokkal is rendelkező Fabrizio Caldarazzo gondolta újra. Jó érzékkel olaszosított pár népszerű street food fogást és hangolta picit át a már meglévőket. A focaccia – ahogy az olaszok előszeretettel fogyasztják – szendvicsként jelenik meg az új étlapon. A pizzakemencében ropogósra sütött tésztába a friss fűszernövényekből készülő pesto mellett, rukkola saláta és olyan fior di latte mozzarella kerül, aminek eredete visszakövethető a tejet adó tehenet tartó olasz farmig, ez az alap, amit paradicsommal vagy pármai sonkával koronázva fogyaszthatunk.

A már emlegetett burger alapja a kovásszal készített ciabatta. Ebbe kerül a rozmaringos marhahús pogácsa, a pancetta, mellé egy kis hagymalekvár, rukkola, valamint a toszkán térségből érkező pecorino.

A kedvenceim közé tartozó arancini igazi klasszikus olasz street food, amelyen annyit csavart a séf, hogy a rizst tojással, mozzarellával, zöldborsóval, fokhagymával, főtt sonkával, valamint némi parmezánnal dolgozta össze, mielőtt kisütötte volna.

Az oldalast pedig az tette rosticciana-vá, azaz olasz módra készített fogássá, hogy a séf egy toszkán fűszerkeverékkel pácolja 24 órán át, majd alacsony hőfokon 9 órát át süti, hogy a lehető legomlósabb legyen, és csak az utolsó pillanatban – a kiszállítás előtt – süti le ropogósra.

A panna cotta meg csak úgy, a saját gyönyörű egyszerűségében zárta az itáliai ebédünket.

A vajas briós nálam alkati szer. Afféle ajándék önmagamnak egy nehezebb nap végén. Ilyenkor jólesik összekészíteni, majd amikor már a sütőből szálló illata az őrületbe kerget: melegen, vajjal, lekvárral vagy önmagában befalni.

A briós története nagyjából az Én a séf francia vígjátékra vezethető vissza. A Nőkkel rengeteg rajzfilmet néztünk a moziban, aztán néhány év után fellázadtam, és egy könnyed francia vígjátékra váltottam jegyet. Megbeszéltük, hogy ha nem értik, akkor maximum csendben ülnek, de anya és apa most épp – agysejteket nem romboló – másfél órára vágyik. A film hatalmas sikert aratott a Nőknél, azóta is rendszeresen újranézzük, és én azóta sütök mindig brióst, ha úgy érzem, szükséges valami kényeztető finomság.

A briós lényege az alapanyagokban rejtezik, nem szabad megijedni a vaj, a tejszín és a tojás mennyiségén, pont ezek azok az összetevők, amelyek éteri magasságokba emelik, és pont ezek azok, amelyek miatt nem sütök minden héten kétszer brióst.

Vajas-tejszínes briós

50 dkg finomliszt vagy kelt tészta liszt

0,8 dl 2,8%-os tej (lehet 3,6-os is)

0,4 dl tejszín

7 g száraz élesztő

20 dkg vaj

½ db kezeletlen héjú citrom

4 dkg vaníliás cukor

csipetnyi só

4 db tojás

1 db tojás (lekenéshez)

A gép üstjét a mérlegre állítom. A lisztet átszitálom, majd kimérem. Hozzáadom a cukrot, belereszelem a citrom héját. A tejet és a tejszínt egy mérőpohárba kimérem, majd forralóban vagy mikróban meglangyosítom. Ekkor beengedem a tojásokat, valamint a felkockázott vajat és az egészet az üstbe borítom. Az üstöt visszateszem a kenyérsütőgépbe, a masinát becsukom, és a külön adagolóban elhelyezem a szárított élesztőt. A Panasonic gép lehetőséget adna, hogy külön adjam hozzá a brióshoz a vajat, ha szeretnék ezzel élni, akkor a 29-es programot választom, ha pedig egy jól kidolgozott, finoman kelesztett tésztára vágyom, akkor a 28-as programot indítom el. A tésztakészítő programok közül olyat is választhatok, ami mazsolát is billent a tésztába, a külön adagolónak köszönhetően már a homogén masszába keveredik bele a mazsola, így sokkal szebben eloszlik majd a végeredményben.

A kiválasztott programot elindítom, majd a gépet magára hagyom, és előkészítem a sütőt. A kelt tésztáknál sokszor választom a kicsit lassabb alsó-felső sütést, de a végeredmény kárpótol azért a néhány plusz percért.

A 190 fokra előmelegített sütő saját tepsijére szilikon kapszlikat ültetek, vagy egy muffinformába papírkapszlikat teszek.

A kész tésztát enyhén lisztes deszkára borítom, 16 darabra porciózom, majd mindegyikből lecsípek egy ujjpercnyi darabot. A nagyobb tésztából gömböt sodrok, ezt beleültetem a kapszliba, a tetejére – a falatnyi tésztából – apróbb gömböt ültetek.

A végén a tésztákat elhabart tojással lekenem, és a tepsit a sütőbe tolom. Mélyebb, fényes aranyszínűre sütöm a briósokat, amiket egy rácsra téve hagyok kihűlni. Legalább langyosra.

A masináról részletesen itt írtunk.