Prágáról csak szép emlékeim vannak. Még a Nők előtt töltöttünk el ott jó pár napot és az otthonos, bájos város szép lenyomatot hagyott bennem, és valószínűleg a férjemben is, mivel egy prágai úttal lepett meg, amelyet jó sokáig halogattunk, de most, ebben a békés januári időben minden összeállt, hogy útnak indulhassunk.
Az ottlét maximalizálásához éjszakai busszal mentünk, azaz amint a Népligetből kikanyarodott a busz, mi már aludtunk is, hogy reggel, a hajnal hasadása előtt jóval megérkezzünk a prágai főpályaudvarra, ahol rövid keresgélés után meg is találtuk a számunkra ideális, éjjel-nappal nyitva tartó automata csomagmegőrzőt, és a hátizsákjainkat hátrahagyva nekivágtunk a még bőven alvó városnak.
Prága kihalt volt, de nem rideg, szerethető terei most teljes szépségükben mutatták meg magukat, az elképesztően tiszta utcák, az utolsó frízig, arany pitykéig felújított épületek között keringve, szinte vakon vitt a lábunk a főtérre, az Orloj elé, s mire hatot ütött az óra, mi már a Károly-híd lábánál fotóztuk a még az éjszakába takaródzó Kisoldalt.
Prágára kevés időm volt felkészülni, de úgy éreztem, ha kicsit fordítunk a felálláson és nem akkor és ott vagyunk, ahol és amikor mindenki, akkor jó lesz nekünk.
Ezt ezzel a hajnali indulással remekül meg is alapoztuk, mire keleten, a felhők örvén felkelt a nap, addigra mi már 5 kilométert megtettünk a városban, megtekintettük a friss péksüteményekből felszálló gőztől párás kirakatokon át az épp nyitó élelmiszerboltokat, majd szépen kávézni tértünk. A férjem rövidke listáján előkelő helyet foglalt el a Prágai Nemzeti Technikai Múzeum, ami több okból is remek programnak ígérkezett. Egyrészt a városnak ezen a részén még nem jártunk és az odaút közben pont be lehetett lépni Prága egyik legjobban dicsért gluténmentes pékségébe/cukrászdájába is, a Babiččina spíž-be, ahol kitűnő szendvicset reggeliztem; plusz pont az egyik olyan kávézó mellett található a múzeum, ami az én – terebélyesebbre sikeredett – gasztrolistámon is szerepelt.
Így aztán hidakon sétáltunk át, hegyre mentünk, reggeli sétájukat folytató ebekkel barátkoztunk, majd beléptünk a szocreál építészet egy ékes példányába és néhány órán át a cseh rádió történetét, a cseh, csehszlovák utak egyszervolt autóit, motorjait és kerékpárjait tanulmányoztuk, meg persze a repülőket, amelyek egyikében sem tettem volna meg egyetlen rövidke sétautat önszántamból, de szép mementói voltak a kitartó emberi akaratnak.
A múzeum ügyesen szervezett, a hátsó traktusban található, három emeletet is magába foglaló térben valóban hosszan lehet élvezni a technika egykorvolt vívmányait, az egyéb kiállítótereiben is izgalmas dolgokra lehet bukkanni, és nem utolsó sorban a városra is remek kilátás nyílik az épületből.
Mire alaposan kinéztünk mindent, elérkezett a következő kávé ideje. Prága szereti és érti is a kávé művészetét, bár rengeteg klasszikus lánc található a városban, az egyetemisták jellemzően a kissé alter, speciality kávézókban tömörülnek, volt is, ahova egyszerűen képtelenek voltunk bejutni, mert az ablakmélyedésekben is mindenütt ültek, beszélgettek, tanultak, kávéztak.
A Cafe Letkában szerencsére beléptünkkor pont felszabadult egy asztal, így a terem végében, csodás rálátással az egész kávézóra, békésen élvezhettem a látványt, a nyelvek kavalkádját és a hibátlan cortadómat.
A városba nem a korábbi útvonalat követve, hanem keletnek tartva ereszkedtünk vissza, egy olyan városrészen keresztül, ami egyszerre hozta Graz hangulatát, adta a küldő Mariahilfer Strasse fílinget, egy kis finom csehszlovák beütéssel. Lassan andalogtunk az út végén álló templom felé, miközben a Skoda-gyártmányú villamosok tömkelege húzott el mellettünk.
Átkanyarodtunk a zsidó negyed felé, majd innen a belvárosba indultunk, a Tűztorony környékére, ami emlékeimben sokkal kevésbé rendezetten él. Most hatalmas tér fogadja az érkezőket, a minden irányból felújított épületek, a rendkívül tiszta, mozaikkal kirakott utcákon tényleg élmény Prágát felfedezni. Bár már hajnalban jártunk arra, most mégis a Vencel térhez indultunk, útba ejtve a Hamleys cseh egységét, emlékezvén a londoni élményekre. A hangulat azért nem volt ugyanolyan, de a gyerekkorunk csehszlovák mesehősei ott ültek a játékbolt polcain és én boldogan öleltem magamhoz Bobot és Bobeket is.
Prágában ugyanazt játszottuk, amit szinte mindenütt, egy utcával arrébb jártunk, mint a tömeg. Meg is lettek az ajándékaink: számos bájos utcát, házat, apróbb teret, templomot, tornyot találtunk, majd egyszer csak utolért minket a buszos éjszakába kódolt fáradtság és ideje volt a szállásunkat felkutatni. A férjem egy igazán érdekes hotelre bukkant, Prágától délre, az agglomerációban. A Top Hotel egykoron kültelki konferenciaszálló lehetett, mára köré épült a város, a lakóparkok között álló, jobb napokat látott szocreál szálló kicsit szomorúan merengett a sorsán, mikor rátaláltunk. A nyugati turisták számára értelmezhetetlen, nekünk, a blokkba tartozóknak otthonosan kopott, csehszlovák logikával és a kilencvenes évek rézben úszó nagyzolási hóbortjával megáldott szállásunk pont azt tudta, amire vágytunk: tiszta volt, az ágy pedig kényelmesnek tűnt. Odajutni ugyan kicsit macerás volt, a metrótól külön – a lakóparkokra szabott – buszjárat vitt ide, de ha jó időben elcsíptük a csatlakozást, akkor nem volt vele gond. A becsekkolást követően gyors délutáni sziesztát rendeltünk, amiből kissé későn ébredünk, így már nem láttuk értelmét a belvárosba való visszakapaszkodásnak. Ellenben a metrónál lévő plázában találtunk egy remek éttermet, ahol pácolt hermelin sajtot és csülköt ettünk, sörrel és borral (éljen a gluténmentes életmód) keretezve.
Másnap reggel már nem szemerkélt, sőt majdnem tiszta, de kicsit szeles időre ébredtünk. A belvárosba érve a Kisoldal felé vettük az irányt, ahonnan lanovkával lehet feljutni a Petrin toronyhoz. A kilátótorony nem véletlenül emlékeztet a párizsi Eiffel-toronyra, állítólag a csehek, a 1889-es világkiállításon szabályosan beleszerettek Eiffel alkotásába, és el is döntötték, hogy egy ilyen vagy valami nagyon hasonló nekik is kell. Lett is. Kicsi és szürke ugyan, de bájosan magasodik a Kisoldal és a Hradzsin fölé.
Feljutni nagyon egyszerű, lanovkával szinte pillanatok alatt a hegy tetejére érhetünk. A lanovkára ugyan nem jó a prágai tömegközlekedésen használatos jegy (itt külön kell váltani), ellenben, ha 72 órás bérlettel rendelkezünk, akkor ingyenesen igénybe vehető. A lanovka már csak azért is megéri, mert csodás kilátás nyílik belőle Prága belvárosára és a Hradzsinra is.
A hegytetőn a városban még egyáltalán nem zavaró szél felerősödött, így a tornyot leginkább alulról szemléltük meg, majd forró italokat rendeltünk a közeli, szélvédett kávézóban, ahonnan jól láttuk a parkban bandázó kutyákat. Kortyoltuk a puncsot, szinkronizáltuk a cseh ebeket, majd Strahov klastromon keresztül ereszkedtünk le a Hradzsin felé.
Teljesen véletlenszerű útvonalon haladtunk, nagyjából toronyiránt, mígnem belebotlottunk egy kapuba, a kapun túl egy udvarba, ahol ránézésre minimum három, egymástól méretben és stílusban is elütő templom állt, kicsit arrébb egy lépcsőn át pedig már ki is jutottunk egy utcára, ahonnan nézvést csupán egy szűk kapunyílást lehetett látni az egész komplexumból. Ha innen jöttünk volna, biztos, hogy észre sem vesszük.
A Hradzsin és a szombat turistás utcákat eredményezett. Kicsit tolongtunk a szeles várban, felelevenítve a korábbi utunk emlékeit, majd újabb helyszín köbetkezett. A John Lennon emlékfal listás volt, Anna pár éve, talán a Yesterday film idején rákapott a Beatles-re és azóta is előszeretettel hallgatja. Ennek hozadékaként a mi életünkbe is visszakúsztak a kedvelt nóták és most úgy éreztem, ehhez a bohém városhoz, a kisoldali lazasághoz jól köthető helyet látnom kell. Meglepően sokan jártak itt, jó pár percbe telt, mire egyetlen pózoló rajongó nélkül sikerült lefotóznom a falat. A Kisoldal bájos volt most is, kellemes sétával bevettük a déli szakaszát, majd ebéd után néztünk.
A Knedlinben több vonzó is akadt: egyrészt egy gombócda már önmagában izgalmas, de egy olyan, ahol gluténmentes is van alapból, na, az még izgalmasabb. A Knedlin receptje rendkívül egyszerű, naponta változó kínálatban tartanak knédliket, amelyeket mindenfélével töltenek. Vannak édes és sós változatok, és akár egy komplett étkezést is ki lehet belőlük hozni. A cseh nem csak a gőzgombócos knédlit ismeri, a bramborové knedlíky azaz a krumplis knédli tésztája pont olyan, mint a mi gombócunké, jól tapad, gyorsan kifő, könnyű tölteni és bármibe hempergethető. A Knedlinben értették a csíziót, a rendeléseket követően már pattogtak is a kis messieni tálacskákba a tartalmas gombócok, mi pedig boldogan falatoztunk.
Jöhetett volna ezután Kafka és az ő – David Černý által – folyamatosan mozgásra ítélt feje, de a szerkezet épp állványok mögött pihent, így újabb városi sétával és némi villamosozással elindultunk kávét inni.
Az egyik speciality kávézót, a Můj Šálek Kávy-t amúgy is terveztem tesztelni. A város egy nyugalmas szegletében, a Vitkov hegy árnyékában rá is bukkantunk. Az asztalra ugyan várni kellett, de megérte, a kellemes atmoszférájú környék és a barátságos kávézó mellé hibátlan kávékat is kaptunk és nagyon kellemes sétával értünk vissza a Tűztorony környékére, ami a további délutáni sétáink origója lett, valahogy mindig ide keveredünk vissza, bármerre is indultunk el a belvárosban.
Vacsorára is bent maradtunk, Prága legrégebbi, 1431 óta regnáló sörfőzdéjében, az U Supa-ban vacsoráztunk.
Itt a klasszikus cseh fogások bisztrókonyha minőségben kerültek elénk, amíg a férjem a ház sörével, én pedig egy jóféle száraz fehérborral ismerkedtem.
Egy izgalmakkal teli és rövidtávfutással megspékelt hazaút után nagyot aludtunk, majd reggel, útra készen indultunk el a városba. A vonatunk indulásáig bőven volt idő, így a csomagjainkat újra a megőrző gondjaira bíztuk és elléptünk csavarogni.
Prága nem szeret korán kelni, a kávézók nem szívesen nyitnak ki kilenc előtt, még szerencse, hogy a Starbuck egységei itt is héttől fogadják a vendégeket.
A főtéren, nagyjából az Orloj árnyékában álló apró kis épület ablakából, egy bögre meleg kávéval szemlélni a napsütésben fürdő Prágát tökéletes felütése volt a napnak.
A napsütéshez most nem társult a szombati szél, így, miután kibámészkodtuk magunkat, békésen átandalogtunk a közepesen tömeges Károly-hídon, majd a Kisoldalon az északi irányba vesztünk el az utcákban, amíg ki nem értünk a folyópartra.
A futópálya melletti padokat vonzóan nyaldosta a fény, már éreztem is, hogy onnan fogjuk a hidat kémlelni és finoman belelassulni a létezésbe, ám ekkor egy nagyobb csoportosulást vettünk észre. A helyi és külföldi kacsaetető kompániát egy hódcsalád járta körül szisztematikusan, komoly kunyeráló módba kapcsolva, ami még a St. James park legelszántabb mókusait is kenterbe verné. Nagyon tudatosan repültek rá a kacsákra szakosodott gyerekekre és felnőttekre, lábszárakra kapaszkodtak fel, kicsit esetlenül, de mégis bájosan illegtek a szárazon, közben folyamatosan társalogtak egymással, gondolom egyeztettek, hogy kinél mi a kapás. Mi meg bűvölten néztük őket.
A városnézés közben már napok óta szembetaláltuk magunkat egy bagettezővel, a Bageterie Boulevard-ral, amely több mint 20 éve nyitott Dejvicében és tavaly nőtte ki magát cseh-szlovák lánccá. Az ügyesen kialakított menü, a számos mentes opció és a napi leves igen vonzónak ígérkezett, így indulás előtt ezt indultunk tesztelni, a Tűztorony melletti Palladiumba. A Palladium amúgy is megér egy misét. Az egykori kolostor romjaira épített laktanyából kialakított komplexumban a régészeti feltárásokat szépen konzerválták és a működő áruház részévé tették, érdemes a könyvesboltban nézelődni, vagy az egykori kolostorfalak között egy-egy kávét meginni.
Főleg, ha azt egy robotmacska szállítja elénk. Bár sokat sok helyütt találkozhattak ezzel az attrakcióval, nekünk most itt szép zárása volt a prágai hétvégénknek. A romok és a robotmacska, pont olyan, mint Prága: őrzi és vigyáz a múltjára, szépen konzerválva és karban tartva azt, miközben előre néz, és elképesztő léptékben fejlődik.
