MIRELLE Atelier

Lánynak lenni sosem volt egyszerű és ma sem az. Lányos anyának lenni szintén meglehetősen nagy feladat, hiszen közel 20 éve  készítem fel a Nőket a 21. század kihívásaira, de a férfijogú társadalom még mindig tud meglepetéseket okozni, itt, ebben a szűkre szabott Európában is. Múlt héten Zsófi elképedve mutatta, hogy egy magyar tiktoker lány mire bukkant a net sötét oldalain. Olyan lesifotókra, amelyek teljesen átlagos magyar nőkről, asszonyokról, lányokról születtek, a képek alatt pedig egyfajta teljesen beteg licit zajlott (zajlik, mert ugye a feljelentés mindenfelé megtörtént, de tegnap még újabb képek kerültek fel, ahelyett, hogy az oldal elérhetetlen lenne és az üzemeltetők előzetesben ülnének), ahol ezekre a nőkre a létezésük okán vérdíjat tűztek ki. Belegondolni is borzasztó, hogy még mindig itt tartunk.

Ezzel a pokoli infóval az agyamban ültem neki Mörk Leonóra csodás szedetének, amelyben több évszázadból merítve mutatja meg azokat a bátor nőket, akiknek a nevét – valamilyen csoda folytán – megőrizte az emlékezet, és bár nagyra értékelem mind Nóra elképesztő tudását, mind pedig a nők által a masszív társadalmi ellenszélben elért eredményeket, most leginkább csak azt láttam, hogy micsoda energiákat mozgatott meg és mozgat meg még mindig a világ, hogy az „erősebbik nemet” azon az erősen billegő piedesztálon megtartsa. Évszázadok aljasságai, intézményesített gonosztettek sorjáztak a szemem előtt, ebben a pokoli harcban pedig ott tündököltek azok a tiszavirág életű Jeanne d’Arc-ok, akik a reményt képviselték. Hogy nem lehet megtörni, nem lehet eltűrni, nem szabad feladni, ki kell állnunk magunkért, a jogainkért az incelekkel, a nőket másodrendűnek tekintőkkel szemben, bárkivel, aki azt gondolja, hogy a neme alapján ítéltetnek meg egy ember jogai.

Nagy út áll mögöttünk és úgy tűnik, hogy előttünk is. Menni kell, hogy ne legyen hiábavaló azoknak az úttörő élete, munkássága, akik megmutatták nekünk, hogy a legreménytelenebb időkben is ki kell állni a jogainkért.

Escape to Paris without leaving Budapest! Pavillon de Paris offers authentic French gastronomy, from Boeuf Bourguignon to Ratatouille, in a romantic, hidden garden under the Buda Castle.

Pavillon de Paris: A Secret Romantic Escape in Buda
There are places that act as portals, transporting you to another country the moment you cross their threshold. Just a few steps from the French Institute on Fő utca, tucked away in a hidden garden beneath the Buda Castle, lies Pavillon de Paris. It is a place where the reality of the city fades away, replaced by the chic, effortless charm of a Parisian bistro.

A Piece of France Under the Castle
Born in a romantic garden reclaimed from the ruins of post-war Budapest, Pavillon de Paris was originally a sanctuary for the local French community seeking the flavors of home. Today, it remains a cornerstone of “extraterritorial” France in Budapest—elegant yet relaxed, sophisticated yet welcoming.

The Quintessence of French Gastronomy
The menu is a curated journey through the best of French culinary traditions. You will find all the beloved classics that define the Gallic kitchen:

• The Classics: From Escargot and Boeuf Bourguignon to the perfectly layered Ratatouille.
• Our Starters: We began our meal with garlic prawns in a rich, almost caramel-like soy glaze, served with fresh, crispy baguette—a flawless start to a summer lunch.
• The Main Courses: The Boeuf Bourguignon was tender and slow-cooked to perfection, while my Ratatouille arrived in a beautiful dish, oven-baked with just the right amount of cheese. It was hearty, vibrant, and so flavorful that I didn’t miss the meat for a second.
• The Grand Finale: No French meal is complete without dessert. The Île Flottante (Floating Island)—or “Bird’s Milk” as we call it in Hungary—was light, creamy, and served in a deep golden pool of custard.

The Magic of the Garden
What truly sets Pavillon de Paris apart is its atmosphere. Sitting in the lush, shaded garden, you feel the cool breeze from the ancient cellars of Buda. The noise of the city disappears, and for a few hours, you are in a quiet corner of a Parisian arrondissement. The service is professional and confident, completing the illusion of being far away from the daily grind.

Mirelle’s Tip: This is arguably the most romantic garden in Buda. Whether it’s a quiet lunch to escape the summer heat or a candlelit dinner, Pavillon de Paris offers an experience that is both timeless and deeply relaxing.

A Francia Intézettel anno új minőség költözött a Fő utcába. Az álmos, patyolattal, postával és egy lepukkant sörözővel megspékelt utcába egyszer csak betört Európa, helyet követelt magának a Duna partján és én boldogan léptem át minden egyes alkalommal a küszöbét, mert annyira más minőséget képviselt, mint amit korábban ismertem, hogy valóban azt az érzetet nyújtotta, mintha Franciaországba érkezett volna az ember. Erre az érzésre erősített rá bombázások után maradt budai foghíjtelkek egyikének romantikus romjait örökbefogadó Pavillon de Paris, amelynek nyitását jó eséllyel az Institut-ben megforduló franciák indukálták, akiknek hiányzott egy kis haza hangulat és az otthoni konyha.

Az étterem pazarul hozta mindezt, elegáns volt, mégsem karót nyelt, sikkesen húzódott meg a vár alatti kertek rejtekén, s kínálta mindazt, ami a francia gasztronómia kvintesszenciája. A Pavillon de Paris a mai napig őrzi ezt a franciás báját, konyhájával ma már nem számít kuriózumnak, de ugyanúgy része annak a képzeletbeli extraterritoriális Franciaországnak, amelynek origója az Institut Francais.

Ebben a valószerűtlenül forró augusztusban Zsófival valamilyen felüdülésre vágytunk, egy kis másra, egy olyan helyre, ahol kicsit kiszakadhatunk a hétköznapokból. Erre teremtett ideális lehetőséget a Pavillon de Paris, ahol a város valósága megszűnt, helyét átvették a romantikus kert nyújtotta képzetek és az étlap kínálta franciás hangulat.

Az étlap többféle lehetőséget kínál. A francia konyha remekeit, a francia gasztronómia által kedvelt alapanyagokra épülő menősort itt-ott más nemzetek fogásai pettyezik. Az olaszos hangulatú tételekre történelmileg van is magyarázat, hiszen akár Medici Katalin idején ezek a receptek is átvándorolhattak volna a taljánoktól a gallok szakácskönyveibe. Az előételektől a desszertekig nagyjából 3-4 fogás közül választhatunk, és nem kell nagyon ügyeskednünk ahhoz, hogy tényleg a klasszikus, már-már sztereotípiának ható francia fogásokra essen a választásunk. Van csiga, akad burgundi marha, naná, hogy van ratatouille és még szép, hogy a desszertek között ott az Île flottante, azaz az Úszó sziget, illetve, ahogy mi ismerjük, a madártej.

A csiga bár illene a sorba, egyikünknek sem nagy kedvence, így egy nagyon kellemes fokhagymás rákkal ütjük fel a menüsort. Hibátlan indítás, a sűrű, már-már karamelles szójás mártáshoz passzol a friss baguette, a jó mennyiségű és ízletes fogás után lelkesen várjuk a főfogásainkat.

Zsófi elé érkező boeuf bourguignon omlós, lassan készült marhahúsát grillzöldségek körítik, az én hatalmas adag francia lecsóm mutatós tálban, csőben sütve kerül asztalra. Mindketten elégedettek vagyunk.

A padlizsánnal, cukkinivel gazdagított lecsó hibátlan, a sajt is helyén van a fogásban, a hús egy pillanatig nem hiányzik az együttesből. Zsófin kifog a nagy adag, én a magam részéről morzsáig eltűntetem a ratatouille-t, nem csoda, hogy desszertre már csak a lányzónak jut kapacitása.

Amíg ő a krémes, ne túl sűrű, de mélyen aranyló habokból menekíti a tojásfehérje szigetet, addig én elmélázom a kert felett. A pincehűs érzete innen-onnan néha felcsap, a budai kertek csalóka éghajlata itt is megérint, az összeérő udvarok, az évszázados, egymásba kapaszkodó otthonok, pincék felől áradó nyugalom magával ragad, szinte semmit nem érzékelek a kint futó mindennapokból.

A Pavillon de Paris-nak ez az erőssége, hogy ugyanarra a fenomenális trükkre képes, ami a Francia Intézet sajátja, azaz pillanatok alatt elröptet Párizsba, az általunk megálmodott kerület sarkán, majd lágyan landolunk egy tetszőleges bistrot-ban, ahol már elénk is lép a hosszú kötényes garçon, hogy felvegye a rendelésünket és belekössön a kétes franciatudásunkba. 

Read this review in English here

A Jó alapanyag egy nagyon szerethető könyv, nem kifejezetten 21. századi, kicsit retró életérzést hordoz magában, ott van benne minden, amiért szerettük Adrian Mole-t és szeretjük Nick Hornby könyveit, amiért elévülhetetlen érdemeket szerzett az Alul semmi vagy amiért épp A nagy kvízválasztó.

Andy története semmi különös, négy év után szétmennek a párjával, Jennel. Erről nem Andy dönt, de aktív részese annak, hogy a kapcsolatuk idáig jutott. Az önsajnálat mocsarából nézve és külső szemlélőként figyelve: Andy egy csődtömeg és az élete is pont ilyen kilátástalan, ami az önsajnálattal töltött hónapok során sem lép át semmilyen más stációba. Andy benne ragad ebben az állapotban, miközben folyamatosan – önmagát remekül akadályozva – próbál ebből kievickélni. Na, azért nem annyira, csak úgy, a látszat szintjén. Ám amíg itt vesztegel, addig van ideje megmutatni a saját közegét, megismertetni az olvasót azzal a szűk, hasonló életkorú réteggel, aki – Andyvel ellentétben – a társadalmi konvencióknak megfelelő irányba tereli az életét. Andy történetének főhőse önmaga, a könyv mégsem róla szól. Ügyesen megírt, rendkívül angol, igazán kellemes olvasmány, csak ajánlani tudom.