MIRELLE Atelier

A napokban szembejött velem a Közlekedési Múzeum hirdetése, a Fő a kávé kiállítás kapcsán javasolják, hogy mélyedjünk el közösen a magyar piac megkerülhetetlen, pótkávét gyártó vállalatának történetében, a Franck Kávé évtizedeiben.

Az én agyam meg már ugrott is Győrbe, a keresztanyám konyhájába, ahol a Singer varrógépen ott állt az a gyönyörűséges varrós doboz, egy jobb napokat látott, Franck emblémával ellátott műremek, amibe pont belefért minden spulni, akárcsak anya, Ág utcai példányába. Nem véletlen volt a Törk családnál franckos doboz, nem csak a pótkávé fogyasztásáról tanúskodott, hanem tárgyi emléke volt a nagyapám munkájának és anya gyerekkorának. Nagyapám ugyanis a Franck újbudai gyár cikóriatermelését felügyelte. A sokáig rejtegetett családi relikviák között akad kép, ahol 1941-ben épp Horthyt fogadja a Nemzetközi Vásáron a Franck pavilonnál (ahol a kávéfőző kisasszonyok nagyanyám tervezte ruhában serénykedtek), majd a világháború idején a cég családostul kimenekítette. Ennek köszönhetően anya Regensburgban, a Duna partján elterülő Franck pörkölő üzemének területén lévő villában töltött éveket az öccsével. Meglepő, hogy hány szállal is kötődünk mi a kávéhoz, ugye?

Aztán beugrott, hogy nagyjából 15 éve már egyszer egy igen hosszú gasztromesét írtam a cikóriáról, megemlítvén szinte mindent vele kapcsolatban, de hogy milyen érdekes az emlékezet, mert akkor se a varrós doboz, de anya gyerekévei sem bukkantak felszínre az agyam rejtett, hátsó zugaiból. Hogy történhetett?

Most viszont itt áll előttem a lehetőség, hogy meséljek nektek a cikóriáról és Franck magyar dicsőségéről. Vágjunk is bele.

A kávé luxusától a zseniális alternatíváig

A kávét Európában a 17. században már ismerték, a 18. század elejére pedig már a nyugat-európai országokban ugrásszerűen megnőtt a kereslet a különböző kávétermékek iránt, ami életre hívta a leleményes alternatívákat. Egy német kereskedelmi vállalkozás úttörőként lépett erre a piacra, Johann Heinrich Franck 1828-ban, a németországi Vaihingen településen hozta létre az első pótkávégyártó üzemet. A családi vállalkozás az alapító halála után is rohamosan terjeszkedett. A kedvező fogadtatásnak köszönhetően Ausztriában is újabb egységeket nyitottak, a Franck név pedig 1879-ben, a linzi gyár felépítésével jelent meg dominánsan az Osztrák-Magyar Monarchia területén.

Ipari óriás születik 

A hatalmasra duzzadó kereslet egy bátor hazai döntést is megkövetelt. A tőkeerős Franck Henrik Fiai vállalat 1888-ban választotta Kassát magyarországi bázisának. Az új gyár a korabeli mércével mérve igazi technológiai csúcsot képviselt, lenyűgöző méreteivel és felszereltségével kiemelkedett a korszak üzemei közül. Saját iparvágánnyal rendelkezett, biztosítva a zavartalan nyersanyagellátást és a késztermékek zökkenőmentes szállítását. Kassa után Budapesten és Nagykanizsán folytatódott a terjeszkedés, majd Mosonszentjánoson is létrejött egy jelentős cikóriafeldolgozó üzem. Az európai hálózatépítés egyik legfontosabb mérföldköve pedig az 1919-ben megnyitott regensburgi kávépörkölő lett, amely bebetonozta a Franck nevet a kontinens gasztronómiai történetébe.

A minőség a magyar földben gyökerezik

A kávépótlók virágzása mögött komoly gazdasági és egészségügyi érvek sorakoztak. A valódi babkávé az első világháború előtt és alatt megfizethetetlenné vált. A fogyasztók kezdetben csupán keverték az eredeti kávét a pótlékokkal, a háborús évek alatt a tiszta babkávé aránya egyre csökkent a csészékben. A magas vérnyomással küzdők és a gyermekek számára a koffeinmentes alternatíva kifejezetten egészségvédő megoldást kínált.

A Franck filozófiája a kompromisszumok nélküli minőségen alapult, büszkén vállalt céljukként a termékeket teljes egészében magyar földön termesztett cikóriából állították elő. A cikóriagyökereket az őszi betakarítás után alapos mosásnak, tisztításnak és szeletelésnek vetették alá. Ezt követte a technológia legérzékenyebb szakasza, a szárítás. Az alapanyagot gondos raktározás után kizárólag a következő évben dolgozták fel, garantálva a tökéletes állapotot a pörkölődobokban. Ez a türelmes, a természet ritmusát tisztelő eljárás biztosította a híres állandó minőséget. A páratlan ízélményt utánozhatatlan vizuális kommunikációval és kreatív ösztönzőkkel támogatták meg: a kávésdobozokba rejtett ajándékok, például bicskák vagy kanalak, igazi kincsként várták a vásárlókat, így a Franck-kávé a mindennapok elválaszthatatlan részévé vált.

1941, forrás: Fortepan

Történelmi viharok és a mosonszentjánosi örökség

A mosonszentjánosi üzem túlélte a második világháború viharait, a két világháború között pedig olyan, ma is nosztalgikusan csengő márkaneveket adott a piacnak, mint a Káró, az Enriló vagy a Szent István.

Anya történeteiben mindig szerepeltek az amerikaiak is, akik a felszabadítás idején lefoglalták a regensburgi üzemet és babkávék kezdtek el a cikória helyett pörkölni. Ez a frissen pörkölt kávébab teremtette meg a minőségi étel lehetőségét az ott élők számára, ugyanis a lengyel feketepiacon nagyon jól lehetett vele kereskedni.

Az 1949-es államosítás után a cég a Magyar Édesipari Vállalat kötelékében, a Zamat Keksz- és Ostyagyár egységeként folytatta működését. A kávégyártó gépsorok leszerelése miatt 1950 és 1956 között az üzem profilja a cikóriaaszalásra korlátozódott. Az 1971-es átszervezés után az egység ismét kivirágzott: a 12-féle pótkávé mellett 44 különféle édesipari termék gördült le a szalagokról. Az újrafelfedezés útján: a cikória titka.

A mediterrán régióban őshonos, hazánkban vadon is megélő (katángkóró néven ismert) cikória karrierje napjainkban meredeken ível felfelé. Az egykori kényszermegoldás megítélése az egészségtudatos táplálkozás térhódításával teljesen átalakult, a modern klinikai kutatások igazolták a növény kiemelkedő élettani hatásait.

A Franck-örökség csodálatos inspiráció a jelen számára. Bebizonyítja, hogy a hagyományos eljárások, a hazai alapanyagok iránti elkötelezettség és az egészséget támogató innovációk olyan időtálló értékeket képesek teremteni, amelyek a modern gasztronómiában is megkérdőjelezhetetlen helyet követelnek maguknak.

Ülünk. Először a napon, aztán az árnyékba húzódva. Szemléljük, ahogy múlik a délelőtt. Terasz környékén rengeteg kutya, Yolán feszülten figyel, meg-megeresztve egy sorozatot feléjük, hátha lesz, aki pont arra téved. Jól gondolkodik, hiszen a Marina kutyás szívcsakrájában tengetjük az időnk, a Pierre’s láthatóan a helyi közösség jól bevált helye, ahol nem csak a tulajnak és az üzlet keresztapjának, Pierre-nek van egy jó szava a vendégekhez, hanem azok egymás között is tovább fűzik a szót, láthatóan nem ma sodorta össze először őket itt az élet.

Ez egy faluban még csak-csak érhető lenne, hiszen generációk nőttek fel ugyanazon a helyrajzi számon, de itt a város egyik új, ha nem is a legfiatalabb lakóövezetében kellemes és kissé váratlan meglepetés. De a közösségek a jó talajban kivirágoznak.

A Pierre’s pedig jó talajnak tűnik. Semmi flikkflakk, letisztultság, tengernyi beszállító, hogy minden kívánságnak eleget tudjanak tenni, minőségi kávé, mentes kínálat, gyereksarok és mobil fagylaltoskocsi, majdnem, mint Bagamérinek.

Pierre, a CEO

A többi meg szinte jön magától. A kávézóba betérők reggeliznek, láthatóan senki nem siet, sok a home office napját feldobó munkavállaló, a kisgyerekes anyuka, nyugdíjasok és persze a kutyák, akik szintén hazajárnak a Pierre-be.

Terülj, terülj…

A magam részéről a szokásos hendikeppel érkezem: gluténmentes édességre vágynék. Megszoktam a lepattanást, ezért is ragyog fel a szemem, mikor kiderül, hogy a süteményes vitrin szinte teljes tartalmából válogathatok, van itt csokis cupcake, somlói galuska és még habos almás szelet is. Többre is benevezek (ha már lúd) és mellé a helyi specialitást, Pierre latte macchiatóját kérem. Majd Yolánnal helyet foglalunk a napon, idővel pedig áttelepedtünk a loggia árnyékot adó mélyébe és figyeltük a lassan csorgó mindennapokat.

Kuytával és kutyás bögrével

Tegnap este Steigerwald Krisztián szavai visszhangoztak bennem (nem először és eséllyel nem is utoljára), hogy mi vagyunk a régóta fiatal generáció. És valóban! A Budapest Park előtt, a kapunyitást ugyanis nem a lelkesedéstől felfűtött tinik várták a kordonoknál, hanem a munkából érkező negyvenesek és a felettük lévő korosztályok, ki barátokkal, ki családdal kiegészülve. A hangulat oldott, de várakozásteli volt, ahogy én is, várva, hogy Ildi barátnőm végre befusson. Mikor tavasz végén kitaláltam, hogy a májusi szülinapjaink megünneplésének nincs is jobb módja, mint egy ütős kis koncert, valójában nem részleteztem neki, hogy mire vállalkozik, csak küldtem egy linket és egy kérdést, hogy menjünk-e. Ildi nem az az aggodalmas típus, ergo áldását adta az ötletemre, így került a naptárunkba a Csinibaba és így kerültem én a főbejárat előtti vidám társaság szélére, amint épp Ildi érkeztét kémlelem. Miután fájdalommentesen és gyorsan bejutottunk a parkba, vételeztünk némi innivalót, majd szépen egyre közelebb őgyelegtünk a színpadhoz, amiből a végén egy nem gyenge második sor lett. Mert, hogy máshogy. Hamár.

A Csinibabával már évek óta szemezek, Tímár Péter által leporolt nóták több mint 20 éve velem, velünk vannak, egyszerűen csodásan körítik a nyárestéket, parádésan lehet rájuk létezni vagy akár takarítani. Az idei évben kínált műsorban azonban pont az fogott meg, hogy szakítva az eddigiekkel, a magyar idővonal egy másik, meghatározó szakaszára csúsztunk át kollektíve, a rendszerváltás körülölelő két évtized nótáit ígérték a szervezők, a Budapest Park és a Katona József Színház.

Amikor elkezdtem azon töprengeni, hogy vajon hogy fog kinézni a setlist, rá kellett döbbenjek, hogy elképesztő vállalásban vannak, már eleve azzal, hogy azt a rendkívül gazdag és igencsak jól ismert és szeretett dallamkincsből kiválasszák az előadókat, együtteseket, amelyeknek feltétlen tartóoszlopai kell, hogy legyenek az estének és akkor hol vagyunk még a dalok megválasztásától.

Vajdai Vilmos nagyon értőn és ügyesen nyúlt ehhez a rendkívül szenzitív feladathoz, hiszen mélyen szerteágazó a magyar dalok szövedéke a 80-as, 90-es években (is), minden félgenerációval arrébb születettnek már más az az otthonos közeg, ami megidézi a gyerek- vagy kamaszkorát, az ő rendszerváltását, amiben megtalálta a maga megváltását szerelmi bánat vagy épp a befogadhatatlan öröm idején. S ha ez nem lenne elég a kultúr- és generálpolitikai szelek nem könnyítették meg a szelekciót, hiszen az utóbbi évtizedek árkának két oldalán nem ugyanaz a rádió szól. A kurzus által befogadott ideálok és a szocializmusból ismert TTT maradéka, a tűrt és tiltott kategória versenyzői mind-mind ugyanannak a nemzeti identitásnak a részei.

Aztán elindult a show és bennem egyetlen kétely sem maradt aziránt, hogy micsoda gondos munka előzte meg a dalválasztást, és hogy ez mennyire betalál a teltházat adó közönségnél. Bonanzával indultunk, jártunk kibelezett kőbányák üregében, néztük magunkat a reggeli tükörben, emlékeztünk Somlóra, Júliát csodáltuk az égen, megéltük a Mocskos időket és Soha se mondjuk, hogy vége. A jelen kor zenészei és a Katona József Színház színészei közötti kohézió remekül működött, jó volt látni, ahogy mindenki izgul, lelkes, alkalmazkodik, segíti a másikat, miközben kimozog a komfortzónájából és ugyanazzal a felszabadult örömmel adja át magát az eseménynek, ahogy mi, a közönség soraiban.

A látványos színpadképhez és a koncert hangzásához rengeteget hozzáadott a nagyzenekar jelenléte. A dalokat pedig új élettel és jelentéstartalommal töltötték meg azok a különféle zenei háttérrel rendelkező előadók, akik adott esetben korábban még nem is találkoztak a feldolgozandó művekkel.

Végtelenül izgalmas volt látni, hogy a lecsupaszított, újraépített, az eredeti taktusait, intróját mégis magukban hordó nótákra hogyan reagál a közönség, hogyan gyúlnak ki az emlékek és születik meg a dallam új, kollektív vetülete.

A háromórás fesztivál végén, a konfettiesőben eszmélve azon tűnődtem, hogy ha lehet, akkor ráadásként ezt most én így egyben újra elfogyasztanám.

A mozivászon varázslata mindannyiunkat elbűvöl, de vajon belegondoltunk-e már abba, kik azok a háttérben meghúzódó, láthatatlan zsenik, akik egyetlen képkockába sűrítették a legdrámaibb filmes pillanatokat?

2026. május 29. és augusztus 23. között egy egészen rendkívüli vizuális időutazásra hív minket a Magyar Fotográfusok Háza. A Nemzeti Filmintézet (NFI) Filmarchívuma és a Mai Manó Ház nagyszabású közös tárlata, a Felvétel! – Pillanatok a 125 éves magyar film történetéből olyan kulisszatitkokat tár fel, amelyeket eddig csak a stábtagok, csak a szakma ismert.

A film és a fotográfia nemcsak technikai rokonságban állnak egymással, hanem az elmúlt másfél évszázadban kéz a kézben, egymást inspirálva fejlődtek a hazai kultúrában is. A stand- és werkfotók eredetileg tisztán gyakorlati célból, a közönség csalogatására és a mozik vitrinjeibe készültek, mára viszont a filmtörténet és a fotóművészet közös, felbecsülhetetlen értékű kincseivé váltak.

Az első emelet: Hét kultikus film, hét fotóművész rejtett zsenialitása

A kiállítás zseniálisan tagolja a teret, így két különleges szinten sétálhatunk végig a magyar film aranykorán. Az első emeleten, Baki László (Mai Manó Ház) kurátori válogatásában a magyar filmtörténet hét olyan mérföldkövével találkozhatunk, amelyek generációk ízlését formálták. Itt az ideje, hogy a ritkán látott standfotókon keresztül végre ne csak a színészeket, hanem a képek mögött álló igazi fotóművészek nevét is megjegyezzük:

• Körhinta (1955) – Schandl Teréz lírai és érzékeny kameráján keresztül.
• A tanú (1969) – Domonkos Sándor ironikus, korszakalkotó felvételein.
• Szerelem (1970) – Markovics Ferenc mélyen megrendítő, intim képeivel.
• Egri csillagok (1968) – Inkey Tibor monumentális, kosztümös standfotói.
• Égigérő fű (1979) és A Pogány Madonna (1980) – Inkey Alice utánozhatatlan, életteli és stílusos pillanatai.
• Egészséges erotika (1985) – Gáspár Miklós fanyar és zseniális látásmódjában.

A második emelet: Történelmi turkáló és a konténerből mentett kincsek

Ha felsétálunk a második emeletre, az NFI Filmarchívum munkatársai – Kurutz Márton, Sipőcz Mariann és Szálas Gabriella – által rendezett tárlat egy valóságos történelmi kalandba kalauzol minket. Közel száz, a nagyközönség által eddig többnyire soha nem látott stand- és werkfotón keresztül villantják fel a magyar fotósok páratlan életművét a kezdetektől egészen napjainkig.

Itt ismerhetjük meg azokat a pikáns és olykor megdöbbentő műhelytitkokat, amelyek hűen tükrözik a múlt század rögös valóságát. Tudtátok például, hogy a némafilm-korszak alkotásai milyen drámai és prózai módon pusztultak el? A harmincas években, a hangosfilm megjelenésével a némafilmek egy csapásra értéktelenné váltak, a stúdiók nem őrizték meg őket. Mivel a nitrocelluloid nyersanyag többet ért, mint maga a művészet, egyszerűen beolvasztották őket: a vegyipar a lakkoktól és festékektől kezdve egészen a műfogsorokig mindent ebből gyártott!

De akadnak egészen hollywoodi, boldog véget érő történetek is. A Két lány az utcán (1939) című Tóth Endre-film teljes, felbecsülhetetlen értékű fotóarchívumát például egy budapesti lakótelepi lomtalanítás alkalmával, egy szemeteskonténerből mentette ki az utolsó pillanatban a film egykori producerének, Lévai Bélának az unokaöccse. Ha ő nem jár arra, a filmtörténet ezen páratlan darabkája örökre az enyészeté lesz.

Hogyan változtatta meg egyetlen mondat a magyar filmtörténetet?

A standfotósok nemcsak dokumentálták a csodát, de olykor magát a filmtörténetet is alakították. 1941-ben a Beszélő köntös című film fekete-fehér musztervetítésén a sötét vágószoba csendjében Pálházy Gyula fotográfus halkan megjegyezte, hogy olyan gyönyörűek ezek a törökkori jelmezek és a díszletek, hogy jó lenne színesben látni. Ez az egyetlen elsuhanó mondat bogarat ültetett a producer, Katonai Ernő fülébe, aki azonnal tárgyalni kezdett a német Agfa céggel. Végül a film egy 10 perces részletét színesben forgatták le úgy, hogy a nyersanyagot naponta légihídon utaztatták Münchenbe előhívásra, hiszen itthon még nem létezett hozzá labor. Így születtek meg a magyar mozi legelső színes percei.

Az a bizonyos, láthatatlan egyhatvanad másodperc

A legendás Markovics Ferenc gyönyörűen megfogalmazta a szakma lényegét: a standfotós feladata az, hogy egy többperces, mozgó jelenetből szilárdan megragadja azt az 1/60 másodpercnyi expozíciós pillanatot, amely tökéletesen sűríti és kifejezi az egész film hangulatát és mondanivalóját.

Ez a hivatás a legszigorúbb fegyelemről és a teljes láthatatlanságról szólt. Az ötvenes évek közepéig a fotósok forgatás közben nem is dolgozhattak a gépek zajos kattogása miatt; meg kellett várniuk, amíg a rendező elordítja magát: „Fotó!”. Ekkor a lámpák égve maradtak, a fotós berohant a nehéz, háromlábú állványával, a színészek pedig mozdulatlanul újraalkották a jelenetet a fülledt stúdióban. Később a blimpek – a kamerát elnémító hangtompító tokok – tették lehetővé, hogy a fotósok közvetlenül a mozgókép-kamera mellett állva, észrevétlenül lopják el a pillanatot.

Bár a mai, csúcstechnológiás digitális világban a klasszikus standfotós szakma lassan kihalófélben van, a Mai Manó Ház augusztus végéig nyitva tartó kiállítása fényesen bizonyítja: a zseniálisan komponált emberi pillanat erejét, drámáját és érzelmeit semmilyen mesterséges intelligencia nem képes pótolni. Tegyetek egy stílusos kulturális sétát a Nagymező utcában, és kukkantsatok be a kulisszák mögé, garantáltan más szemmel nézitek ezentúl a legkedvesebb magyar filmjeiteket!