MIRELLE Atelier

Van valami egészen különös a nyár végében. A nappalok még melegek, a Balaton vize még hívogat, de a fény már lágyabb, az estékben pedig ott bujkál az ősz ígérete. Éppen ezt az érzést ragadja meg évről évre a STRAND Fesztivál, amely augusztus 19. és 22. között ismét Zamárdiban búcsúztatja a szezont. Nem egyszerűen koncertsorozat, hanem egy sajátos balatoni életérzés, ahol a naplementék, a vízpart és a zene ugyanannak az élménynek a részei.

A fesztivál az elmúlt években tudatosan alakította ki saját karakterét. Míg sok rendezvény a nemzetközi sztárokra épít, a STRAND továbbra is elsősorban a magyar könnyűzene ünnepe maradt. Idén is azok az előadók töltik meg a nagyszínpadokat, akik egy egész generáció mindennapjainak soundtrackjét adják: Azahriah, Beton.Hofi, Dzsúdló, Desh, a Bagossy Brothers Company, Carson Coma, Halott Pénz, Wellhello vagy éppen a Valmar. Mellettük természetesen nemzetközi fellépők is érkeznek, köztük Robin Schulz, Purple Disco Machine, Pendulum és Timmy Trumpet, így minden este más hangulatot ígér.

A STRAND azonban mindig több volt a fellépők névsoránál. Talán azért, mert itt a Balaton nem csupán háttér, hanem főszereplő. Napközben még strandpapucsban sétálunk a parton, délután már a kedvenc koncertünkre készülünk, este pedig egy pohár fröccsel a kezünkben figyeljük, ahogy a nap lebukik a tó mögött. Kevés fesztivál tud ennyire természetesen összekapcsolódni a környezetével.

Az idei év egyik újdonsága, hogy a szervezők még nagyobb hangsúlyt fektettek a magyar előadókra és a közösségi élményre. A cél nem csupán az, hogy egymást kövessék a koncertek, hanem hogy néhány napra létrejöjjön egy olyan tér, ahol mindenki megtalálja a saját ritmusát. Van, aki hajnalig táncol, mások a kisebb színpadok intimebb koncertjeit keresik, megint mások egyszerűen csak élvezik, hogy a nyár utolsó napjai még nem a rohanásról szólnak.

A STRAND különleges helyet foglal el a hazai fesztiválnaptárban, méltó lezárást ad a nyárnak. Olyan, mint az utolsó hosszú vacsora egy sikerült nyaralás végén: még egyszer mindenki együtt van, még egyszer szól a zene, még egyszer belefér egy spontán tánc vagy egy éjszakába nyúló beszélgetés.

Ha valaki még nem járt Zamárdiban ilyenkor, annak érdemes megtapasztalnia ezt a hangulatot. Nem feltétlenül azért, hogy minden koncertet végignézzen, hanem hogy megérezze azt a különös balatoni könnyedséget, amely augusztus végére már egyfajta nosztalgiává is érik. Mire véget ér az utolsó ráadás is, valószínűleg mindenki ugyanazzal az érzéssel indul haza: a nyárnak vége, de milyen jó, hogy így búcsúzhattunk el tőle.

A Szigetre való készülésnek nálam mérnöki aspektusai is vannak. Ha nem is gyártok valóságban excelt, de komolyan mérlegelem, hogy melyik nap mit kínál számomra és a nagy és laza kalézolások, találkozások és létezések közé hogyan tudok értéket tenni, koncertélményt építeni. Először mindig a headlinerek alapján választok, fixen akad, aki már az első bejelentéstől nem kérdés, majd ahogy alakul a Sziget naptára és bekerülnek a végleges programok és időpontok, úgy ások egyre mélyebbre és alakítom komoly mátrixszá a kintlétet. Az idei évben a klasszikus Sziget-napok közül a 12 volt a biztos befutó, Annával közös rajongásunk tárgya a Twenty One Pilots, akikért már Bolognába is elutaztunk tavaly, hogy a cuki, jól nevelt és szerethetően alacsony talján közönség soraiban éljük meg a Clancy Tour fergetegét. Idén az új album új turnét kíván és bár a fiúk erősen Amerika-centrikusra szabták az elejét, a végén csak kitelt belőle egy formás kis európai fesztiválkörút.

Azaz 12-én megyünk. De, ha, már. Akkor nézzük, mit kínál a Sziget még ezen a napon. Mert a 12 nem csak a GenZ-k napja, tele van rejtett finomságokkal, sőt, olyan vizuális és zenei rétegekkel, amelyeken vétek lenne csak úgy, felületesen átrohanni.

Kezdjük rögtön Ivánékkal és az ő elegáns, vad és finoman gátlástalan energiabombájukkal, amiben öröm megmártózni. Az Ivan & The Parazol az a pont, ahol a klasszikus, nagybetűs rock and roll találkozik egy nagyon is mai, szemtelen esztétikával. A tavalyi album mellett a Budai Pop minden egyes versét hetekig lehet forgatni, belakni és a régebbi számok is meglepően koherens egységet alkotnak, ami 16 együttzenélés távlatában becsülendő.

A Budapest Park Színpad ezen a délutánon és estén is igazi, zsigerekig ható hazai mikrokozmoszt épít fel. Nincsenek üresjáratok, csak olyan színpadi jelenlétek, mint Péterfy Bori, a maga gátlástalan, teátrális és elemi erejével, míg a Kispál és a Borz a generációs közös emlékezetünk vállát kopogtatja meg a maga intellektuális, mégis mélyen ismerős alternatív hangvételével, amely gyógyír a léleknek. Ha pedig leásunk a nyers, sallangmentes alapokhoz, a Tankcsapda igazi időutazás, ami visszahozza az első igazi fesztiválélményeinket.

Ha már az energiák felszabadításánál tartunk: a Parno Graszt és a Bohemian Betyars közös őrülete a színtiszta, porfelhős, balkáni-gipsy-punk katarzis, ahol beüt a fesztivál-tudat, itt egyszerűen muszáj elengedni a kontrollt.

A nemzetközi felhozatal pedig erre a felfokozott alapra építi rá. A skót Biffy Clyro ágyaz meg a nap, és talán az egész fesztivál legfajsúlyosabb eseményének. A Twenty One Pilots ugyanis nem egyszerűen koncertet ad, hanem egy komplett, narratív és vizuális univerzumot hoz a Nagyszínpadra. A Clancy Tour kiterjesztése, a The Clancy Tour: Breach, amely az új album narratíváját is hozza a legújabb dalokon keresztül.

A nap legbájosabb ellenpontját közben a Revolut Színpad szállítja. Natasha Bedingfield jelenléte a színtiszta bizonyíték arra, hogy ez a tizenkettedike messze nem csak a Z-generáció monopóliuma. Az Unwritten vagy a Pocketful of Sunshine a kétezres évek MTV-érájának legnemesebb popnosztalgiája, az a fajta fülbemászó, őszinte optimizmus, amikor minden cinizmust félretéve, teli torokból énekelhetünk eggyé kovácsolódva a tömeggel ezen a nyári estén.

Az éjszaka levezetése már magától értetődő. A Tesco Disco-ban lehet tökéletesen kimaxolni ezt az igazán sűrűre sikeredett napot.

Nolan Odüsszeiája olyan, mintha minden eddigi lépése, minden korábbi víziója pontosan erre predesztinálta volna. Önmagába visszatérő ösvény ez: ami egykor a Mementóval útjára indult, most egy sajátos odüsszeia végpontjaként ér révbe.

Üdv újra itthon, idegen.

A kerek háromórás játékidő minden perce a helyén. Nolan nem visszaél, hanem él a lehetőséggel, szépen, türelmesen és tudatosan építkezik a film, a rendező ösztönei most is jól súgják, hogyan teremtsen feszültséget az idősíkok között, hogyan tegye többdimenzióssá az elbeszélést és a végén, hogyan vigye el a csúcspontig.

A látványvilágban erőteljes jelenlétet kap a puritán letisztultság, a paletta egyik végének színei kapnak csak helyt, ez az esztétika egyfajta, lenyűgöző sci-fi hangulatot is kölcsönöz a filmnek, óhatatlanul megidézve a Dűne képiségét (és nem csupán Zendaya miatt). A díszletek, a trón, az ithakai csarnok oszlopai, szerkezete, a tárgyi kultúra darabjai mind a krétai, minószi formavilágot idézik. Az összkép ügyesen épít a részletekre, de mindvégig végtelenül elegáns és visszafogott marad. A mű épp ebben az eszköztelenségében válik igazán monumentálissá. Külön öröm, hogy a CGI egyetlen pillanatra sem telepszik rá a történetre, a tömegjelenetek kifejezetten festőiek.

Az esendőség diadala

E letisztult vizualitás forrpontjában áll Matt Damon, akire Nolan kősziklaként építi az egész koncepciót, és aki ezt hiba nélkül el is viszi a hátán. Alakításának legnagyobb ereje, hogy mer esendő lenni és ezzel megadja az Odüsszeia szebbik narratíváját. Az Odüsszeia ugyanis nem csupán a mindent elemésztő háború krónikája, az enyészet nem csak a civilizációkat ragadja magával, hanem az abban hívő, azért harcoló, önmagát azzal keretező embert is. Odüsszeusz húszévnyi vándorlása során nem pusztán távol kerül az otthonától, hanem elforgácsolódik a trójai cselből születő, általa generált nihilben, minden állomáson veszít: embereket, illúziókat, önbizalmat, identitást. Az ő fejlődéstörténete az Odüsszeia, az emberé, aki nem a háború borzalmai ellen protestál, hanem akit átfarag az élet, megmutatván valódi arcát a létezés értelmének. Ez a karakterépítés szerencsére nagyon messze áll a Trója felpumpált, kifent heroizmusától, ez egy hibákkal teli, megbocsátást remélő ember csendes drámája, aki a végén a nézőtől meg is kapja a feloldozást.

Damon és Robert Pattinson karaktere között húzódó viszály csodája, hogy úgy válnak egymás ellenpontjává, hogy húsz év és Poszeidón egész birodalma feszül köztük. Nem egyenrangú felek, de ennek ellenére az idő és a távolság ívén át, elválaszthatatlan ellenpontokként tartják egyensúlyban a filmet.

Ahogy a forrpont nem egy külső erő, hanem Odüsszeusz saját döntése, úgy az alkotás érzelmi csúcspontja sem a hazaérkezés, a lelepleződés rezdüléseiben van, hanem a holtak birodalmának sarában mutatkozik meg. Ez a jelenet hordozza nem csak a tételmondatokat, de Odüsszeusz végső megvilágosodását, a vágyott hazajutás reményében temetett valóság innentől nem visszacsomagolható, a jóslat beteljesedik.  

A csend, mint a legélesebb fegyver

Ehhez az elképesztően erős, mégis a végletekig szikár képi világhoz tökéletesen idomul Ludwig Göransson zeneisége. A hangzásvilág elképesztő, de ami a zeneszerző munkájában igazán zseniális, az maga a hiány. Amikor a zene hirtelen elnémul, annak a csendnek szinte fizikai súlya van.

Egy érett alkotó letisztult mesterműve ez az utazás.

Vannak kiállítások, amelyek érzéseket idéznek meg, Francesca Todde IUZZA című fotósorozata pontosan ezt teszi. A Mai Manó Ház ProjectLab Galériájában augusztus 23-ig látható projekt Goliarda Sapienza, a 20. századi olasz irodalom kultikus, sokáig alulértékelt alakjának életműve köré épül, ám a kiállítás gondolatisága túlmutat egy egyszerű életrajzi rekonstrukción. Egy képzeletbeli találkozás bontakozik ki belőle, amely a hiány és az emlékezés finom, alig megfogható rétegeiben keresi a kapcsolódás lehetőségét.

A cím – Sapienza gyermekkori beceneve – már önmagában jelzi a viszony intimitását: Todde belülről próbálja újraélni azt, amit a szavak egykor rögzítettek. Sapienza regényei, versei, levelei és személyes feljegyzései nyomán a fotográfus Szicília tájain indult el, ott, ahol az írónő élete gyökerezett, és néhány fennmaradt archív felvételt kiindulópontként használva alkotott új, önálló képi világot. Munkájának középpontjában egy szinte telepatikus közelség áll, az a pillanat, amikor egy táj, egy kőzet vagy egy fénysugár mintha valakinek a jelenlétét őrizné.

Az Etna vulkáni kőzetei, a szicíliai barokk épületek díszes részletei, mitológiai alakok és egy tengeri átkelés képei fonódnak össze a sorozatban, hogy végül egyetlen vizuális költeménnyé álljanak össze. A test, a táj és az idő határai elmosódnak: a fotókon megfakult nyomok, réges-régi emberi, állati és ásványi lenyomatok bukkannak fel, mintha az emlékezet maga is anyaggá, felszínné válna. Az IUZZA egy folyamatosan újraíródó, érzéki emlékezetet mutat meg, amely felidézi Sapienza univerzumát, miközben tőle függetlenül is erőteljes, önálló világot teremt.

A Milánóban élő Todde munkásságában a fotográfia, a könyvtervezés és a kiadói tevékenység szorosan összefonódik – Luca Reffóval alapított kiadója, a Départ Pour L’Image a fotográfia és a kortárs művészet határterületén létrehozott kísérleti kiadványokra specializálódott. Az IUZZA-ból 2024-ben megjelent fotókönyv nemzetközi visszhangot kapott, a most Budapesten látható kiállítás pedig ennek a hosszú, elmélyült kutatásnak legfontosabb állomásait mutatja be – tisztelgésként Goliarda Sapienza előtt, és egyben elmélkedésként az emlékezet, az identitás és a jelenlét törékeny, mégis kitartó természetéről.

A kiállítás ingyenesen látogatható augusztus 23-ig.

Kézrészlet a Házastársak szarkofágjáról Villa Giulia Etruszk Múzeum, Róma © Francesca Todde