Falatnyi Párizs a Vízivárosban – Pavillon de Paris
A Francia Intézettel anno új minőség költözött a Fő utcába. Az álmos, patyolattal, postával és egy lepukkant sörözővel megspékelt utcába egyszer csak betört Európa, helyet követelt magának a Duna partján és én boldogan léptem át minden egyes alkalommal a küszöbét, mert annyira más minőséget képviselt, mint amit korábban ismertem, hogy valóban azt az érzetet nyújtotta, mintha Franciaországba érkezett volna az ember. Erre az érzésre erősített rá bombázások után maradt budai foghíjtelkek egyikének romantikus romjait örökbefogadó Pavillon de Paris, amelynek nyitását jó eséllyel az Institut-ben megforduló franciák indukálták, akiknek hiányzott egy kis haza hangulat és az otthoni konyha.
Az étterem pazarul hozta mindezt, elegáns volt, mégsem karót nyelt, sikkesen húzódott meg a vár alatti kertek rejtekén, s kínálta mindazt, ami a francia gasztronómia kvintesszenciája. A Pavillon de Paris a mai napig őrzi ezt a franciás báját, konyhájával ma már nem számít kuriózumnak, de ugyanúgy része annak a képzeletbeli extraterritoriális Franciaországnak, amelynek origója az Institut Francais.
Ebben a valószerűtlenül forró augusztusban Zsófival valamilyen felüdülésre vágytunk, egy kis másra, egy olyan helyre, ahol kicsit kiszakadhatunk a hétköznapokból. Erre teremtett ideális lehetőséget a Pavillon de Paris, ahol a város valósága megszűnt, helyét átvették a romantikus kert nyújtotta képzetek és az étlap kínálta franciás hangulat.
Az étlap többféle lehetőséget kínál. A francia konyha remekeit, a francia gasztronómia által kedvelt alapanyagokra épülő menősort itt-ott más nemzetek fogásai pettyezik. Az olaszos hangulatú tételekre történelmileg van is magyarázat, hiszen akár Medici Katalin idején ezek a receptek is átvándorolhattak volna a taljánoktól a gallok szakácskönyveibe. Az előételektől a desszertekig nagyjából 3-4 fogás közül választhatunk, és nem kell nagyon ügyeskednünk ahhoz, hogy tényleg a klasszikus, már-már sztereotípiának ható francia fogásokra essen a választásunk. Van csiga, akad burgundi marha, naná, hogy van ratatouille és még szép, hogy a desszertek között ott az Île flottante, azaz az Úszó sziget, illetve, ahogy mi ismerjük, a madártej.
A csiga bár illene a sorba, egyikünknek sem nagy kedvence, így egy nagyon kellemes fokhagymás rákkal ütjük fel a menüsort. Hibátlan indítás, a sűrű, már-már karamelles szójás mártáshoz passzol a friss baguette, a jó mennyiségű és ízletes fogás után lelkesen várjuk a főfogásainkat.
Zsófi elé érkező boeuf bourguignon omlós, lassan készült marhahúsát grillzöldségek körítik, az én hatalmas adag francia lecsóm mutatós tálban, csőben sütve kerül asztalra. Mindketten elégedettek vagyunk.
A padlizsánnal, cukkinivel gazdagított lecsó hibátlan, a sajt is helyén van a fogásban, a hús egy pillanatig nem hiányzik az együttesből. Zsófin kifog a nagy adag, én a magam részéről morzsáig eltűntetem a ratatouille-t, nem csoda, hogy desszertre már csak a lányzónak jut kapacitása.
Amíg ő a krémes, ne túl sűrű, de mélyen aranyló habokból menekíti a tojásfehérje szigetet, addig én elmélázom a kert felett. A pincehűs érzete innen-onnan néha felcsap, a budai kertek csalóka éghajlata itt is megérint, az összeérő udvarok, az évszázados, egymásba kapaszkodó otthonok, pincék felől áradó nyugalom magával ragad, szinte semmit nem érzékelek a kint futó mindennapokból.
A Pavillon de Paris-nak ez az erőssége, hogy ugyanarra a fenomenális trükkre képes, ami a Francia Intézet sajátja, azaz pillanatok alatt elröptet Párizsba, az általunk megálmodott kerület sarkán, majd lágyan landolunk egy tetszőleges bistrot-ban, ahol már elénk is lép a hosszú kötényes garçon, hogy felvegye a rendelésünket és belekössön a kétes franciatudásunkba.
