Először 1990-ben jártam Olaszországban. Anyával kettesben, vonattal vágtunk neki. Nagyon kalandos út volt, bele az éjszakába, kusett nélkül, át az akkor még létező Jugoszlávián.
A kedves szomszédaink jóvoltából hosszúra nyúlt utazásunkat követően – a reggeli indulást meghazudtolva – hajnal 1 körül érkezett a vonat Velencébe, Mestrére. Én valamilyen ösztöntől hajtva megéreztem, hogy ez a vonat nem fog begördülni a Santa Luciára, ám ebben a jóslatomban anyám nem igazán hitt. Erősebb orákulumnak vélte a jegyen lévő leírást. Aztán mégiscsak nekem lett igazam, mert a vonat nagyon lassan döcögve ugyan, de kihátrált a Velence előtti utolsó állomásról és Padua felé vette az irányt.
Ezzel alapvetően több bajunk volt. Ad 1: nem esett útba, Ad2: az olasz nyelvet egyikünk sem bírta, így a kalauzzal se jutottunk a jegyen lévő információ és a közelmúltban történtek közötti eltérés kapcsán semmilyen eredményre. Ad3: hajnal 2 után nem sokkal, egy csövesekkel és narkósokkal gazdagon megszórt pályaudvaron találtuk magunkat.
A helyzet nem volt túl rózsás. Paduaban éjjel nem igazán volt elérhető szállás, reggelig vonat sem indult és a közvetlen környezetünkben cirkáló alakok sem bírtak maradásra, így végső elkeseredésünkben taxiba vetődtünk és azzal menekültünk Velencébe.
Anyám többször járt már az említett városban, valamelyes jártasnak vallotta magát, csak azt felejtette el, hogy a szállást kizárólag a pályaudvartól képes megtalálni. A taxi meg ugye nem egészen oda érkezett. Akkoriban még nem létezett az a bizonyos pakolósziget, hanem egy piazzán állt meg minden négykerekű jármű. Mint utólag kiderült ez a tér közvetlenül a pályaudvar mellett volt, de ez éjjel 3 körül, a totálisan sötét, alvó városban nem volt egyértelmű, sőt…
Így aztán némileg bizonytalanul vágtunk neki az éjszakának. Csekély másfél órát bolyongtunk, egyedüli élőként a városok városában, melyből a feketén falnak csapódó vízen, a csatornákból áradó szagon, és a bőrönd hidakon való átcipeléséből fakadó végső kimerültségen túl semmit nem érzékeltem.
Anya eleinte célirányosan, majd kissé tévelyegve, végezetül ördögi tűztől hajtva űzött keresztül a városon. Már hajnalodott mire valami csoda folytán az egyik utcasarkon feltekintettem, s ott lengett a pirkadatban a szálló címere.
Megérkeztünk. Kalandos, fárasztó út vitt Olaszországba, viszont az utána ott töltött két hét mindenért kárpótolt.
Végignéztük és végig ettük Velencét, Padua-t, Verona-t s végezetül, de nem utolsó sorban Rómát. Talán ehhez a városhoz fűznek a legszebb kulináris élmények. A kis eldugott pékségek, a rozmaringos, krumplis pizza, a húsvét örömére készített péksütemények, az a sok csodálatos felvágott, a saláták, a tészták.
Azóta is vissza-vissza térünk, még ha csak Észak-Olaszországba is, bár a távolabbi terveim között szerepel, hogy megmutatom az Örök várost a Nőknek és a férjemnek.
Egy rövid áttekintés az olasz gasztronómiáról, a Mindmegettén.
