Almás clafoutis

Ez a kellemes nyári sütemény, nagyon jól áthangolható az őszre. Most egy kevés, vékonyra szelt almát tettem a tál aljára és erre öntöttem igen óvatosan a tésztát.

Hja, és igen, bizony clafoutis….mert én ezt a sütemény egy francia nőtől tanultam…ez van.

A napok óta, különböző blogokon fel-fel törő gasztroindulatok továbbgondolásához egy cikk, Őszi Balázs tollából. S egy másik Uj Pétertől.

Almás clafoutis

12,5 dkg rétesliszt
 
3 közepes alma
 
3 tojás
 
csipet só
 
5 dkg cukor
 
2-3 szem szegfűszeg, mozsárban megtörve
 
3 dl 3,5% tej
 
Vajjal kikenem a piteformát, a halványra szelt almaszeletekkel megrakom a tál alját,
a megtört szegfűszeggel megszórom. A lisztet elkeverem a cukorral, hozzáadom a tojások sárgáját
és a tejet. A fehérjéket kézi habverővel lágyan felverem és óvatosan beleforgatom a tésztába.
Az egészet ráöntöm az almára, majd a 185 fokra előmelegített sütőbe tolom.
 

Tags: , ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Iskola

Holtig tanulni. Az ember középiskolás korára már rettenetesen képes rühellni a "Jó pap holtig tanul", az "Ora et labora" és hasonló bölcsességeket. Aztán kilépünk az összes iskolapadból, eltelik néhány év és már megint képzésekre járunk. Jó esetben önszántunkból.

A gasztronómia is pont olyan, mint bármi más: minél jobban elmélyed az ember benne, annál biztosabban érzi, milyen kicsi tudással bír.

Ennek a tudásnak a bővítésére tanárokra, mesterekre van szükségünk. 

Az egyik mester most indítja az őszi szemesztert.

A megújult honlappal indító Maki új és kedvelt régi programokkal várja a jelentkezőket. A tavalyi  nagy sikerre való tekintettel, újra lesznek késtechnika tanfolyamok, vegetáriánus kurzusok, sőt férfiaknak szánt piaci képzés is lesz.

Lehet, hogy befizetem a férjem….

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Itália, ízek, kalandok…

Először 1990-ben jártam Olaszországban. Anyával kettesben, vonattal vágtunk neki. Nagyon kalandos út volt, bele az éjszakába, kusett nélkül, át az akkor még létező Jugoszlávián.

A kedves szomszédaink jóvoltából hosszúra nyúlt utazásunkat követően – a reggeli indulást meghazudtolva – hajnal 1 körül  érkezett a vonat Velencébe, Mestrére. Én valamilyen ösztöntől hajtva megéreztem, hogy ez a vonat nem fog begördülni a Santa Luciára, ám ebben a jóslatomban anyám nem igazán hitt. Erősebb orákulumnak vélte a jegyen lévő leírást. Aztán mégiscsak nekem lett igazam, mert a vonat nagyon lassan döcögve ugyan, de kihátrált a Velence előtti utolsó állomásról és Padua felé vette az irányt.

Ezzel alapvetően több bajunk volt. Ad 1: nem esett útba, Ad2: az olasz nyelvet egyikünk sem bírta, így a kalauzzal se jutottunk a jegyen lévő információ és a közelmúltban történtek közötti eltérés kapcsán semmilyen eredményre. Ad3: hajnal 2 után nem sokkal, egy csövesekkel és narkósokkal gazdagon megszórt pályaudvaron találtuk magunkat.

A helyzet nem volt túl rózsás. Paduaban éjjel nem igazán volt elérhető szállás, reggelig vonat sem indult és a közvetlen környezetünkben cirkáló alakok sem bírtak maradásra, így végső elkeseredésünkben taxiba vetődtünk és azzal menekültünk Velencébe.

Anyám többször járt már az említett városban, valamelyes jártasnak vallotta magát, csak azt felejtette el, hogy a szállást kizárólag a pályaudvartól képes megtalálni. A taxi meg ugye nem egészen oda érkezett. Akkoriban még nem létezett az a bizonyos pakolósziget, hanem egy piazzán állt meg minden négykerekű jármű. Mint utólag kiderült ez a tér közvetlenül a pályaudvar mellett volt, de ez éjjel 3 körül, a totálisan sötét, alvó városban nem volt egyértelmű, sőt…

Így aztán némileg bizonytalanul vágtunk neki az éjszakának. Csekély másfél órát bolyongtunk, egyedüli élőként a városok városában, melyből a feketén falnak csapódó vízen, a csatornákból áradó szagon, és a bőrönd hidakon való átcipeléséből fakadó végső kimerültségen túl semmit nem érzékeltem.

Anya eleinte célirányosan, majd kissé tévelyegve, végezetül ördögi tűztől hajtva űzött keresztül a városon. Már hajnalodott mire valami csoda folytán az egyik utcasarkon feltekintettem, s ott lengett a pirkadatban a szálló címere.

Megérkeztünk. Kalandos, fárasztó út vitt Olaszországba, viszont az utána ott töltött két hét mindenért kárpótolt.

Végignéztük és végig ettük Velencét, Padua-t, Verona-t s végezetül, de nem utolsó sorban Rómát. Talán ehhez a városhoz fűznek a legszebb kulináris élmények. A kis eldugott pékségek, a rozmaringos, krumplis pizza, a húsvét örömére készített péksütemények, az a sok csodálatos felvágott, a saláták, a tészták.

Azóta is vissza-vissza térünk, még ha csak Észak-Olaszországba is, bár a távolabbi terveim között szerepel, hogy megmutatom az Örök várost a Nőknek és a férjemnek. 

Egy rövid áttekintés az olasz gasztronómiáról, a Mindmegettén.

 

Tags:

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS

Fügesaláta kecskesajttal

Pénteken ünnepélyes keretek között elbúcsúztunk a nyártól. Még egy utolsót játszottunk, majd estefelé igen fáradtan betértünk egy Billába. A Nőkkel közösen gondosan összeválogattuk, hogy miféle finomságokkal szeretnénk magunkat kényeztetni. Ők valami bocis pudingra esküdtek, én az epres, rózsás, kávés, fekete ribizlis, áfonyás joghurtokban és az egy euro alatti áron kapható biolimo-kban tobzódtam. 

Nagyjából összeszedtük, hogy mit szeretnénk főzni, majd a pénztár felé vettük az irány. Aztán üres kézzel távoztunk. Ugyanis errefele csak egy adott kártyával, vagy kézpénzzel lehet fizetni. Más alternatíva nincs. 

Szomorúan és dühösen továbbálltunk, majd egy helybéli tanácsára útba ejtettünk egy Merkur-t. A helyzet itt sem más. Vagy kézpénz vagy egy speciális kártya. Anyjukat.

Ám valószínűleg másnak is problémát okozhatott már ez a helyzet, mert a pénztárak mellett közvetlenül elhelyeztek egy pénzkiadó automatát. 

Ezen felbuzdulva újrajátszottuk a vásárlásunkat. Beszereztük a bocis csodát, a joghurtokat. Sőt találtam mézédesnek tűnő, puha érett fügét meg nagyon szimpatikus nemes penésszel fedett kecskesajtot.

A pénztárnál kipakoltunk, a néni számolt, majd a férjem a végösszegnek megfelelő pénzt emelt le a falból és távoztunk.

Sose értettem ezt a kártyamizériát, pedig már többször belefutottam s azt sem igazán értem, hogy ott hogy csinálják, hogy a Pesten aranyárban mért kecskesajtért nem egész 2 eurót fizettem…a fügéről nem is beszélve. 

Ezekből készült a szombati előétel.

Fügesaláta kecskesajttal

4 igen érett füge

5 dkg kecskesajt (Valencay-típusú)

4 kk olívaolaj 

8 szelet fekete erdei sonka

A fügéket óvatosan megmosom. A szárukat levágom, majd negyedbe vágom, úgy, hogy azért egyben maradjon. A negyedek közti részbe sonkafátylakat illesztek, tetejére kecskesajtot teszek és egy kevés olívaolajjal meglocsolom.

Minimum fél órára hűtőbe teszem.

Olaszrizlinggel kínálom.

Harris után, szabadon.

Tags: ,

  • Digg
  • Del.icio.us
  • StumbleUpon
  • Reddit
  • Twitter
  • RSS