Azt hiszem látványosan édesszájú vagyok. Ez van. A férjem néha panaszkodik is egy sort szülőanyámnak, hogy a neje bármire képes egy szeletnyi süteményért, sőt előrevalóbb kalóriaforrásnak tekinti, mint egy szelet szalámit vagy bármilyen sós képződményt.
Ezzel nem is szeretnék vitatkozni, maximum egy kósza félmosollyal elismerem, hogy így van.
Most a sajttorták háza táján néztem körül, hogy még többet tudjak az egyik kedvencemről.
Már teljesen rá vagyok hangolódva a nyárra. Legszívesebben holnap elmennék nyaralni, úgy egy bő hónapra. De amíg erre nincs lehetőségem, addig a teraszon grillezgetek, finom, illatos ételeket készítek és sokszor áttárgyalom a Nőkkel, hogy mit is fogunk csinálni a "sós helyen"*
Aszaltparadicsomos kenyér
25 dkg finomliszt
25 dkg rétesliszt
3 dkg élesztő
2 dl langyos víz
20 dkg olajban eltett szárított paradicsom
2 csipet só
A hozzávalókat a kenyérsütő üstjébe öntöm, majd másfél órára a masina kegyeire bízom a tésztám. Ha a paradicsomon nincs úgy nagyjából egy deci olaj, akkor azt olívával kipótlom. A sütőt 220 fokra izzítom és egy nagy tepsi vizet teszek az aljára.
A tésztát átgyúrom, sűtőpapíros tepsire teszem és alaposan megsütöm. Salátákhoz, grillhúsok mellé kínálom.
* Porec
Ennek a posztnak direkt nem szántam ennél fifikásabb címet. Pusztán arról kívánok szólni, hogy milyen, ha az ember vacsorázni tér be az Olimpiába.
Az előkészületeket már április huszadikán megtettem, lefoglaltam az asztalt. Majd a tegnapi nap folyamán fényevéssel próbáltam magam talpon tartani, hogy legyen hely a vacsorának. Mert az ugye egyértelmű, hogy ha már megyek, akkor végigeszem mind a hat fogást.
A Nők elszállítmányozása után, békésen kibuszoztunk a Dózsa György útig, majd a megtáltosodott BKV-nak köszönhetően nagyságrendileg fél órát őgyelegtünk a Garay téri piackomplexumban. A férjem (aki szintén fényevővé vált egy szűk napra) ekkor kezdte pedzegetni, hogy válasszuk inkább a piac mellett székelő gyrosost, de én kitartottam. Így lett hét óra.
Ekkor átbattyogtunk a szuterénéttermünkhöz, ahol Takács Lajos épp gyöngy betűkkel rótta fel az árakat és az alapanyagokat, valamint 2 elgondolkodtató szösszenetet. "Őszinte konyha" és "Tudsz úszni? Miért pénzért tudnál?"
A későbbiekben ez a két mondat szépen kitöltötte a fogások közötti tisztes várakozási időnk egy részét.
Hét óra után néhány perccel, mikor épp esni kezdett: bebocsáttatást nyertünk. Elsőként érkezett pár privilégiumaként kiválaszthattuk, hogy melyik kényelmetlen padon fog feszengeni a férjem. A berendezésről már egyszer írtam, azzal nincs is semmi bajom. De a padok igencsak fenékpróbálóak, és mivel egy-egy vacsora közel négy órás, így számolni kell azzal, hogy elmacskásodik az ember, még egy kényelmes ülőalkalmatosságon is.
A vendégsereg háromnegyed nyolcra betöltötte a számára rendelt teret. Mi addigra megrendeltük a hat fogásunkat, vételeztünk némi szikvizet, a férjem nyilatkozott a spárgaundoráról, és megettünk jó pár szelet vajaskenyeret.
A körülöttünk ülők szerényen, enyhén pironkodva négy fogásos vacsorákat rendeltek, amik idő közben vagy az ő elhatározásukból, vagy a chéf egyéni döntése alapján szintén felkúsztak a végső, hét fogásig.
Ez persze szintén érdekes kérdéseket vet fel: miszerint a számlán az ember most akkor mivel is számoljon? Én aki bevallottan sokat akartam enni vajon többet fizettem azért, mint aki bevallottan keveset, majd szemmel láthatóan sokat evett? Vagy csak én voltam figyelmetlen…
Első körben érkezett a kunágotai kacsamáj. A mogyoróesszenciára fektetett szeletnyi májon némi füstölt tokhal pihent. Mellette kevéske mangó, némi chilivel megszórva. A kacsamáj és a tokhal olyan szimbiózist alkotott, ami szerintem felülmúlhatatlan. A mogyorót már nem éreztem szükségesnek ehhez, viszont a chilis mangó szintén telitalálat volt. Talán egy kis zöld tabasco típusú, savanyúan erős alap jobban helyén lett volna a történetben. A máj nekem a mogyoró nélkül is elég édeskés volt.
Majd hosszabb pihenő következett. Ezalatt felmértük a többi asztalnál ülőket, ráeszméltünk, hogy nincs térerő a pincében, és kezdtük látni a táblán lévő alapanyagok felsorolásában lévő vezérelvet.
Nem is érte váratlanul a férjemet a következő fogás, a tengelici zöld spárga, szardellás bugyantott tojással. A spárga roppanós volt, pont annyit párolódott, hogy kellemesen el lehessen vágni egy villa élivel. A tojás karakterét jól megadta a szardella, és a fogás végére már nem vonzott annyira a kenyereskosár.
Az estének egy meghatározó jegye volt a kenyereskosarak vándorlása. Ritmikusan, valamilyen belső – számunkra nem értelmezhető – logika szerint vándoroltak a kosarak az asztalok között. Mi is vendégül láttunk az asztalunknál vagy négy különböző, pékáruk tárolására alkalmas kosarat, tányért…
Mire véget ért a kenyértartók tánca, jött a megboldogult tápiógyöröki boldog csirke, paprikásan, galuskával és pár kockányi uborkával körítve. A mennyiség nem volt számottevő, de a korábban elfogyasztott előételek és a sajnálatosan túlfinom kenyér miatt itt kezdtem először érezni, hogy már nem üres a gyomrom.
A csirke nem volt szétfőzve, a paprikás szaft tökéletes, selymes egységet képviselt. A galuska szintén helyén volt, csak az uborkamennyiséget éreztem némileg alulkalibráltnak.
Meg kell, hogy említsem, hogy az ételsorban valahol itt, vagy a csirke előtt jól jött volna egy bouillon. Nagyon jó, hogy van a szikvíz, ott a sok finom bor, de valami meleg és folyékony jól esett volna.
A csirke kivégzése után megindult a húsáradat. Kezdtük egy pécsi mangalicacsászárral, ami zöldborsós gerslis rizottón pihent, némi spárgakrémmel körítve. A hús kiváló volt, sokban emlékeztetett egy, az Artesano-ban elfogyasztott társára. A risotto azt hiszem sose lesz teljesen az én ételem, így – a gyomrom befogadóképességének fenntartása végett – belőle egy keveset a tányéromon felejtettem.
Ekkorra az étteremben tartózkodók nagy része kezdett jóllakni, miközben a konyháról újfent csodás illatok szálltak. Némelyek az étterem előtti cigiszünettel pihentek, mások a hely szűkösségéből adódóan a mosdót célozták meg, mint egyedüli kimozdulási lehetőséget. A WC igen becsapós, főleg, hogy a villany mozgásérzékelős, így az ember, a dolga végeztével a vaksötét mosdóban találja magát. Persze némi indiántánc lejtése után eszmél a szerkezet és kapcsol, de addig jó esélyünk van magunkkal rántani a hanyagul letámasztott ventillátort.
Takács Lajos nagyon jóban van a borjúhússal. A következő fél órában érkező két fogás ezt tökéletesen példázta. A kecskeméti borjúcsülökbe úgy futott bele a kés, hogy az már önmagában mindent megért. A hihetetlenül omlós, ízgazdag hús mellé egy kevés sárgarépát és némi retket kaptunk. A – szerény sejtéseim szerint párolt, majd enyhén átflambírozott – répa olyan finom volt, hogy ezek után minden részvevő gyanútlanul vágott neki a halványrózsaszín reteknek. Első meglepetésként nem ment bele a kés, aztán meg kiderült, hogy savanyítva van.
A konyha felé vitorlázó tányérok nagy részén – a közönség döbbenetének jeleként – fél-fél savanyított retkek utaztak vissza.
A borjúcsoda folytatódott. Lecsós alapokon érkezett némi borjúkaraj, egy kevés narancsolajjal és grillezett bok choy-jal. Érezhető volt, hogy az este előrehaladtával bátorodott neki a chef. A bok choy-próbán sokan elvéreztek. A hús megint frenetikus volt, a narancsolajjal átszőtt lecsós alap szintén olyan harmóniákat adott ki, amik eddig számomra rejtve maradtak.
A tábla tanúsága szerint ekkora értünk a főételek sorának végére, és vártuk a beígért nagykőrösi sajtokat.
Piciny tálkán érkeztek is. Egy kevés éretten ütős stilton, némi érlelt, enyhén rouge-os camembert és hegyi kecskesajt. Ezzel kapcsolatban voltak fenntartásaink, mert ugyan maga a sajt finom volt, ellenben a férjemnek voltak aggályai a nagykőrösi hegyi kecskékkel kapcsolatban. Szegény pincér nem igazán tudta megvédeni a sajt becsületét, s ahogy hallottam másutt is felütötte fejét a nagykőrösi hegyekkel kapcsolatos szkepticizmus.
Záróakkordként jött az Amedeiból szőtt csokoládés fagylalt, valamint az ugandai vaníliát hasznosító testvére, és egy kevés sajtmousse, némi bazsalikomos eperrel körítve.
Mindent összegezve: nagyon jót ettünk. Kiemelkedő elemei voltak az estének: a tokhallal házasított kacsamáj, a borjúhúsok és a vaníliafagylalt. A többi étel is tökéletes volt, szánom-bánom, hogy nekem se a gerslis rizotto, se a bok choy nem jött be, a retekről nem is beszélve.
A kiszolgálás kellemes volt, a pad kényelmetlen, a WC sötét, de ha valaki most azt mondaná, hogy meg vagyok hívva az Olimpiába egy vacsorára, akkor azzal igen boldoggá tenne.
