Mint ha tábortűz ég

A közösségi élmények kiaknázásának egyik legősibb módja, a sötétség együttes legyőzése, az együttlétezés szimbóluma a tábortűz. Ezzel a jelképpel reklámozta magát Szent Iván hosszú nappalát betetőző estére a Papp László Aréna falai közé hirdetett koncert. Nem kevesebbet ígért, mint közös éneklést, ismert magyar dalokat, sőt olyannyira propagálta az együttes kommunikációt egymás és az univerzum felé, hogy előzetesen közzé tette a dalok listáját és szövegét is. Sajátos megoldás, kicsit túlnyúlik a megszokott koncertszerepeken, de védhető, éltek is vele, nem kevés nyomdafesték ívódott izzadt tenyerekbe az előadás során. A nézőket fogadó színpadkép az ígéretnek megfelelően egy égig futó tábortüzet imitált. Körülötte a technika, velünk szemben egy dob és egy gitár, a többit pedig elnyelte a kanyar és a felépítmény túloldala.

A nyolcra hirdetett kezdést nyolc húszas indulás követte, a hozzávetőleges teltházas közönség türelmesen várt a sorára, az élményre, ami borzasztóan lassan érkezett. A műsorvezető rögvest bebizonyította, hogy a koncertélmény és a konferanszié hangsúlyos jelenléte egymást kioltó energiák, nehéz úgy létrehozni és fenntartani bármilyen katarzist, ha valaki az elmúlt harminc év legkevésbé izgalmas tényeivel szaladja körbe a színpadot, kicsit beénekeltetve a kottát szorongató közönséget. Úttörőrigmusok és a Sapszon-féle általános iskolai kánon zúgott a teremben, majd sorra érkeztek a fellépők és kiderült, hogy a közös éneklés abban a formában, ahogyan egyedülálló vagy talán izgalmas lett volna, ezen az estén biztosan nem valósul meg. A papírt lobogtatók jelentős része ugyanis nagyobb energiát fektetett a dalok átismétlésébe, mint a színpadi jelenléttel megajándékozott alkotók. Akik a nekik kijelölt stófák nemtudása mellett annak biztos felmérésével is bajban voltak, hogy mikor jönnek ők és mikor kéne „mikrofonhoz engedni” az erre citált közönséget. Nekem maga az alapkoncepció is furcsa, igaz, rendszeresen megfordulok koncerteken, ahonnan aztán nulla hanggal távozom, hiszen a katarzisom megélését a dal utolsó morzsáig való ismerete és annak az előadóval közös eléneklése adja. Ezt a klasszikus koncertek nem tűzik plakátjukra, hogy gyere és énekelj, mert a közönség magától is eljutott egy jó ideje erre a konklúzióra, a zenészekről nem is beszélve, akik előzetes teaser nélkül is, időnként az előttük hömpölygő tömegre bízzák a refrént és aki sosem marad adósuk.

Itt ellenben valami furcsa zenés rádiókabaré bontakozott ki, ahol egyszerre lépett színre Hofi Géza és a falusi kimittud győztese. Egyenszilárdság nélkül, nehezen értelmezhető közjátékok során bukdácsoltunk előre az esttel, érezhető vágyakozással a megélés iránt és annak elmaradásával. Természetesen voltak kivételek, Udvaros Dorottya színrelépése rövid időre meghozta azt a profizmust, amit vártunk, Péterfy Bori vagy épp Für Anikó is nagyon szép színfoltjai voltak az estének, amit a konferanszié – nem feltétlen szándékosan próbált – szilánkjaira zúzni.

Mi akartuk, már csak a belépőjegy okán, a közösségi élményt keresve, megbújni a jól ismert dalok szövegében, pont ott és pont úgy elkanyarítani, ahogy azt otthon is szoktuk, mikor senki se lát, de a szövegek leváltak a dalokról, imbolyogva járták körül ezt az imitált tüzet, a dallamok pedig nem hozták magukkal a beteljesülést.

Az ötlet jó, láttunk már ilyet, jó ütemérzékkel, komoly rendezésben, koncepcióval, vizuális élménnyel, stylinggal, nem is olyan rég, a Budapest Parkban. A szervezők azzal az ígérettel engedték el a nézők kezét, hogy az eladott jegyszámok sikerének tekintetében minden arra predesztinálja őket, hogy jövőre is megrendezzék a közös éneklést. Legyen, csak ne így.