Kovács Krisztián: A fény magányossága
Kovács Krisztián minden könyve kérlelhetetlen sebeket üt az olvasón. A végletekig megy, a jól ismert tereink határait feszegeti, múltat idéz, hogy a jelenünk fonákságát elénk tárja.
Általam eddig olvasott könyvei is mind egy kellemes közelmúlt viaszfényéből szemlélték az emberi gyarlóságot, ebbe a letisztultabb, a szocializmus zárt létezéséből fakadóan sztenderdizált tárgyi környezetben tették patikamérlegre az érzelmeket és az erkölcsöt. Ez most sincs másképp, csak mélyebbre ásunk a 20. század szövetében, az első és második világháborúban eltört lelkek nem mint transzgenerációs trauma, hanem mint valós megélés jelennek meg a cselekmény hátterében, megteremtve azt az erkölcsi ingoványt, amelyre egy akkor fiatal nemzedék próbált légvárat építeni.
A szocialista blokk zárt világából az ég felé törő történetben a mennybolt elérhetetlen távolságán sem obszervatórium, sem a nemzetközi kapcsolatokban megélhető kiteljesedés nem segít, az állam a lakói minden sejtjébe beköltözik, a gondolat szabadsága egy olyan illúzió, amelyet idővel nem is a pártállami szervek folyamatos monitorozása korlátoz, hanem a túlélési ösztönbe kódolt öncenzúra.
Ebben a több évtizedes bizalmatlanságban figyeljük a főszereplő életét, a reflektorfényben fürdő szerzőét, aki megtalálta azt a pályamodellt, amelyben a legkisebb a kockázat, gyerekkönyvek sorában mesél az égbolt csodáiról, magasztalja a blokk országainak és a Szovjetuniónak a hidegháborús űrprogram kapcsán elért teljesítményét. A látszatboldogságot nem csak magánéleti krízisek és egzisztenciális válságok tetézik, hanem a rendszerbe kódolt jelenlét, amelyből se jó káderként, se a nepotizmus szélén billegő potentátként nem lehet kimaradni, talán csak itt puhábbak a pofonok, kesztyű marad a kezeken.
Krisztián nem húz nagy íveket, inkább folyamatosan kérdez, meg-megforgatva előttünk egy-egy pillanatot. Közös kritikusként figyelhetjük a döntések mibenlétét, szükségszerűségét és tehetjük fel magunknak az örök kérdést, vajon mi mennyire és miért lennénk megalkuvók?







