MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Miután a fiúk szombaton sikeresen kirádiómatőrködték magukat, vasárnap útnak indultunk hazafelé. Úgy terveztem, hogy a pénteki nap mintájára ezen a napon is megismerkedünk egy cseh kisvárossal.

Eredetileg Pardubice-t szemeltem ki, aztán az esti netes egerészés közben egy egészen érdekes épületet találtam. Módosítottam a terveken, a fellelt fotó otthonát tettem meg első számú célpontnak, gondolván, hogy itt majd röviden kipattanunk a kocsiból, gyönyörködünk, fotózunk, aztán majd Olomoucban csapunk egy tisztességes városnézést, amit persze ebédeléssel kötünk össze, hogy teljes legyen az élmény.

Ám a terveink felborultak, mikor megláttuk Litomyslt. Igen, létezik látni és megszeretni.  Nem mentünk mi innen sehova, csak gyorsan leparkoltunk és próbáltuk feldolgozni az elénk táruló látványt.

Smetana szülővárosa gyönyörű. Nem egyszerűen szép vagy helyes, hanem fenséges. A reneszánsz palota olyan, mintha a Wawelben járnánk, a Csehország egyik legnagyobb főtere biztosan hozza a cseh kisvárosok árkádos hangulatát, de hosszan és utcaszerűen elnyúlva a végtelen érzetét is adja.

Némileg szédelegve járkáltunk a városban, barangoltunk, az árkádok alatt meg-meg ugrottunk – a vasárnap egyetlen munkás népének, a kínaiaknak a boltjaiból áradó – markáns gumiszag hirtelen támadásaitól, néztük és fotóztuk a teret. Aztán berobbantunk egy potraviny-be és felvásároltunk egy csomó mindent. A lányoknak könnyű a cseh üzletekben vásárolni, saját gyerekkori kedvenceimet válogattam össze, jóféle ropit, tutti-fruttit, nápolyit, macskanyelvet. A fiúk a sajtosztályon időztek, majd újabb hosszú menet következett a sörök előtt.

Ezután kerestünk egy jó kis éttermet, ahol szintén meg kellett küzdenünk a cseh konyha árnyával vad harcot vívó étlap kínálta lehetőségekkel, de végezetül győztünk, felfedeztünk valami nagyon cseh ételt, amit eleddig még nem töröltek az étlapról. A krumplis knédlibe rejtett füstölt sonka, savanyú káposztával és pirított hagymával jól csúszott a csapolt világos Kozel mellé.

Ebéd után felkerestük a séta közben felfedezett cukrászdát. A piciny, ékszerdoboznyi cukrászdában hihetetlen minőségű sütemények és saját bonbonok fogadtak. Gondos mérlegelés után választottunk egy-egy szelet süteményt, majd elhaló hangok és fel-fel csattanó éljenzések közepette megettük. Nem is tudom ettem-e már ilyen finoman kidekázott, megalkotott, ízben harmonizáló desszertet. Pesten biztos nem. Stílusára, hangvételére tekintve a Zazzihoz állt legközelebb, de nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy jobb volt, mint amiket Solymáron kóstoltam. A bonbonokból is szereztünk néhányat, főleg, hogy jópofa, gyerekeknek tervezett színes, gusztusos példányok is pihentek a sok komoly, felnőttes darab mellett.

Aztán felhörpintettük a kávénkat és búcsút intettünk a cseheknek. Este már a saját kanapém sarkából lestem bele a netes nagyvilágba. Most meg készülünk, mert vár ránk a jó kis ohoda.

Szombat reggel látszott, hogy kapucniban és esernyő alól fogom nézni Hradec Kralove-t. A hőmérséklet nagyjából 10 fokot hűlt az előző naphoz képest és komor fellegek horgonyoztak a szállónk felett. A háromfotónyi városnak is vannak előnyei, nem kellett sokat keresnem a buszállomást, hiszen épp mellette laktunk, ahogy tőszomszédunk volt a főtér és a templom is.

A busz húsz békés perc alatt átvitt a térképen kinézett, neten csekkolt és szimpatikusnak talált Hradec Kralove-ba. Ez a város azonban már nagyobb volt, mintsem, hogy egy lépéssel a buszállomásról a főtérre érjek, így hosszan kutyagoltam toronyiránt az egyre erősödő szélben, miközben vadul memorizáltam az utat, hogy eséllyel visszataláljak.

Az Elbán átvágva felsétáltam a katedrálishoz, majd az eső szemerkélőből agresszívvá vált, így áldottam a középkori építészek zsenijét, miközben az árkádok alól néztem a hatalmas, déja vu-érzéssel bódító teret.

Szombat délelőtt csak néhány esküvői menet küzdött meg a vacak idővel, egyébként szinte magam jártam be az épületek és az ernyőm védelmében a várat. Már majdnem dél volt, mire visszasétáltam az Elba partjára, megnéztem a fenséges és egyben fenyegető art nouveau múzeum asszonyait, majd finoman átszőtt a füstszag.

Már a várba menet feltűnt, hogy kis gőzhajókon utazgat a jónép a folyó egy rövid szakaszán. Tetszett ez a turistafogó jószág, el is gondolkodtam rajta, hogy visszafele kipróbálom. Ám csak most láttam, hogy ezek a gőzösök nem bevett elemei a helyi turistaszórakoztatásnak, hanem épp egy gőzjárgány fesztiválba csöppentem. Volt itt gőzbicikli, vonatok minden mennyiségben és méretben, még gőzzel működő Skoda teherautó is. Közben keménykalapos zenészek fújták a talpalávalót és ki tudja miért pont úgy néztek ki, mint a Bambini di Praga szereplői….

Egy órányi felfüstölődés után, a memóriámban bízva visszanavigáltam magam a buszpályaudvarra, ahol a cseh logikának már teljesen ellenszegült az agyam, így a legnagyobb igyekezettel sem tudtam megfejteni a Holice-be induló buszjáratok melletti hieroglifákat. Negyedóra hiábavaló cseh netezés és táblázatfürkészés után, egy diszpécser megosztotta velem a titkot, miszerint bő másfél órám van a busz indulásáig. Persze a sarki kocsma zárva volt, így egy túrós táska kinézetű, savanyú káposztával és füstölt sonkával töltött, köménnyel gazdagon megszórt tésztával ütöttem el az éhemet, gondolván, majd Holice-ben eszem.

Sajnos a saját gasztronómiától való menekülés a cseheket is elérte, képesek a legvadabb ételeket felsorakoztatni az étlapjaikon, csak hogy ne jusson hely a knédlinek és a káposztának. Nagyon kemény munkánkba és két étterem felkeresésébe került, hogy egy viszonylag jó cseh vacsorára szert tegyünk. Még szerencse, hogy a söreikre büszkék.

A vad ötletek miatt nehezen találtam rá – két spagetti és a több cseh étlapon is fellelt Kung-pao csirke között – egy adag rántott kvarglira, ami tökéletes kísérője volt a napot záró Gambrinusnak.

A héten a fiúk újra útra keltek, hogy más ország rádióamatőreivel is megosszák, hogyan is zajlott az az expedíció, ahol Tomi a guanón egyensúlyozva osztotta a fél világot, amit itthonról a férjem menedzselt.

Az autós távolság végett ezúttal is betársultam, így aztán a sima rádióamatőr hepaj kiegészült két napnyi közös városnézéssel, plusz a konferencia napján az esernyőmmel kettecsként kirándultunk Morvaországban.

Az amatőrtalálkozó a lehető legeldugottabb, nagyjából három fotóval teljességgel felölelhető Holice nevű faluban tartották, így az oda vezető úton, illetve a környékén kerestem látnivalókat. Pénteken – Holicébe tartva – pont útba esett Brno.

Szeretem a cseh városokat. Van egy sajátos bájuk, egyedi hangulatuk és úgy tűnik dolgoznak is rajta, hogy ez megmaradjon. Aztán ott van az az elkapott lélektani pillanat, hogy ezeknek a városoknak pont akkor épültek a legmeghatározóbb épületei, amikor az art nouveau nőies vonalait álmodták az építészek. Még a legkisebb cseh városokban is megtalálni ennek a kornak a gyöngyszemeit.

Az utcákból visszaköszön a Hrabal-féle hangulat, az üzletek kirakatából, az élelmiszerpolcok kínálatából még árad a szocializmus nosztalgikus árnya.

Brno-ban néhány órát kószáltunk, sörre, knédlire és látnivalóra vadászva. Megnéztük a gótikus katedrálist, ráleltünk egy preparált krokodilra az Óvárosháza gótikus átjárójában, a Zöldségpiac téren áfonyahegyekkel szemeztünk és illatos málnát vettünk, miközben a magyar gulásh-hoz való fűszereket áruló néni standját próbáltam lefotózni. Majd ebéd után néztünk. Majd egy kicsi, eléggé eldugott – egyébként afrikai ételekre specializálódott – étteremben káposztás sertéshúst ettünk knédlivel, s mézzel bolondított Kvasart ittunk.

Késő délután volt mire az esős Holice-be értünk, ahol a szállónk söntésében ismerkedtünk cseh vendéglátóinkkal, a bögyös pincérlánnyal és a tetű lassú konyhával.

Ezen az átverős hételején Kaldeneker György mutatott egy fotót a gyönyörű sárga paradicsomjairól. Jól elgyönyörködtem bennük, elméláztunk rajta, hogy mi minden blikkfangos csodát elő lehet belőle állítani. Aztán tegnapelőtt hazafelé, a Szentendre melletti nagybani zöldségesnél ott figyeltek a fürtös sárga paradicsomok.

Rögvest vettem egy bő kilónyit, majd este eltöprengtem, hogy hogyan s miként kéne felhasználni, de teli gyomorral képtelen vagyok ételeken morfodírozni, s mivel az olaszunk jóvoltából, meg a Finománia miatt kellően telített voltam, így a paradicsomokra nem született terv, csak a tény, hogy el kéne használni.

Tegnap reggel még mindig nem szállt meg az ihlet, de valami azt súgta, hogy tésztát ennék, olaszosan, könnyen, sok zöldséggel. Így született a sárga paradicsomokkal gazdagon bélelt lasagne.

Cukkinis, paradicsomos lasagne

25 dkg friss, hűtőpultban lelhető lasagne tészta

5-6 közepes paradicsom

1 kk rozmaring

1kk kakukkfű

1 kk bazsalikom

1 kk olíva olaj

20 dkg mozzarella

4-5 kisebb cukkini

50 dkg mascarpone

só

A tepsit olajjal vékonyan kikenem. Ráfektetem a tésztalapokat. Erre jön egy kis mascarpone, majd a karikára szelt paradicsom. Picit sózom, rozmaringgal szórom és vékony cukkinilapokkal fedem. Következő tésztaréteg érkezik, itt is a mascarponeval indítok, majd paradicsom, só, ezúttal kakukkfű következik, cukkini és jöhet a tészta. Az utolsó szinten a paradicsomra bazsalikomot szórok, erre fektetem a cukkinit, rá a tésztát, amit még megkenek a mascarpone-s doboz aljáról összekotort krémmel és fél datolya paradicsokkal dekorálok. Sajttal  megszórom, majd 180 fokon szép színesre sütöm.