MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Hosszas mérlegelés után – tengerparton döglés vagy masszív kultúrprogram – az utolsó napunkat a kultúra oltárán kívántuk feláldozni. Korán reggel a szállásadónk elfuvarozott minket az iránytaxik állomására, majd itt egy kedves szlovén párral közösen bezsuppolódtunk egy igencsak megviselt, de ennek ellenére működőképes autóba és fejenkénti 200 lekért el lettünk fuvarozva Krujába.

Kruja nincs messze Tiranától, ellenben át kell vergődni a városi autós totálkáoszon, hogy aztán a felújítás előtt álló falusi utak végtelen során zötyögjünk el, majd szerpentinek során fel az Adria erkélyének is nevezett városba.

Mivel tökéletesen beékelődtünk a szállásunk alatt húzódó parkolóba és már előző nap kellő sokkot jelentett a szállás megközelítése, így lemondtunk a saját autó nyújtotta kényelemről és zakopánei utazásaink során gyűjtött iránytaxis gyakorlattal átnyergeltünk a helyi sajátos tömegközlekedésre.

A 8 fős járgányt megtöltöttük elég hamar. Jöttünk ugye mi négyen, majd egy fiatal pár, a sofőr is a helyére kucorodott, végezetül két albán honfitársa is velünk tartott, hogy hazajusson a nekünk útba eső falujába.

A szlovén fiú ismerkedő kedve és angol nyelvtudása sokban hozzájárult az utunk elviseléséhez. A tötymörgő, majd rázkódva zötyögő autóban angolul zajló társalgás nagyon tetszett. Adva volt egy fiatal pár, akik most érkeztek ide két hétre, meg ugye adva voltunk mi, hatalmas, két hetes albán ismeretekkel a hátunk mögött. Az általuk tervezett út nagyjából fedte mindazt, amit mi már láttunk, megismertünk az országból, ők tele voltak kérdésekkel, mi meg szívesen csillogtattuk friss tudásunkat.

Miután már felkanyarogtunk az összes szerpentinre és előzetes számításaim ellenére sem kellett a nálam lévő 8 nejlonzacskó egyikét sem használni, a buszból kikászálódva is együtt maradtunk a szlovénekkel.

Megmásztuk a várat, lefotóztuk az őrtornyot, a lányok boldogan szedték a pipacsot (hiába papoltam, hogy úúúúúgyis elhervad), majd beléptünk az Albánia hősének szentelt múzeumba. Az épület pazarul fel van újítva, a kiállítás akár még érdekes is lehetne, de azért inkább csak annak tudható be, hogy jónak ítéltük, hogy a többi helyen még ennyi sem volt.

A természeti adottságok, az épület erkélyéről elénk táruló pazar panoráma szerencsére feledtette a szegényesen összeállított (feltehetően kis összegből dolgoztak és kevés a fellelhető tárgyi örökség) kiállítást. A lányoknak nagyon tetszett az albán hős íróasztala, Anna pedig sokáig morgott azon az igazságtalanságon, hogy a kecskefejes sisak eredetije miért Bécsben leledzik és miért nem itt.

A múzeum mélyreható tanulmányozása és a sisak miatt háborgó gyerek, valamint a fotózási tilalom miatt anyázó férj lehiggasztása után, elsétáltunk és megnéztük a bazárt.

Isztambul óta szerelmese vagyok a bazároknak. Szeretem az illatát, a benne élő, dolgozó, áruló embereket, szeretem a dolog sokszínűségét. A krujai bazár érdekesen volt sokszínű. Ránézésre teljesen hozta a normát: hegynek futó piciny utcácskák, egymásra támaszkodó épületek, falukon az ezernyi dísztárgy, vagy bármi amit a tulajok eladásra érdemesnek ítélnek.

Krujában azonban minden bazári boltban ugyanazt lehetett kapni. Próbaképp bementünk néhányba, vettünk Hoxha képével díszített hűtőmágnest és bögréket (azért pocsék dolog lehet halálunkban így filléressé válni), majd a következőben ugyanezekkel kínáltak minket, de a picinyke cigarettatálca bunkerek is folyamatosan önmagukat ismételték, minden kirakatban.

A bazáron átsétálva, kellő mennyiségű hűtőmágnessel a táskánkban, elmentünk ebédet vadászni. Estére volt egy jó kis pizzameghívásunk, meg ugye a szlovénekkel közösen próbáltunk meg helyet keresni, akik nagyon hátizsákos turistára vették a formát, így végül egy burekesnél kötöttünk ki. Ebben csak egy apró probléma volt, hogy a mi családunkban rajtam kívül senki sem szereti a bureket. Én mondjuk képes vagyok négy ember helyett is rajongni érte, de ettől még éhes maradt a másik három.

A lányok nagy keservesen, rengeteg morzsát hátrahagyva belekóstoltak egy-egy példányba, a férjem mereven elzárkózott a sajttal töltött burek lehetőségétől, de végülis egy kevés húsossal meg lehetett vesztegetni. Én magam önszántamból bevágtam egy sajtosat, majd még egy felet s ezek után kifejezetten jól esett másfél órát várni az iránytaxira.

Albániában az időt is másképp mérik. Nem egy sietős nemzet. Többen, több helyen is figyelmeztetnek, hogy az albánok nem a pontosságukról híresek és nem szívesen kapkodnak el semmit. A mi sofőrünk sem szakított ezzel a szép és nemes hagyománnyal, így hosszan jutott időnk kávézni és megcsodálni a vár alatti piciny téren lévő bigyókínálatot, ami – nem meglepő módon – pontosan megegyezett a bazár kínálta csodákkal.

Tiranába visszaérkeztünk után volt egy könnyes közjátékunk egy csatornafedéllel és egy elveszett pónisörénnyel, ami szerencsére Anna krokodilkönnyeinek és a helyi hentes leleményének köszönhetően megoldódott, majd nekilendültünk, hogy megleljük a magyar nagykövetséget.

Macerás fél óránk ment rá, mire megtaláltuk a követségek utcáját. Érdekes elgondolás: egy mindkét végén rendőrök által ellenőrzött utca, benne a nagykövetségekkel. Igazi kommunista remekmű, amitől úgy látszik a mai napig nem akaródzik megválniuk.

A magyar nagykövetség egyébként álmosan pihent egy jól befuttatott kerítés mögött és elég lepukkant hangulatot árasztott.

A hívogatóbb célállomások követségei előtt viszont acélkordonok biztosítottak miket arról, hogy a vízumért sorban állás a mai napig nemzeti sport az albánoknál. Még berati kísérőnk is folyton azt kérdezte tőlünk, hogy az általunk látogatott országok közül melyikbe kellett nekünk vízum és melyikbe nem. Nekik majd’ mindenhova kell mind a mai napig.

A kis – Gyunak ígért – kitérőnk után találkoztunk Ildikóval és Nikivel. Ildikó 1992 óta él Albániában. Albán férje és négy gyereke van, plusz egy nagyon klassz kis pizzériájuk, ahol egész este beszélgettünk a remek vacsora mellett.

Albániát turistaként is egész jól ki tudja bogozni az ember, de nagyon sokat számít, ha a benne lévő kérdésekre valaki válaszokkal is tud szolgálni. Beszélgettünk a jelenlegi állapotokról, a múltról, arról, hogy mennyire másképp élnek errefelé az emberek.

A politikai adok-kapok itt is megy, ellenben láthatóan hagyják élni a népet, aki kereskedik, hisz a családban, szereti a gyerekeket, hírből sem ismeri a gyerekülést, nem tart a rendőröktől és csakcsupán boldogulni szeretne.

S miközben kerestük a párhuzamokat, addig a lányaink boldog internacionalitásban ülték meg a román falovat és nagy ölelések közepette, nehéz szívvel váltak el egymástól, mikor hazaindultunk a szállásunkra.

A berati kalandozásunk után sajnos az Európát marcangoló frontok Albániát is elérték, így az ezt követő egy-két napban csendesen olvasgattunk, mesét néztünk, majd az esőmentes szünetekben elügettünk egy kis gyrost enni, mert Zsófi egészen beleszerelmesedett. Szerintem azért, mert sültkrumplit is tesznek bele…

A férjem – aki minimum két legyet kívánt ütni egy nyaralással – eközben egy katonai szigetre ment, hogy a hallasz? hallak! játékban sok hozzá hasonló fanatikussal részt vegyen. Mivel egy olyan helyre jutott be, ahova nem nagyon szoktak, így nagy sikere volt és 2500 rövid egymást csekkoló párbeszédre volt módja.

Utolsó Orikumban töltött napunkon a Nőkkel a tengerparton játszótereztünk. A játszótér Albániában ritka kincs és ha van is, általában valamilyen étteremhez csatlakozó, számunkra nosztalgikusan szocreál képződmény. Az orikumi példány is egy étterem kertjében állt, így komótosan megettünk két adag grill tengeri herkentyűt és egy tál görög salátát a Nőkkel, hogy jogosultakká váljunk a játszótér órákon át történő használatára.

Azt kell, hogy mondjam, jók az ugrálóvárak, meg a űbercsoda játszóterek, de a négyüléses szimpla forgóról nem lehetett leoperálni a visítva röhögő gyerekeimet, miközben én mit sem törődve a kevésszámban ugyan, de fellelhető korzózókkal vadul rohantam körbe-körbe, hogy kellő tempóban szálljon a ringlispil.

Estére a férjemet is visszafuvarozták az albán katonák a szigetről és hosszas tanakodás után egy a tenger partján heverő, korábban már tesztelt étteremben búcsúztunk el Dél-Albániától.

Másnap korán reggel összekaptuk magunkat, megkíséreltük a két héttel korábbi kirakós darabjait újra visszamozaikozni a kocsiba, majd nekilendültünk Tiranának. A friss és jó utaknak és a kis forgalomnak köszönhetően már kora délután megérkeztünk a fővárosba.

Annak ellenére, hogy az országgal kapcsolatos sztereotípiákon már az elmúlt két hét megtanított túllépni, kiderült, hogy a fővárossal szemben is táplálunk ilyeneket. Talán épp ezért nagyon kellemes csalódás volt Tirana.

Szállásunk a főtér mögött bújt meg, egy új építésű apartmanházban, olasz módra egy emeleti lakás két fürdőszobával ellátott apartmanját kaptuk meg a Nőkkel. Gyorsan lepakoltunk, majd az épület aljában lévő olasz étteremben megebédeltünk.

Tirana nem túl nagy város, gyalogszerrel könnyen felderíthető egy délután alatt. A Szkanderbég térről indulva megnéztük az Operát, jót szöszöltünk a külföldiekre specializálódott könyvesboltjában, megcsodáltuk a mecsetet, majd a sugárúton lesétáltunk a Taiwan-ig. A fent nevezett intézmény nagyon vicces. A városba bejövet már láttam, hogy óriásplakátokon hirdetik, s úgy képzeltem ez valami, az Ázsia centerhez hasonlatos képződmény. Nem is nagyon értettem, mikor az egyik tiranai ismerősünk azt javasolta, hogy ott találkozzunk egy kávé erejéig.

Ám a Taiwan nem egy tucatholmikra specializálódott piac, hanem egy ápolt parkban lévő szökőkút oldalában álló gasztrointézmény. Van benne több étterem, kávézó. Nagyon kellemes, valóban központi hely.

A közös kávézás után tovább meneteltünk a sugárúton. Megnéztük az Enver Hoxha számára épített, most éppen sorsára hagyott piramist, a pineák árnyékában elsétáltunk az albán Mekit (Kolonat) rejtő egyetemi épületekig, majd egy formásabb játszótérnél hagytuk, hogy a nők kiélhessék magukat.

Azt kell, hogy mondjam, hogy szomorúan elváltunk már a saját gyerekkorunktól. A játszótér nyugalma, a parkban sakkozó, beszélgető, korzózó emberek nálunk már nem léteznek. Itt van rá idő és igény. A gyerekeket szemmel láthatóan szeretik öltöztetni, sőt mind a fiatalabb, mind az idősebb korosztály jobban ad magára, mint mi magyarok.

A Ráday utca meg egyenesen elbujdokolhat szégyenében, olyan negyedet építettek ki az albánok a régen szigorúan lezárt Bloku városrészből,. Nagy partik helyszíne most az a negyed, ahol hajdan Hoxha lakott, a magyar párttitkárok balatoni üdülőjére hajazó villájában, az irigy tekintetektől óva.

Az elitista negyed után végigsétáltunk a városon átfutó csatorna két partján, élveztük a korzózó emberek forgatagát, az élőzenétől hangos kerthelyiségekből kiszűrődő zajokat és illatokat, megnéztük a Tímárok hídját, a helyet ahol George W. Bush állítólag elhagyta az óráját, majd a müezzin hangjától kísérve hazasétáltunk a szállásunkra.

Az ezerablakos város

Az eredeti lemondást követően, néhány nap autómentes lét után, mégiscsak nekivágtunk Beratnak. Egész egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy ezt a többek által magasztalt várost kihagyjuk. Így aztán tegnap nekiveselkedtünk a közel 150 kilométernyi útnak, amit 50-es átlagsebességgel hosszú órák alatt abszolváltunk.

Az időjárás sajnos az Európát uraló ciklonoknak köszönhetően itt is felhősebbre és hűvösebbre fordult, így kifejezett kirándulóidőben érkeztünk meg a hegyek között lévő városba.

A hely már a határát jelző tábla után teljesen más képet mutatott, mint az eddigiek, sokkal rendezettebb, összeszedettebb volt, mint bármelyik, amerre addig jártunk.

A folyó két oldalán található városnak viszonylag hamar megtaláltuk a főterét, ahol leparkoltuk a lehetőségeinkhez mérten lesötétített, az út porától már teljesen szürkének rémlő kocsinkat, majd elindultunk a gondosan kitett emlékműveket jelző táblák után.

A várnak vezető lépcső alján aztán rögvest megpihentünk egy rendkívül szemrevaló és jó illatokat árasztó étteremnél, aminek a tetőteraszáról csodás kilátás nyílt mind az alattunk elterülő városra, mind a fölöttünk tornyosuló várhegyre.

Komótosan megebédeltünk, beszédbe elegyedtünk a szomszéd asztalnál üldögélő szingapúri hölggyel, aki utazási magazinok számára ír cikkeket és most épp Albánia vendégszeretetét élvezi, majd Anna összes morgása és ellenállása dacára gyalogosan vágtunk neki a várnak.

A megállásokkal, Annamorgásokkal tarkított, negyed órányi kaptatás után felértünk a várba, ahol nagyon hamar leszólított a magát Tonynak nevező furcsa kinézetű, de alapvetően kedves úr és felajánlotta, hogy vári lakos lévén körbevezet minket a hegy tetejét behálózó utcákon s megmutatja mindazt, amit érdemes látni.

Tony azon 200 család egyikében él, amely a mai napig a várban lakik. Az egyforma, szőlőindák takarásában megbújó házak között élő emberek furcsák. Van, aki kíváncsian érdeklődött utánunk botcsonálta idegevezetőnktől, van aki kicsit erőtlenül koldulni próbált…

Tony gyakorlottan és viszonylag jó angolsággal mesélt a várról, hogy az illírek óta ki nem átallott építeni és persze rombolni ezen a hegytetőn. Mert persze jártak erre a törökök (úgy 300 évig), meg előttük voltak itt a görögök is, de Nagy Konstantín is kitüntette figyelmével a várost és egy darabig a nővére után hívták, a ma már bolgár eredetű szóból ferdített Beratot. A sokszínű múlt jól látszik a váron. Van itt mecsettöredék, fél minaret, Konstantin fejét megformázó, brutális méretű kőtömb, egy-két ortodox kápolna, ciszterna, valamikorról, nagyon régről…

A templomok java része zárva volt, így jár aki vasárnap kettő után ér a várba, de megtudtuk, hogy ha bejutottunk volna, akkor Onufri, a híres albán ikonfestő utánozhatatlan vörös festékkel készített ikonjait láthattuk volna. Így csak maradt a legenda meg Tony esküvése, miszerint a tavaly itt járt kutatócsoport sem volt képes előállítani a ikonfestő által használt vörös színt. Meglehet.

A templomok fölött várt minket a kissé kifosztott akropolisz. Itt is állt egykor egy mecset, de most csak kurta falak merednek mindenfelé, meg egy borzasztó, ufóra emlékeztető modern szoborféle riogatja a látogatókat. Szerencsére az alattunk elterülő, lélegzetelállító táj, a szabályozatlanul kanyargó Osum folyó és az illatozó leanderek elterelték a figyelmünket.

Az akropolis szélén, néhány árnyékba húzott asztal pihent, ide mi is megtértünk, hideg italokat rendeltünk magunknak és alkalmi barátunknak is, majd a látnivalók után kicsit másra terelődött a szó.

Tony katona volt, a hadsereg előtt és alatt tanult meg angolul, járt Koszovóban és Afganisztánban is, aztán megsérült és most itt él, a szüleivel. Rólunk is kérdezett, meg a házigazdánk kérdéseit tolmácsolta. Hol élünk Magyarországon? Mit csinálunk?

Negyed órát beszélgettünk, majd nekilendültünk, hogy a vár másik felét is megnézzük.A kilátás innen még szebb volt. A folyó túloldalán a Gorica negyed régi házai futottak fel a domboldalra, alattunk a Mangalem negyed házai, messze a távolban meg a városközpont, ahol órákkal korábban leparkoltunk.

Majdnem két órát sétáltunk a várban, így lassan elbúcsúztunk Tonytól, aki 1500 lekre taksálta idegenvezetői képességeit, begyűjtöttem a kötelező hűtőmágneseimet és szép komótosan leereszkedtünk a zöldségesstandokkal tarkított főutcára.

Itt aztán szereztünk friss fügét, megcsodáltuk a hatalmas paradicsomokat, megmutattam az okrát a férjemnek, majd majd hat órakor bevágódtunk az autóba és visszaindultunk, hogy néhány órányi 30-50 km/órás zötyögéssel megérkezzünk Orikumban.

Közben még szerét ejtettük a nemzeti kedvtelésüknek és egy kávé kíséretében lemosattuk az autót. A lavazho errefele szinte bárhol megoldható. Aki kevés befektetéssel kíván üzletet létrehozni, az biztos, hogy egy üres telken egy magasnyomású slaggal Lavazho-t kezd el üzemeltetni.

Mivel a mosás időbe tellik, a vevő meg fontos, így a legtöbb lavazho-ban van kávézó, néhol még étterem is, vagy épp az étterem és a kávézó bővíti a működési körét egy kis mosodával.

Vlorában még szereztünk a Nőknek egészségtelen rácskát (pattogatott kukorica), majd a naplementében egészen fenséges színekben játszó Karaburun és Sazan mellett hazasiettünk a sötétbe borult tengerparton.

Jó olvasni, hogy a jegyzeteim alapján többetekben felhoradt a vágy, hogy meglátogassa Albániát. Nem is csodálom, van benne kellő vadregényesség, nincsenek turistákra méretezett kis kiadó pillanatok, hanem részei lehetünk egy-két hétig egy országnak.

Ám a különböző látnivalók mellett, a városokban való kóricálások között az ember partra vágyik.
Albánia partvidéke hosszú és vadregényes. Egy jó darabig az Adriai-tenger nyaldossa, majd Vloránál átkeresztelkedik és Jón-tengerként folytatja, egészen addig, amíg a görögök át nem veszik.

Az északi partvidék leginkább kedvelt és ismert strandja Durres, a déli részen meg Vlora és Saranda környékére öszpontosulnak a strandok.

Vloránál igazi gyerekparadicsom van. A város alatti hatalmas öböl patrvidéke rendezett, általában 200 lek fejében egy egész napra a magunkénak tudhatunk egy napernyőt és két nyugágyat, plusz általában van wc és egy kis étterem is a rendszerint rendben tartott parton.
Bár van, aki a vadromantikára hajlik, én a Nők mellett már olykor hajlamos vagyok biztonsági játékosként működni: így a kiépített, rendezett partot látogattuk Vlora alatt. Sekély, nagyon lassan mélyülő, homokos a tenger, a part egy része köves, ám a hullámok már a homokos partot nyaldossák.

A Vlore utáni öbölnél, ahol egy sziklaátjárón kell keresztülhajtanunk a kocsival, itt változik a part, hirtelen szilaj sziklák jelennek meg, majd kövessé csendesül a dolog. Itt nagyon szép, gondozott kicsi öblök vannak, Orikum környékén szintén, bár itt öblök hiján egy-egy partszakaszt gondoznak.

A napernyő és az ágyak itt is 200 leket érnek egy napra és az általunk látogatott szakaszon 1500 lekből jól tudott lakni a négyfős családunk.

A llogarai-hágó után is vannak öblök, bár ahogy elnéztem ezek megközelítése nem minden esetben egyszerű. Lent – a görög határtól nem messze – Ksamilnál homokosnak tetsző, apró murvás a part, míg Sarandában állítólag köves.

Azt kell, hogy mondjam, a vlorai parttal kisgyerekesként ászt húztunk. A félsziget zártsága miatt meleg a víz, lassan mélyül, tiszta és homokos. Mi kellhet még?