MIRELLE | gasztro- és lifestyle magazin

Tegnap, amikor már minden vendégünket útnak engedtünk, lerogytam a recepción az értékesítők gyöngye mellé és felsóhajtottam: – Milyen jó is volt ez a hétvége…

– Hja- röhögött mellettem Ancsika – főleg, hogy hétfőre és keddre esett.

Az utolsó Finomániánk rendhagyó időpontja sem tudott hétköznapot csalni a szigetre. Olyan békében és nyugalomban telt ez a két nap, hogy még ma is sokszor kaptam magam azon, hogy hétfőként tekintek erre a napsütötte szerdára.

A tavalyi sikeren felbuzdulva az idei záróakkord is egy lekvárokat és chutney-kat felsorakoztató kurzus volt. A törzsvendégeink mellett új versenyzők is jöttek, valamint vendégünk volt Kaldeneker György és Balázsy Panna.

A felnőttek mellett most újra pályára lépett az ifi csapat is, a Nők ezúttal már csak Kata figyelő tekintetétől kísérve, de teljességgel önállóan állították elő a lekváros linzerkarikákat.

A gyerekek miatt is, meg a társaság tagjai jóvoltából egy igazi nagy olasz család főzött, élt, nevelt és evett a teraszon 2 napig. Beszélgettünk, tanultunk, főztünk, gyereket dajkáltunk, adott esetben szidtunk, vagy csak a hátán éktelenkedő csokoládécsíkok eredtén tűnődtünk… (megfejtettük később: Zsófi haja belelógott a csokis palacsintába és onnan keveredett a matéria a hátára.)

Most egy hónapnyi szünet áll előttünk, aztán október elejétől jönnek az igazi őszi-téli melengető, kuckolódó hétvégéink. Ha szeretnétek jönni, akkor érdemes mihamarabb dönteni és jelentkezni, mert gyorsan fogynak a helyek.

Fotók a hétvégéről

Hosszú, egymásba mosódó, gazdag napjaink voltak.

Az előző hét vége felé egy olasz barátunkkal fedeztük fel újra a városunkat, majd tegnap és ma a nyár utolsó Finomániáját élveztük.

Így aztán ebben a néhány napban rengeteg élményben volt részünk. Kicsit turista-szemmel néztük várost, felfedeztük a Szabadság-tér nagyvilági hangulatát, a lassan, de biztosan alakuló városunkat, újravettük a magyar gasztronómiát és boldogan állapítottuk meg, hogy a világutazó olaszunknak mennyi, de mennyi mindent tudunk mutatni, amiről még csak nem is hallott. Szerencsétlen embernek egy mázlija volt: jó gyomorral bírt.

Kóstolt mákos rétest (rögtön hármat), evett tatár bifszteket, kóstolt körözöttet, belapátolt egy tisztes adag somlóit. Kipróbálta a lángost, megkóstolt vagy háromféle pálinkát, evett mangalica kolbászt, szalámit, szatmári szilvalekvárt és azzal töltött töpörtyűs tésztát, alias szilvás papucsot.

Aztán persze ott volt a gulyásleves, meg egy kis harcsapaprikás túrós csuszával és a mi jó palacsintánk, lekvárral, túróval és Gundel-módra (erről a Gundel-módról még váltok egy levelet a Rozmaringgal…).

Újra rácsodálkoztunk az éjszakai Budapest szépségeire, bebarangoltuk Szentendrét,  megmutattuk a szigeten rejtőző Rosinante-t, majd búcsút intettünk a Pozsony és Bécs felfedezésére induló Simone barátunknak.

Eredetileg terveztem tortával megünnepelni a netnaplót, de aztán alakult a program, közelgett a Nők vacsoraideje és így a torta átlényegült.

Egy kevés nektarint összefőztem némi friss kajsziból készült házi lekvárral, majd botmixerrel elkrémesítettem. Erre a meleg, cseppet édes, gyümölcsös krémre ültettem rá a kifőtt gombócokat, majd megszórtam cukrozatlan mákkal és kapott egy kis lekvár koronát.

Kellemes, kellően édes, meglehetősen egészséges és finom desszert született belőle.

Belegondolni is furcsa, hogy 3 éve pont ezen a napon jutott eszembe, hogy a grafománságomnak – a papíron, a netes közösségek fórumain túl – egy blogban is teret engedjek.

Arra se emlékszem már, hogyan döntöttem el, hogy hova csatlakozzam, milyen sablont válasszak, annyira tolt előre a vágy, hogy írjak. Aztán az elmúlt 3 évben volt is rá lehetőségem bőven.

A Nők akkor még itthon botladozó, alig 3 éves kezdemények voltak, ma meg már egy iskolapadban is megállnák a helyüket, ha nem lenne az a csodálatos évvesztés.

Egyszóval ohodás lett az én blogom. Ilyenkor számot kéne vetni, hogy honnan hova fejlődtem, milyen nagyszerű eredményeket tudhatok magam mögött, s hogy a kis blogocskám milyen szépen és izmosan gyűrt maga mögé 151 másikat.

Én inkább azt tartom fontosnak, hogy ez a blog még mindig örömet okoz nekem, nincs félrehajítva, másokkal kezeltetve, agyonturbózva, maradt olyan, amilyen volt, hisz én se nagyon változtam az utóbbi években (max. öregedtem).

Ami változás fellépett, az meg jó. Folyamatosan tanulok, kutatok, újabb és újabb benyomások érnek és tudom, hogy ennek sose lesz vége. Amíg ez tart, addig a blognak is van értelme, hogy megmutassam mit láttam, tanultam, szagoltam, ettem vagy uram bocsá’ olvastam.

Isten éltesse az én kicsi blogomat!

(kép innen)