Litomysl, a véletlenül meglelt csoda

Miután a fiúk szombaton sikeresen kirádiómatőrködték magukat, vasárnap útnak indultunk hazafelé. Úgy terveztem, hogy a pénteki nap mintájára ezen a napon is megismerkedünk egy cseh kisvárossal.

Eredetileg Pardubice-t szemeltem ki, aztán az esti netes egerészés közben egy egészen érdekes épületet találtam. Módosítottam a terveken, a fellelt fotó otthonát tettem meg első számú célpontnak, gondolván, hogy itt majd röviden kipattanunk a kocsiból, gyönyörködünk, fotózunk, aztán majd Olomoucban csapunk egy tisztességes városnézést, amit persze ebédeléssel kötünk össze, hogy teljes legyen az élmény.

Ám a terveink felborultak, mikor megláttuk Litomyslt. Igen, létezik látni és megszeretni.  Nem mentünk mi innen sehova, csak gyorsan leparkoltunk és próbáltuk feldolgozni az elénk táruló látványt.

Smetana szülővárosa gyönyörű. Nem egyszerűen szép vagy helyes, hanem fenséges. A reneszánsz palota olyan, mintha a Wawelben járnánk, a Csehország egyik legnagyobb főtere biztosan hozza a cseh kisvárosok árkádos hangulatát, de hosszan és utcaszerűen elnyúlva a végtelen érzetét is adja.

Némileg szédelegve járkáltunk a városban, barangoltunk, az árkádok alatt meg-meg ugrottunk – a vasárnap egyetlen munkás népének, a kínaiaknak a boltjaiból áradó – markáns gumiszag hirtelen támadásaitól, néztük és fotóztuk a teret. Aztán berobbantunk egy potraviny-be és felvásároltunk egy csomó mindent. A lányoknak könnyű a cseh üzletekben vásárolni, saját gyerekkori kedvenceimet válogattam össze, jóféle ropit, tutti-fruttit, nápolyit, macskanyelvet. A fiúk a sajtosztályon időztek, majd újabb hosszú menet következett a sörök előtt.

Ezután kerestünk egy jó kis éttermet, ahol szintén meg kellett küzdenünk a cseh konyha árnyával vad harcot vívó étlap kínálta lehetőségekkel, de végezetül győztünk, felfedeztünk valami nagyon cseh ételt, amit eleddig még nem töröltek az étlapról. A krumplis knédlibe rejtett füstölt sonka, savanyú káposztával és pirított hagymával jól csúszott a csapolt világos Kozel mellé.

Ebéd után felkerestük a séta közben felfedezett cukrászdát. A piciny, ékszerdoboznyi cukrászdában hihetetlen minőségű sütemények és saját bonbonok fogadtak. Gondos mérlegelés után választottunk egy-egy szelet süteményt, majd elhaló hangok és fel-fel csattanó éljenzések közepette megettük. Nem is tudom ettem-e már ilyen finoman kidekázott, megalkotott, ízben harmonizáló desszertet. Pesten biztos nem. Stílusára, hangvételére tekintve a Zazzihoz állt legközelebb, de nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy jobb volt, mint amiket Solymáron kóstoltam. A bonbonokból is szereztünk néhányat, főleg, hogy jópofa, gyerekeknek tervezett színes, gusztusos példányok is pihentek a sok komoly, felnőttes darab mellett.

Aztán felhörpintettük a kávénkat és búcsút intettünk a cseheknek. Este már a saját kanapém sarkából lestem bele a netes nagyvilágba. Most meg készülünk, mert vár ránk a jó kis ohoda.