Ha péntek, akkor Brno

A héten a fiúk újra útra keltek, hogy más ország rádióamatőreivel is megosszák, hogyan is zajlott az az expedíció, ahol Tomi a guanón egyensúlyozva osztotta a fél világot, amit itthonról a férjem menedzselt.

Az autós távolság végett ezúttal is betársultam, így aztán a sima rádióamatőr hepaj kiegészült két napnyi közös városnézéssel, plusz a konferencia napján az esernyőmmel kettecsként kirándultunk Morvaországban.

Az amatőrtalálkozó a lehető legeldugottabb, nagyjából három fotóval teljességgel felölelhető Holice nevű faluban tartották, így az oda vezető úton, illetve a környékén kerestem látnivalókat. Pénteken – Holicébe tartva – pont útba esett Brno.

Szeretem a cseh városokat. Van egy sajátos bájuk, egyedi hangulatuk és úgy tűnik dolgoznak is rajta, hogy ez megmaradjon. Aztán ott van az az elkapott lélektani pillanat, hogy ezeknek a városoknak pont akkor épültek a legmeghatározóbb épületei, amikor az art nouveau nőies vonalait álmodták az építészek. Még a legkisebb cseh városokban is megtalálni ennek a kornak a gyöngyszemeit.

Az utcákból visszaköszön a Hrabal-féle hangulat, az üzletek kirakatából, az élelmiszerpolcok kínálatából még árad a szocializmus nosztalgikus árnya.

Brno-ban néhány órát kószáltunk, sörre, knédlire és látnivalóra vadászva. Megnéztük a gótikus katedrálist, ráleltünk egy preparált krokodilra az Óvárosháza gótikus átjárójában, a Zöldségpiac téren áfonyahegyekkel szemeztünk és illatos málnát vettünk, miközben a magyar gulásh-hoz való fűszereket áruló néni standját próbáltam lefotózni. Majd ebéd után néztünk. Majd egy kicsi, eléggé eldugott – egyébként afrikai ételekre specializálódott – étteremben káposztás sertéshúst ettünk knédlivel, s mézzel bolondított Kvasart ittunk.

Késő délután volt mire az esős Holice-be értünk, ahol a szállónk söntésében ismerkedtünk cseh vendéglátóinkkal, a bögyös pincérlánnyal és a tetű lassú konyhával.