45

Ezt a számot írta a kivonatot kiállító bürokrata a pop királyának halotti bizonyítványára. A munkában töltött évek rubrikába.

Nyolc éves korom óta vagyok (voltam, bár ez egy állandósult állapot) Jackson-rajongó. A bátyám a születésnapomra meglepett a Beat It és a Thriller kazettákkal, és onnantól a dolog eldőlt: a popzenével való első találkozásom szerelem lett, nem is akármilyen. Mindent olvastam, mindent tudtam, együtt rezegtem a zenével és az emberrel. Aztán a gimnázium végére elsodortak más zenei irányzatok, de mindig szívesen hallgattam, és mélyen, őszintén felháborított, ha – az én olvasatomban és a magam rajongói státuszából feltétlenül ártatlannak vélve – támadták.

Bevallom, féltem a filmtől. Az előző, a halálát követően a stúdió által – költségvetési okokból – kihozott alkotás, valamint a Jackson-család kézjegye a mostanin bőven adott rá okot. Ahogy a Bohemian Rhapsody-t jegyző producergárda jelenléte is, hiszen a Freddie életéről készített mozi a mismásolásával és a szépítgetésével bőven hagyott kívánnivalót maga után. Láttuk, hová vezet, ha az együttes élő tagjai a saját szájuk íze szerint keretezik az elhunyt legenda életét. A kontrasztot pedig csak erősítette a Rocketman: az Elton-film annyival őszintébb és karcosabb volt, megmutatta, hogy lehet így is hozzányúlni ehhez a szenzitív műfajhoz.

Szóval féltem. Nem néztem trailereket, prekoncepciók nélkül akartam hagyni, hogy átjárjon az élmény.

A film erősen lavíroz a klipszerű megfogalmazások, a nagy csöndek és a felszínes, „bögre-feliratnak” való mondatok között. Jaafar Jackson jó. Javarészt az ő hangján szólal meg Michael, az ő szemén keresztül látunk bele a lelkébe, általa kapunk betekintést egy gyereksztár közel sem felhőtlen, a könnyű elmagányosodáshoz és tökéletes kizsákmányoláshoz vezető életébe. Miközben töretlenül zajlik a show, a Joe irányította Jackson-biznisz jövedelmez rendesen.

Meglepő azonban, hogy az alkotás milyen különös távolságtartással kezeli a Michael életében kulcsszerepet játszó női alakokat. Hiszen popkirályi léte nehezen értelmezhető Madonna popkirálynői nagysága nélkül (varázslatos volt, ahogy önmaguk által megkoronázva uralták az egész szakmát), a filmben azonban a női sorsok teljesen a perifériára szorulnak. Mintha a produkció szándékosan tisztította volna meg a terepet a kizárólagos apa-fiú dinamika számára. Az anya karaktere erőtlen (a hanghordozásától levert a víz), Janet egyszerűen meg sem jelenik, La Toyát a rendező konkrétan egy fonott hajpántos díszletté degradálja, Diana Ross pedig – Michael stílusának legfőbb formálója – egy pillanatra tűnik fel a vásznon.

A lezárás rendkívül kényelmes: látjuk Michael felemelkedését, de a halála óta is nyitott, húsbavágó kérdésekbe nem megy bele. Nem védi meg a Leaving Neverland sorozat vádjaitól, amely a mai generációk számára nagyjából az egyetlen hivatkozási alapot jelenti, a tervezett folytatás(ok)ban talán majd erre is kitérnek a készítő. Ez a film most azonban megelégszik azzal, hogy egy negédes melodráma legyen.