Gőzbe és esőbe burkolt város: Hradec Kralove

Szombat reggel látszott, hogy kapucniban és esernyő alól fogom nézni Hradec Kralove-t. A hőmérséklet nagyjából 10 fokot hűlt az előző naphoz képest és komor fellegek horgonyoztak a szállónk felett. A háromfotónyi városnak is vannak előnyei, nem kellett sokat keresnem a buszállomást, hiszen épp mellette laktunk, ahogy tőszomszédunk volt a főtér és a templom is.

A busz húsz békés perc alatt átvitt a térképen kinézett, neten csekkolt és szimpatikusnak talált Hradec Kralove-ba. Ez a város azonban már nagyobb volt, mintsem, hogy egy lépéssel a buszállomásról a főtérre érjek, így hosszan kutyagoltam toronyiránt az egyre erősödő szélben, miközben vadul memorizáltam az utat, hogy eséllyel visszataláljak.

Az Elbán átvágva felsétáltam a katedrálishoz, majd az eső szemerkélőből agresszívvá vált, így áldottam a középkori építészek zsenijét, miközben az árkádok alól néztem a hatalmas, déja vu-érzéssel bódító teret.

Szombat délelőtt csak néhány esküvői menet küzdött meg a vacak idővel, egyébként szinte magam jártam be az épületek és az ernyőm védelmében a várat. Már majdnem dél volt, mire visszasétáltam az Elba partjára, megnéztem a fenséges és egyben fenyegető art nouveau múzeum asszonyait, majd finoman átszőtt a füstszag.

Már a várba menet feltűnt, hogy kis gőzhajókon utazgat a jónép a folyó egy rövid szakaszán. Tetszett ez a turistafogó jószág, el is gondolkodtam rajta, hogy visszafele kipróbálom. Ám csak most láttam, hogy ezek a gőzösök nem bevett elemei a helyi turistaszórakoztatásnak, hanem épp egy gőzjárgány fesztiválba csöppentem. Volt itt gőzbicikli, vonatok minden mennyiségben és méretben, még gőzzel működő Skoda teherautó is. Közben keménykalapos zenészek fújták a talpalávalót és ki tudja miért pont úgy néztek ki, mint a Bambini di Praga szereplői….

Egy órányi felfüstölődés után, a memóriámban bízva visszanavigáltam magam a buszpályaudvarra, ahol a cseh logikának már teljesen ellenszegült az agyam, így a legnagyobb igyekezettel sem tudtam megfejteni a Holice-be induló buszjáratok melletti hieroglifákat. Negyedóra hiábavaló cseh netezés és táblázatfürkészés után, egy diszpécser megosztotta velem a titkot, miszerint bő másfél órám van a busz indulásáig. Persze a sarki kocsma zárva volt, így egy túrós táska kinézetű, savanyú káposztával és füstölt sonkával töltött, köménnyel gazdagon megszórt tésztával ütöttem el az éhemet, gondolván, majd Holice-ben eszem.

Sajnos a saját gasztronómiától való menekülés a cseheket is elérte, képesek a legvadabb ételeket felsorakoztatni az étlapjaikon, csak hogy ne jusson hely a knédlinek és a káposztának. Nagyon kemény munkánkba és két étterem felkeresésébe került, hogy egy viszonylag jó cseh vacsorára szert tegyünk. Még szerencse, hogy a söreikre büszkék.

A vad ötletek miatt nehezen találtam rá – két spagetti és a több cseh étlapon is fellelt Kung-pao csirke között – egy adag rántott kvarglira, ami tökéletes kísérője volt a napot záró Gambrinusnak.