A múltkori, kávékrémes képviselőfánk kapcsán már említettem, hogy egy nagy, az égetett tészták múltját és jelenét feldolgozó anyagon dolgozom.
Azóta elkészült az anyag, amiben rengeteg érdekesség mellett tippek, ötletek és receptek is olvashatóak.
Ha van egy kis időm, esténként szívesen böngészem a különféle szakácskönyveket. Nem csak a most divatos szakácsok által fémjelzett könyvek vonzanak, hanem kifejezetten kedvelem a régi séfek, háziasszonyok gyűjtéseit is. Az egyik ilyen esti barangolásom leltem rá – többek között – a teknősbéka otthoni kivégzésének szakszerű leírására Dobos C. József könyvében, valamint szemben találtam magam egy egyszerűségében nagyszerű levessel.
Dobos leírását követve, de a megadott tojásmennyiségen erőst faragva el is készítettem a levest és úgy döntöttem, a daralevest is felírom – a rántott leves mellé – az életmentő ételek sorába, hiszen nem csak pillanatok alatt elkészül, hanem jó tartalmas is.
Daraleves
1 l zöldség alaplé
1 dl tejszín
2 tojás sárgája
10 dkg dara
csipetnyi só
A zöldséglevet felforralom, majd hozzáadom a darát és néhány percig kevergetem. Ezután fedem és kis lángon hagyom főni. 5-10 perc után félrehúzom, kis vizet adok hozzá, majd a tojások sárgájával és a tejszínnel elhabarom. Kicsit sózom, majd rögvest tálalom.
A héten már készült jemeni palacsinta banánnal, tegnap egy banános sütemény receptjét osztottam meg veletek, de magáról a banánról igen keveset tudunk.
Annyi bizonyos, hogy a gyerekek kedvenc gyümölcse, mi nők, viszont már csak óvatosan kóstolunk belőle, hiszen tudvalevőleg magas a kalóriatartalma. De azt vajon tudtátok, hogy a banán nagyon jó roborálószer? Én se tudtam sokáig, mégis ösztönösen banánt adtam Zsófinak egy-egy ohodai betegség után, ami rendre alaposan megtépázta a pálcikalábú nő immunrendszerét.
A banán története izgalmas és tanulságos. Olvassátok!
A múlt héten egy családias hangulatú ebéden voltam a Macesz Huszárban. A múltkori, inkognitóban tett látogatás után, most mint gasztroértőt látott vendégül – többed magammal – Popovits Dávid. A helyből áradó békebeli hangulatot csak fokozta, hogy az amúgy is zártkörű, családi ebédekre teremtett, nagymamás otthonossággal berendezett különteremben ültük körül, a kissé rozoga, de patinás ebédlőasztalt. Az asztalfőn pedig ott ült a vendéglátónk, aki folyvást mesélt, szórakoztatta a vendégeit, s gondosan figyelt, nehogy egy pillanatig is étel vagy ital nélkül maradjunk.
Az ebéd folyamán volt szerencsém újra megkóstolni a zsidó tojást. A múltkor a tepertős változat bűvölt el, most a májasért voltam oda, ami talán abból is fakad, hogy az étterem filozófiájába, karakterébe bőven belefér az, hogy hol több, hol kevesebb májjal készül el. A Macesz Huszár ugyanis vállaltan nem fine dining étterem, hanem egy olyan bisztró, amely az otthon hangulatát hozza és bizony otthon sem mindig ugyanúgy készül el egy-egy fogás és ez persze nem jelenti azt, hogy ne lenne mindig remek. De bizony a szakácsok, szakácsnők már csak ilyenek. Ahogy a nagyanyáknak is néha keményebb maceszgombóc csúszott ki a keze alól, máskor meg szinte remegősre főtt. Mindkettőnek meg van a maga tábora.
Popovits Dávidék ügyesen tették fel a budapesti étteremtérképre a Macesz Huszárt. Stratégiai ponton helyezkedik el, igazi konkurenciával jelenleg nem bír. A glatt-kóser éttermek ugyanis nem jelentenek versenytársat, hiszen ez az étterem tudatosan olyan, mint a zsidóság nagyja, annyit tart a hagyományokból, amennyi számára kellemes és vállalható. Az étlapon ugyan nincs sertés, de a liba, kacsa, bárány vagy vad nem kóser vágásból való, csupán jó minőségű. Széles, szerethető, a magyar polgárság konyhájától nem idegen fogásokon keresztül szeretnék megismertetni magyarokkal és külföldiekkel egyaránt, hogy mit jelent, jelentett a zsidó konyha mifelénk. Épp ezért a jelenlegi étlap, a most már elindult és rendszeresen megújulni vágyó séf ajánlata mellett nyárra degusztációs menüsorral is készülnek.
A nekünk kínált menüben a zsidó tojást egy klasszikus maceszgombóc leves követte, majd a hús illúzióját keltő libanyak következett, némi gersli-rizottó kíséretében. Ezután jöttek a főételek. A már tesztelt sólet mellett sütőtökös krumplifőzeléket kaptunk báránymorzsával, valamint házi kolbász alá rejtett káposztás cvekkedlit. A sólet a szokott nívón működött, a báránymorzsa nagyon kellemesen muzsikált a krémes, lágy, enyhén fűszeres főzelékkel, de az igazi örömöt számomra a kolbász és a cvekkedli hordozta. A kolbász tökéletesen volt fűszerezve, a cvekkedliben meg önmagához képest is sok íz rejtezett. A titokra hamar fény derült, a káposztához kevert tésztát főzés előtt libazsíron lepirítják. Ennyi. Talán nem meglepő, hogy a hét végén már sült is a fodros kocka a fazékban.
A desszertkínálatban végre megjelent a flódni, ami nélkül szinte elképzelhetetlen a zsidó konyha, hiszen egyfajta ikonjává vált az idők során ez a sütemény. A flódninak rengeteg változata ismert. Töltelék és tésztavariációk teszik egyedivé a családi recepteket és bizony itt is vannak táborok, amelyek a szilvalekváros flódnira, illetve a baracklekvárral készített változatra esküsznek. Az étterem egyik mellett sem kíván elköteleződni, így a tulajdonosok azt találták ki, hogy külsős beszállítókat kérnek fel és hol ilyen, hol olyan flódnit kínálnak majd a vendégeiknek. A mostanii flódniban barackelvár bújt meg a jóízű töltelékek és a kellemes tészta között.
A hosszúra nyúlt vendégség után szinte zavaró volt az utcai fény és hidegen fújó szél, olyan jólesően elpilledtem, mint egy igazi vasárnapi ebédet követően.
