A héten zajló Dining City rendezvénysorozat keretein belül tegnap visszatértünk az Olimpiába. Az elmúlt évek alatt, a nyitás óta néhányszor már megfordultunk az étteremben és a borzasztó enteriőr, a lehangoló környék és a furcsa személyzet ellenére vissza-vissza tértünk. A konyháért.
Épp ezért már egészen könnyedén vettem, hogy amikor – jó diákként pontosan, az ebédünket visszaigazoló e-mailen feltüntetett időben – lenyomtuk a kilincset a régi bútordarabnak számító kellemetlen hölgy jó hangosan megjegyezte a söntésben álló pincérnek : – No, a szikvizes elfelejtette bezárni az ajtót! – jelezvén, hogy a jelenlétünk több, mint nemkívánatos. Meg is érdeklődtem, hogy talán fáradjunk-e vissza az utcaszintre, de ekkor láthatóan megenyhült és amikor bevallottam, hogy ebédelni szeretnénk, sőt foglalásunk is van, egy rövid pillanatig majdnem kedvesnek tűnt. A teljesen üres étteremben asztalhoz ültünk és kíváncsian vártuk milyen – a rendezvényre készített – menüsorra kápráztat el miket a séf. Semmilyennel. Külön ugyanis nem készültek, ehettük a napi menüt és az extrák közül egyet. Választás kizárva.
Ismervén a helyet, a konyhát és az idős hölgy mogorva természetét, meghajoltunk a dolog előtt és rövid időn belül leadtuk a rendelésünket. A fogások szépen lassan csordogálni kezdtek, közben néhány asztalhoz szintén odatelepedtek az ebédelni vágyók.
Elsőnek egy nagyon finom falatnyi hízott kacsamáj került elénk. A parányi szeleten egy kis füstölt angolna pihent, mangóhab körítette és a csalókán sötét tányéron szintre észrevétlenül futottak a mogyoróesszencia vékony csíkjai. Hibátlan volt. Hozzá ropogós kenyeret haraptunk, tunkoltuk a mogyoróízű tálba és beszélgettünk. Egész tempósan végeztünk, s kis szünet után megérkezett a pácolt kecskesajt, amit salátaágyon kínáltak. A saláták közt akad valami felismerhetetlen és rossz ízű, de szerencsére ezt sikerült valahogy kiszednem belőle és innentől kezdve a fogás élvezeti értéke megugrott. Itt is jóízűen mártogattuk az olajba a kenyerünket és a két mackósajtnyi falat felett sem ültünk sokat.
Ennek ellenére a pecsenye kacsamáj érkeztével együtt megkaptuk a beosztásunkat. Pontosítok. Le lettünk szúrva. Miszerint lassan eszünk és a következő turnus már úton van, hisz ha nem tudnánk összesen egy óránk van étkezni és bizony mi ennek az időkeretnek a javát elfecséreltük az előételre meg a dumára. Na, innentől kezdve már kissé feszes volt a mosoly az arcomon, főleg azután, hogy szembesültem vele, hogy a máj hideg és valami igencsak rostog benne. Hogy mi, arra nem jöttem rá, mert a harmadik hideg darab után hagytam az egészet a tányéron meredni. A mazsolás gersli finom volt, jó állagú, nem szétfőzött, abból nagyobb mennyiséget is képes lettem volna eltüntetni.
Persze jól neveltek voltunk, kitettük a telefonom az asztalra és a digitális kijelzőn tartva a szemünket tempósan megettük, ami a főételből ehetőnek bizonyult. Mi megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. A hölgy közben még tüntetőleg az asztalunkra tette a foglalt táblát és sértetten elvonult.
Azt hittem, hogy ezután meleg váltásban, rögvest kapjuk is a már megszokott madártejet, de vagy tíz percig vártunk a desszertre, ami nem volt baj, csak már vészesen csúsztunk kifele a ránk mért időkeretből. Néha körbepillantottam a félig üres étteremben és azon méláztam, vajon mivel érdemeltük ezt ki. Na nem a hideg és rostogó májat, hanem ezt a fajta vendéglátásnak nem nevezhető hangnemet. Nem tudom. Nem először voltam az Olimpiába, de most biztos, hogy jó darabig nem megyek és senkit se fogok arra buzdítani, hogy a saját pénzén, saját akaratából érezze rosszul magát . Egyszerűen nem éri meg.
Prológ: A madártej jó volt, a hab kevés, de hagyjuk. Fél kettőkor jöttünk el (önhibánkon kívül, mi ettünk, ahogy tőlünk telt) és még senki sem várt a helyünkre az üres asztalokkal tűzdelt étteremben. Sic transit gloria mundi.
